Jelen tanulmány a posztmodern gondolkodásnak a szerző más tanulmányaiban már felvázolt fejlődéstörténeti felfogásával indít, amely szerint más, kevéssé jelentékeny indíttatások mellett a posztmodern elsősorban a neomarxizmus és a strukturalizmus közel egyidejű lehanyatlásának folyamatában született. Michel Foucault egy 1970-es szövegét alapul választva a posztmodern filozófia misszionálási attitűdjét állítja középpontba. E koncepciót (1) a posztmodern attitűd rekonstruálható prototípusának, (2) a misszionálás tényének és stratégiájának, valamint (3) a posztmodern misszionálás mára megállapítható tényeinek az empirikus szociológiai tényállásokkal való összevetésének hármasságában kíséreli meg leírni. A misszionálási attitűdöt azonban ki kell egészíteni filozófiai stratégiai értelmezéssé. Ez határozza meg a most következő gondolatmenet kereteit. A misszionálás filozófiai stratégiává való kitágítása az egyik újdonság, de egyidejűleg arra is emlékeztetnünk kell, hogy a stratégiaként értelmezett gondolatmenet nem teljes rekonstrukció, sajátos szelektivitás jellemző rá, amit kitűzött célunk megvalósításakor nem tudtunk, de nem is akartunk elkerülni.
Foucault 1970-es perspektíváját az A diskurzus rendje című, széles körben ismert előadás alapján rekonstruáljuk. Stratégiailag Foucault számára világos volt, hogy az a típusú marxizmus, amelyben az akadémiai filozófia, az újbaloldali filozófia, az újbaloldali politikai csoportok és a nagy szocialista és kommunista pártok is egyenlő joggal léteznek, mély válságban van. Feltételezhetjük, hogy Foucault számára az akadémia marxizmus nem jelentett semmit, az újbaloldali csoportok marxizmusával folytonosan küzdött, amíg a nagy baloldali pártokhoz a láthatóság dimenziójában inkább ellenséges, mint baráti viszony fűzte. Le kellett vonnia a ’68-as diáklázadások tanulságait. Tudomásunk van arról, hogy ’68 eseményeiben nem vett intenzíven részt. Feltételezzük, hogy ’68 nem győzte meg arról, hogy az új baloldal marxizmusa valódi forradalmi erő lenne. Mindenesetre az 1968-as eseménysorozat bizonyosan azt a benyomást hagyta maga után, hogy a ’68-as neomarxizmus olyan forradalmi eszme, amelyik nem akar forradalmat csinálni. A marxizmussal való szakítás a filozófia szöveg felszínén kifejtett módon nem jelenik meg, a „marxtalanítás” mégis egyértelmű.
Foucault marxizmus-meghaladásában két sajátos vonás tűnik fel. Az egyik a meghaladás módja. Az eljárás rendkívül diszkrét, ugyanakkor azonban rendkívül határozott. Ezt nem támasztja alá kifejtett kritika, úgy kerüli ki a marxizmust, hogy egy szót sem szól róla. Az olvasóra bízza, hogy egyáltalán észreveszi-e ezt a mozzanatot. El van hallgatva, amely elhallgatás itt a meghaladás, ha éppen nem a megsemmisítés egyik módja. Foucault e marxizmushoz való viszonyának másik kitüntető sajátossága, hogy az 1970-es időpont nem valóban kivételes dátum.
Három dátum egymásra-vonatkoztatása érteti meg a helyzetet. Ennek igazságtartalma akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha az újbaloldal millió szereplőjét és tényét természetesen egyetlen szerkezetbe sem lehet beleerőltetni. 1968-ban az újbaloldal a csúcson van, 1975-ben megsemmisül. Foucault a két időpont között, 1970-ben írja meg művét, amelynek „marxtalanító” stratégiájáról imént megemlékezhettünk.
Foucault magatartása mind a három idősíkban (1968, 1970, 1975) újszerű. Ő nem bírálni, nem kritikailag meghaladni kívánja a számos létező marxizmust. Nem akarja megmenteni a marxizmust. Semmit sem akar kezdeni azzal a jelszóval, ami évtizedekig uralkodott, miszerint végre kell hajtani a marxizmus reneszánszát. 2023-ból már világosan látszik, hogy ez a „reneszánsz” erősen félrevezető jelszó volt, hiszen nem Marxot kellett volna megújítani, hanem az intézményes marxizmus hatalmas Kába-kövét, amely elvégzett egy sor történelmi feladatot (amelyekben részvételét azóta sem értékelték ki), amelynek hatalmas komplexumát nem is tudták „szétszálazni” (évekig, ha éppen nem évtizedekig tartott volna), s végül, de nem utolsósorban, amelynek művelői mind Keleten, mind Nyugaton hatalomban voltak, azaz az ő reneszánszuk nem tűnhetett ezért sem végrehajthatónak. Maga a „reneszánsz” terminus önmagában is meggyengítette a saját ideológiát, pozíciót és identitást.
Foucault feltehetően pontosan azt akarta, amit rekonstruált. A rekonstrukció egyes lépései világosak (abban az időben nagyon különösek is, maguk a filozófiai különlegességek, elsősorban a differencia-gondolkodás, még nem nagyon tűnnek fel, az újbaloldal szélsőséges kritikáját és a differencia új intellektuális vasfüggönyét a kezdetekben még valóban lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól). Foucault-t ezért nyilvánvalóan önálló hely illeti meg a marxizmus meghaladóinak sorában. Szőrszálhasogató módon még azon is el lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán kapcsolatba lehet-e hozni egy olyan argumentációt a marxizmussal, amelyben a marxizmus szó elő sem fordul.
Foucault stratégiájára vonatkozó kérdésünket azok közösségére összpontosítjuk, akiknek számára stratégiai tartalmú szövegét megírta. Ez a szöveg nélkülözi a megszokott társadalmi és politikai utalásokat. Ezt a korábbiakban azért nem vetettük fel, mert teljesen hiányzott az érvelésből a marxizmus, amelynek médiumában és fogalmiságával a politika önkéntelenül be tudott volna épülni a gondolatmenetbe. Azoknak, akiknek a szöveg szól, nincsenek közvetlenül megragadható politikai meghatározásaik. A szövegben egy retorikailag és szemantikailag egyaránt érzékelhető misszionálási szándék húzódik végig, amely azonban sem megszokott teológiai, sem pedig megszokott politikai misszionálásra nem emlékeztet. Nyilvánvaló, hogy ez összefügg a marxizmus kezelésével, hiszen a misszionálás ilyen jelenségét a marxizmusról való hallgatás jórészt már önmagában előkészíti.
