Zempléni Árpád neve nem véletlenül zempléni. 1865-ben a mai Borsod-Abaúj-Zemplén (akkor Zemplén) vármegye területén látta meg a napvilágot. Két évig (1883/84–1884/85; V–VI. gimnáziumi osztály) a Sárospataki Református Kollégium diákja volt. Eredetileg Imreynek hívták, kisnemesi családból származott, de apja – vagyona nem lévén – Budapesten iparosként dolgozott. A költőt, aki prózát és színművet írt, műfordító volt, Hegyalja kapuja, Tállya tartja számon hírességeként, mert számos forrás szerint ott született, bár egyikük az ugyancsak a szerencsi járásban lévő Megyaszó falu Újvilágpuszta nevű településrészét nevezi meg. 1919-ben hunyt el.[1]
E sorok írója magyar nyelv és irodalom szakos egyetemi végzettséggel rendelkezik, de először csak lengyelországi kiadványokban találkozott Zempléni Árpád nevével. Az 1918–1960 között lefordított magyar irodalmi alkotások bibliográfiájában (1967) szerepel Zempléni 1910-ben megjelent Turáni dalok. Mondai és történelmi hősénekek 1900–1910 című kötetének hosszabb részlete (1921), négy évvel később pedig a lengyelbarát költők versantológiájában az ugyanabból a kötetből való Szeben alatt (Bem apó esete) című verse. Az antológiában olvasható életrajzi jegyzet ma is használható információkat közöl költőnk írásművészetéről: „Irodalmi munkásságában gyakran felhasználta a finnugor és turáni népek legendáit, arra törekedve, hogy megteremtse a pogány korszak magyar mitológiáját. Lengyel költők számos versét lefordította. A Szeben alatt az 1848-as harcok hiteles epizódján alapuló vers, amelyet gyakran emlegetnek a korabeli visszaemlékező kötetekben.” Kezdete, rövid részletei és befejezése így hangzik: „Ostromolják Nagyszebent, / Bem serege támad. / Mint a zúzos fergeteg, / Rohannak a székelyek / Puskával a sáncnak (…) »Rajta, bátor szégelek!« / Kiabál a kis öreg (…) Egyik székely odaszól / Vén tábornokának: / »Menjen innen, Bem apó! / Ej, be nem tud rendet! / Kee helyünkbe lel százat, / De hol veszünk mi másat, / Ha lelövik kendet.«” (sic!) Az említett bibliográfiának az 1821–1917 és 1961–1972 között lefordított magyar alkotásokat felsoroló kötete csak ez utóbbi versről tud.[2]
A magyarból sokat fordító Antoni Lange és Alfred Tom által összeállított, 1921-ben kiadott világirodalmi gyűjtemény utolsó, irodalmunknak szentelt kötete szerint Langénak köszönhető Zempléni első verseinek átültetése. Teresa Samociuk – igaz, 1969-ben még „így illett” – a lengyel olvasók 20. századi irodalmunk iránti érdeklődésének felkeltésére alkalmatlannak, anakronisztikusnak ítélte az összeállítást, „sőt: az anyagnak Zempléni Turáni dalaival való lezárása egyenesen torzításra vezethetett.” A magyar költő lengyel kapcsolatainak bizonyítéka, hogy Bányai Károly prózai fordításai nyomán 1914-ben keletkezett kéziratban maradt Három híres lengyel éneke.[3]
Zempléni Debrecenben a Református Kollégiumban tanult tovább, de nem szerzett bizonyítványt és csak később érettségizett. Újságíró volt, a református egyház „díjnoka”. Többnyire politikai cikkei, novellái, versei különböző sajtótermékekben (Debrecen, Debrecen–Nagyváradi Értesítő, Debreceni Híradó, Tokaj-Hegyalja) jelentek meg. Már Budapesten élve az egyetemen filozófia szakra járt, de hamar abbahagyta tanulmányait, autodidaktaként viszont széles ismeretanyagra tett szert. 1896-tól haláláig a Magyar Földhitelintézet levéltárosaként dolgozott.
Először hagyományos, konzervatív ízlésről tanúskodó, gyakran Petőfire emlékeztetően népies, magán- és közéleti verseket publikált, amelyek értéke a témagazdagság. Lírai költészetében kezdettől jelen van a nagyváros. Az 1891-es Zempléni Árpád költeményei volt az első kötete: mintegy száz, többségükben rövid, sőt epigrammaszerű vers. Sokuk személyes érzelmeit fejezi ki, például az Önvád; Közöny; Anyámnál címen két vers: Hazafelé és Otthon; Egykedvűen. Hasonlóak nem mindig felhőtlen boldogságról árulkodó szerelmi lírájának gyümölcsei, mint a Látlak újra; Késő bocsánat; Ne szeress; Rád gondolok; Ne vádolj! Olvasható itt több, nehéz sorsú embereket megjelenítő vers, mint A lelencz; Nyomor címmel kettő; Sztrájkok; A néptanítóknak; Szegény proletárok; egyértelmű társadalombírálatra viszont egyetlen példa A dzsentri. Vallási hitéről nem sok vers tanúskodik: Nagypéntek; A Golgotáig; Böjti hamu; és csak egynél, a Mátyás szobra címűben tűnik fel a magyar történelem kiemelkedő alakja. Van számos egészen hétköznapi témájú verse, mint a Tóparton; Este; A légy; Köd – ebből kettő is; Van egy kutyám; A lépcsőházban; Vonaton. Választott hivatásával kapcsolatosak – két műfordításával együtt – a következők: Irodalmi esemény; Költő leszek; és kettő Heinéből címmel. A gondolati lírához sorolható versekből kevés van, például az Élettől, haláltól; A boldogság; s a nagyobb terjedelmű Az ember.[4]
Az Új versek. Zempléni Árpád újabb költeményei (1893–1897) című kötete először 1897-ben a fővárosban, majd reprintben 2005-ben Miskolcon jelent meg. Utóbbi kiadója a Tállya Megsegítése Alapítvány, bizonyítva, hogy Hegyalján nagyra értékelik a költőt, aki feltehetően ápolta kapcsolatait szülőföldjével. A kötet nagyrészt epigrammaszerű, szintén száz körüli számú versének hangvétele modernebb, a korábbiaknál könnyedebb, játékosabb, szellemesebb, sokuk humoros, a rímek remekek. Témáik rendkívül változatosak, legtöbb közöttük egészen hétköznapi – csak néhány példával: Kézcsók; Nagyságos asszonyom; Buborékok; A kalap; Madárhalál; A narancs; Régi barát; Séta; A vadgesztenye; A léghajós; A léghajó; A patak vagy a Játék: „Gyerekké tudnék lenni ujra / Játsznánk a földre lecsucsulva, // Kapnék lekváros kenyeret, / Azt is megosztanám veled! // Elköltve a jó eleséget, / játszanánk férj- és feleséget. // Egymást fülébe megfogóznánk, / Lekváros szájjal csókolóznánk. // A mamák persze észre vennék, / A bűnösöket hazavinnék. // S a porban-játszó amorettek / Szenvednének, mivel szeretnek.” Sok a komor hangulatú, például A farkas