„Tudom, mi akadályoztatja leg inkább a’ Magyar Olvasást, ’s ennek nem lettével, fájlalva nézhetjük, tsak eddig is mi károkat vallottunk. A’ Könyv árosok felette való fizetés kéréssel ártottak leg inkább a’ Hazának.”[1] – olvashatjuk Révai Miklós harmadik, de első önálló nyomtatványként megjelent felhívásában, amelyben már saját neve alatt gyűjt előfizetőket a Költeményes Gyűjtemény Faludi-kiadásához. Korábban a korabeli olvasóhoz szóló szövegek elemzésével és a két Faludi-kötet összehasonlításával,[2] majd a levelezésben található adatok segítségével igyekeztem a Költeményes Gyűjtemény és a Faludi-kiadások ügyét tisztázni.[3] E tanulmányban Faludi Ferenc (1704–1779) és Révai Miklós (1749–1807) kapcsolatát vizsgálom a nyomdákkal és a nyomdászokkal.
A 18. század második felében fellendülő magyar nyelvű könyvkiadás két jelentős alakjának sorsa sok párhuzamosságot mutat, majd Faludi Ferenc halála után össze is fonódik, mivel Révai Miklós adta ki Faludi több művét 1786-ban és 1787-ben. Faludi mint fordító állt a nagyközönség előtt, műveit saját neve alatt jelentette meg és szándékait mindig pontosan megfogalmazta egy egyszerű előszóban: jóravaló erkölcsökre, helyes életre oktatni és példát adni a heverő pennáknak, vagyis írásra, fordításra buzdít. Jezsuita szerzetesként a kiadásoktól anyagi hasznot nem remélt, ugyanakkor a nagyszombati nyomda vezetőjeként a kiadások költségei miatt sem kellett aggódnia, a könyvek terjesztését is a rend végezte. Révai Miklós esetében a kiadói szerep kapott nagyobb hangsúlyt az 1780-as években, ő az első szerkesztő, aki megpróbálta a magyar olvasókat aktivizálni és bevonni mind az anyaggyűjtésbe, mind pedig a megjelenő könyvek finanszírozásába. Tiszteletpéldányok ígéretétől és a saját költségen való nyomtatástól jutott el az előre finanszírozás kényszeréig. Végül már beérte aláírásokkal, a könyvek megvásárlására vonatkozó ígéretekkel, de a Költeményes Gyűjtemény ügye mecénások és egyéb támogatók nélkül kudarcba fulladt volna, bár így sem beszélhetünk teljes sikerről.
Faludi Ferenc élete során folyamatosan nyomdák közelében dolgozott, prózai műveit két kivétellel (Téli éjszakák, Történetek a Szűz Máriárul) gyakran több kiadásban megjelentette, s mindig gondosan ellenőrizte. Vagyis elmondhatjuk, hogy hozzáértő, gondos szerkesztője volt saját szövegeinek és minden lehetősége megadatott műveinek kiadására, amelyek megjelenése három időszak köré rendeződik. A szerző először Rómából hazatérve adta ki a Nemes ember és a Nemes asszony címűeket 1748-ban. az Udvari ember első száz maximája („százada”) 1750-ben látott napvilágot, mindhárom kötet a nagyszombati Egyetemi Nyomdában, amelynek ebben az időszakban Faludi volt a vezetője. A nagyszombati a jezsuiták legfontosabb nyomdája és a rend 1773-as megszüntetéséig/feloszlatásáig Faludi könyvei itt jelentek meg. A második időszak 1770 és 1778 közé esik, ekkor a Nemes úrfi (1771) és az Udvari ember teljes szövege (1772) még Nagyszombatban, a Szent ember (1773) és a Bölcs ember (1778) viszont már Pozsonyban látott napvilágot, Patzkó Ágostonnál.
1770-ben és 1771-ben Landerer Mihály, mint polgári nyomdász is megjelenteti az Udvari ember részeit és a Szent embert saját költségén, a kiadástól hasznot remélve. A többi prózai kiadás Pozsonyban viszont már Patzkó műhelyében készül, aki 1770 októberében kapja meg az engedélyt Pozsony második nyomdájának megalapítására. Patzkót Faludi a Landerer-nyomdából ismerhette, a korábbi művezető a következő tíz év legfontosabb pozsonyi nyomdásza lesz, sok magyar nyelvű könyv mellett az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó kiadója is. A Faludi-kiadások kapcsán még két nyomdászt kell kiemelni: a pozsonyi Loewe Antal Révai Költeményes Gyűjteményét adja ki, illetve Faludi verseinek első kiadása a győri Streibig József nyomdájában készül, ahogy a Költeményes Gyűjteményhez kapcsolódó három felhívás is.
Faludi műveinek esetében az elfogadott formátum a nyolcadrét volt, hiszen így akár sorozatként is lehetett köttetni az általában 1000-1500 példányban megjelenő köteteket. „Az első kiadás ezer példánya egy év alatt elfogyott, hallatlan siker abban az időben.” – írja Pintér Jenő Dugonics András 1788-ban megjelent Etelkájáról.[4] Ez alapján elmondható, hogy Faludi prózai művei népszerűek voltak az olvasók körében, hiszen a harmadik időszakban, Faludi halála után 1787-ben kilenc kötetben jelentek meg immár polgári nyomdákban, összesen mintegy tízezer példányban, egyetlen év alatt. „Például 1787-ben a Nemes embert, a Nemes asszonyt és a Nemes úrfit Patzkó Ágoston Ferenc nyomtatja ki Pozsonyban saját „költségével és betűivel. Még ugyanabban az évben Pozsony és Kassa nyomdahellyel Füskúti Landerer Mihály tipográfiájában is megjelent a három mű.”[5] Ezeken kívül Streibig József megjelenteti Faludi összes verseinek második kötetét (a Constantinus Porphyrogenitus című iskoladráma első kiadása), Patzkó Ágoston a Téli éjszakákat és Loewe Antal az összes versek új, megjobbított kiadását.