Foucault stratégiája tehát misszionál, és a misszionálás azoknak szól, akik őt ott abban a konkrét teremben fizikailag, majd a nyomtatott szöveg médiumában követni tudják. Amire misszionál, az egy sajátos gondolkodásmód és világkép, ez önmagában nem lenne különös, de ez a gondolkodásmód és ez a világkép egyrészt gyökeresen újszerűnek, másrészt végletesen radikálisnak tűnik. Radikalizmusa egyszerre mutatkozik meg a társadalomkép konkrét és a gondolkodásmód logikai-episztemológiai radikalitásában. De ennek a végletes radikalitásnak fellép egy harmadik összetevője is, ami éppen ebben a történelmi helyzetben talán a legváratlanabb. A „marxtalanítás” ennek a harmadik típusú radikalitásnak a legláthatóbb, de semmiképpen sem az egyetlen összetevője. Ez a kettősen szélsőséges radikalitás ugyanis egyetlen korábbi vagy kortárs gondolatrendszerre sem emlékeztet. Megtestesíteni látszik tehát minden filozófiai újrakezdés legmélyebb törekvését, a teljes eredetiséget. A három szélsőséges radikalitás bonyolultan fonódik össze, hatásuk egymást szinte meghatványozza.
A konkrét misszionálás folyamat, ami lépésről-lépésre bontakozik ki, és e kibontakozás során válik lehetségessé, hogy az olvasó megértse a stratégiai szándékot. Ebben az esetben bizonyosra vehetjük, hogy a hallgató/olvasó ezt a szöveget nem tudta teljes értékűen dekódolni. Mivel eljárását Foucault teljes mértékben stratégiai célok alá rendelte, rögzítenünk kell ezt a különös helyzetet. A világos stratégiai és misszionáló szándék (mellett, ellenére) a szöveg külön arra irányuló tudományos módszertannal irányított értelmező munka nélkül nem érthető meg. Az érthetőség szempontja nem mondhat ellent a radikalitás szempontjának.
De különleges Foucault stratégiája azok irányában is, akik fizikailag vagy az írás médiumában e tartalmakat hallgatják. Különös csoport ez, nem azért, mert egy különös közös vonása sem jelenik meg a benne összefoglalt egyéneknek. A csoport különösségét első pillanatban az adja, hogy semmiféle szociológiailag, netán politológiailag vagy filozófiailag releváns különös vonása nincsen.
Érthetetlen és dekódolhatatlan szöveg egy semmilyen aktuális jeggyel meg nem határozott csoport számára – ez tehát a kiinduló helyzet. Mindez nem hasonlít tudatos stratégiára, miközben a stratégia tézisét egy pillanatig nem veszítjük szem elől. Ha misszionálásról beszélünk, e fogalmat a kilencvenes évek elején vettem át egy Koselleck-tanítványtól (Kittsteiner). Szinte egyszer sem találkoztam azután a posztmodern misszionáló karakterének még futólagos említésével sem. Ha viszont Foucault stratégiáját keressük, nem lehet kihagyni a misszionálást, ez a stratégia alapja.
Azt, hogy miért kell Párizsban egy érdekes, egyelőre még fel nem ismerhető társadalmi csoportot misszionálni, itt egyáltalán nem tudjuk érinteni. Segít kiigazodni, ha arra gondolunk, hogy az éppen 1968-ban csúcson lévő újbaloldal annyi oldalról relativizálta a jelen szociológiáját és antropológiáját, a leleplezések kifogyhatatlan sorával bombázta az emberek önképét és másokról alkotott felfogását, hogy ennek akár csak passzív tudomásulvétele is feljogosíthatta Foucault egy ilyen kísérletre (hogy helyesen-e vagy sem, nem érintjük). Az újbaloldal és a posztmodern gondolati anyagának érdekes találkozása ezen a területen következik be. Foucault nem méltatja Marcuse számos társadalomelméleti felismerését, az egydimenziós ember és az új, manipulatív kapitalizmus pozitivitásának győzelme már végleges, vagy majdhogynem végleges volt az ő szemében is. Foucault 1970-es újrakezdése a maga misszionálásával egészen bizonyosan még nem a neomarxizmus 1975-re teendő bukásával függ össze. Ez az újrakezdés bizonyosan több szálon összefüggött a marxizmus és a neomarxizmus átalakulásaival, de az önmagában vett misszionálás immár az „egydimenziós” ember már létező, de a jövőben minden bizonnyal kialakuló típusa ellen irányult. Marcuse kritikusan szemlélt parttalan pozitivitásával szemben Foucault a kirekesztési rendszerként felfogott társadalom negativitását hirdette meg. Ez a szorosabban vett misszionálás legfontosabb eleme.
A misszionáló célzatú kijelentés a társadalmat, mint a kirekesztések rendszerét állítja be. Ameddig nem tudjuk, hogy mi lesz a tágabb szövegösszefüggés, nem próbálhatjuk meg pontos helyére tenni. Ha azonosítottuk a kontextust, a tudományos-filozófiai, illetve a stratégiai célzat már világosan elválik egymástól. Olyannyira egyértelmű ez az elválás, hogy maga a kijelentés kizárólag stratégiai jellegű lehet, hiszen betű szerinti értelemben szélsőségesen túlzott és ezért tudományosan tarthatatlan lenne, a kizárólagosan kirekesztő jelleg nemcsak logikailag mond ellent a társadalmi lét törvényeinek, de minden más tárgyi értelemben is abszurd. Az ilyen radikális és végig vitt kirekesztés kifejtett módon lerombolja a társadalom fogalmát. Ebben az esetben nem nehéz kitalálni a szöveg stratégiai vonalát.
E stratégia pontosan elő akarja írni, hogyan lássák az emberek a jelen társadalmát. S amíg nem határozzuk meg pontosan a szöveg célzatosságának irányát, addig egy ilyen fellépés valamilyen anarchizmust, adott esetben valamilyen szélsőséges politikai pozíció anarchizmusát tűnik kifejezni. Ennek megállapítása természetesen még várathat magára. Relevánsabb a kijelentés valóságosan misszionáló jellege, amellyel a misszionálni vágyott emberi közösséget ki akarja szakítani a konkrét emberi társadalom elképzelhető formációi közül, és a misszionálás konkrét aktusával kíván új emberi csoportot formálni.
E társadalomkép elfogadtatása, mint az új csoporthoz való tartozás kritériuma transzparens stratégiai cél. Célszerű ezt az irányt a kor lehetséges alternatíváihoz mérni. Összevetni az értelmes alternatívákkal. A bevett társadalomkép elutasítása, az abból való kilépés teljesen nyilvánvaló. A hagyományos értelemben vett politikai szélsőségekkel kimutatható közeliség azonban nem megy el a vállalható azonosításig. A neomarxizmussal való kapcsolat első pillantásra egyértelmű, egy közelebbi vizsgálat előtt azonban már meginog. Számos irányzat éppen a neomarxizmus újszerűségét képviselő áramlatokon belül valóban elmegy a kirekesztés majdhogynem kultuszra emlékeztető jelenlétéig, s ezt igazolnák a neomarxizmus ebbe az irányba mutató kultúrkritikai, társadalomlélektani vagy kultúraelméleti törekvései. Mindezek ellenére a neomarxizmus végül nem adja fel a valóság bármely kritikája közepette sem egy alternatív befogadás, egy új, integratív helyes tudat vagy egy új módon befogadó társadalom vízióját. A fogalmi hasonlóságok ellenére látható, hogy a Foucault-i kirekesztés-elmélet egyáltalán nem folytatása a neomarxizmusnak. A neomarxizmust ezzel szemben éppen a szó szoros értelmében a végpontokig radikalizálja, mégpedig nemcsak a kirekesztés végső radikalizálásával, de a kirekesztések egész rendszerének felvonultatásával is. Ily módon tehát a „kirekesztési rendszer” kifejezésből a rendszer fogalmát is komolyan kell vennünk, hiszen ebben a misszionálásban a végsőkig radikalizált kirekesztések valódi logikája, illetve áttörhetetlen és megkerülhetetlen rendszere jelenik meg.
