Miskolc, a 20. századi köztudatban iparvárosként volt ismert és sokáig az ország második legnagyobb helységeként tartották számon. Ma már a vas- és gépipar, a bányászat a múlté. Történelmi visszatekintésben Miskolc, mint kereskedőváros, Európa legidősebb települései közé tartozik, a középkorban Nagy Lajos király emelte városi rangra, és kedvenc vadászkastélyaként látogatta Diósgyőr várát. Az iparvárossá fejlődés kiindulópontja is a Bükk-hegység, valamint annak Fazola Henrik által felfedezett érclelőhelyei, bányái voltak. Mária Teréziának az 1770 júliusában a pozsonyi magyar kamarához intézett leirata tekinthető az első diósgyőri vasgyár alapító okiratának. „Kincstárunk hasznát és édes magyar hazánk javát vasbánya kiaknázásával óhajtjuk előmozdítani, ezért elhatároztuk, hogy a bőséges faanyaggal rendelkező diósgyőri kamarai uradalom területén vasgyár létesíttessék.”[1] Miskolc tehát mindig szoros kapcsolatban állt Diósgyőrrel, a középkorban a király várlátogatásai, a későbbiekben a vasipar kapcsán. A vasgyár annyira meghatározta a város fejlődését, hogy a szocializmus idején „acélváros” néven emlegették. A fejlődéssel együtt az 1770-es évektől kezdve nőtt a munkástelepülések létszáma, ahol gyarmatok, kolóniák, mai szóval lakótelepek épültek.
A kolónia fogalma az 1890-es években került szóhasználatba, a munkáslakóházak, „munkáscoloniák” kifejezésekkel együtt, a munkás lakótelepek elnevezésére. Ma a leromlott állapotú, egykori telepek elnevezésére használják. A munkások között ez az elnevezés a kezdeti időszakban sem volt kedvelt, a szociális alapon juttatott bérlakásokat jelentette, és a szegénységet, az alacsonyabb társadalmi rétegek lakhatását juttatta eszükbe. Az ott élők a házak lakóértékétől függően inkább más szavakkal helyettesítették ezt a kifejezést, mint például telep, barakk, falu. Megkülönböztették a munkásfalut és a földműves falut.
A bányász települések Észak-Magyarországon, a Magyar Királyi Vas- és Acélgyár kiszolgálására létesült bányák környékén alakultak ki. Mivel elsősorban a vasgyárat szolgálták ki, így annak megszűnése a települések elnéptelenedését, elszegényedését okozta. Ezért a vasgyári kolónia mai képe nem egyedi eset Miskolcon. A perecesi kolónia és Lyukóvölgy még azok a városrészek, amelyek szintén a megszűnt ipar áldozatai. Pereces téglaházas kolóniája és bányászkultúrája egykor a vasgyári kultúra részét képezte. Mára Miskolc kritikus pontja, ahol a közbiztonság és a halmozottan hátrányos helyzetű családok állandó feladatot adnak a szociális intézményeknek és a rendvédelmi szerveknek egyaránt.
A munkásságot származás alapján két csoportba sorolhatjuk: telepített és nem telepített munkásságra. „Két egymástól élesen elkülönülő és különböző réteg, (…) egyetlen érintkezési pontja a munkahely.”[2] A Miskolc városrészeit érintő munkáskolóniák lakossága telepített munkásokból állt. A vasgyártás kezdeteit tekintve az 1700-as években kezdődött a betelepítés stájer munkásokkal. Így jött létre a vasgyár elődjét jelentő Alsó- és Felsőhámor. A kiegyezés után épült vasgyár munkásainak egy része a hámori vasműben dolgozó kohászokból, és azok leszármazottjaiból tevődött össze. Amikor az új gyár építését megkezdték, ezen a vidéken a vasgyártásnak, a vasérc bányászatnak már közel száz esztendős hagyománya volt. Ez a hagyomány nem múlt el nyomtalanul, meghatározta az új gyár kohászainak kultúráját, szociális ellátórendszerét is. A vashámorokban és a bányákban különböző nemzetiségű, vallásukat tekintve protestáns és római katolikus munkások dolgoztak. Az idők során, a történelem viharait és több, a gyárat fenyegető válságot túlélve olyan erős közösséggé formálódtak, amely kulturálisan és szociálisan is összetartó, fejlődő közösségnek volt mondható és megalapozta több, még ma is működő kulturális közösség munkáját.