halála; A bomba; Tor; Ravatal; Gyász; Karácsonyi halott. A múltat idéző politikai tartalmú versek között egyaránt vannak komoly hangvételűek, mint a Vértanúk emléke és a Kossuth ravatalánál, s van olyan is, mint a Cogito: „Gondolkozom, tehát vagyok. / Nem gondolkozik, aki nincs, / S ki nem gondolkozik, a’ sincs. / Ergó: nincsenek magyarok. / Biztos ismertető jel ez: / Ma is él Arisztotelesz, / Minket meg biztat Széchenyink: / Magyarország nem volt, de lesz.” Ha a jelenről van közölnivalója, erős az irónia: a Szabadelvy úr és A népszónok; a Magyar leczke címűben pedig egy hölgyet kér, hogy tanuljon meg magyarul. Kivétel az 1893-as május elsejei felvonulás alkalmából írt Szeretet májusa, amellyel mintha cáfolná, hogy radikális politikai nézeteket vallott volna: „Nem gyűlöletnek, bosszunak / Ünnepjét üljük mink ma itten. / Nem munkások, kik vérbosszút / Forralnak ártó sziveikben. / Hogy milliók élhessenek, / Nagyon kell itt egymást szeretnünk… / Ne bántsuk egymást, emberek! / Elég zsarnok él már felettünk.” A különböző művészi élményekből született versek (Művészet; A vers; Műgond) hangja komoly, de köztük is van, amelyekből nem hiányzik az irónia. Ilyen a Nagy szellemek és A genie (később A zseni): „A koplalásban is van isteni, / Akkor tud a zseni – teremteni. / E koplalást ugy szokták menteni: / Zseni, mert koplal; koplal, mert zseni. // Zseni, mert koplal? Bőjt még észt nem ád. / Koplal, mert zseni? Büntetés tehát. / Szemes a bölcs s a tál körűl tolong. / Bolond, hogy koplal, koplal, mert bolond.” Az előzőtől eltérően ebben a kötetben felhőtlen boldogságról árulkodik a néhány szerelmes vers (Elveszett a szívem; Bírni vágylak; Akit én szeretek; Mi vagy nekem.) Az itteni egyetlen, Vajda János verseihez hasonló, filozofikus költeménye a Legyőzhetetlen ember. Címe meggyőződéses optimizmust sugall, de a Bizonytalan költők című versből azt olvassuk ki, hogy – mint nemzedéke más tagjai – költőként ingadozott a hagyományos nemzeti és az új, a modern törekvések között. Válogatott költemények című kötetét már egy évvel az Új versek első kiadása után sikerült megjelentetnie.[5]
Zempléni már második kötetében és másutt is virtuóz verselőnek bizonyult. A Dalok természetes, őszinte hangú szerelmes versciklusa. Az I. számúból idézzük: „Mikor elszunnyadtam, / Eszembe forogtál, / Mikor felvirradtam, / Eszembe jutottál.” A gondolatkifejezés kivételes tömörsége tapasztalható a Kis virág című versben: „Kis virág, siess virulni, / Nincs neked csak egy nyarad (…) Kis madár! Siess dalolni, (…) Ha te nem dalolsz, dalol más (…)” A költőnek van több egészen modern hangzású, szellemes, bölcs epigrammája. Az órás végrendelete ennyi: „Az idő pénz. / Ha meghalok, / Örökül egy órát hagyok, / És időt hozzá eleget: / Fiacskám, méregetheted.” Verses regényére utal a Szonett a „karthágó” emlékkönyvéből: „Szél / Kél, / Port hord. / Mord / Fél / Bort / Kér. / Por, / Bor, / Jó, / Már / Jó! / Ró. Megfejtés: Szomjas betyár bemegy a csárdába, / bort iszik ott Móricnál rovásra.”[6] Még a 19. században a hőseit jellemző címmel látott napvilágot novelláinak kötete, a Kis emberek – aprólékos, naturalisztikus lélekrajzi írások.[7] Jó megfigyelőnek bizonyult, de a próza nem az ő világa.
Kétszer is kiadták Dido című verses lírai regényét (1901), amelyet feltehetően a szerző szenvedélyes, viharos szerelme inspirált. Merész hangvétele mintegy megelőlegezi Ady erotikus verseit, például a Héja-nász az avaron címűt. A több tragédiát megélt Karthágót alapító Didó királynő és a vesztes trójai háborúból oda menekülő királyi sarj, Aeneas kalandos életét és szerelmét elbeszélő ókori mítosz több közismert művészt megihletett. A római Vergilius kevéssel Krisztus előtt írta meg monumentális eposzát, az Aeneist, az angol Henry Purcell pedig a 17. század végén komponálta Dido és Aeneas című operáját. Zempléni is ebből a mítoszból merítette azonos című verses lírai regényének ötletét, amelynek formája minden szempontból újítás, és nem csak azért, mert cselekménye Magyarországon és a jelenben játszódik. Ha művészetekkel kapcsolatban használatos lenne nemcsak a „premodern” és a „posztmodern” szakkifejezés, hanem az „ultramodern” is, akkor ezzel a jelzővel kellene illetnünk a költő alkotását. Verses regényeket, bár kevesen, még írtak hazánkban a 20. században, de „lírait” Zemplénin kívül mások nem biztos. Más kérdés, hogy műve esetében mennyire vehető komolyan ez a jelző. „A paródia-szándék tovább él azokban a művekben is, amelyek pedig egyébként nagy mértékben eltérnek a verses regény műfajától, de ezt tovább viszik: Zempléni Árpád a Didó-ban a legkülönbözőbb idézetek torzított visszahallásával ér el sajátos hatást (…)” – állapította meg Imre László.[8]
Zempléni művében Didó félvilági nőből kocsmárosnévá lett szépasszony. Éneász (sic!) festő, aki Budapesten bohémtanyának való kocsmát keres és talál társasága számára. A kocsma neve „Kárthágó városához”. Beleszeret a kocsmárosnéba, akinek szerelmét elbeszélések mesélésével, csellel nyeri el. Érzelmeinek történetét naplóban és lírai versekben örökíti meg. természetesen van szerelmi párviadal is. Éneász azután Didót elhagyva szándékozik visszatérni hazájába. A nő megátkozza, majd nemsokára meghal. A férfi siratja, de készül az utazásra. A kompozíció újdonság. A bevezető két rész tartalma még a szokásos: A két hős, Éneász bujdosása, ám a fejezetek címe önmagukban is sokat elárul az alkotásról (így, csupa nagybetűvel): ÉNEÁSZ PIKTOR LEVELEI VERÉB ZOLTÁN KÖLTŐHÖZ, A „KÁRTHÁGÓ” MINT OLYAN, ÉNEÁSZ NAPLÓJÁBÓL, ÉNEÁSZ MESÉI, A BOGÁNCS-EMBER KALANDJA, SZERELMI HARCZ, MEGÖLTÉK A BÁRÓT, A MÚLT és MŰTÁRLAT A KÁRTHÁGÓBAN. Néhány alfejezet a költő kötetei kapcsán már említett verseit idézi fel: A kézcsók, Magyar leczke, Buborékok. Éneász piktornak a költőhöz intézett leveléből kiderül a helyszín: Bormérés Kárthágó városában és itt van A kocsma elnevezésű alfejezet. A férfi főhős Naplójának alfejezetei a Zöld bokorban, Nem fogja tudni senki, Elnézlek, A múlt című fejezetben pedig a Mi vagy nekem verscímre találunk. A Mesék egyike a történettől független betét, az Andrássy generális. Ha nem tévedünk, báró Andrássy Istvánról, Thököly Imre udvarnokáról, majd osztrák főispáni helytartóról van szó, akit a kurucok foglyul ejtettek, ezt követően csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz. Hadi sikereinek köszönhetően lett tábornok, de később Lőcsét feladva behódolt az osztrákoknak, és amnesztiát kapott a császártól. A Didó eredetisége a megváltoztatott mítosz, illetve eposz és a forma változatossága: szomorú és vidám jelenetek, hol rövid, hol hosszabb lélegzetű dalok, tréfás rigmusok, epigrammaszerű ötletek. Verselése virtuóz, bár a régmúlt kifejezésére hivatott szóalkotása néhol erőltetett rímeket eredményez.