A borostyánkőút övezetnek nevezhető Közép-Európában (lásd legutóbb Egey–Pusztay 2022) több kis lélekszámú, önálló állammal rendelkező nép él. Az övezet kilenc országából négynek – Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovénia – összlakossága (a felsorolás sorrendjében 1,3 + 1,9 + 2,8 + 2,1 millió = 8,1 millió) nem éri el London lakóinak számát (kb. 9 millió). Közülük az adott államnyelvet anyanyelvükként beszélők és vállalók száma az említett négy országban valamivel meghaladja a hat és fél milliót (1,1 + 1,2 + 2,5 + 1,8 millió). Ezek a nyelvek egyszersmind az Európai Unió hivatalos nyelvei is. Számos soknyelvű, sokkultúrájú országban ennél nagyobb lélekszámú kisebbségek élnek, legyen elég csak a határon túli magyar közösségek közül az erdélyi-partiumira gondolni.
Az ún. kis nyelvek kedvezőtlen arányát mutatja, hogy a nyelvek 96%-át a világ népességének négy százaléka beszéli (Gál 2009: 12), ezzel szemben a 12, legtöbb ember által beszélt nyelvet a Föld lakosságának fele használja anyanyelveként (Nettle–Romaine 2000). Játszva a számokkal, álljon itt további érdekes adat:
– kevesebb mint 80 nyelvet beszél több mint 10 millió ember,
– 300-nál kevesebb nyelvet beszél egy milliónál több ember,
– a nyelvek 95%-át egy milliónál kevesebben beszélik,
– mintegy 5000 nyelven 100 ezernél kevesebb ember beszél,
– több mint 3000 nyelvet 10 ezernél kevesebben beszélnek (Pusztay 2021: 11).
Persze, elgondolkozhatunk azon is, mit jelent egyáltalán a kis nyelv meghatározás. Vajon csak a beszélők létszáma alapján lehet vagy kell besorolni a nyelveket ebbe a kategóriába, vagy figyelembe lehet-e, kell-e venni más szempontokat is?
Például az észtet az észtek kis nyelvnek tartják, ez azonban nem állja meg a helyét, mivel a világ nyelveinek több mint 97%-a kisebb a beszélők száma alapján, mint az észt (Saarikivi 2016: 18). Ha pedig azt nézzük, milyen mértékben használható az észt nyelv (az oktatásban, a könyvkiadásban, a közigazgatás, az interneten – ami a nyelv vitalitását jelzi), akkor a világ nyelveinek 99%-át lehet az észtnél kisebb nyelvnek tartani. Azaz az észt esetében a mennyiség és a minőség jelentős eltérést mutat, ami a nyelv megmaradása szempontjából rendkívül fontos.
És ha már a nyelv vitalitásánál tartunk, árnyalja a képet a nyelvek hierarchiája, amit a tudományos életben való alkalmazás és ezzel összefüggésben a publikációk nyelve alapján lehet megállapítani. A finn nyelv jövőjével kapcsolatos tanulmánykötet (SKT) szerzői négy szintet különböztetnek meg:
- szint: hiperközponti nyelv az angol: a tudományban az egyetlen globálisan használt nyelv;
- szint: szuperközponti nyelvek, amelyeket egynél több államban beszélnek (francia, spanyol, orosz, kínai, japán, arab, hindi, német, portugál);
- szint: 100 nemzeti vagy területi központi nyelv, ebbe a csoportba tartoznak a Skandináviában beszélt nyelvek (s vélhetően ide sorolnák a magyart is – PyJ);
- szint: a világ nyelveinek 98%-a a tudomány szempontjából periférikus nyelv.
Megfontolásra érdemes azonban, mi lehet a szerepe a tudományban a 2. és a 3. szintbe sorolt, fejlett kultúrnyelveknek, amelyeket az 1800-as évektől kezdve használnak a tudományos kutatásban és más magasabb műveltségi szinteken. Számos humán és társadalomtudományi terület született meg éppen azáltal, hogy a nemzeti állam és a társadalom számára nyújtottak ismereteket. Ezeken a területeken az angol nyelvű kiadványok és tudományos intézmények túlértékelése és mechanikus alkalmazása káros hatást fejt ki (SKT 99).