Politikai indulataiban és pszichológiai szenvedélyeiben Foucault hangütése emlékeztet a neomarxizmuséra. Azt sem tartanánk kizártnak, hogy valaki ilyen módon olvassa. Mégis nagyon erős meghaladása ez a neomarxizmusnak, amelynek az 1970-es dátum történeti és morfológiai szempontból is szimbóluma. Érdemes tehát keresni annak szerkezeti összefüggéseit, mi lehet vajon a valóságos célja egy olyan stratégiának, amelyik a kirekesztések rendszerének ilyen tökéletesen felépített rendszerében pillantja meg a társadalmi lét specifikumát, s annak elsajátítását stratégiai alapfeltételként kezeli.
A kirekesztés három gyűrűje (cenzúra, patológia, igazság-probléma) többféle stratégiai értelmezést lehetővé tenne. A két végletnél kiindulhatnánk egyrészt a séma leegyszerűsített, némiképpen propagandisztikus jellegéből („csak kirekesztés lenne a társadalom”), a másik oldalon a propaganda-jelleget erősítendő éppen az agresszív kultúrforradalmi jellegét húzhatnánk alá. Ezzel szemben ezen a ponton szó szerint értenénk ezt a stratégiát. Feltételezzük, hogy Foucault a misszionálandó közönség tudatát akarta átalakítani. Feltételezzük, hogy Foucault komolyan vette Herbert Marcuse Egydimenziós emberének koncepcióját. Mint annyi más esetben, most sem azok az egyes mozzanatok lényegesek, amelyek a szexualitás vagy a forradalom középponti kérdéseiben jelennek meg, inkább a diagnózis elfogadása és belátása. Marcuse e műve gazdagabb elméletileg, mint ahogy a róla kialakult és paradox módon többnyire ugyancsak „egydimenziós” értékelések láttatni engedik. A modern társadalom, azaz a modern tudatipart működtető nyugati, elsősorban amerikai társadalom elemzésében nemcsak elméletileg érvényes képét adja befogadás és kirekesztés gyökeresen új viszonyának, de elméleti elemzése igen könnyed és látványos módon igazolódott a kor társadalmi valóságában. A marcuse-i elmélet ennyire látványos megfeleltethetősége a reprezentatív modern társadalom valóságának volt éppen az a mozzanat, ami miatt szinte egy optikai csalódás egyértelműségével hagyták figyelmen kívül Marcuse teoretikus differenciáltságát.
Mindezt nem felesleges elmondani Marcuse művének felidézésekor azért sem, hogy Marcuse társadalom- és emberképének eredményeit a maguk helyén tudjuk értelmezni. Az Egydimenziós ember sokszorosan interdiszciplináris, élesen támadó és mélyen teoretikus fénnyel világítja át az akkori nyugati társadalom emberét. Különös erénye, hogy a legmodernebb életvilág elemeit nemhogy nem marginalizálta, de egyenesen középpontba állította, elsősorban a fogyasztást és a modern mediatizáció világát. Eredményeit ezért a legtöbbször csak erőteljesen leegyszerűsítő megfogalmazásokkal tudták közvetíteni, amiért még a 2020-as években is marad tennivalója a filozófiának a Marcuse-kutatásban. De akármilyen komplexek Marcuse mindig szimplának beállított eredményei, annyi bizonyos, hogy az „egydimenziós ember” új ember is volt. Azok, akikhez Foucault a maga stratégiai üzeneteit intézi, ha talán nem is voltak még „egydimenziós emberek” (akiket már nem csak Marcuse szemüvegén volt lehetséges tudomásul venni), de annak a biztosra vehető veszélynek voltak kitéve, hogy azok lesznek. Ez is a posztmodern rejtett dimenziója.
Ha nem is tehetünk kísérletet arra, hogy rekonstruáljuk azt az új embert, aki Marcuse rekonstrukciójában megjelenik, de ennek az új embernek a létével Foucault már tisztában van, s ez meghatározó része nemcsak konkrét misszionálásának, de történelemszemléletének és társadalomkritikájának is.
Az Egydimenziós ember befejezettnek tekinti a tudatipar sikereire épülő pozitív integrációt. Egyetlen nagy társadalomról beszél. Megváltoztatva látja nemcsak a szokásokat és a kulturális értékeket, de magát az emberi természetet is. A modern társadalmi gépezet befogadási mechanizmusai elérték végső céljukat. Az univerzális befogadás társadalmának nemcsak a valósága született meg, de örökös újratermelésének és újratermelődésének feltételrendszere is. A pozitivitás egydimenziós emberének nemcsak a valósága született meg tehát, hanem véglegesnek tekinthető reprodukciója is. Ha az imént azt kérdeztük, mire, kire vagy mi ellen irányul a kirekesztésének rendszerével operáló misszionálás, akkor érdemileg az egydimenziós ember újratermelésének kisiklatása a valóságos cél.
Foucault-t sem a szokványos polgári társadalom ítélete, sem a politikai szélsőségek, sem az újbaloldal nem foglalkoztatja igazán. Igazi kiindulópontja az egydimenziós emberek valósága, amelyet – Marcuse-val egyet értve – maga is élő, befejezett valóságnak tekint. Foucault nem Marcuse filozófiáját elemzi, érdeklődése nem elméleti. Amit tesz, nem más, mintsem hogy a neomarxizmus diagnózisát tekinti koncepciója támadáspontjának.
Foucault eljárásait lehet „alulról fölfelé”, azaz az egyes konkrét tézisek felől az általánosítás irányában, de lehet „fölülről lefelé” is, azaz a már fölismert összefüggésből kiindulva lefelé rekonstruálni. Mi azt a köztes megoldást választjuk, hogy egy-egy példán keresztül „alul”-ról indulunk ki, hogy azután az általánosítás birtokában immár a stratégia lényegével tudjunk foglalkozni, és ha szükséges, onnan lefelé is el tudjunk indulni.
A politikai filozófia, illetve a társadalomelméleti újítások értelmezése a történeti perspektívák megváltozásának kényszerűségein át képes csak érvényesülni. Világossá kell tennünk, hogy 1970-ben, azaz az 1968-ban még meg nem rendült új- és szélsőbalosság szféráiban hasonló újítások garmadájával találkozunk. Eközben nem lehetünk biztosak abban, hogy ugyanaz az olvasó, aki esetleg felfigyel egy-egy ilyen változásra, észreveszi-e azt, hogy a szöveg következetesen végrehajtott gyökeres „marxtalanitáson” ment át.