[9] A megjelent mű címlapján Tóth István Dido-ábrázolása szerepel.[10]
Az első elismerést 1902-ben a Wesselényi emlékezete című „pályadíjnyertes óda”, illetve annak kiadása hozta meg Zempléninek.[11] Öt évvel később már másodtitkára volt a Petőfi Társaságnak, 1911-ben pedig felvették a legrangosabbnak számító Kisfaludy Társaságba. A Nyugat folyóirat körétől távol tartotta magát. Már a 20. század legelején csalódott ifjúkori nézeteiben, a nyugati eszmékben, a liberalizmusban, a véleményünk szerint inkább polgári radikálisnak, mint szocialistának nevezhető ideológiában és a népek testvériségének hirdetésében. Néhány évvel korábban nem véletlenül írta meg Bizonytalan költők című, alkotói töprengéseit bizonyító versét. Munkásságában hirtelen alapvető változás következett be. Érdeklődése a neoromantika, ősi mítoszok és mondák felé fordult és a magyarok nyelvrokonainak, a voguloknak és osztjákoknak hősi énekeit, népköltészetét kutatta nyelvészi és régészi alapossággal. Mint korábban Richard Wagner, sőt alighanem a zeneköltő hatására, felismerte, hogy az örökölt mondavilág elemeivel kifejezhetők az emberi élet alapvető törvényszerűségei. 1908-ban megjelent Bosszú című, az osztják mondavilágból vett témájú elbeszélő költeménye, amellyel, ha ekkortól írt műveire gondolunk, rátalált igazi hangjára.[12] Ugyanebből a regevilágból merítette, de már finn hősöket is szerepeltetett a következő évben kiadott, szintén irodalmi díjjal elismert A kalapács címűben, amelyet meseként olvasunk. Így kezdődik: „A finn király fiának volt egy nagy kalapácsa. / Ő volt a magas észak legremekebb kovácsa, (…) Kardverni ott tanultak: a közel és a távol / Királyfiak, királyok nyugatról, dél honából.” A királyfi gyilkosság áldozata lesz, apja tudja, ki volt a tettes, ezért „Vadászokkal megindult elfogni az Uralban” az ottani „gonosz kovácsot”.[13]
A költő több kötetét a nyelvrokonainknak és az etnikai szempontból közelebbi vagy távolabbi rokonoknak tartott népek rege- és mondavilága ihlette. A nagyrészt az ugor ősvilágot idéző verseit tartalmazó, 1910-ben megjelent Turáni dalok című kötete olyan sikert aratott, hogy hamarosan újabb kiadásokat ért meg. Benne 45 alkotás olvasható, köztük 41 elbeszélő vagy leíró jellegű költemény és négy óda. 18 magyar, 11 finnugor (finn, osztják, cseremisz), 17 egyéb tárgyú, van kalmük és tatár, sőt egy egyiptomi is. 1914-ben, illetve 1916-ban Budapesten kiadtak belőlük egy-egy német és angol válogatást. Az előbbiben 26, az utóbbiban 14 mű szerepel. Bizonyára a szerző és/vagy a kiadó tartotta lényegesnek, hogy mindkettőbe bekerüljön A táltos, a Magyarok Szent-Gallenben és a Hunyadi.[14]
A turanizmus a turániaknak nevezett népek közös eredetének és jelenbéli összetartozásának eszméje, a jó értelemben vett romantikus nacionalizmus egy fajtája. A 18. században megjelent és a következő évszázadban kiteljesedett nagynémet, másképpen pángermán és a pánszláv ideológiák hatásának ellensúlyozására született a 19. században, Finnországban. Sokan, így Zempléni is turániaknak tartották a finnugor nyelveket beszélőket, bár nem tartoznak a közép-ázsiai türk népekhez, akiknek nyelvei nem a finnugor, hanem az altáji nyelvcsaládból valók. Távolabbi rokonokat keresve még a babiloniakat, egyiptomiakat és japánokat is számításba vették. Hazánkban éppen a Turáni dalok megjelenésének évében alakult meg a Turáni Társaság, amely a keleti gyökerek kutatásával a nemzeti tudatot kívánta erősíteni, néhány évvel később pedig már folyóiratot adott ki. A költő turanizmusának oka és tartalma az osztrákellenességben keresendő, ezért is érdekesség, hogy a Társaság első fővédnöke Habsburg József Ferenc főherceg volt. A második világháború után nacionalista jellege miatt megbélyegezték, sőt tiltották, bár a szélsőjobboldali ideológiák, a fasizmus terjedésében nem játszott semmilyen szerepet. Zempléni idejében még nem is játszhatott. Hasonlóan gondolja Keletre, magyar! című könyvében Ablonczy Balázs: „A magyar turanizmus tipikusan magyar és teljesen elhallgatott eszmeáramlat, akik benne voltak, igyekeztek ennek még a nyomát is eltüntetni, akik meg csak hallottak róla, szent borzadállyal emlegették. Fehér lóáldozást idéz és habókos praktikákat. Pedig a magyar közvéleményt legalábbis a 19. század eleje óta izgatta a magyarság keleti eredete és nyugati mintakövetése közti ellentmondás.”[15]
A turanizmus több, a Turáni dalok kötetben olvasható költeményben kifejeződik. Zempléni Kelet felé fordulása a magyar őstörténet iránti érdeklődésének köszönhető. Ilyen Nimród című műve. A mezopotámiai uralkodót Babilon alapítójaként említi a Biblia, és nálunk legendákban Ménrót néven is szerepel. Fiai Hunor és Magor, akiknek anyja Enéh, Ménrót felesége. Uldinnak (Huldinnak), a 4. század elején az európai hunok második uralkodójának egyik fia volt Mundzuk (Mundzsuk) nagykirály, az ő fiai pedig Buda és Atila.[16] Érdemes itt felidézni Arany János Legenda a csodaszarvasról című költeményének néhány sorát. „Vadat űzni feljövének / Hős fiai szép Enéhnek: / Hunor s Magor két dalia, / Két egytestvér, Ménrót fia.”