De a két népszerű szerző, Dugonics és Faludi között más kapcsolat is felfedezhető. Horváth János Faludi népszerűségét népiességében vélte megtalálni: „Már kortársai szemében oly eredetinek, oly gyökeresen magyarosnak tetszett ezáltal, hogy akadálytalanul „régivé”, sőt – mint Dugonics regényeiben látjuk – egyenest Árpád-korivá léptethették elő. Érdekes ízléstörténeti, de a fejlődés folyamán többször előforduló jelenség ez. Az újnak ily ősiséggé bélyegzése ugyanis arra vall, hogy az illető mű a hagyományos ízlés kétrendbeli követelményét elégítette ki egyszerre: hű maradt a megszokotthoz, sőt annak lényegét pregnánsabban képezte ki (innen régiség-látszata), de formailag felfrissítette s így valósággal az újság ingerével kedveltette meg ismét a már megszokottat. A friss színekben jelentkező régi.”[6] A különböző kiadványokban és kéziratokban, így Dugonics András regényeiben is gyakran Faludi nevének feltüntetése nélkül találkozhatunk versekkel, versrészletekkel vagy akár érdekes szófordulatokkal prózai műveiből.
Vagyis Faludi Ferenc egész nyelvhasználata komoly hatással volt a 18. század második felének nyelvére, beépült abba. Vogel Zsuzsa rámutat, hogy Faludi művei 1748 és 1787 között huszonöt alkalommal jelentek meg és bár minden kiadás példányszámát nem ismerjük, hétszáz és ezerötszáz között lehetett: „A 18. század második felében a könyvtermelés Magyarországon és Erdélyben mintegy megkétszereződött. Az ugrásszerű növekedés jelzi az alfabetizáció térhódítását, a gazdasági, társadalmi és szellemi életben történt változások következtében kiszélesedő olvasóközönség igényeit.”[7] Részben ezeket az igényeket szolgálták ki Faludi művei is és az ő művei is segítették, generálták a folyamatot.
Verseit ugyanakkor nem jelentette meg Faludi, azok részben kéziratos formában, részben a szájhagyomány útján terjedtek és mivel igen kedveltek voltak, sok korabeli énekeskönyvben és kéziratban maradtak fenn különböző változatokban. A népszerűséget kihasználva és Faludi régi, ex-jezsuita rendtársainak, főként Paintner Mihálynak a biztatására jelenteti meg Révai Miklós a költő halála után hét évvel a verseket Győrben, majd egy évvel később „megjobbítva” Pozsonyban. A két kiadásban találhatók eltérések, mégis van egy közös jegyük, amely elmondható az összes kiadásról mind a mai napig: a költő szellemi hagyatékát tükröző kéziratos versesfüzetet, a Szombathelyi kéziratot – amely fakszimile kiadásként 1992 óta a nagyközönség számára is elérhető – figyelmen kívül hagyja.
Kovács Sándor Iván a megjelent hasonmás kiadást elemezve rámutat a párhuzamokra Zrínyi Syrena-kötetével, amelyek jobban megvilágítják Faludi viszonyát Zrínyihez és saját verseihez is: „Tény, hogy ez a korábbi kódexével szemben jobbított szöveget, poétikaibb kompozíciót mutató szombathelyi példány éppen a Syrena-kódex tipográfiai felkészültségi szintje; szinte már nyomdába adható lenne. Ez a szerzői tudatosság, Faludinak ez a saját versszövegeivel való folytonos jobbító foglalatoskodása a jövőnek, a legjobb szöveget megőrző nyomtatott könyvformának szól, feltétlenül azt invokálja. Faludi tehát mégsem olyan régi szabású és tudatú költő, mint elődei, akik költészetük utóéletét a – Zrínyi szavával – „rothadó” kéziratosságra bízták. A szombathelyi Faludi-kézirat ily módon a költő filológiai palackpostája: a versei nyomtatott kiadására vonatkozó testamentum.”[8] Ehhez képest például a Magyar Elektronikus Könyvtárban mind Zrínyi, mind Faludi verseit a jó kétszáz évvel ezelőtti klasszicista felosztásban olvashatjuk ma is. Révai legalább vette a fáradtságot és irodalomszemléletének megfelelően átdolgozta a kötetet. Faludi üzent a versek sorrendjével és talán azzal is, hogy mely verseket hagyott ki a Szombathelyi kéziratból, de az átrendezéssel ez a többletjelentés elveszett. Az utalásokat Borián Elréd már feltérképezte,[9] érdemes lenne a modern kiadásokban is visszaállítani az eredeti, komplex szerkezetet. A versek készülő kritikai kiadása, amely remélhetőleg jövőre, a költő születésének 220. évfordulójára megjelenhet, már ebben a szellemben készül.
Érdemes kiemelni még a „folytonos jobbító foglalatoskodást”, mert az első kiadók részéről többször felmerül, hogy Faludi kéziratát nem tekinthetjük mérvadónak, így nyugodt szívvel eszközölnek változtatásokat. Ez természetesen következik a klasszicista, horatiusi elveket követő gyakorlatból, de több utalás történik a rohonci évek körülményeire és Faludi egészségi állapotára. Vörös Imre a prózai művek kritikai kiadásának előszavában Faludi feltételezett létbizonytalanságából így következtet: „Valószínűleg életkörülményeinek megváltozása késztette arra, hogy alkalmazkodjék a mindinkább világi témák iránt érdeklődő olvasóközönség igényeihez.”[10] Mint látható, a kérdésekre: miért nem jelenteti meg verseit Faludi életében és mely műveket adja ki és melyeket nem, illetve milyen körülmények közt tölti utolsó éveit, nincs megnyugtató válasz, ezért előbb az ezzel kapcsolatos véleményeket szeretném röviden bemutatni, majd tisztázni a kérdéseket.