A kulturális fejlődés kezdetei a 19. század végétől az első világháborúig
A kiegyezés utáni időszak az egész országban a gazdasági fejlődést jelentette. Az ipari átalakulás lendületét elősegítették ásványi és természeti kincseink is. Kiépült a vasúthálózat, gyárak, hidak létesültek. Ebben az időszakban készült el Budapest legtöbb épülete, köztük a színházak. A színházaknak nagy szerepük volt a magyar nyelv és kultúra terjesztésében.
Nem véletlen tehát, ha a vasgyári vezetők, tisztviselők társas összejöveteleik alkalmával lehetőséget kerestek a gyár környékén megvalósítható kulturális életre. A művelődés kezdeteit 1884-től számíthatjuk, amikor a vasgyári tisztviselők egy esti mulatság alkalmával („diósgyőri vasgyári tisztviselők szombaton estve nagyobb szabású táncvigalmat és társas összejövetelt rendeztek a gyár igazgatósági épületében”) felvetették a dalegylet létrehozásának lehetőségét.[3]
A vasgyári művelődés elindítói tehát a Dalestélyek voltak. Az első ilyen alkalmat 1885 szilveszter este rendezték. Két dal hangzott el: A virágnak megtiltani nem lehet és a Hajósdal, majd az Angolosan című vígjátékot adták elő. Ez az alkalom hagyománnyá vált, és szilveszteri szórakozás lévén, elengedhetetlen műsorszámai a vígjátékok lettek. A közönség igénye több hasonló kulturális esemény iránt is megmutatkozott, így az év más időszakaiban is rendszeressé váltak a dal-, illetve táncestélyek, valamint a később szintén hagyományossá váló, Ládi-erdőben tartott majális. A szervező a Diósgyőri Magyar Királyi Vas- és Aczélgyári Alkalmazottak (tisztviselők) Dalegylete, a karmester Szebeni József, a jelenetek rendezője Meregalli (Ehrenreich) Ede volt. 1886-tól Técsei (Teutchl) Ferenc vette át a dalegylet elnökségét és 1893-ban kezdeményezésére megalakult a Jószerencse dalkör, amely később Jószerencse Dal- és Önképzőkörre bővült. Ezzel Técsei bevonta a műkedvelő előadásokba a munkásokat is. A dalkör célja „a dal művelése, a társasélet fejlesztése és a magyar nemzetiség eszméjének terjesztése” volt.[4] Próbáit eleinte a gyár területén, a bádogosműhely egyik helyiségében tartotta. Karmesterük szintén Szebeni József volt. Első nyilvános fellépésükre 1893-ban a Ládi-erdőben rendezett majális keretében került sor. Alakulása után egy évvel a Jószerencse dalkör csatlakozott az Országos Magyar Daláregyesülethez.