Zempléni Isten kardja című művében a Nimród változat szerepel. Halála éjszakáján „Eltűnik az ősi szent kard, / Hadisten adománya, / A szittyák drága kincse (…) Befúródott a földbe / És eltűnt a mélyben.” Évezredek múlva „Kifáradt, szerte züllött / Ős Nimród szolgasága / Elszéledt Babilonból / S a pusztán elvadult.” A vers II. részében „Atil vizének partján / Mundzuk úr hunn királynak / Gulyája táboroz. / A barmok legelőjén kiütközött a földből / Az ősi szent varázskard, / Mint fűszál rög alól.” (sic!) Egy bika lábát megsebzi, a juhász kiveszi, de fitymálja. A III. rész így kezdődik: „Atil vizének árján / Virágos nagy hajókon / Mundzuk-fi hős Attila / Víg nászát ünnepelte / egy turk-kagán lánnyal.” Mindenkitől ajándékot kapnak, a juhász pironkodva nyújtja át a kardot, amit az udvarnép kinevet, „De Mundzuk hős fiának / E vas tekintetére / Orcája úgy kigyúladt / Mint sarki fényes éj. /Reszketve hős örömtől / Megösmeré azonnal / S által vévé a kincset (…) Mikor kezében érzé / A régi csoda-kardot, / Hadisten adományát, / A szittyák drága kincsét, / Nimród-ős örökét: // Otthagyta szép aráját / És lóra ült a néppel / S ő lett a világ urává.” Hogy a „csoda-kard” legendája más országokban is ismert, igazolja Zempléni kortársa, az Arany János hun témájú műveit lengyelre fordító Antoni Lange (1861–1929) tragédiája, az Atylla[17] (1898, könyvként 1910). A lengyel költő, dráma- és prózaíró más mondanivalójának megfelelő legendát is belevett alkotásába: a német Loreley-történetet, a szirénét, aki a halálba csalja az őt csodáló hajósokat. „Ó, Atilla, elvesztetted Mundzuk véres kardját. / Loreley csalt csapdába, / Az ő csábos dala. / Őmiatta ejtetted a kékeszöld Rajnába”[18] – olvasható a IV. jelenetben. Az a kard, amelyet egy földműves talál, hamis, Atilla nem hódíthatja meg Rómát, és a Véres nász című utolsó jelenetben valaki, lehet, hogy a házasságra kényszerített frank királylány, meggyilkolja.[19]
Zempléni reménykedik nemzete szép jövőjében, de a Nimród fiaihoz (Régi magyar siralom), különösen pedig a Keletre, magyar! című költeményben már nem így van. Az előbbiben: „Idegen nemzetek, / Hamis hitetlenek / Ősi fészked feldúlják: (…) jószágodat prédálják; Vitézi nevedet, / Régi hős híredet / Méltatlanul gázolják. // Ébredj önérzetre, / Sorakozzál tettre / Búban élő magyarság (…) Megfojt ez a szolgaság! Nyílj ki szebb hazából, / Nimród ágyékábul /Származott szép virág.” Az utóbbiban súlyos szavakkal ad programot nemzetének: „Keletre, magyar! / Tekints keletre! / Itt lelsz te dicső, nagy / Rokon felekre! // Nem lenézéssel / Fogadnak ott. / Hagyd önmagának Napnyugatot (…) Véreddel védted / Nyolc századon át / Nyugat épségét, / Hitét, honát (…) Letiltanák szádról az ősi szót. / Hazugok, gyávák, / Rágalmazók! (…) Keletre, magyar! / Tekints keletre! / Ha élni kívánsz / Új ezredekre!” Az utolsó két versszakban kéri: „Keletre, magyar! Fordulj keletre! / Ott lelsz segítő / Rokon kezekre. // Testvéreid közt / Napkeleten / Keress barátot / Hős nemzetem!”
A magyarság és más népek turáni eredetéről szóló elmélet a német születésű oxfordi orientalista professzornak, Friedrich Max Müllernek (1823–1900) a 19. század közepén közölt írásai nyomán terjedt el, aki egyébként tiszteleti tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának.[20] A „turáni átok” kifejezés korábbi, Vörösmarty Mihály Az átok című, 1832-ben keletkezett epigrammájának tulajdonítható: „Férfiak! így szólott Pannon vészistene hajdan! Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell: / S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte, / S véresen a diadalt kivítta a magyar. / Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld / Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.” A turáni átok legendája így szól: „Legyen sorsuk a széthúzás és belviszály, soha, semmiben ne egyezzenek, belső féreg rágja a nemzetet, lassú pusztulás végezen vele. A magyarok közötti széthúzás, ellenségeskedés ezer éven át tartson.” A viszálykodás ősi átok következménye, vagy a Szent István által üldözött táltosoktól származik, vagy korábbi, és Zempléni több művéből kiolvasható, aki újjá akarta teremteni a pogány magyar mitológiát. A Turáni dalok előhangja A táltos. Benne vannak Az Isten kardja, az Árpád sírja, a Nimród fiaihoz, a Keletre, magyar! és az Örök magyar című versek. A kötetben emléket állított már dokumentált történelmünk hőseinek is. Ilyenek a Hunyadi, a Rákóczi Tiszabecsnél, a Csokonai, a Wesselényi emlékezete, a már magyarnak számító Bemet idéző Szeben alatt, a Petőfi, a Kazinczy Ferenc és társai börtönéről szóló Kufsteini madarak és Az őr című Kossuth-legenda. Feltehetően nem véletlen, hogy a verseiben megelevenített történelmi személyiségek többsége szoros kapcsolatban állt Sárospatakkal, illetve Zemplénnel.