Az első stratégiai elmozdulás a társadalomképben jelenik meg. Szemben a társadalommal elméletileg foglalkozó felfogások túlnyomó többségével, Foucault módszertanilag és szemléletileg egyaránt olyan meghatározást ad, amelyben a pozitivitás és a negativitás addig ismeretlen módon keverednek. Általánosíthatónak tekinthető (és annak is szánt) társadalomképe a társadalmat, mint kirekesztések rendszerét írja le.
Ez negatív leírás, de a negativitás pozitívnak, egy kritikai, de alapjaiban pozitív eljárás eredményeként tűnhet fel. A meghatározás szemmel látható közvetlen hiányosságait (lehetséges-e olyan társadalom, amelyik kizárólag csak kirekesztésből áll) tökéletesen elnémítja a negatív eredmény pozitív elemzési végeredményként való megjelenítése, amely emiatt még jóval radikálisabbnak tűnik, mint azok az értelmezések, amelyek kötelességszerűen vegyíteni kénytelenek a pozitív és negatív elemeket. A negatív végeredmény negativitása emiatt tehát nemcsak pozitívnak tűnik, de még bátrabbnak is, mint egy szokványos megközelítés. Érdekesen léphet be ide Marx, akinek kapitalizmus-kritikáját egyáltalában nem érinti, hogy mind a kapitalizmusról, mind pedig az azt hordozó polgári társadalomról egy sor pozitív megállapítást ne tegyen. Foucault-ban megvan a határátlépésnek egy eleme: a kirekesztési rendszerek kizárólagosságát ugyanis nemcsak szubjektív érzésünk érezheti túlzásnak, de annak rekonstrukciója fogalmi és szemantikai határátlépést is jelent. Egy-egy ilyen határátlépés, ha annak egy koncepcióban kiemelten fontos jelentősége van, mutációnak tekinthető, ráadásul nem csak szubjektív módon.
Egy következő sajátosságát a politika- illetve társadalomértelmezésnek a kommunikációs helyzet szereplőinek meghatározása teheti lehetővé. Ezek a szereplők részben a beszélő, a valódi kommunikációs helyzetben belehelyezett filozófus (ez a helyzet minden valószínűség szerint valóságos kommunikációs helyzet volt) és maga a közönség, amely a megszólításból kinövő gondolatmenetet egy kibontakozása elején álló új gondolkodás manifesztációjaként érzékelik. Szerepük az első pillanattól kezdve instrumentalizálódik. Nem partikuláris véletlenszerű közönséget képviselnek, hanem kezdettől fogva filozófiai közösséget, aki hallgatva a filozófus ajánlását, hamarosan filozófusként fog dönteni. A döntés kétirányú lehet: vagy követni fogják Foucault új gondolkodását, vagy nem, de ha nem, akkor a döntés alanya további mentális reflexió nélkül kiválik mind a kommunikációs, mind pedig a filozófiai folyamatból, amelyben többé semmilyen szerepet nem fog játszani.
Foucault újítása a társadalom és politika szemléletében ebben az összefüggésben is érvényesül. Itt sincsenek politikai vagy társadalmi ismérvek. Ebben a kommunikációs folyamatban sem a filozófus, sem a filozófiai közösséget képviselő közösség nem a maga társadalmi és politikai meghatározásainak érzékelhető jegyeivel lép. Arra gondolunk, hogy bármely valóságos kommunikáció valamilyen szempontból képviseli mind az előadó, mind a közönség társadalmi- politikai arculatának legalább néhány olyan vonását, amelyek felismerhetővé teszik ezeket a szereplőket.
Foucault stratégiáját akarjuk jellemezni. Két mozzanatot emeltünk ki. Foucault új világba szeretné magával vinni közönségét. A legfontosabb összefüggésekben a negatív és pozitív meghatározások együttese azt szuggerálja, hogy semmi sincs úgy, ahogy gondoljuk. Alap beállítódásaink ugyan lehetnek helyesek, de mindez egy olyan új univerzumban fogalmazódik meg, amelynek határai a meglévő világ határain kívül vannak. Sem a filozófus, sem a misszionálódni vágyó közönség nem jellemezhető azokkal a fogalmakkal, amelyek eddig érvényben voltak. A radikális kritikának nincsen saját nyelve. Olyan filozófiai világ felé haladunk, amely ugyan hasonlít az új baloldal számos radikális iskolájának kritikájára, de nemcsak, hogy nem azonos azzal, de pozitív és negatív összjátékából olyan új állapot rajzolódik ki, amely a pozitivitás irányokba (látszólag valóságos) mutat, amíg megfogalmazódó lehetőségét tekintve negatív (a róla szóló lehetséges meghatározások negatívak).
Foucault stratégiája olyan új osztály kialakítására irányul, amely igen hasonló a neomarxizmus által éppen abban a korban szinte már végérvényesen megszervezett új osztályhoz, amelynek kvázi-értelmiségi jellege oly élesen üt el a köztudatban létező bevezetett osztályokétól. A misszionálás logikája egyértelmű. Azok válnak az új osztály tagjaivá, akik követni akarják és követni is fogják ezeket a tanokat. Teljesen nyilvánvaló, hogy aki ezeket a tanokat nem akarja, vagy nem tudja követni, az érdektelenné válva kiírja magát Foucault épülő osztályából.
A stratégiának immár inkább célképzete, mint eszköze a társadalom kirekesztések rendszereként való beállítása. A kirekesztés, sőt, a teljes kirekesztési rendszer Foucault gondolkodásának alapjaiból következik. Elviekben a kirekesztés elleni harc nemcsak általában haladó, de a polgári emancipáció és a marxista emancipáció korszakainak lezárása, azok tartalmainak észrevétlen átvétele, valódi kisajátítás, ügyes lopás, ami megemeli a készülő misszionálás értékét és fontosságát, s realizálja Foucault igazi arcát. Foucault igazi arca: túltenni radikalizmusban minden előzőn, ugyanakkor elkerülni a közvetlen és kiszámítható politikai konfrontációt. Ez a klasszikus álforradalmiság képlete, de ennek közvetlen értékelésébe még nem bocsátkoznánk bele, hiszen akkor ide kellene illeszteni a neomarxizmus bukásának egész történetét. Az a helyes álláspont, ami a hetvenes évek közepén is volt: ennek az új ál-forradalmiságnak haladékot (moratóriumot) kell adni, s a maga történelmi előre haladásában kell mérlegre tenni.