A kulturális tevékenységek intézmények létrehozását kívánták. A színjátszás rövid idő alatt olyan méreteket öltött, hogy már nem csak színpadra, de nagyobb befogadó helyre is igény mutatkozott. A közösségi térnek számító első ilyen színpaddal ellátott terem 1888-tól az elemi iskola nagyterme volt, majd néhány évig az elemi leányiskola díszterme adott helyet a színháznak. A megnövekedett közönség létszámának a leghosszabb ideig az 1895-ben létesült Munkásétterem felelt meg, amely a kolónián kívül lakó munkások kulturált étkezésének biztosítására szolgáló favázas, egysortéglás kialakítású épület volt. 3000 fő befogadását tette lehetővé, így az étkezés mellett a kultúra, a szórakozás központjává is vált. A népnyelv a mérete miatt „hodálynak”, és „lovardának” nevezte, amely kívülről közel sem volt méltó az előadások magas színvonalához, de tágas belső tere volt.[5]
1896-ban a Jószerencse könyvtárat létesített tagjai számára. E célból jótékonysági bált is rendeztek. Az első vasgyári munkáskönyvtár egy szekrény könyvet tartalmazott, amelyet a Magyar Király Kávéházban helyeztek el. Az első könyvtáros Krámer Vilmos volt. Minden önképzőköri tag tagja lehetett a könyvtárnak és ingyenesen kölcsönözhetett. A könyvtár első önálló helyét 1901-ben rendezték be.[6]
1898-ban megalakult az Ipari munkások képzésére szervezett bizottság. Helyi tanítók és orvosok tartottak előadásokat, felolvasásokat a munkásoknak, akik családostól részt vehettek ezeken az eseményeken. Az előadások színesebbé, érdekesebbé tételére a Jószerencse tagjai fellépésekkel készültek. Így váltak e vasárnapi alkalmak a Munkásétteremben a kulturális élet aktív színterévé.
A munkások kulturális közösségének fejlődését a gyár anyagi támogatása is elősegítette. 1906-ban a technika új vívmányaként elérhetővé vált számukra egy kinematográf megvásárlása. A Munkásétteremben immár mozgókép-vetítésekre is lehetőség nyílt (ez lett később a Vasgyári Kultur Mozgó). 1910-ben a Jószerencse az önsegélyezést is fontosnak tartva „fiókegyletet” hozott létre. Senger Gusztáv, a Miskolci Nemzeti Színház karnagya 1911-ben Diósgyőr-vasgyárban telepedett le, s megválva a színháztól a tisztviselők zenekarát, a Vasgyári Zenekart vezette, majd 1912-től a Jószerencse dalárdáját is.
A kulturális élet kiteljesedését az I. világháború egy időre visszavetette. A Jószerencse tagjai közül sokakat besoroztak. Előadásaik bevételeit leginkább karitatív célokra ajánlották fel. Olyan összefogást kezdeményeztek, amelynek eredményeképpen még a szegénység ellenére is tudtak bevételeket produkálni. A fiókegyletnek is fontos szerep jutott ebben a nehéz időszakban. Az önsegélyezésből, az előadások bevételeiből hozták haza a fogságból több vasgyári család férfi tagjait, és segítették az árvaságra, özvegységre jutottakat.
A világháború évei, az élelmiszerhiány az elszegényedés időszakát eredményezték a vasgyáriaknak. Megoldást kerestek az élelmiszer helyi biztosítására és Kiskert Egyesületet hoztak létre. 250 tagot számláltak az első évben, a cél a tagok kiskerthez juttatása volt. A kertek megmunkálásával zöldséget, gyümölcsöt tudtak maguknak termelni. Négy év múlva már 3500-an voltak és 155 kiskerttel rendelkeztek. Baromfit, nyulat, kecskét, sertést is tenyésztettek az egyesület területén. Árucsarnokok épültek Miskolcon, Diósgyőrben és a Vasgyárban, a beadott terményfeleslegek árusítására. A vasgyári árucsarnok épülete ma is áll az Ógyár-téren, élelmiszerbolt működik benne. Ekkor vették tervbe a Lyukó menti terület bérbevételét, további családokat kiskerthez juttatva.[7]
1918-ban létrejött a Diósgyőri Munkásotthon Bizottság, amely önkéntes adományokat gyűjtött a munkásotthon javára. Két évvel később megvásárolták az Andrássy u. 13. szám alatti földszintes házat. Itt volt a szervezeti élet központja, majd a könyvtár is ebben az épületben kapott helyet. A Tanácsköztársaság idején előtérbe kerültek a mozgalmi dalok, megalakult a Vasas Dalárda.