Ugyancsak 1910-ben adták ki Istár és Gilgamesz. Babiloni rege című művét, amely a mezopotámiai ősmítosz felfedezésének hatására keletkezett. Az első magyar fordítás volt a sumér-akkád költészetből.[21] A költő 1912 és 1919 között sokat dolgozott, írta nagyobb vagy kisebb terjedelmű elbeszélő költeményeit. Utolsó éveiben betegeskedett. A halál-vőlegény című Elbeszélő költeményéhez nem sikerült hozzájutnunk. Mogyoróbél herceg. Vogul hőséneke után A hermelin következett, amelyet szintén nem sikerült megismernünk. A Nádasdy-díjjal jutalmazott Vasfő és Ime. Vogul rege volt az utolsó műve.[22]
Élete során több értékes esztétikai jellegű írása jelent meg: Lavotta János zeneszerző-hegedűművész; a költő és író Pálóczi Horváth Ádám, évekig a debreceni református Kollégium diákja; valamint Mikszáth Kálmán életrajza. Próbálkozott színműírással is. Számos műve kéziratban maradt. Sokat és nagyszerűen fordított elsősorban korának francia és olasz költészetéből. A korabeli magyar szellemi életben betöltött szerepének jele, hogy a fővárosi Fiumei úti sírkertben temették el.[23] Munkássága halála után évekig érdeklődést váltott ki, amelynek bizonyítéka 1930-ban megjelent „táltos éneke”, A Rimanóczy gyémántok. 1939-ben Sárospatakon látott napvilágot a Zempléni Árpád hátrahagyott verseiből halálának huszadik évfordulójára című válogatás. Gulyás József tudós tanár nem kevés gyűjtőmunkával és a költő Anikó nevű feleségének húga, Wagnerné Révész Elza zeneművész és zeneszerző rendezte sajtó alá. (A nők apja, Riszdorfer-Révész korábban Nyíregyháza főjegyzője volt.) Már második éve tartott a világháború, amikor az egyébként Debrecenben született Rubinyi Mózes irodalomtörténész és nyelvész, akadémikus Zempléni Árpád emlékezete címmel, az emlékező ülés nyomán kis füzetet adott ki. Az Előszó egy, a költő korábban meg nem jelent verseit dicsérő mondata külön figyelmet érdemel: „Finnugor magyarsággal és európai szellemben.” Vikár Béla, a Kalevala fordítójának megnyitója után szót kapott a költő sógornője, Rubinyi pedig előadást tartott. A füzetben olvasható a költő kortársa, Kozma Andor ódája, a Zempléni halálára és a kiadó La Fontaine Társaság Zempléni-ünnepségének programsorozata.[24]
A költőhöz a finnugor rokonságban kételkedők gúnyosan, vállveregetéssel vagy jóindulatú sajnálkozással viszonyultak, de több nála fiatalabb kortársa nagyra értékelte életművét. Nem kritikátlanul. „Az Arany-epigonok közepes, selejtes műveket írtak (…) Ennek a kevés dicsű korszaknak a költői neveltje Zempléni Árpád is, akinek új »vogul regé«-je most jelent meg. (…) noha magán hordja a jellemzett korszak némely bélyegét, meglepő bizonyságot tesz Zempléni Árpád oly költői jelességeiről, melyek régebbi műveiben nem nyilvánultak meg ily közvetlen és meggyőző erővel (…) Zempléni írói egyénisége azóta körvonalozható tisztábban, mióta különös vogul témáival bíbelődik. Régebbi »turán«-kodásai meglehetősen színtelenek voltak. Naiv sovinizmus, száraz régészkedés, pepecselő terjengősség unalmasította el őket. Vogul mondákból készült újabb elbeszélő versei ellenben rendkívül frissek, erőteljesek és plasztikusak” – írta Tóth Árpád 1919-ben a Vasfő és Ime című alkotásról szóló recenziójában.[25]
A költő temetésén Móricz Zsigmond így búcsúzott tőle: „Zempléni Árpád szemmel látottan emelkedett fel a mélykultúra kincseivel megrakva a magas kultúrába. A mélykultúrát azonban tanulni nem lehet: abba a lélek fejlődésének első korát kell eltölteni, másképp nem tehet szert rá senki. Tehát Zempléni árpád a társadalmi rétegződés mélyéről kellett, hogy jött légyen. (…) Zempléni Árpád ott állott és ott él. Táltos szépségében és megrendítő magában: és ott marad a magyar irodalom legfőbb becsei közt.”[26] Krúdy Gyula Zempléni Árpád, az utolsó romantikus költő című 1927-es „írói arcképében” ezt olvassuk: „Zempléni Árpád szívében mindvégig kuruc maradt, mégpedig olyan kuruc, akinek voltaképpen csak napjainkban jött el a maga ideje, amikor a turanizmus gondolatáért különböző társadalmi és irodalmi egyesületek alakulnak, amikor leszegényedésünkben, leégettségünkben, árvaságunkban leginkább szükségünk volna a magyar rokonainkra, mint annak az embernek, aki valahol valamerre tönkrement, és elindult a nagyvilágba keresni valami atyafit, akinek segítségével talpra állana (…) Zempléni a népnemzeti stílust megújítani kívánó, összetettebb formaeszményt követő, a szubjektivitás modernebb aspektusainak is hangot adó szándékokat mutat költészetében. Érdekes törekvése az ősinek és az újnak szintézise, elbeszélő költészetének mitikus archaizmusa és ennek beolvasztása a korszerűbb látásmód kereteibe.”[27]
1926-ban jelent meg a Zempléni Árpád című, tudomásunk szerint az első tanulmánynak nevezhető írás, amelynek szerzője a számunkra ismeretlen Gábor Géza. Részletesen ismerteti a költő pályáját. Helyét így látja a 19–20. század fordulójának magyar irodalmában: „Ebben az új szellemben lassan háttérbe szorul a nemzeti feladat, sőt az emberi élet hazug nemzetköziségével szemben meg is hal s így a költészet is (…) Ezekből a mozgolódásokból emelkedik ki Zempléni Árpád alakja. Két élesen elkülönített részből álló költészete érdekes képét mutatja egyénisége és kora vajúdásának. Forrongó lelke, hevülékeny véralkata, álmodozó alaptermészetébe belevegyült megalkuvást nem tűrő függetlensége, emberi, politikai szabadságvágya, élete körülményei belekergették a romboló irány árjába, keményveretű hazaszeretete, kora nemzeti irányú áramlásai, magára ébredése azonban kiragadja az árból és a nemzeti hagyományokhoz sodorja.” Természetesen szó sincs fajelméletről, hiszen az idézetben háromszor is a „nemzeti” szó szerepel. A két „rész” ifjúkori lírája és turáni dalai. Hol lemondás, kétségbeesés, hol „rózsaszínű ködben” keresi a „szép jelenést”. Verseinek változatos