Mint láttuk, Faludi Ferenc az 1770-es években hét év alatt négy könyvet jelentetett meg, ebből kettő új fordítás, tehát meglehetősen aktívan töltötte időskori éveit. Ehhez képest az első, 1786-os Révai-kiadásban megjelent életrajzban nem találunk utalást az irodalmi aktivitásra: „Ama’ szélvész utánn, melyly a’ Szerzetet széllyel oszlatta, Rohontzra költözködött, hol ott tisztesen, és csendesen élödött egész holtáig, a’ melyly is történt 1779 esztendőbenn.”[11] Ennek az életrajznak kalandos a története, először Paintner Mihály Horányi Elekhez 1784. november 27-én írott levelében olvashatunk róla, amelyben saját önéletrajzát küldi a Nova Memoria Hungarorum számára, amelynek vonatkozó kötete viszont nem jelent meg, így ez a közlés homályban maradt: „Többek között Faludy Ferencznek, a legkiválóbb (incomparabilis) magyar költőnek és írónak életét is megírta, melyet Révai Miklós piarista e férfiú költeményeinek kiadásához, a „magyar költők gyűjteményének“ első részéhez fűzött előszóul, a kit (Révait) különben is a kutatásban segített és lelkesített.“ [12]
A homályt tovább erősítette Csaplár Benedek, Révai életrajzírójának megjegyzése,[13] amely szerint a levél 1786-ból származik, és bár a levélben, amelyből Csaplár a Paintner életére vonatkozó részleteket közli, egyértelműen benne van, amit Hollósy Béla saját fordításában közöltünk, miszerint Paintner írta Faludi életrajzát, végül mindketten csak arra jutnak, hogy adatokat szolgáltatott Révainak. Szelestei N. László száz évvel később már tovább megy: „Horányi Eleknek elküldött önéletrajzában nem kevesebbet állít (Paintner), mint hogy megírta a legkiválóbb magyar költő és író, Faludi Ferenc életét Révai kiadásához.”[14] Majd Borián Elréd közli Paintner hagyatékából a teljes életrajzot,[15] és ennek alapján megállapítja, hogy az általa megírt életrajz bizonyos pontokon még bővebb és fontos további részleteket is tartalmaz, amelyeket Révai nem is közöl: „Néhol azonban különbséget vehetünk észre, például a Paintner-kézirat hangsúlyozza, hogy a szélvihar („post turbinem illum”) után, amely a jezsuitákat szétszórta, Faludi a rohonci „kikötőbe” ment, „ahová nyugalmat és irodalmat vitt, hogy hazája nyelvének kultúráját minél inkább előmozdítsa”. Révai első kiadásában (1786) csak visszahúzódásáról olvasunk, arról nem, hogy Rohoncon folytatta irodalmi munkásságát. Faludi magasztalásának legköltőibb része is hiányzik a Révai-kiadásban olvasható életrajzból. Paintner szerint őt tartotta mindenki a korszak „magyar Cicerójának” és legnagyobb költőjének („summi poëtae nomine compellatur”). Prózai művei felsorolása előtt Paintner azokat „aranyra, cedrusra, halhatatlanságra bizonyosan méltóknak” tartja („Opera ejus auro, cedroque, immortalitate certedignissima”).”[16]
Tehát Révai nem említi az irodalmi aktivitást, viszont szerinte is tisztesen tudott élni. Borián Elréd le is vonja a következtetést egy Pannonhalmán található 1768-os kiadásra hivatkozva: „Az exjezsuita Paintner latin nyelvű possessori bejegyzése az eddigi egyhangú véleménnyel szemben azt bizonyítja, hogy Paintner Mihály írta a könyv előszavában a Faludi-életrajzot (Faludi’ Ferentz’ élete ’s munkái): „Donum Editoris, cui Faludii Biographiam et quaedam Carmina suppeditavi. Paintner” („a kiadó [Révai Miklós] ajándéka, akinek átadtam Faludi életrajzát és néhány költeményét”). (…) Erkölcsileg lehetetlen, hogy Révai talán legnagyobb támogatója, vendéglátója, a prépost Paintner ne mondjon igazat a könyvbe írt jegyzetében, illetve Horányinak elküldött önéletrajzi levelében.”[17] Vagyis az életrajz Paintner műve, a versek méltatása viszont már Révai munkája.