A kirekesztés az emancipáció ellentétes rajzolata, árnyképe, nagyon radikális, de nincsenek tartalmi meghatározásai (hiszen negatív). A kirekesztés rendszere, mint egy egész társadalom leírása pedig maga is kirekesztő, kirekesztően doktrinér, hiszen csak a kirekesztés attribútumát engedélyezi a társadalom leírásának. A kirekesztés társadalma abból a szempontból is doktrinér, hogy egyes elméleti megállapításokat az alapdefiníció társadalomontológiai szintjén általánosít, ezzel megfelel egy uralkodó intellektuális véleménynek, ami, mint vélemény, lehet helyes, ezzel együtt sem szolgálhat érvényes társadalomkép alapjául. Ezzel az abszolutizált kirekesztés a szupermodern filozófiai szövegösszefüggés ellenére akként lepleződik le, ami, ideológiai eszköznek egy egyelőre még nem teljesen kifejtett hatalmi harcban. A kirekesztési rendszerek, látszólag, politikai, s legfeljebb a politikán át szociológiai vagy társadalomelméleti irányban kísérlik meg osztályozni a társadalmat. Ez a kategorizálás azután alkalmasnak bizonyul Foucault szemében arra, hogy eszmei erővé válva ezzel már misszionáljon is. A kirekesztési rendszerek valósága átvezet a posztmodern kognitív dimenzióihoz. Innentől fogva Foucault számára már csak az a tét, milyen lépésekben és milyen ellenfeleken mutassa ki a kirekesztés általános érvényét. Amely tárgyon sikerül kimutatnia, az elveszíti legitimációját a követők szemében, mint társadalmi tárgy vagy társadalmi tény. A kirekesztés alapgondolata tehát nem egy gazdag társadalomleírás eredménye, de kíméletlen bunkósbot, amellyel ki akarja irtani a misszionálandó társadalomban a társadalmi integrációnak még az írmagját is. Persze ab absztrakt kirekesztés felvetése a maga módján mindig igaz, ahogy Amerikára nézve mindig igaz marad, hogy ott aztán verik a négereket.
Ezek után már még csak nem is szociológiai, de egyenesen a közvetlen szemlélet számára is problémátlanul megmutatkozó jelenségekre összpontosít Foucault a rendszer elemzésében. Triviális kirekesztésként értelmezi a cenzúra jelenségét, ezek után egyszerre szokványos és extravagáns kirekesztés a pszichikai betegekkel való bánásmód, hogy végül tudatosan kiválasztott, ám mindvégig gondosan megőrzött homályos megfogalmazásokkal a társadalmi nyilvánosság előtt megfogalmazható „igaz” és „hamis” közötti eltéréseket is bele tudja foglalni a szokványos kirekesztések birodalmába. E három lépés koherens és homogén sorozatként tűnik fel, miközben ezekben a kognitív elem sokszoros nagyságrendű mutációk eredményeként jelenik meg.
Ez a posztmodern fogalomalkotás, amit visszatérően kitágított kategorizációnak nevezünk, és amelynek addigi többszörös kategorizációjára már valamelyes tipológiai érvénnyel ki szerettünk volna térni, tökéletesen képes elfedni az egymást követő kirekesztési rendszerekben realizálódó kognitív szándékokat. Mivel stratégiai írásról van szó, nem tehetünk mást, mintsem, hogy azt feltételezzük, hogy ez az eljárás tudatos. Ha pedig tudatos, akkor szándékosnak is kell mondanunk, amely szándékok között az első mindenképpen az, hogy a társadalmi kirekesztések felsorolásakor az olvasó ne vehesse észre a társadalmi jelenségként leírt kirekesztő fenomének egymástól gyökeresen eltérő kognitív minőségeit. Foucault szokványos társadalmi jelenség-sorban próbál bemutatni olyan eltérő tárgyiasságokat, amelyek erőteljesen eltérő kogníciós beállítódásokat írnának elő. Ezen a ponton sem vállalkozunk arra, hogy megkíséreljük megmagyarázni Foucault szándékait, mégis a konkrét szándékok felmutatása nélkül is világos, hogy valamilyen szándékok léteznek. A kivételes eljárás lényege: háromféle kirekesztés jelenik meg, nyilvánosan azonosítható társadalmi jelenségekként azonban mindenféle sajátos kognitív dimenziót nélkülöznek.
A cenzúrát követő második kirekesztési rendszer a mentális egészség és betegség határának megvonása. A mentális egészség és betegség közötti különbség eldöntése a modern civilizációban immár nem a társadalom megítélésétől függ, e különbség nem azon épül fel, hogy a mentális betegekkel való bánásmód magán viseli-e a valóságos kirekesztés jegyeit vagy sem, ennek eldöntése egy erre szakosodott társadalmi tevékenység kiválasztott művelőjének ítéletétől függ, azaz orvosi, másképpen tudományos probléma. E második számú kirekesztés elemei kognitív szempontból kettősek. Egyrészt el van hallgatva, hogy a normalitás és patológia közötti határ tudományos döntés eredménye, azaz nem lehet közvetlenül a társadalmi kirekesztésé. Magától értetődő közhely, hogy az, amit kirekesztésnek nevezünk, nem tudományos, hanem érzületi és félig intézményes döntés következménye. Mivel Foucault közvetlenül a társadalmi kirekesztésnek rendeli alá a patológia diagnózisát, ezzel akaratlanul a társadalmi kirekesztést ruházza fel kognitív tulajdonságokkal. A valóságos kognitív dimenziót elhallgatja, a kogníciós tevékenységet viszont hibáztatja. Foucault jól definiált és szokványos társadalmi tevékenységként értelmezi a mentális betegségek áldozatainak kirekesztését, azaz eltitkolja a kirekesztés gyakorlata mögött álló rejtett kogníciós ugrást, amit már egyszer mutációnak neveztünk. Ennek az eljárásnak rögtön két áldozata támad: az egyik az az olvasó, aki szó szerint veszi ezt az értelmezést, s a jövőben azt fogja gondolni, hogy a pszichiátriai betegek kirekesztése nem több mint szokványos társadalmi kirekesztés, mint kirekesztés ugyanis nem különbözik a nem sokkal korábban felsorolt cenzúra jelenségétől. A másik áldozat a tudományos pszichiátria.