témavilága, költői hangjának sokfélesége ellenére „Az élet miért-jére nem tud feleletet találni – állapítja meg Gábor, majd így folytatja: „Azt hitte, hogy a magyar költészet ősforrásaira bukkant és a rokon népek énekeiben a magyar költészet őseredetisége lüktet (…) Csalódását nem akarta észrevenni és lelke egész hevével élesztetté az áldozati tüzet, mely köré kicsi, de lelkes tábor verődött. Csalódásával új tettekre, értékekre – a finn-ugor szövegkiadványok értékes költői anyagára – fordította a figyelmet. Különös és sajátságos próbálkozásában (15 évig) a képzelet és az ihletettség kezet fog és sokszínű fátyollá szővik ábrándképeit. melyek szálai visszanyúlnak az ismeretlen múlt csodás világába (…) Álom, hit, hazaszeretet érdekes öntvénye turáni költészete (…) Kisebb költeményeiben az ázsiai rokonnépek egyszerű világa tükröződik éles világítással” – fogalmaz a kutató, megjegyezve, hogy a költő csapongva vissza-visszatér hazájába. Valóban, hiszen a turáni kötet számos verse kizárólag hazai témájú. „Hirdeti, hogy az ezeréves harc aggasztja a nemzetet, forduljon hét Keletre, mert az árja népek támadása előbb-utóbb elnyeli (…)” A gondolatsort Széchenyi István szavai nyomán patetikusan így zárja: „Alkotni fel, történelem tanúja. Táplál a szerszám és megvéd a kard, Míg a föd újra csodálni tanulja, A munkás szittyát, az örök magyart.”[28]
Egyik életrajzírója, Lakatos Pál már 1934-ben „panaszolta, hogy nagytehetségű költőnk, aki életében széles körben vívott ki magának elismerést, halála után hamar ködbe, feledésbe merült. És ez a félhomály tart napjainkig is.”[29]
Az 1930-as években tudomásunk szerint, bár teljességre nem törekedhettünk, nem méltatták Zemplénit, illetve munkásságát. Az irodalomkutatók, nem tudni miért, elfelejtették, a világháború után pedig nézetei miatt még az 1956-ban bekövetkezett változások után sem akartak rá emlékezni sokáig.
A magyar irodalom története 1965-ben megjelent IV. kötete a líra megújulását és benne az új társadalmi tudatnak a megjelenését tárgyaló részt Komlós Aladár írta. Zempléni Árpádot a „lélekölő nyomorban” élők között említi, amiről más források nem tudnak. Hasonló a helyzet következő megállapításával: „Zempléni Árpád a Vajda János-i intellektuális költészet hirdetésétől a vogul medvedalok átdolgozásáig, a szocializmussal való rokonszenvtől a turanizmusig bolyong.” A költő más fiatalokhoz hasonlóan szerette Vajdát és kitartott mellette – jegyzi meg. A közélet költői című részben külön, több mint egy oldalnyi terjedelmet szentelt Zempléni munkásságának, szóba hozva, hogy Vajda mellett az olasz veristák álltak hozzá a legközelebb. Megtanulta, „hogy a dicsőséget, melyre életét tette föl, nem érheti el népieskedő epigon versekkel, s hogy a költőnek az új Európa és az új magyarság problémáit és eszméit kell kifejeznie”. Sikeresnek tartja Zempléni műfordítói tevékenységét, különös tekintettel arra, hogy nagyrészt modern költők verseit ültette át magyarra. Amit más forrásokból nem tudunk: „rajongó híve volt a demokráciának és bátran küzdött a zsidó emancipációért, harcolt a főrendiház és a klérus ellen; szabadság, műveltség és szeretet volt a jelszava; filozófiai problémákkal viaskodott” Vitathatatlan, hogy „kereső, fejlődő szellem”, ám vitatható, hogy „istent és a vallást a műveltséggel, tudománnyal akarja helyettesíteni”. Hangsúlyozza, hogy „boldogan köszönti a forradalmi leányt” és kéziratban van Munkásvezér című drámája. Elfogadható az a megállapítása, hogy a költő „lassan távolodik az okoskodó, retorikus versírástól. Prózai pontossággal közli a tényeket, amelyek közt a vers tárgyát adó érzelem fölfakadt benne.” Komlós is dicséri Zempléni költészetének érzékletes nyelvét, néha frappáns, gyakran elmés epigrammáit. Igaz, hogy a költő „mintha érezte volna, hogy nem igazi lírikus”, 1905 után szinte csak elbeszélő költeményeket írt. Találó megállapítás, hogy a rokon népek költészetének ismeretében „ősibb rétegekből meríthetett, mint Arany (…), pótolni akarta a hiányzó pogány mitológiánkat, s fel akarta rázni a turáni népeket (…) az árják ellen, mert úgy gondolta, hogy csak egy turáni szövetség menthet meg minket és rokonainkat.” Ezt „káros ábrándnak” tartja, de elismeri, hogy „legeredetibb költeményei”: a Bosszú, A kalapács, A szent-galleni kaland, a Vasfő és Ime. Sajnálja, hogy nem írta meg folytatásukat, a táltos énekeket. Komoly elismerés a következő: „A naiv pogány környezetet és gondolkodást Zempléni oly művészi plaszticitással idézi fel, néha archaikussá stilizált, de mindig gyökeresen, ízesen gazdag nyelve, továbbá remeklő verselése és humora meg felvillanó realisztikus életképei oly elbűvölőek, hogy elbeszélő költészetünkben Arany János óta nem olvastunk hasonlót.” Az irodalomtörténész, mintha a dicséretet túlzónak érezné, megjegyzi: ez a költészet csak a 20. század elején volt divatos és tetszhetett modernnek.[30]
Hegedűs Géza 1976-ban méltónak tekintette Zemplénit arra, hogy A magyar irodalom arcképcsarnokában száz jelentős írónk közé sorolva megrajzolja alkotói portréját. „Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében igen népszerű volt az olvasók körében, testi halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy nemsokára a szakembereken kívül azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit – amelyek nemcsak irodalomszakmailag jól megcsináltak, hanem a tömegek számára is nagyon érdekes olvasmányok, évtizedekig nem adják ki újra, nem olvassa senki” – írja a portré szerzője. Joggal állapítja meg, hogy a Nyugat folyóirathoz képest konzervatív, „mégis: élete végső évtizedében hirtelen nagyon népszerű lett (…) Előbb-utóbb igazságot kell szolgáltatni senki másra nem emlékeztető, izgalmas költészetének.” Hangsúlyozza Zempléninek „filozófiától nyelvészetileg terjedő éhes műveltségszeretetét”. Következő, az 