A kérdés, hogy miért nem adta közre Faludi verseit, Révainál fel sem merül, de a következő közreadó, Batsányi János sem ad egyértelmű feleletet, bár abból, hogy „ha talán poétai belső érdemekre nézve jók és szépek voltanak-is, más valamelly különös okból ’s tekintetből, (a’ melly azonban az akkori környülállásokkal egygyütt már régen megváltozhatott, ’s megszünhetett), nem nyomtatásra valónak tartotta”,[18] egyértelműen következik, hogy a tematikát tartotta felelősnek. De ez csak az egyik ok, a másik ok Batsányi szerint a kéziratok ügye, amelyek „minekutánna eltévelyedtek, sohol senkinél többé fel nem találhatta, soha semmiképp »kezéhez viszsza nem vehette. «”[19] Itt találjuk a második félreértelmezést, már a második Faludiról szóló szövegnél, mert Batsányi arra utal, hogy mivel Faludi nem kapta vissza verseinek kéziratát, így talán elfelejtette azok pontos szövegét. Így szól Révai teljes mondata, amelyet Batsányi többször, de csak részletekben és nem teljesen szöveghűen idéz: „А’ többiröl azt kelletett gondolnom, hogy vagy kezéhezz viszsza nem vehette Faludi, mint hogy sokszor, azon újonan, és még szinte fél készültébenn is, ragadták el Énekeit: vagy talán magáénak sem akarta esmérni, a’ mint szokott többire esni, kivált а’ fiatalabb kori elme szüleményekkel.”[20]
Ezt a véleményt igazolandó hozza Batsányi Gyöngyösi példáját: „Tessék az Olvasónak megemlékezni, mi történt légyen Gyöngyösinek legszebb költeménnyével-is, úgymint „Kemény János’ dolgairól írott Verseivel.” – „Elidegenítettvén tőlem, úgy mond a’ Poéta, olly helyre kerűltek volt, a’ honnét nehezen lehetett megént kezemhez szerzenem. – ’s a’ t. Az elrongyollott és tsonka kézírás’ töredékiből kellett a’ munkát rendbe szednie, ’s annak egy részét újra kidolgoznia; mikor élete’ jobb napjai már elrepűltek, és az ifjabb kornak helyébe a’ tántorgó öregség állott.”[21] Ennek egyértelműen ellentmond Báthory Orsolya felfedezése, aki 2013-ban egy latin nyelvű költeményt talált az esztergomi Prímási Levéltárban.[22] Ezt a köszöntőverset Faludi 1778-ban írta Batthyány József esztergomi érseknek, amikor a pápától megkapta bíborosi kinevezését. A dátum bizonyítja, hogy Faludi, halála előtt egy évvel, komolyan foglalkozott költészettel, tehát tökéletes szellemi állapotban volt, ahogy ezt a Szombathelyi kéziratban található 1777-es dátummal ellátott magyar nyelvű köszöntőversek is bizonyítják.
Ugyanakkor Batsányi szerint Faludi a sok költözködés miatt nehezebb helyzetben volt Gyöngyösinél, ezt alátámasztandó idézi Faluditól: „jobb részét távul bújdosva írdogálta, és tsak pihenő órákkor.”[23] De Faludi megjegyzése természetesen nem a versekre vonatkozik, ez az Udvari Ember első századához írt Elöl-járó beszédben olvasható,[24] amelyet 1750-ben írt. Faludi 1741 és 1745 között Rómában tartózkodott, majd egy évet töltött Nagyszombatban, egy évet Bécsben és ismét Nagyszombat volt az állomáshelye 1751-ig, tehát egy viszonylag nyugodtabb időszak végén írja a fenti sorokat. A bujdosás-motívumot nem szó szerint kell érteni, hiszen míg itt a „távol-bújdosva” szerepel, addig 1744-ben, a Nemes ember előszavában a „meszsze-bujdosásimban” jelenik meg, mikor Faludi egyáltalán nem „bujdosik”, hiszen már három éve Rómában él. A kifejezés „a távoli ország(ok)ban való tartózkodásom idején”[25]-re vonatkozik, de mint láthatjuk, ez nem jelenti a folyamatos költözködést vagy a nyugalom hiányát.
Batsányi első, tematikára vonatkozó megjegyzésével ért egyet Hollósy is, aki egyértelműen és helyesen válaszolja meg a versek kiadatlanságának kérdését: „Korának fölfogása, de meg saját szerénysége is tiltotta, hogy például verseit is, játszi kedélyének szabadabb megnyilatkozásait, nyilvánosságra hozza. (…) Ő maga semmi életrajzi adatot nem jegyzett magáról, levelezés sem maradt fenn utána, legalább idáig egyetlen közölt levelén kivül egyébről tudomásunk nincsen. Egy hallgatag kor és egy visszavonuló lélek következménye ez.”[26] Nagyon pontos értelmezése ez a kornak és abban is biztos vagyok, hogy a jezsuita elvek sem tették lehetővé az önéletrajzírást, ahogy a világtól való visszavonulás a szerzetesi élet alapja. Vagyis nem a lelket kell visszavonulónak tartani, hanem megérteni, hogy mi következett a szerzetesi esküből, főként a jezsuiták utolsó esküjéből: „E negyedik fogadalom a jezsuita missziókban való részvételre, szigorított szegénységre és a kitüntetések kerülésére vonatkozik. Generális, provincziális csak ilyen »quatuor votorum professus« páter lehetett.” [27]
Ezt a fogadalmat vállalta Faludi. Kiemelendő, hogy komolyan vette szerzetesi hivatását, élete végéig megmaradt jezsuitának, mint azt az 1773 után megjelent művei aláírásaiból láthatjuk. Nem lépett be másik szerzetesrendbe, hivatalt nem vállalt, hanem visszavonult Rohoncra és irodalmi munkásságát folytatta, kéziratos hagyatékát gondozta. Ugyanakkor viszonylag díszes temetése, amelyet maga fizetett, és a 210 forint készpénz, amely maradt utána,[28] jól mutatja, hogy utolsó éveit tisztes szegénységben töltötte és nem nélkülözésben, mint az sokszor olvasható a szakirodalomban. Ekkora összegből akár egy könyv kiadását is teljes egészében finanszírozhatta volna, tehát saját döntése volt, hogy nem jelentette meg a verseit.