Közösségi élet az 1920–40-es években
Az 1920-as évben a gyár dolgozóinak létszáma az előző évhez képest négyezer fővel kevesebb volt, de egy nagy megrendelésnek köszönhetően ismét szükségessé vált a munkásfelvétel. A törzsmunkásság helyben akart letelepedni, ezért tárgyalásokat kezdtek saját tulajdonú házak építésének engedélyezésére. Tégláért és faanyagért önként túlórát ígértek a gyár vezetőségének. Az építkezés azonban csak a 30-as években kezdődött meg. Ebben az időben épültek Újdiósgyőr komfortos családi házai (ezek ma már nincsenek meg, helyükön lakótelep áll). A húszas években a kultúrát a Központi kultúrbizottság irányítása alá vonták. „A diósgyőri m. kir. vas és aczélgyár főnökségének felszólítására a kultúrbizottság f. évi március hó 15-én délelőtt 11 órakor a munkásétteremben a helybeli összes kultúr- és társadalmi egyesületek bevonásával hazafias nemzeti ünnepélyt rendez.”[8]
Ezt követően a hasonló felhívások kötelező együttműködéssel jártak az egyesületek számára. A szakszervezet is erőre kapott. A Vas- és Fémmunkások Országos Szövetsége vasgyári csoportja 1922-ben a munkások oktatását tűzte ki célul. „Meg kell kezdeni a szakszervezeti élet kiépítését (…) Nevelni, oktatni kell a munkásságot, mert az intelligens, tanult munkások tömörülése fontosabb, mint a tanulatlanok nagy számának tömörülése…”[9] A politikai harc azonban a művelődést is átszőtte. A Tanácsköztársaság bukása után a baloldali ideológiák terjedését igyekeztek megakadályozni, így nem adtak engedélyt a munkások oktatására. A szakszervezetek az életkörülmények javításáért is felemelték a hangjukat. A rohamos áremelkedések ezt indokolták is. A vasgyári munkások órabéremelést követeltek. A fémmunkás csoportnak nem engedélyezték a gyülekezést a munkások védelmében sem, így a hangulat elkeseredetté vált. A munkásotthon lett a mozgalmi élet központja. Itt jöttek össze a kultúrának hódolva, majd lehetőséget találva az aktuális problémáik megtárgyalására. A rendőrség azonban mindig ellenőrizte a nagyobb tömegeket vonzó rendezvényeket, és ha nekik nem tetsző szónoklatokat tapasztalt, betiltották a rendezvényt. A húszas évek első felében egyre nagyobb méreteket öltött az infláció, a munkanélküliség. A trianoni béke miatt az országon kívül rekedt vasútvonalaink, bányáink nehéz helyzetbe hozták a vasipart. Egyetlen vasércbánya maradt az országban, a rudabányai, amely nem tudta elég nyersanyaggal ellátni az ózdi és a diósgyőri vasgyárakat. A vasút fejlesztése is leállt, és a hajógyártás sem igényelt acélt.
Mindezek ellenére a közösségi élet újabb tényezőkkel gyarapodott. A húszas évektől a kulturális élet mellett a sportélet is sikeres volt. A Diósgyőri Vasas Testgyakorlók Köre sikeres futballcsapatot tudhatott magáénak. 1924-re a cserkészmozgalom is elérte a vasgyári oktatási intézményeket. A gyár vezetősége, a tanonciskola és az elemi iskola tanárai, igazgatói jó lehetőséget láttak a fiatalok nevelésére a cserkészet keretei között. 1924 decemberében megalakult a 750.sz. Nagy Lajos király cserkészcsapat. A gyár anyagilag olyan jelentős támogatást biztosított a cserkészet fejlődésére, hogy az ország legnagyobb csapatai közé emelkedtek. Négyszáz főt is számláló tagsága több rajban működött. A vasgyári fiatalok a cserkészet több ágában jeleskedtek, volt vízi raj, repülős raj, regös raj. Kiválóan teljesítettek a színjátszásban és a képzőművészetben is. A csapat munkája összefonódott a gyár, az iskola történelmi események által formált munkájával, s több szálon kapcsolódik a Miskolc mai kulturális életében ismert közösségekhez.