1970-es években még nem meglepő mondata aligha őszinte: „Szocialista sohasem lesz belőle, de igényli a haladó polgári erők együttműködését a munkásmozgalommal.” A Turáni dalok kivételes sikerét említve „Nagyon is indokoltan félti nemzetét a német hódító törekvésektől, de fajelméletre fajelmélettel válaszol. Úgy látja az egész földkerekséget, mint fajok kíméletlen élethalálharcát (…)”, figyelmeztet, hogy csak egy emberi faj van. (Talán nem tévedünk, ha úgy gondolunk a „faj” másik jelentésére, ami a „fajta”.) E kifogás után egyértelmű dicséret következik – mintha nem említette volna a fajelméletet: „Zempléni Árpád azonban széles látókörű, mélységesen humánus, ősmondákat látomásosan idéző költő volt, egész művészi alkatában idegen a későbbi fasizmus embertelenségétől (…) sokkal fontosabb az a költői törekvés, amellyel a figyelmet a távoli rokon népek hagyományai felé fordította.”[31]
Az irodalomkutatók 1990 után sem jelöltek ki nagyobb helyet Zempléninek a magyar irodalomban. Nemeskürty István 1993-ban összesen alig több mint ezer oldalas, A magyar irodalom története. 1000–1945 című könyvében természetesen csak a sokkal ismertebb alkotóknak juthatott több hely, mint Zempléni költészetének. Meglepő módon A századvég költőinek egyikeként nemzedéktársaival együtt ír róla: „A kor társadalmi indulatait Palágyi Lajos (…), Inczédi László (…), Szentessy Gyula (…), Zempléni Árpád (…) képviselte sok közül úgy, hogy verseiket ma is esztétikai és gondolati gyönyörűséggel olvashatjuk. De még bennük is több a merész, előremutató, bátor gondolat, mint egy Ady tehetsége – akinek fellépését mintegy előkészítették (…) Nemzedékének tétovaságát, a kitűzött célok és az odavezető út különbözését Zempléni Árpádnak sikerült legtalálóbban megfogalmaznia: „Bizonytalan költők vagyunk mi, / Nagyon könnyű minket megúnni, / Hogy mit szeretnénk, mi sem tudjuk. // szakítani kell itt mindenáron, / Határon állunk, nagy határon! / Fordulatán az új időnek / S a múlt nem kulcsa a jövőnek (…) Akit valóság ihletett / Csak az nyer örök életet. (Bizonytalan költők)”[32]
1999-ben Bori Imrének jelent meg Zempléni Árpád címmel tanulmánya, pontosabban annak bevezető része. Új elnevezéssel illeti azt az irányzatot, amelyet a költő képviselt: „Zempléni Árpád a szecessziós-magyaros irányok egyik legsajátosabb útján járt, amikor azokat az epikus műveit írta, amelyeknek egyik foglalata Turáni dalok című kötete volt (1910). Nem a XIX. századi népies irány szellemében és felfogásában írta verseit.” Említést tesz arról, hogy Komlós Aladár a „modernek” közé sorolta, amire a költő törekedett, és hogy Imre László debreceni irodalomprofesszor szerint „újszerű mű”, a mából visszatekintve már akkor premodernnek vagy posztmodernnek nevezhető. Bori találóan „kuruc balladának” nevezi a Didó című műnek Andrássy generálisról szóló „betétjét”. Egészen modernnek tartja zempléni keleti témáit: „Valójában a magyar szecessziós művészet filozófiájának a megfogalmazását látjuk – részben a naiv parasztszemlélet hirdetésében”. Eredeti gondolat az is, hogy Zempléni „a nép és nemzet irreálisan tökéletes történelmen kívüli azonosulásának időtlen lelki és szellemi igazságaival vágyik a művészetet és a világot megváltani”. Érdekes, hogy a turanizmus „peremén” germán és japán eredetű ihletgócokat talál. Szerinte Várkonyi Nándor zárja le Zempléni háború előtti méltatásának sorát – állapítja meg befejezésül: „A népi vagy inkább faji lélek költészetének keresésében új utat, új területet nyitott (…) Az ősmagyar költészet lelkivilága, tárgyköre, a rokon népek mondáink kerülő útján át, az ő művében mintegy megelevenedett és közelebb került hozzánk, művészi és élvezhető előadásban, minden tudományos, filológiai íz nélkül.” A tanulmányíró hozzáteszi: „magányos költészet” a Zemplénié.[33]
Egy meglepő 21. századi véleményt is találtunk, bár csak említés formájában, az első világháború magyar költészetét elemző terjedelmes tanulmányban. Szerzője, a Debrecenben élő Bakó Endre, aki természetesen nem Zempléni munkásságának teljességét mérlegre téve egy idézet segítségével jegyzi meg: „Zempléni Árpád elvakult turáni képzeletében a magyar (és nem osztrák-magyar) hadseregre a törökkel való szövetség folytán még nagyobb hivatás vár: ’Ha megvédted országok határát, / Magyar sereg, új feladat vár rád! / Kezet fogva török hadával, / Le kell számolni a bitorló szlávval, / Turáni lobogónk / Szálldossál, szálldossál!”[34] A költő Keletre, magyar! című verséből is kiderül, hogy nem csak a germán veszélyre gondol. A Szeben alatt című versét és néhány művének nyilvánvaló kapcsolatokra utaló fordításait figyelembe véve alighanem a lengyelekre.
Zemplénit biztosan kevesen olvassák, de emlékét Tállyán ápolják, vagy legalábbis őrzik. A településen Vaszary László szobrásznak köszönhetően 1922 óta áll a helyi híres emberek emlékoszlopa, rajta a Turáni dalok kötet első lapján látható, lovast és egy általa tartott nőt ábrázoló, rovásírásos dombormű és a költő versének részlete: „Magyar múltnak és jövőnek / Táltosa, dalnoka, / Rajtad a múló időnek / Nem fog a vasfoga, / Sem foga, sem moha. / Ősi nép szanaszéjjel, / Sorsa bánat, sorsa éjjel. / Mostoha Golgota, / De fiai nőttön nőnek / És tanulni hozzád jönnek / Leckéjét a jövendőnek.” Az emlékoszlop egyik oldalán a Tállyán elhunyt Lavotta János (1764–1820) zeneművész és zeneszerző domborműve látható és részlet a költő A magyar Orpheus című verséből: „Árva néped nagyregöse. / Ahol felsír a magyar dal, / Ott vagy édes vigaszoddal.” A túloldal a tállyai születésű Bernáth Béla (1850–1922) országgyűlési képviselőé, „a hegyaljai szőlők újjáteremtőjéé”, ugyancsak versidézettel. A településen a költő nevét viseli a Zempléni Árpád Általános és Alapfokú Művészeti Iskola, valamint a Zempléni Árpád Óvoda és Általános Művelődési Központ.