Mind a két „áldozat”-on, mind az áldozati karakter további dimenzióin bőségesen lehetne vitatkoznunk. Mostani célunk azonban nem több annál, mintsem, hogy megmutassuk: Foucault igen bonyolult kognitív összefüggések létét rejti el a szokványos kirekesztési rendszerek közé való besorolással. Ezt talán úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Foucault arra akarja rávenni olvasóját, hogy egy kognitív szempontból igen bonyolult jelenséget szokványos, további magyarázatra nem szoruló jelenségként érzékeljen. Stratégiája akarva-akaratlanul hátsó szándékot tükröz. Amikor arra készteti hallgatóságát, hogy önmaga teljes társadalmi helyzetét és ebből következően önmaga identitását e három, nála szorosan egymásra épülő kirekesztési rendszerben helyezze el, olvasóját rejtett módon ezzel a gesztussal kognitív változásra akarja rávenni. A felszínen érzékelhető látszat ellenére ugyanis a hallgatónak (olvasónak, a misszionálás célcsoportja tagjának) valójában nem saját, egyedi társadalmi helyzetét kell önmagának (szabadon) elhelyezni egy szokványos társadalmi térben, de immár egy új kogníciós rendszer segítségével másképpen kell elképzelnie azt a teljes társadalmi teret, amelyben önmagát el kellene helyeznie. A feladat tehát valójában egészen más. Hagyományos módon kifejezve tehát nem a saját szemében evidens társadalmi helyzetét kell újra elhelyeznie, egy szokványos társadalmi térben, de megváltozott gondolati struktúrákat kell működtetnie, miközben természetesen a társadalom sem maradhat „szokványos”, hiszen az egész társadalmi tér ugyancsak az új gondolati struktúrák átvilágításában jelenik meg. Mindkét változás egyértelmű és befejezett (új gondolkodásmód, új társadalom), mindennek azonban ebben a pillanatban még nem kell azt jelentenie, hogy a két változás Foucault retorikájának célzott alanya számára már feltétlenül teljesen tudatossá vált. Miközben a megcélzott egyénnek és csoportnak látszólag csak egyes fontos nézeteit kell megváltoztatnia, valójában teljesen új gondolkodásmódot kell felvennie, sőt, ami még egészen bizonyosan jó ideig nem válhat tudatossá előtte, nemcsak teljesen új gondolkodást, mint egészet, de még a gondolkodás egy egészen új logikáját is. Az így létrejövő üzenetcsomag a régi módon nem értelmezhető. Nem nézeteket terjeszt, jóllehet látszólag azt teszi. Nem politikai elemeket terjeszt, jóllehet látszólag ezt is teszi. Nem politikai ideológiát terjeszt, pedig látszólag ezt is teszi. Teljesen új társadalmat közvetít a hallgató számára, ami egészen más, mint amit a hallgató addig láthatott. De ennek az új társadalomnak a logikája ennyi idő alatt még nem rekonstruálható, csak e logika körvonalai érzékelhetőek (ha egyáltalán lehetséges „érzékelni” egy logikát). A társadalmi helyzet leírása mögött Foucault új ideológiát erőltet rá a hallgatóra. Az „ideológia” kifejezés erre a helyzetre alkalmazása elkerülhetetlen, jóllehet az eddig felsorakoztatott foucault-i elemek egymásra vonatkoztatása nem feltétlenül illik bele az eddig már jól bevezetett ideológia-fogalmak valamelyikébe. Az ideológia definíciója azonban mindenkor lehet kétirányú erőfeszítés eredménye. Lehet egyrészt az eddigi ideológia-meghatározások jogos alkalmazása (például a „léthezkötöttségi” paradigmáé), másrészt pedig el lehet indulni az ellenkező irányból, ami szerint ideológia az, ami egy aktuális helyzetben eljátssza az ideológia szerepét. Ezt a szerepet azonban Foucault eddigi érvelése mindenképpen betöltötte, ezért a későbbi tudásszociológiai finomságok kidolgozása előtt használhatjuk az ideológia fogalmát (amivel persze azt ismét nem akarjuk mondani, hogy az eddigi gondolatmenet kizárólag ideológia lenne). Feltesszük, hogy a most ideológiai funkciót ellátó gondolatmenet a későbbi vizsgálatok eredményeként új típusú ideológiaként fog megjelenni. Az eddig előadott foucault-i diskurzus ideológiai karakterének részleteivel azért sem szükséges részletesebben foglalkoznunk, mert az a meggyőződésünk, hogy az ideológiai funkció olyan széleskörű és általános, hogy a szűkebb tudásszociológiai szempontból legkülönbözőbb gondolati alakzatok képesek ellátni ideológiai funkciót. Ez nem mond annak ellent, hogy a Scheler–Mannheim-féle léthezkötöttségi paradigma nagy tisztelői vagyunk, de még a léthez-kötöttség sem nélkülözhetetlen összetevője az ideológiai funkció ellátásának.
A kirekesztési rendszerek hármassága a szó szoros értelmében másik kognitív világba vezeti olvasóját, amelynek eljárásmódja mindenesetre példanélküli, és teljes értelmezését csak a legkésőbbi kirekesztési rendszer bevonásával fogjuk tudni feltárni. Mindenesetre egyértelmű, hogy ez a misszionáló stratégia nem nyílt, kezdetektől hordoz magában egy előre kialakított zártságot. A megszólított társadalom számára nyilvánvalóan le akarja leplezni azokat az ajánlásokat, amelyek segítségével az aktuális hatalom próbálja meghatározni ugyanezt a társadalmi helyzetet. Előre haladva azonban az egyes kirekesztések rendszerében érdemileg már nem konkrét társadalmi helyzetekről vagy társadalmi viszonyokról, de kogníciós műveletek végrehajtásáról van szó. Ítéletek elfogadásáról, a tudat megváltoztatásáról, azaz, és ezzel máris visszatértünk az előző gondolatmenethez, ideológiáról.
Ebben az esetben nem egy lehetséges társadalmi helyzet (léthez kötöttség!) vezet egy lehetséges ideológiához, hanem egy ideológia előzetes elfogadása irányít valakit egy társadalmi helyzetbe. Ismételjük, hogy jóllehet ebben az esetben az ideológia fogalmának új, azt is mondhatnánk, hogy posztmodern értelmezéséről van szó, ettől ez a kognitív eltolódás még probléma nélkül beletartozik az ideológia fogalmába.
Nem kétséges, hogy a második kirekesztési rendszer felvázolásakor Foucault tudatosan provokál. Az őrület, azaz a pszichiátriai betegségek meghatározásakor kétségtelenül törekszik arra, hogy elkerülje a nyílt fogalmi meghatározást, nem fogalmazván meg kategorikusan, hogy a patológia társadalmi termék, és sokféle más semlegesítő-enyhítő jellegű nyelvi megfogalmazással él. Ettől függetlenül nem lehet kétséges, hogy a normalitás és a patológia viszonyában a társadalmi kategorizációé a döntő szó. Mindez – a tudományok intézményes kognitív munkájának kikerülésével – az eredetileg szokványos társadalmi viszonyt kognitív viszonnyá alakítja, amely viszont csak akkor válik elfogadhatóvá, amikor az olvasó megteszi előzőleg az ezt lehetővé tevő kognitív lépést.
Ezen a ponton ismét szükséges felhívnunk a figyelmet arra, hogy Foucault e fontos szövegét elsősorban stratégiájának megértése érdekében vizsgáljuk. Ezért az igaz és a hamis most következő megkülönböztetésének is elsősorban a stratégiai oldalait kell kiemelnünk. Ismeretelméletileg számunkra ezért az kívánkozik a gondolatmenet előterébe, hogy ez a gondolat feltűnően erős támadás az ismeretelmélet ellen. Ezt az attitűdöt Foucault ugyan betűszerinti értelemben nem vállalja föl, de álláspontját végső soron csak így lehet értelmezni, hiszen az igaz és a hamis megkülönböztetésében végül a hatalomnak adja az első szerepet. Mivel azonban jelen kérdésfeltevésünk stratégiai irányú, ezért a koncepció két vonulata kerül elsősorban előtérbe. Az első az a töretlen stratégiai szándék, hogy az adott történelmi pillanatban teljesen új filozófiai újrakezdéshez jusson el. Ez önmagában egyrészt kétségtelenül belül marad a filozófia területén, mégis, e szándéknak van stratégiai kifutása, amelynek intenzitása magasabb fokú nem is lehetne. Ilyen, hogy a filozófus a teljes újrakezdést szimbolizálja, a valóságos kommunikációs helyzet az újrakezdés drámai megjelenítése. Ilyen a fogalomhasználat, amely természetesen teljesen nem térhet el a közönség számára megértésben még követhető fogalmiságtól, de saját kitágított fogalomalkotási technikájának szélső határán mozog, hogy azután ezt a logikát hamarosan a szemantikával, azaz fogalmi tartalmakkal is kiegészítse, s a már éppenhogy bevezetett kitágított fogalomalkotással nyomban új valóságképet vázol fel.