Érdemes megjegyezni, hogy Faludi gráci iskolatársa, Amade László is kizárólag istenes énekeit jelenteti meg, világi versei csak kéziratokban terjedtek, pedig ő nem a szerzetesi pályát választotta. „A nyomtatott irodalmat még a 18. század közepén is a vallásos, kegyességi tematika uralta. Nemcsak az egyházi írók-literátorok nem bocsátották nyomtatás alá világi énekeiket, de a főúri verselők sem dicsekedtek velük a nagyobb nyilvánosság előtt. A világi költészetet olyan időtöltésnek, illetve úri kedvtelésnek tartották, melyet maguk és egymás szórakoztatására műveltek.”[29]
Amikor Faludi első művei megjelennek Nagyszombatban, akkor születik meg posztumusz műveinek kiadója, Révai Miklós 1749-ben a bánsági Nagyszentmiklóson, az ország másik végében. A földrajzi távolság szimbolikus, amely nem csak dunántúli-tiszántúli nyelvhasználatukban érhető tetten: két eltérőbb habitusú szerzetest nehéz elképzelni. Faludi egész életében a rendi szabályoknak megfelelően élt és magas ívű egyházi pályát futott be, miközben könyvvizsgálói tevékenysége során inkább a keresztény értékekhez, mintsem a császári elvekhez igazodott. Élete végéig hű maradt szeretett rendjéhez és élete utolsó éveiben, a rend feloszlatása után sem szegte meg fogadalmait. Révai még ruházatával sem volt hajlandó igazodni rendje előírásaihoz, a németes papi öltözéket kényelmesebbnek tartotta, rendházba még feljebbvalója parancsára sem volt hajlandó bevonulni, egyértelmű tehát, hogy kényszerként élte meg a szerzetességet. 1769-ben lépett be a piarista rendbe és 1771-ben tett fogadalmat. Az „örökös és hozzám keményen ragaszkodó”[30] szegénységével a paupertas fogadalmát megtartotta, de az engedelmesség már távol állt természetétől és anakreoni versei, amelyek kiadására többször ígéretet tesz és végül 1789-ben jelentek meg, a tisztaság fogalmával nem voltak összeegyeztethetőek szerzetestársai szerint.
Révai Miklóst Faludi Ferenc halála előtti évben, 1778. június 14-én szentelték pappá Nagyváradon, majd építészet- és rajztanár lett a nagyváradi „Nemzeti Fő Iskolában”. Termékeny időszak volt ez életében, hat tankönyve jelent meg 1777 és 1780 között, ehhez a bő terméshez csatlakozott még a Magyar alagyáknak I. könyvek (1778) és Makó Pál A’ mennykönek mivoltáról, ’s eltávoztatásáról való böltselkedés (1781) című könyvének fordítása Landerer Mihály nyomdájában[31]. Vagyis Révai versei még Faludi életében megjelentek nyomtatásban és pontosan tudta, mire vállakozik, amikor könyvkiadásra határozza el magát.
Az első említés Révai vállalkozásáról és a Faludi-kiadásról 1782. január 13-án jelent meg a Magyar Hírmondóban,[32] Patzkó Ágoston nyomdájából. Itt egy bécsi nyomdász, Andreas Schmidt nevével találkozunk, hozzá lehetett küldeni a kiadásra szánt verseket. Schmidt hamarosan Révai levelezésében is felbukkant, hiszen 1782. május 23. és június 22. között íródott levelekben már szóba került a nyomtatás: „Schmidtet el fogom hagyni. Igen valószínű, hogy Patzkónál fogok dolgoztatni.”[33] Vagyis öt hónap elteltével Révai új nyomdászt keresett, majd pár hét múlva újra változott elképzelése: „Ha valami magyar dolog érkezne Schmidt nyomdászhoz, vedd magadhoz és ments ki engem: a vele kötött szerződést állapotom megváltozása miatt nem tudom teljesíteni. Egyúttal minden további reménykedéstől is foszd meg, mert itt Landererrel sokkal kedvezőbb feltételekkel fogok kijönni. Igen nagy bennem a Faludi művei utáni vágyakozás!”[34] Már Patzkó sem megfelelő, Landerer az új nyomdász Pozsonyban. Jól mutatja ez Révai viszonyulását a nyomdászokhoz: arra sem vette a fáradtságot, hogy maga közölje Schmidttel a szerződés felmondását, másrészt mivel a későbbi tudósításokban nem kért szövegeket és nem adott meg új címet, ahová ezeket küldeni lehetett, csak bízhatunk benne, hogy a Schmidthez beérkező művek valóban eljutottak Révaihoz és nem vesztek el.
Az 1782-es tavaszi levelezésben rendszeresen visszatér Faludi neve, Révai izgatottan várja a verseket. 1784 januárjában a Magyar Hírmondó hasábján már számos verset említ, amelyeket Bécsben talált és olyan kincseket, amelyeket még nem sokan láthattak. Ígéri még Beniczky és Gyöngyösi műveit, de ezek végül nem jelennek meg. A kéziratok sorsa szerencsétlen fordulatot vett, amikor 1783-as gráci tartózkodása után a piarista rendházban maradtak zálogként, saját és kölcsönzött könyveivel együtt. Nem tudunk róla, hogy rendezte volna adósságát és a kéziratok, könyvek megkerültek volna.[35] De mint láttuk, nemcsak Faludi műveiről van szó. Vajon milyen kéziratok veszhettek el még Grácban?