1930-ban az Országos Magyar Dalosszövetség XII. kerülete dalos versenyt rendezett Miskolcon. A versenyen közel kétezer magyar „dalos” énekelt. A kerület elnöke Balázs Győző, a Lévai József Református Gimnázium tanára volt. Sok olyan Diósgyőr-vasgyári diákot indított útjára, akik a Sárospataki Kollégiumban tanultak tovább.[10] Ebben az évben alakult Klemenik József vezetésével a Vasgyári Citerakör és Zenekar, de működött már a Diósgyőr Vasgyári Keresztény-szocialista Szakszervezeti Dalárda is. Az egyházak énekkarai, a római katolikus Palestrina vegyes kar és a református vegyes kar is képviseltették magukat több nyilvános hangversenyen, ahol kórusműveket adtak elő. 1934-ben több mint kétezer „dalos” felvonulásával rendezték meg a munkásdalárdák ünnepét.
A harmincas években újabb építkezések terjesztették ki a kolónia határait, Újdiósgyőr környékén. Megépült a Keresztény-szocialista Munkásotthon is, amelyet a nép csak keresztény otthonként tartott számon, és a Vasas és Fémmunkás otthon, valamint a Munkásétterem mellett, a kulturális élet, a mozi másik központjává vált.
1939-ben az első nagyobb vasgyári esemény a Jószerencse Dal-és Önképző kör jótékony estje volt a vasgyári kultúrházban. Az est bevételét – az első bécsi döntés következményeként – a felvidéki szegény munkáscsaládok támogatására gyűjtötték. A Himnusz és a hazafias érzelmű dalok mellett, a János vitéz daljátékot adták elő, három felvonásban. Ezt a műsort tervezték bemutatni a felszabadult felvidéki városokban is, tizenkét jótékony célú előadással. Ebben az évben a Magyar Dalos Egyesületek Országos Szövetsége tagegyesületeihez felhívást intézett: „E magyar történelmi sorsforduló és örömünnep alkalmából a magyar dal ünnepét kívánjuk Kassán megrendezni…”[11] A vasgyári dalárdákat a Tisztviselők Dalegylete és a Palestrina Vegyeskar képviselte. „Volt valami meleg rokonszenv Kassa város közönsége lelkében, amivel a miskolci és környéki dalárdákat ünnepelte. Szilágyi Levente kerületi karnagyunkat s kiváló országos nevű dalárdáját, a Diósgyőrvasgyári Tiszti dalkört, Philippy Vilmos elsőrendű kedves Palestrináját alig engedte le a pódiumról a fölviharzó taps”[12] Emlékül Kassa város bronz plakettjét, valamint egy értékes serleget kaptak.
1940-ben átadták a Vas- és Fémmunkások Munkásotthonát, a volt földszintes ház helyén új, egyszintes épület várta a munkásokat. Ez az épület a mai Bartók Béla Művelődési Ház. A kulturális élet újabb színfoltját Szilágyi–Huszka Erzsébet című három felvonásos operettje jelentette, amelyet ez év őszén adtak elő a Jószerencse Dal-és Önképzőkör műkedvelői. Az önképzőkör nagy sikereket ért el prózai és énekes darabjaival, a legnagyobbak az operettekhez fűződtek.[13]
A Turán Irodalmi és Közművelődési Egyesület programjába vette a szabadegyetemi előadások szervezését is. Ezeket az előadásokat a Munkásétteremben tartották, több meghívott előadóval, valamint a helyi dalkörök szereplésével színesítve. Az elveszített magyar területek visszacsatolásának kérdése napi szinten foglalkoztatta a munkásságot. Az erdélyi népi irodalom kedvelt olvasmánnyá vált.
1941-ben Magyarország belépett a második világháborúba, amely a Vasgyárat sújtó bombázások által hatalmas pusztítást végzett a kolóniában. A nehéz időkben az operett előadások, a folyamatosan működő könyvtár, valamint az újonnan alakuló szakosztályok nyújtottak kikapcsolódást. 1942-ben a Jószerencse Dal- és Önképzőkör fotószakosztályt létesített a Diósgyőr-vasgyár területén élő amatőr fényképészek számára, abban a reményben, hogy a fotókiállítások majd tömegeket vonzanak. A következő évben a Jószerencse 50 éves jubileumára már országos színes fénykép kiállítási pályázatot hirdettek. 1943-ban a Jószerencse, az Országos Szociálpolitikai Intézet társrendezésében, „Munkáspihenő” néven műsoros estek szervezését kezdte meg. Ezek az alkalmak a Gyáriparosok Országos Szövetsége támogatásával neves színészeket hoztak a Vasgyárba, az Operaház színpadáról.