A vizsgálat stratégiai szempontja meglepően termékenynek bizonyul. Azzal, hogy a kezdetektől fogva erre összpontosítunk, a filozófiai, vagy éppen az addigi filozófiákra emlékeztető olvasási lehetőségek elcsodálkoztató mértékben veszítik el megszokott filozófiai értelmezhetőségüket, és szemünk láttára alakulnak át tudatos stratégiává, vagy ahogy neveztük, részünkről értékítélet nélkül gondolt misszionálássá. Hasonló módon lehetne stratégiaként értékelni például a kirekesztési rendszerek problémájának felvetését már önmagában, majd ezen belül például a három kirekesztési rendszer konkrét egymásutánját, amely sorrend egy konkrét stratégia sikerének valószínűségét ugyancsak nagymértékben növeli meg.
A teljes újrakezdés látszatának, majd valóságának stratégiai jellege azonban nem csak az érvelésmód ilyen döntő részleteinek egybehangzó felmutatásával közelíthető meg. A teljes újrakezdés nagymértékben tartalmi is, még akkor is, ha ezt a megfogalmazás diplomáciája részben enyhíti, részben a felismerhetetlenségig eltávolítja, részben a többszörös értelmezési keretben betűszerinti értelemben letompítja. Általában feltételezhető volt, hogy ez a kétértelműség szerephez jut majd, hiszen ennek révén érdekes hasadás keletkezik a filozófus üzenetének átütő egyértelműsége, illetve a középpontban álló jelenség valamennyire még a hagyományba besorolható megfogalmazhatósága között. Ezt a lehetőséget a szakirodalom egy része már kihasználta azzal, hogy Foucault különleges támadását az ismeretelmélet ellen „domesztikálják”, s így majdhogynem egy éppen feljövőben lévő, a filozófián belül lévő új elmélettel képesek magyarázni azt. A stratégiai üzenet az ismeretelmélet radikális megtámadása, szükség esetén még azt az árat is megfizetve ezért, hogy innentől fogva a saját lábán megálló ismeretelmélet megalapozását átengedhetik a hatalomnak. Az egész gondolamenet a „vágy” és az „intézmény”, az „egyén” és a „hatalom” harcára épül fel. Ez a harc a teljes újrakezdés kizárólagos alapgondolata. Ebben a harcban kerül sor arra, hogy az „igaz” és a „hamis” közötti különbség kijelölésének hatalmát a hatalom javára írja át. Ez azonban olyan stratégiai lépés, amelyik az egész addigi filozófiát zárójelbe teszi. A hatalom ezen át abszolutizálódó támadása voltaképpen erősíti a hatalom omnipotenciáját, miközben eliminálja az addigi filozófiákat, olyan filozófiákat, amelyeknek aktuálisan nem sok közük van a hatalomhoz, de amelyek rendre az akkori hatalom ellenében emelkedtek fel.
A stratégia ekkor hirtelen megkettőződik. A hatalom ellen meghirdetett mérkőzésről kiderül, hogy az a filozófia elleni mérkőzés is. Valamivel konkrétabban kifejezve ez a megkettőződés teljes egészében bizonyára nem volt követhető az eredeti valóságos kommunikációs helyzetben. A megkettőződést, azaz a filozófiaellenesség beépülését, valamilyen szinten bizonyítani akarja, ez a bizonyítási folyamat azonban – nyilván szándékosan – utalásszerű marad, s ha valaki – mint most ebben az összefüggésben e sorok szerzője – ezt ismerteti, az ismertetés érdekében maga végezheti el Foucault helyett a rekonstrukció eredeti munkáját. Az „igazság” és a hatalom viszonyának első szintje világos, és az eddigiekben már ki van mondva, az „igazság”-ot a hatalom definiálja, a filozófia meghaladása befejeződött. A tézis szelleme már meghatározza a szöveget, amikor ez a felemás bizonyítási folyamat elindul. Foucault ebben a bizonyításban az egyes tudománytörténeti korszakok eltérő „igazságai”-ra hivatkozik (ami a francia tudománytörténet kedves működési területe volt, a hozzáértő közönség számára tehát ismerős terep). Nem elégszik meg azonban ennyire triviális magyarázattal, és az egymást váltó tudománytörténeti korszakok mögé elhelyezi Nietzsche „a hatalom akarása” fogalmának egy nem kevéssé triviális változatát. Sajnálatos módon azonban a Nietzschétől átvett hatalom-fogalom és saját gondolatmenetének addigi hatalom-fogalma között nincsen érdemi átfedés. Az átvétel célja egyébként az, hogy az egyes konkrét tudománytörténeti korszakok eltérő igazság-fogalmainak eldöntésében az egyes konkrét korszakok hatalmi viszonyai játszották a meghatározó szerepet. Foucault-nak igazolnia, de legalábbis utalnia kellene eközben arra, hogy az egyes történelmi korszakokban megjelenő, eredőként funkcionáló igazságfogalom specifikusan a mindenkori hatalom terméke.
Foucault két lépés helyett három lépést tesz. Az igazság-fogalmat azonosítja egy-egy történelmi korszak igazságfogalmával, amelyből az a fogalmi automatizmus következik, hogy jelen igazság-fogalom sem működhet a hatalom nélkül. Ezt követi a második lépés, amelyben az egyes korszakok igazságfogalmai mögé a mindenkori hatalmat helyezi. A harmadik lépésben bizonyítania kellene, hogy a hatalom valamilyen konkrét módon határozta meg az egyes tudománytörténeti korszakokat.
Foucault misszionálásától így csak azok maradhattak biztonságban, akik nemcsak tudták, mi az ismeretelmélet, de még az ismeretelmélet történetét is ismerték. A többiek úgy gondolhatták, hogy teljesen új filozófiai újrakezdés boldog résztvevőiként tekinthettek le a filozófia több ezer évének sikertelen munkásaira. Jó érzés lehet az ilyen.
Általánosítva: a dekonstruktivitás eszkalációjának egy pontja már nem csak a gondolkodás vagy a tudomány, de azon társadalomontológiai állandók tényszerű létébe is ütközik, amelyek nem oldhatók fel ideológiakritikában vagy tudásszociológiában, még akkor sem, ha ebben az esetben a differenciagondolkodás az, ami meghatározza az ideológiakritika és tudásszociológia konkrét megjelenési formáját. A posztmodern gondolkodásban egyébként Michel Foucault a legradikálisabb és a legkövetkezetesebb képviselője annak a szuggesztiónak, hogy hatalomfüggetlen állandók (konstansok) sem a tudományban, sem a társadalomban nem léteznek. Sokak által érzett, kevesek által megfogalmazott forradalmisága éppen ebben áll, azt a hitet képviseli, hogy „pusztán” a hatalom által fenntartott megismerési és társadalmi állandók egy misszionált helyes magatartás eszközeivel megváltoztathatók. „Forradalmisága” így a hatalmi tudáskonstitúciónak nemcsak egy adott, konkrét formája ellen irányul, de minden tudáskonstitúció elvét vonja kétségbe, az összes új és precedens nélküli helyzet és elem ebből az alaphelyzetből származik. Amíg a filozófia végének marxi fogalmában az ideológia szférája transzparenssé válik és megfosztódik a közvetítés funkciójától, mivel a praxis vállalja át a közvetítés funkcióját, Deleuze-nél, mint Foucault-nál oly sok esetben, a filozófia vége, mint az ideológia, mint közvetítés puszta kikapcsolása jelenik meg. Nem teoretikus felismerések vezetnek az emlékezet megszervezésének funkciójához, de az emlékezés megszervezése vezet a teoretikus felismerések kikristályosodásához.