Jegyzetek
[1] Az életrajzi adatok forrása a továbbiakra nézve is: Gábor Géza: Zempléni Árpád = Irodalomtörténet, XV. évf. 1926. 3–4. szám, 136–137. o.; Benedek Marcell (főszerk.): Magyar irodalmi lexikon. Harmadik kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 585–586. o.; Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon. Második kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969. 1068–1069. o.; Cságoly Péterfia Béla (összeáll.): Zempléni Árpád levéltáros, költő, műfordító = http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/18287-zempleni-arpad-leveltaros-kolto-mufordito
[2] Andrzej Sieroszewski – Jan Slaski (összeállította): Bibliografia przekładów z literatury węgierskiej w Polsce. Cz. II. 1918–1960. Warszawa, 1976. 150. o.; Csapláros István (vál.): Kocham twój kraj. Antologia wierszy węgierskich o Polsce. Kraków, 1971. 148–149, 226. o.; Csapláros István – Aleksander Korol (összeáll.): Bibliografia przekładów z literatury węgierskiej w Polsce. Cz. I. 1821–1917, 1961–1972. Warszawa, 1976. 110. o.
[3] Teresa Samociuk: Antoni Lange – a magyar irodalom népszerűsítője Lengyelországban. In: Csapláros I. és mások (szerk.): Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest, 1969. 559–560. o. A tanulmánykötet ugyanakkor Lengyelországban lengyelül is megjelent: Jan Reychman (szerk.): Studia z dziejów polsko-węgierskich stosunków literackich i kulturalnych. Wrocław, 1969.
[4] Zempléni Árpád költeményei. Szerzői magánkiadás. Budapest, 1891. További kiadásai 1892, 1893.
[5] Zempléni Árpád: Új versek. Zempléni Árpád újabb költeményei (1893–1897). Budapest, 1897; reprintben: Kiadja a Tállya Megsegítése Alapítvány, Miskolc, 2005. A Zempléni Árpád válogatott költeményei című kötetet (Budapest, 1898) nem sikerült megszerezni.
[6] https://www.eternus.hu/szerzo/Zempleni_Arpad; https://magyar-versek.hu/koltok/zempleni-arpad
[7] Zempléni Árpád: Kis emberek. Elbeszélések. Budapest, 1899
[8] Imre László: Byron Don Juan-ja és a magyar verses regény. In: Barta János (szerk.): Studia Litteraria. Tom. XVIII. KLTE, Debrecen, 1980. 84. o.
[9] Zempléni Árpád: Didó. Verses lírai regény. Budapest, 1901.
[10] https://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=064676
[11] Petrik Géza – Barcza Imre (szerk.): Magyar könyvészet 1901–1910. II. kötet. Budapest, 1928.
[12] Zempléni Árpád: Bosszú. A Kisfaludy-Társaság Bulyovszky-díjával jutalmazott kisebb elbeszélő költemény. Budapest, 1908. Szerző kiadása.
[13] Zempléni Árpád: A kalapács. Költői elbeszélés. (A Magyar Tudományos Akadémia gróf Nádasdy díjával jutalmazott elbeszélő költemény). = Budapesti Szemle, 139. kötet, 1909. 391–393. szám, 90–119. o.; Az idézetek helye: 90, 92. o.
[14] Turanische Lieder, Sagenhafte und geschitliche Heldengesange. Budapest, 1914; Turanian Songs. Legendary and Historical Hero-Songs. Budapest, 1916.
[15] Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! Jaffa Kiadó, Budapest, 2016.
[16] https://www.tortenelemutravalo.hu > Blog; https://hu.wikipedia.org > wiki > Uldin
[17] A t után nem állhat i betű, illetve hang, hanem csak az i és ü közötti hangot jelölő y.
[18] D. Molnár István fordítása.
[19] Az idézett és említett versek forrásai: https://www.eternus.hu/szerzo/Zempleni_Arpad; https://magyar-versek.hu/koltok/zempleni-arpad. Antoni Lange: Atylla. Warszawa, 1910. IV. és VII. jelenet.
[20] Glatz Ferenc (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002. MTA, Budapest, 2003. III. kötet, 1475. o.
[21] Zempléni Árpád: Istár és Gilgamesz. Babiloni rege. Budapest, 1912.
[22] Zempléni Árpád: A halál-vőlegény. 1912; Mogyoróbél herceg. Vogul hősének. 1913; A hermelin. 1914; Vasfő és Ime. Vogul rege. Különlenyomat a Budapesti Szemle 1918-as évfolyamából, külön kiadás 1919; mind Budapesten.
[23] https://intezet.nori.gov.hu/nemzeti-sirkert/budapest/fiumei-uti-temeto/zempleni-arpad-imrey-arpad/
[24] Rubinyi Mózes (szerk.): Zempléni Árpád emlékezete. Lafontaine Irodalmi Társaság, Budapest, 1940.
[25] Tóth Árpád: Zempléni Árpád: Vasfő és Ime = Nyugat, XII. évf. 7. szám, 1919. április 1. 504. o.
[26] Móricz Zsigmond: A magyar költő. Zempléni Árpád halálára = Nyugat, XII. évf. 14–15. szám, 1919. november, 991–998. o.
[27] Krúdy Gyula: Zempléni Árpád, az utolsó romantikus költő. In: uő: Írói arcképek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957. I. kötet, 443-450. o.
[28] Gábor Géza: Zempléni Árpád, i. m. 136–143. o.
[29] Idézi: Cságoly Péterfia Béla (összeáll.): Zempléni Árpád levéltáros, költő, műfordító, i. m.
[30] Sőtér István (főszerk.): A magyar irodalom története. IV. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 593–596, 657–658. o.
[31] Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1976. 252–256. o.
[32] Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000–1945. I–II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 693–695. o.
[33] Bori Imre: Zempléni Árpád. = Híd, LXIII. évf. 11. szám, 1999. november, 687–691. o.
[34] Bakó Endre: Élmény és világkép az első világháború magyar költészetében. = Studia Litteraria, LIV. évf. 2015. 3–4. szám, 162. o.