Az előadókészség fejlesztésének jó eszköze volt az irodalmi kör, amelynek beszélgetéseire időnként vendég előadókat hívtak. Sokan segítették a vasgyári kulturális egyesületek munkáját. Így jutottak a vasgyárba, már több száz előfizetőhöz, főként munkásokhoz és művezetőkhöz, a népi írók könyvei. „Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy az irodalomnál többről van szó, a társadalmi igazságtalanságok megszűntetéséért küzdő szellemi mozgalomról.”[14]
A háborús körülmények, a félelem, a szegénység olyan irányba terelték a kulturális érdeklődést, amely ismét teret engedett a politikai érdekeknek. Az 1943-as balatonszárszói Magyar Élet Táborban 18 vasgyári résztvevő és felszólaló is volt. A Jószerencse Dal- és Önképzőkör 50. jubileumi évében a közgyűlés Korán Imre mérnököt választotta elnöknek, aki a jubileumi ünnepségen, köszöntőjében, a következőket mondta: „A Jószerencse Dal- és Önképzőkörnek igen nagy szerepe volt abban, hogy az ötven évvel ezelőtti kevert nemzetiségű ipartelep nyelvében és lelkületében magyar lett. Ennél több eredményt egy magyar kulturegyesület fel sem mutathatna”[15] Egy évvel később szintén Korán Imre vázolta fel a vasgyári és perecesi kulturális egyesületek összeolvadásának lehetőségét. Az alakuló közgyűlés időpontját 1944 januárjára tervezte. A fúzió végül meghiúsult, mert sokkal súlyosabb gondokkal kellett szembenézni: a németek megszállták a gyárat.
Vallási közösségek és templomok a vasgyári kolóniában
A vasgyári kolónia lakossága többféle etnikumból tevődött össze. Hitük gyakorlása hozzátartozott erkölcsi normáikhoz. A gyár nemcsak a kultúra és a szabadidős sporttevékenységek terén, de felekezetek szerint is igyekezett megteremteni a körülményeket a közösségek vallásgyakorlásához. A keresztény hit hozzátartozott a jó erkölcsű együttéléshez és viselkedési normát adott a kolónia lakosságának.
A munkások a gyár állandó termeléséhez igazodó, beosztott munkaidőben, éjjel-nappal váltott műszakban dolgoztak, ami nem tette lehetővé a szabad vasárnapok és ünnepnapok rendszerességét. A gyár vezetése tisztában volt a valláserkölcsi normák erejével, ezért is támogatta a hitközösségek templomainak építését és működésüket. Olyan közösségeket formáltak, amelyek a helyi kultúrából is kivették a részüket, így nemcsak a templomok falain belül, de azon kívül is jelen voltak. A római katolikus egyházközség Palestrina vegyeskara rendszeres résztvevője volt a dalos ünnepeknek, a kulturális eseményeknek. A református vegyeskar ritkábban volt hallható nyilvánosan, de a jelentősebb eseményeken szintén megjelent. A Tiszti dalárda karnagya, Szebenyi József, katolikus kántortanító volt. Vagyis az egyház nyilvánosan, a zenén át került be a közösségek életébe.