Szerencsére a vizsgált szövegek között van egy hivatalos irat, amelynek megbízhatósága nagyobb, mint a magánleveleké vagy akár Révai megnyilatkozásaié a nagyközönségnek. Ezt Pitroff Pál tárgyalja 1916-ban Révai Miklós ügye-baja Faludi munkáinak győri nyomtatójával című tanulmányában. Miután Pitroff bemutatja a Költeményes Gyűjtemény történetét, ismerteti Révai 1786. december 16-án benyújtott folyamodványát a győri kormánybiztoshoz, amelyben „Vádolja Streibig Józsefet, hogy nem jár el vele szemben igazságosan egyrészt a visszatartott kéziratokra nézve, másrészt pedig a nála lévő adósságaira vonatkozólag.”[36] Révai szerint abban állapodtak meg, hogy ő megkapja az előfizetők példányait, a többi a nyomdásznál marad addig, amíg ki nem tudja ezeket fizetni. A nyomtatás közben elfogyott a papír, ezért nagyobb formátumban kellett nyomtatni,[37] így drágább lett és csak az első kötet készült el a Medárd-napi határidőre, amely példányokat Streibig túl olcsón adott el a kiárusításokon, így Révainak nem maradt nyereség. Pitroff így folytatja: „Az üldözési mániában szenvedő szegény Révai itt a nyomdászt azzal vádolja, hogy – miután a megélhetési eszközt el akarta tőle vonni és miután háládatlan munkákra, alighanem revisorságra, mint rabszolgát erőszakkal akarta kényszeríteni – vádjaival reá uszította a papságot. E kegyetlenség miatt siránkozva újra előhozza, hogy Streibig önkényesen visszatartja a többi kéziratot s az ő beleegyezése nélkül, az ő és a közönség kárára ki akarja nyomtatni.”[38] Mivel a folyamodványban Révai jelzi, hogy újra kiadja a verseket Pozsonyban, azt feltételezem, hogy a többi kézirat a Constantinus Porphyrogenitus című iskoladrámára vonatkozik, hiszen ezt valóban megjelenteti Streibig 1787-ben a versek második köteteként. Bár korábban nincs rá utalás Révai felhívásaiban, hogy Faludi művei két kötetben jelennének meg, az újra induló lapszámozás és a külön címlap tudatos döntésre utal, amelyet nem is támad Révai beadványában.
Streibig válaszában leszögezi, hogy Révaitól kapta a kéziratokat, aki Rájnist bízta meg a korrektúrával és a három hírré adatás[39] ellenére sem küldött példányt az előfizetőknek. Ezt ő megtette és kilencszáz példányt szétküldött a szerző lepecsételt levelével együtt. Ez érdekes adat, mert Révai leveleiben ötszáz előfizetőről beszél: „Előfizetőim, ahogy mindenhonnan írják, elég sok van, s még többet is remélek. Számuk már ötszáznál több. De egyik helyről sem küldtek nekem pénzt. A feltételezett tiltástól való féltemben nem akartam ezt elfogadni, bár az előfizetés-gyűjtők ezt felajánlották, most azonban főként a nagy késlekedés miatt csaknem megölnek. Amit Győrött gyűjtöttem, azt elköltöttem az első közhírré adás nyomtatására és terjesztésére.”[40] 1785 decemberében, ezek szerint, ötszáz előfizető volt, ez a szám fél év alatt majdnem megduplázódott Streibig közlése alapján. Mivel később 1787-ben Pozsonyban is 1000 példányt nyomtattat Révai, ennyi lehetett a valós előfizetők száma.
Révai levelezésében Streibig József egészen más színben tűnt fel 1876. február ötödikén, szűk fél évvel a kötet megjelenése előtt: „Nagy hálára kötelezett Streibig nyomdász, hogy az én Hírré adatásomból elég sokat az ő kalendáriumával együtt eljuttatott különféle helyekre. (…) Bárcsak valamilyen címen Pozsonyban lehetnék, ahol annyi a nyomdász! Ott ügyem könnyebben folyna. Gondolj ki valamit! Szegény nyomdászom, noha ő nagyon jó lelkű és igyekszik is, de szegénysége miatt dolgomat nem igen tudja ellátni. Még a papírról is magamnak kell gondoskodnom!”[41] Révai itt ellentmondásba keveredik önmagával, hiszen folyamodványában azt írta, hogy mivel Streibignek van pénze, ezért engedjen a 363 forint tartozásból, mert a kiárusításból való pénz nála van. Ez egyben azt is jelenti, hogy az előfizetésekből származó bevétel Révaihoz vándorolt, talán ebből tudta finanszírozni a pozsonyi nyomtatást. De az is jól látható, hogy Révai már februárban új nyomdát keresett, bár ez nem meglepő, már láttuk korábban is, hogy havonta változott elképzelése a nyomdász személyéről. A papírkérdés itt is felmerül és mivel a következő levél keltezését nem ismerjük, amelyben a nyomtatás megkezdését egy héttel későbbre ígéri, csak a folyamodványban lévő Medárd-napi, vagyis június nyolcadikai határidőből tudjuk, hogy mikorra készült el az első kötet. Több beadvány nem érkezik, az akta lezárul.
Az 1787-es A’ Költeményes Gyűjtemény’ állapotja című harmadik felhívás már az első, győri kiadás után egy évvel jelenik meg, ismét Győrben, természetesen az egyetlen győri nyomdásznál, Streibig Józsefnél, tehát valahogyan sikerült rendezniük vitájukat. Itt Révai utolsó, hat kötet kiadására vonatkozó tervét ismerteti, amellyel szavahihetőségét és becsületességét kívánja bizonyítani. Mint tudjuk, a hat kötetből végül négy jelent meg.