(Megjegyzés: e sorok szerzője több könyvben – például „Globalizáció és/vagy posztmodern” Budapest – Székesfehérvár, 2003. – és sok tanulmányban – például „Die Grundprinzipien des modernen Alltagsbewusstseins im Spiegel ihrer Geschichte” In: Prima Philosophia, Band 5, Heft 3, 1992. S. 279–293. o.; „A posztmodern gondolkodás rekonstrukciójának alapvonásai” = Magyar Filozófiai Szemle, 1992/3–4. 461–485. o.; „Posztmodern gondolkodás – posztmodern tudományelmélet – jövőkutatás” In: Poszt-posztmodern. A kilencvenes évek. Vélemények és filozófiai vizsgálódások korszakváltozásunk ügyében. Válogatta és szerkesztette Pethő Bertalan. Budapest, 1997. 56–79. o.; „A posztmodern filozófia a misszionálás aspektusából” = Magyar Filozófiai Szemle, 1999/6. – foglalkozott a posztmodern filozófiai értelmezésével. A fenti gondolatmenet azonban több szempontból különleges helyet foglal el e munkák sorában. Egyrészt Foucault e szövege szemünkben a posztmodern stratégia legkorábbi megfogalmazása, s mint ilyen, a legalkalmasabb arra, hogy megfelelő történelmi távlatból a megértés esélyével lehessen szembenézni a posztmodernnel.)
Bibliogáfia
A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty tanulmányai. Budapest, 1993.
Aubral, Francois – Delcourt, Xavier: Contre la nouvelle philosophie. Paris, 1977.
Bachelard, Georges: Der neue wissenschaftliche Geist. Frankfurt am Main, 1988.
Baudrillard, Jean: Die göttliche Linke. München, 1986.
Baudrillard, Jean: Le systeme des objets. Paris, 1968.
Bennington, Geoffrey – Derrida, Jacques: Jacques Derrida. Paris, 1991.
Deleuze, Gilles: Woran erkennt man den Strukturalismus? In: Geschichte der Philosophie. Szerk.: Francois Chatelet. Frankfurt am Main – Berlin – Wien, 1975 (francia eredeti: 1973).
Dubost, Jean-Pierre: Einführung in den letzten Text. Zwei Vortraege. Stuttgart, 1986.
Descombes, Vincent: Das Selbe und das Andere. Fünfundvierzig Jahre Philosophie in Frankreich 1933–1978. Frankfurt am Main, 1981.
Foucault, Michel: Die Ordnung der Dinge. Eine Archaeologie der Humanwissenschaften. Frankfurt am Main, 1971.
Foucault, Michel: Die Ordnung des Diskurses. Frankfurt am Main – Berlin – Wien, 1982 (eredetileg: 1974)
Habermas, Jürgen: Die Neue Unübersichtlichkeit. Frankfurt am Main, 1985.
Historikerstreit. Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nationalsozialistischen Judenvernichtung. München – Zürich, 1987.
Kiss Endre: A posztmodern gondolkodás rekonstrukciójának alapvonalai. = Magyar Filozófiai Szemle, 1992/3–4. 461–485. o.
Kiss Endre: A posztmodern gondolkodás története és logikája. = Korunk, 2006/7. 4–16. o.
Kiss Endre: Bases of the Reconstructing of the Post-Modern Way of Thinking. In: Endre Kiss: Against New Metaphysics. Studies on Positive Metaphysics and Everyday Consciousness. Cuxhaven – Dartford, 1996. 161–182. o.
Kiss Endre: Das Archiv in dem Umrissen einer Wissensgesellschaft. In: Archiv im Netz. Szerk.: Melitta Becker. Innsbruck, 2009. 50–57. o.
Kiss Endre: Globalizáció és/vagy posztmodern. Tanulmányok a jelen elméletéről. Budapest – Székesfehérvár, 2003.
Kiss Endre: Posztmodern Justítia. In: Lábjegyzetek Platónhoz. 7. kötet: Az igazságosság. Szerk.: Laczkó Sándor – Dékány András. Szeged, 2009. 215–231. o.
Kiss Endre: Zur Rekonstruktion der Dekonstruktion. In: Klaus Wellner (szerk.): Nietzsche – sein Denken und dessen Entwicklungspotentiale – Teil IV. (ALV Schriftenreihe 23.) Neu-Isenburg, 2019. 52–78. o.
Kremer-Marietti, Angele: Michel Foucault – Der Archaeologe des Wissens. Frankfurt – Berlin – Wien, 1976.
Lang, Hermann: Die Sprache und das Unbewusste. Jacques Lacans Grundlegung der Psychoanalyse. Frankfurt am Main, 1986.
Man, Paul de: Allegorien des Lesens. Frankfurt am Main, 1988.
Mengue, Philippe: Gilles Deleuze ou le systeme du multiple. Paris, 1994.
Postmoderne. Zeichen eines kulturellen Wandels. Szerk.: Andreas Huyssen – Klaus R. Scherpe. Reinbek bei Hamburg, 1986.
Postmoderne und Dekonstruktion, Stuttgart, 1990.
Postmoderne und/oder Rationalitaet. Das Erste Alba Regia Forum. Szerk.: Kiss Endre. Székesfehérvár, 2005.
Rorty, Richard: Der Spiegel der Natur. Eine Kritik der Philosophie. Frankfurt am Main, 1981. (eredetileg:1979)
Sloterdijk, Peter: Der Denker auf der Bühne. Nietzsches Materialismus. Frankfurt am Main, 1986.
Studien zur neueren französchen Phaenomenologie. Szerk.: Ernst Wolfgang Orth. München, 1986.
Touraine, Alain: Critique de la Modernité. Paris, 1992.
Vattimo, Gianni: Das Ende der Moderne. Stuttgart, 1990.
Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Tematikus napló. Budapest, 1991.
Virilio, Paul – Lotringer, Sylvére: Tiszta háború. Budapest, 1993. (eredetileg: 1983)
Wellmer, Albrecht: Zur Diagnose der Moderne. München – Zürich, 1990.
Welsch, Wolfgang: Wege aus der Moderne. Schlüsseltexte der Postmoderne-Diskussion. Weinheim, 1984.
Zur Diagnose der Moderne. Szerk. Heinrich Meier. München – Zürich, 1990.