A globális szempontú besorolás mellett célszerű az egyes nyelvek lokális jelentőségét is figyelembe venni. Az egyébként az anyanyelvű beszélők létszáma alapján a kis nyelvek közé sorolt komi nyelv Szibériában – bár az európai részről betelepült újlakosok a kis létszámú őslakosságot erőszakkal és a behurcolt fertőző betegségek/járványok révén irtották – sok területen az érintkezés nyelve volt (Saarikivi 2016: 13), miközben a komik etnikai hazája az Urál hegység nyugati, azaz európai oldalán terül el.
A nyelvközösségek zöme nemzeti kisebbséget képez, s a kisebbségek a világ országainak túlnyomó részében hátrányos helyzetben vannak. A hátrányos helyzet foka attól (is) függ, hogy e kisebbségeknek van-e ún. anyaországuk, amelytől támogatást kaphatnak nyelvük, kultúrájuk műveléséhez s ezzel együtt identitásuk megőrzéséhez. Mivel a világ nyelveinek 83-84%-a endémikus, azaz csak egy országban beszélt nyelv (Maffi 1999: 24), lakóhelyükön kívül eső anyaországuk nincs. Ez kedvezőtlenül hat az anyanyelv és a kultúra megőrzésére, fejlesztésére, s elősegíti az asszimilálódást.
Még egy lényeges kérdést említek, mielőtt visszatérünk Közép-Európába. A nyelvek száma évről évre néhány százalékkal csökken. Mint fentebb már említettem, a 12 legnagyobb számban beszélt nyelven a világ lakossága felének anyanyelve. A legelterjedtebb nyelvek a többiek rovására terjeszkednek, amelyek így – egy nyelvcsere következtében – kihalásra vannak ítélve (Maffi 1999, Crystal 2000, Tsunoda 2001).
A nyelvek jövőjét illetően különböző jóslatok láttak napvilágot. Derűlátó feltételezés szerint századunk végéig a nyelvek mintegy 50%-a hal ki vagy fenyegeti őket a kihalás veszélye (Krauss 1992). (Ezt az álláspontot képviseli az UNESCO is – UNESCO 2003a.) Ugyancsak Krauss fogalmazott meg egy borúlátó jóslatot is, amely szerint a ma beszélt nyelvek 90-93%-a fog a század végéig eltűnni vagy kihalás előtti fázisba kerülni (UNESCO 2003b).
Végső soron csak 3-600 nem veszélyeztetett nyelv fog fennmaradni, amelyeket a szülők továbbadnak gyermekeiknek. Ezek azok a nyelvek, amelyeket legalább egymillióan beszélnek, esetleg még néhány kisebb nyelv. A legpesszimistább jóslatok szerint azonban csupán az a 40-50 nyelv maradhat meg, amelyekre – szimbolikusan szólva – a Microsoft software-e és a Nokia telefonmenük le vannak fordítva (Rannut 2003).
Az egyre inkább globalizálódó világ nemcsak a kisebbségben élőkre, azok nyelvére és kultúrájára jelent veszélyt, hanem akár önálló államok államnyelvére is. A közép-európai térség két országából hozok példákat, Észtországból és Lettországból.