A háborúk alatt a karitatív egyházi közösségek, valamint a református házi lelki gondozás tevékenysége is jelentős volt. A gyár, az üzemegységek vezetői elöl jártak a hitbeli erkölcsiség terén. Erre mindenképpen szükség volt, mert a kolóniában kialakult együttélés egyik feltétele a gyári, valamint a kolónia lakosságára vonatkozó szabályok betartása volt. A szabályzat vonatkozott az együttélés minden normájára, a deviáns viselkedések elutasítására, a higiénia betartására.[16]
A munkások templomai több évtizeden át épültek, a gyár és a gyülekezet tagjainak jelentős támogatásával. Elsőként, 1905–1908 között, a római katolikus templom készült el, a lakótelep legmagasabb pontján, központi helyen, Szvetlik Mátyás tervei alapján, román stílusban. Vörös színű, iszapolt nyers téglafal felületét szürke beton műkövekkel tették változatossá. Ebből készült a két rózsaablak is, amelyek szűrt fényt bocsátanak a belsejébe. A katolikus hívek biztosították a gyár vezetését, hogy önkéntes adófizetéssel készek fenntartani a templomot. Ma is a lakótelep egyik legszebb épülete. A templom bádogos- és vasmunkái, az ajtók asztalosmunkái mind a gyár üzemeiben készültek. A toronyban négy harangot helyeztek el Szent Lajos, Szent István, Szent László és Szent Imre emlékére, amelyek a soproni Seltenhoffer-cég öntőműhelyében készültek.[17]
Az evangélikus és a református közösségek eleinte a diósgyőri egyházközségek templomaiban gyakorolták hitüket, ugyanúgy, ahogyan a katolikusok is. Majd a katolikus templom építése után, imaterem céljára, a leányiskola dísztermét kapták használatra.
A Diósgyőr-Vasgyári Református Gyülekezet 1908-ban alapította presbitériumát. A telepre költözés kezdeteitől a diósgyőri gyülekezetben volt lehetőségük hitüket gyakorolni. A távolság és az egyre növekvő létszám indokolta, hogy fiókegyházközséget alapítsanak. A szervező munkában nagy szerepe volt Zsíros Lajos gondnoknak és Csekme Károly presbiternek, akik 600 lelket számláló közösséget építettek. 1913-ban váltak önálló anyaegyházközséggé, majd később ismét egyesültek és lelkészeik felváltva szolgáltak mindkét gyülekezetben. A reformátusok már az első világháború előtt elkezdtek gyűjteni a templomra, de a pénzt elvitte az infláció. Végül 1928 októberében került sor a református templom felszentelésére, amelyet 1932-ben gyülekezeti házzal egészítettek ki. Vasárnapi iskolák, nőegylet, bibliakörök, énekkar, Református Élet címmel gyülekezeti lap szolgálták a lelki fejlődést. A templomépítő lelkészként emlegetett Nádházy Bertalant – és a mellette szolgáló Koncz Sándor és Ruszkay Gyula segédlelkészeket – jó emlékezetében őrzi a gyülekezet.[18] Volt is okuk az örömre, hiszen páratlan összefogás által vált valóra, hogy a templom felépült. „Az egész templomépítés 200.000.P-be került, ebből kb. 80.000 P-t a gyülekezet fizetett ki. Ez azt jelentette, hogy a gyülekezet minden tagja több mint egyhavi fizetését adta a templomépítésre. A többi pénz, adományokból és kölcsönadományokból folyt be (…) a gyár kb.70.000 P-s kölcsönadománnyal járult a templomépítéshez.”[19] A templom előterében két régi síremlékmásolatot őriznek a falba építve, amelyeket 1941-ben helyeztek el, mert a Miskolczi István sírtáblájában lévő címermódosításból származtatják egyházközségük címerét. A modern, holland stílusú templom magas, bolthajtásos mennyezetű, a boltozaton háromsoros ablakokkal. A szószék és a padok gazdag faragásokkal, a címerben is megjelenő szőlőfürtökkel vannak díszítve, a szószék jobb és bal oldalán egy-egy faragott egyház címer látható. Az orgonakarzaton a Rieger orgonagyár 1928-ban épített orgonája található. Az építést követő években négy harang volt hallható, amelyekből 1943-ban egyet elvittek.