Nem csoda, hogy visszatért győri nyomdászához, hiszen Pozsonyban is akadályokba ütközött. A Téli éjszakákat és Faludi Ferenc más prózai munkáit kiadta Patzkó Ágoston és Landerer Mihály 1787-ben, hiszen ezek anyagi kockázata csekély volt, de a Költeményes Gyűjteményért nem tolongtak a nyomdászok. Végül Loewe Antalt sikerült rábírnia a Költeményes Gyűjtemény köteteinek kiadására, de mivel ezek költségeit sem tudta kifizetni Révai, Streibighez hasonlóan Loewe is visszatartotta a könyveket. Jól látható, hogy nem a könyvárusok magas árai jelentették a legfőbb problémát, hiszen Streibig Józsefet még azzal is vádolja Révai, hogy túl olcsón adta el a köteteket, megfosztva őt a remélt nyereségtől, hanem a nyomtatás finanszírozásának átgondolatlansága.
„Soha sem nyeri meg azt a’ Magyar, kivált Német műhelyből, hogy munkája hibák nélkül jöjjön ki a’ prés alúl, ha mindjárt jelen is vagyon. Annyival is több az utánn a’ fogyatkozás, ha maga utána nem lehet.”[42] Ezek az utolsó megjegyzések, melyeket már a Révai saját verseit tartalmazó, a Költeményes Gyűjtemény utolsó kötetében közvetlenül a főszöveg előtt olvashatunk, ahol hibajegyzéket is közöl a versekhez. Természetesen gondolhatunk itt a nyelvismeretre és annak hiányára, de Révai máskor is használja a német jelzőt pejoratív értelemben. Legkitartóbb barátjáról, Paintner Mihályról így emlékezik meg Révai a halála előtti hónapokban: „A mult nyáron, tehát 1806., inséges állapotomban igen is esedezőképen Paintnerhez folyamodtam, hogy segítene szegény fejemen. Megbántottam szerencsétlen kérésemmel. Dühödő haragjában mocskolt mindeneknél, pap társainál, a professorok, sőt asszonyok előtt a társaságokban: fenyegetőzött, hogy bolond kérésemet megbünteti örök megvetéssel és engem többé soha nem méltóztat levélre. Ilyen a német ember!”[43] Pedig ha volt igaz barátja Révai Miklósnak, aki mindig mindenben segítette és mindig számíthatott rá, az Paintner Mihály volt. Ő az az ember, akinek a Révai-kiadásban megjelenő Faludi-életrajzot köszönhetjük, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Faludi versek Paintner Mihály segítsége nélkül nem jelentek volna meg. Emlékezzünk ezért rá hálásabb szívvel, mint tette azt egykori barátja!
Jegyzetek
[1]Révai Miklós: A’ Magyar Költeményes Gyüjtemény közre botsáttatásának újonabb hírré adatása. Strejbig József, Győr, 1785. fol. B6r.
[2] Figula János: „Editor Poetarum Hungaricorum” Révai Miklós Faludi-kiadásai. In: Kéziratosság és nyomtatott kultúra a régiségben. Szerkesztette: Kovács Annamária, Molnár Annamária, Virág Csilla, Vitkai Nóra, Vrabély Márk. Reciti Kiadó, Budapest, 2021. 133–172. o.
[3] Figula János: Révai Miklós újrakezdéseinek évtizede = Zempléni Múzsa, XXII. évf. 2022. 2. szám, 47–57. o.
[4] Pintér Jenő magyar irodalomtörténete, IV. kötet. Stephaneum Kiadó, Budapest, 1931. 712. o.
[5] Vogel Zsuzsa: Faludi Ferenc munkáinak erdélyi olvasóiról = Erdélyi Múzeum, 69. évf. 2007. 3–4. szám, 94. o.
[6] Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 34. o.
[7] Vogel Zsuzsa: Faludi Ferenc munkáinak erdélyi olvasóiról, i. m. 96. o.
[8] Kovács Sándor Iván: Faludi Ferenc „szövegkiadási testamentuma” A versek szombathelyi kézirata = Életünk, 31. évf. 1993. 8–9. szám, 811. o.
[9] Például a jezsuita rendet Mária Terézia oszlatja fel, talán nem véletlen, hogy Faludi három verséből, amelyben az uralkodónő szerepel, kettőt kihagy a Szombathelyi kéziratból, a harmadikat pedig a Forgandó szerencse után helyezi el, amelyben a szerencse váltakozását az édesanya-mostoha párhuzammal érzékelteti, majd a következő oldalon Mária Teréziát anyaként szólítja meg. Borián Elréd: Faludi Ferenc kötetkompozíciója a kéziratok és a kiadások tükrében I. = Irodalomtörténeti Közlemények, 120. évf. 2016. 4. szám, 503–526. o.
[10] Faludi Ferenc prózai művei. Szerkesztette: Vörös Imre és Uray Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 1. kötet, 12. o.
[11] Faludi Ferentz’ Költeményes Maradványi. Kiadja: Révai Miklós. I. kötet. Strajbig József, Győr, 1786. 10. o.
[12] Hollósy Béla fordítása. Hollósy Béla: Faludi Ferenc élete és költészete. = A nagykárolyi r. kath. főgymnasium értesítője az 1898–99. iskolai évről. Közli: Hám József igazgató. Nagykároly, 1899. 7–8. o. Eredetiben: „Vitam Poetae, et Scriptoris Hungariae Incomparabilis, Francisci Faludi, inter alia concinnavit, quam Nicolaus Revai, e Scholis Piis, editioni suae poematum viri hujus, ac Collectionis poetarum hungaricarum parti primae praefixit, ab ipso etiam in colligendis adjutus, animatusque. Sic aliis pariter ad quaevis literaria obsequia praesto semper fuit.” Horányi Elek levelezése. Sajtó alá rend., bev. és jegyzetek: Szelestei N. László. PPTE BTK, Piliscsaba, 2016. 104. o.
[13] Csaplár Benedek: Révai Miklós élete. Aigner Lajos, Budapest, 1883. 2. kötet, 67–68. o.
[14] Szelestei N. László: Faludi Ferenc autográf verseskönyve Nagyszombatban = Magyar Könyvszemle, 115. évf. 1999. 3. szám, 297. o.
[15] Borián Elréd: Faludi Ferenc költeményeinek másolatai a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárban és Paintner Mihály (ex)jezsuita Faludi-életrajza = A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 4. Pannonhalma, 1996. 81–83. o.
[16] Borián Elréd: Faludi Ferenc kötetkompozíciója a kéziratok és a kiadások tükrében I., i. m. 515. o.
[17] Borián Elréd: Faludi Ferenc kötetkompozíciója a kéziratok és a kiadások tükrében II. = Irodalomtörténeti Közlemények, 121. évf. 2017. 3. szám, 372–373. o. Az említett önéltrajzi levél megtalálható: Horányi Elek levelezése, i. m. 102–111. o.
[18] Batsányi János összes művei, III. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 59. o.
[19] Ua. 61. o.
[20] Faludi Ferentz’ Költeményes Maradványai a’ Jegyző Könnyvel együtt. Kiadja: Révai Miklós. Landerer, Pozsony, 17872. 12. o.
[21] Batsányi János összes művei, i. m. 87. o.
[22] Báthory Orsolya: Faludi Ferenc ismeretlen latin nyelvű verse Batthyány József esztergomi érsekhez = Irodalomtörténeti Közlemények, 117. évf. 2013. 2. szám, 201–205. o.
[23] Batsányi János összes művei, i. m. 60. o.
[24] Faludi Ferenc prózai művei, i. m. 300. o.
[25] Ua. 2. kötet, 991. o.
[26] Hollósy Béla: Faludi Ferenc élete és költészete, i. m. 20–21. o. Jelenleg négy fennmaradt levélről tud a szakirodalom.
[27] Gyárfás Tihamér: Faludi Ferencz élete = Irodalomtörténeti Közlemények, 20. évf. 1910. 4. szám, 403. o.
[28] Ua. 421–423. o.
[29] Hovánszki Mária: Faludi Ferenc és Amade László formaújításai, avagy a magyar nyelvű gáláns-rokokó énekköltészet (1730–1770). In: Zenei repertoár és zenei gyakorlat a 18. századi Magyarországon. Műhelytanulmányok a 18. század zenetörténetéhez 2. Szerkesztette: Szacsvai Kim Katalin, Horváth Pál, Elek Martin. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Budapest, 2017. 290.o.
[30] Révai levele Paintner Mihályhoz, 1796, április 15. Kiadja: Federmayer István. In: „Isten áldjon meg még egyszer!” Révai Miklós és Paintner Mihály levelezése. 1782. április 18. – 1806. március 14. Szerkesztette: Nemesné Matus Zsanett. Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, Győr, 2011. 115. o.
[31] Az előszó tanulsága szerint már 1780 februárjának végén kész volt a fordítás, illetve a múlt évet említi Révai, mikor a német fordítás a kezébe került és inspirálta amagyar fordítás elkészítésére, tehát egy éven belül végzett a munkával. Levelezésében több évnyi fáradságos munkát említ.
[32] Természetesen Révai 1784-es újévi köszöntője, amelyben ismét olvashatunk a felhívásról, szintén Patzkó nyomdájában készült.
[33] „Isten áldjon meg még egyszer!” Révai Miklós és Paintner Mihály levelezése, i. m. 81.o.
[34] Uo.
[35] Többször próbáltam ezeket az iratokat felkutatni, de a gráci levéltárakban nincsenek meg, Révai Miklós nevével sem találkoztam a jegyzékekben. Grácban nem volt piarista rendház a 18. században.
[36] Pitroff Pál: Révai Miklós ügye baja Faludi munkáinak győri könyvnyomtatójával = Erdélyi Múzeum, 33–34. évf. 1916/1917. 136. o.
[37] Négyesy is kiemeli kiadásában az első kiadás nagyobb, különösen díszes alakját. A megszokottól eltérő formátumra itt találjuk a választ.
[38] Pitroff Pál: Révai Miklós ügye baja…, i. m. 136. o.
[39] A hírré adatásokat Révai a kötetre leadott előfizetésekből finanszírozta, mint levelezéséből kiderül. Érdekes, hogy három hírré adatásról beszél, mert Révai aláírása szerint a harmadik 1787. július ötödikén készült, Streibig viszont januárban válaszol Révai vádjaira, ekkor még csak kettőről tudunk. „Egyszersmind melléklik a könyvnyomtatónak Révai kérvényére tett, a városi tanácshoz intézett ellenválaszát, melyből a következők érdekesek: 1. A Faludi-féle kéziratokat Révai adta át neki kinyomásra s ő maga bízta meg a korrektúrájukkal az akkor Győrött élő Reinischt (Rajnis), 2. Révai az oka, hogy a vállalat már kezdetén akadályokba ütközött, mert a mü érdekében három hírré adatást is csináltatott s az előfizetőknek könyvet nem küldött” Pitroff Pál: Révai Miklós ügye baja…, i. m. 138. o.
[40] „Isten áldjon meg még egyszer!” Révai Miklós és Paintner Mihály levelezése, i. m. 91. o.
[41] Ua. 92. o.
[42] Révai Miklós: Révai Miklós elegyes versei, és néhány apróbb köttetlen írásai. Loewe Antal, Pozsony, 1787. 9r.
[43] „Isten áldjon meg még egyszer!” Révai Miklós és Paintner Mihály levelezése, i. m. 18. o.