Az evangélikus templom építését az Evangélikus Nőegylet kezdeményezte. Alapkövét 1935-ben helyezték el. Sándy Gyula tervei alapján, felsőmagyarországi reneszánsz stílusban épült. bástya formával, vörös téglából, illeszkedve a lakótelep többi épületéhez. Az építés anyagi körülményei itt sem voltak könnyűek. Az erre szánt összeget az Evangélikus Nőegylet országos jótékonysági szerepléseivel, valamint a vasgyári hívek adományaiból gyűjtötte. Az építkezés közben azonban a pénzt kezelő bank tönkrement. A gyár itt is kivette a részét a támogatásból, téglával, fa, vas, bádog és egyéb kellékanyagokkal segítette a mielőbbi befejezést.[20]
*
A miskolci Diósgyőr-vasgyári kolónia közösségi és vallási élete a tárgyalt időszakban jól prosperáló, a gyár és a munkásság egymásra utaltságát jelképező és kifejező tendenciákat tükröz. Az 1945 utáni, gyökeresen átalakult társadalmi-politikai rendszerben a fejlődés eredményei alapvetően lelki hatásokban, rejtett modellekben és a tárgyi feltételekben éltek tovább.[21]
Jegyzetek
[1] Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770–1919. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 2003. 16. o.
[2] R. Nagy József: Boldog téglafalak között. Munkáskolóniák kulturális antropológiai vizsgálata Északkelet-Magyarországon. Miskolci Galéria, Miskolc, 2010. 82.o.
[3] Kováts György: A diósgyőr-vasgyári művelődés története (1885–1965). Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 11. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 2002. 8. o.
[4] Uo. 21. o.
[5] Olajos Csaba: A Diósgyőr-vasgyári kolónia, Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 4. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 1998. 112. o.
[6] Kováts György, i. m. 98. o.
[7] A Kiskert Egyesület életéből. Kohászati Múzeum Történeti Dokumentumok Gyűjteménye 72.4.612. Idézi: Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920–2005. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 2006. 370 o.
[8] Kováts György, i. m. 120. o.
[9] Reisinger Ferenc felszólalása 1922. jan. 22-én. Idézi: Kováts György, i. m. 120.o.
[10] Balázs Győző nevét Miskolcon a Református Líceum őrzi.
[11] Kováts György, i. m. 168. o.
[12] Balázs Győzőt idézi a Magyar Jövő 1939. június 27-i számából Kováts György, i. m. 168–169. o.
[13] Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920–2005, i. m. 41. o.
[14] Korán Imre: Az idő sodrásában. Életút-tanulmány. Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézete, Budapest, 1989. 39. o.
[15] Kováts György, i. m. 178. o.
[16] Központi Kohászati Múzeum Adattárából idézi: Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770–1919, i. m. 250. o.
[17] Kocsis István káplán 1910-es írását idézi: Kováts László: A Diósgyőr Vasgyári Római Katolikus Templom. Diósgyőr-Vasgyári Egyházközség, Miskolc, 1997. 53 o.
[18] Koncz Sándor: Nádházy Bertalan emlékezete = Kultúra és Közösség, 12. évf. 1985. 5. szám, 74–86. o.
[19] Ruszkay Gyula: Második lelkészképesítő vizsgai dolgozat. SRK Tudományos Gyűjtemények Adattára, 1950. 31. o.
[20] Olajos Csaba, i. m. 182. o.
[21] További felhasznált irodalom: Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas- és Acélgyár (LKM) története 1944–1988. Szerkesztette: Dobrossy István. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 2001; Balázs József: Egyházak és iskolák Diósgyőrben. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 3. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 1998; Dobák Judit: Életmód a Diósgyőr-vasgyári kolóniában. Néprajzi-antropológiai tanulmány. Debreceni Egyetem BTK, 2008; Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története 1910–1948. Göncöl Kiadó, Budapest, 1989; Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867–1945. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 1997; Kolumbán Zoltán: A perecesi reformátusság múltjából = Lelkészegyesület, 61. évf. új folyam, 2015. 4. szám; Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Főszerkesztő: Pintér István. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983; Sziklavári János – Kiss László – Jung János – Sélei István: A diósgyőri acélgyártás története a folytacélgyártás bevezetésétől napjainkig. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 15. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 2004.