Az észtek egy sok területen, például az informatikában világszínvonalon álló, ám kis lélekszámú nép. Az 1918 februárja óta független Észtországot a második világháború elején – a másik két balti állammal egyidejűleg – megszállta a Szovjetunió; a háború után mindhárom független balti állam a Szovjetunió tagköztársasága lett, annak minden hátrányos következményével együtt (katonai megszállás, orosz vezénylési nyelv – hogy csak kettőt említsek). Az észtek ezt az állapotot mint nyelvüket, kultúrájukat, egyáltalán létüket veszélyeztető helyzetként fogták fel, és éppen nyelvükkel, kultúrájukkal szálltak szembe az elnyomó hatalommal. 1991 augusztusában újra kivívták függetlenségüket, a megszálló orosz hadsereg kivonult, az észt nyelv – már nem sokkal a függetlenség kikiáltása előtt – egyetlen hivatalos nyelvvé vált, s nagy ütemben megindult Észtország fejlődése. Ez együtt járt azzal, hogy az addig kötelező és – enyhén szólva – nem kedvelt orosz nyelv helyét átvette az angol. A társadalom széles rétegeinek természetes kommunikációs eszköze – az anyanyelv mellett – az angol nyelv. Ráadásul azokon a területeken, amelyeket az észtek magas színvonalon és nemzetközi együttműködésben művelnek (informatika, bankszektor) az üzletmenet nyelve az angol, kiszorítva az észtet. Jó évtizede az egyik észt egyetem rektora azt javasolta, hogy az észt felsőoktatást teljesen át kell állítani az angol nyelvű képzésre. Szerencsére ez az elképzelés nem valósult meg. Mivel az angol nyelv egyre erősödő dominanciája nem jár együtt – ellentétben a szovjet időszakkal – az ország katonai megszállásával, csak kevesen érzik a kialakuló helyzetben a veszélyt.
Az ország belső nyelvi helyzete sem egyszerű. Egyfelől mint minden nyelv, az észt is nyelvjárásokra tagolódik, másfelől bizonyos idiómákat az azokat beszélő népcsoportok nem az észt nyelv dialektusaként, hanem önálló nyelvekként szeretnének elismertetni. Ez utóbbiak közé tartozik a Délkelet-Észtországban beszélt võrui és szetu nyelv, amelyek egyébként közel állnak egymáshoz. Észtországban nyelvi, nyelvpolitikai vita folyik arról, hogy a võru és szetu idióma az észt nyelv nyelvjárásának/nyelvjárásainak vagy önálló nyelv(ek)nek tekinthető(k)-e, illetve, hogy e két nyelvváltozat tkp. egy nyelv, mivel kevésbé a nyelvi eltérések, mint inkább a vallási-kulturális háttér különbözteti meg a võruiakat és a szetukat – lévén az előbbiek protestánsok, utóbbiak pravoszlávok. Ami közös e két nyelvi-kulturális közösségben, hogy mindkét esetben működik egy állami intézmény, egy kutatóintézet, amely gondoskodik az adott nyelv(változat) képviseletéről, fejlesztéséről, népszerűsítéséről, könyv- és sajtótermékek (újságok, folyóiratok, cd-k, dvd-k) megjelentetéséről, a hagyományok ápolásáról, tudományos munkák kiadásáról is az adott nyelve(ke)n.
A kérdés az, hogy például a csekély – mindössze tízezres – lélekszámú szetu közösség meddig tudja megőrizni nyelvét, összeolvad-e a võruiakkal, illetve mindkét közösség áttér-e az (észak)észt irodalmi nyelvre, amely annak idején a délészt irodalmi nyelvet is kiszorította. (A szetuk nyelvéről lásd Pusztay 2017a, 2017b.)
Lettországban a latgál nyelvet (latgálul: latgalīšu volūda) az ország lakosságához képest viszonylag sokan, mintegy 200 ezren beszélik. Latgale a négy lettországi kultúrtáj (Kurzeme, Vidzeme, Zemgale és Latgale) egyike, Délkelet-Lettországban terül el.
A lett Legfelsőbb Bíróság határozata 2009-ben kimondta, hogy a latgál nyelv nem használható a közigazgatásban, mert a Lett Köztársaság hivatalos nyelve a lett irodalmi nyelv. Az indoklásban kifejtik, hogy a latgál a lett nyelv egyik változata, s megkülönböztetendő a lett irodalmi nyelvtől. „Különböző lett nyelvi változatok terjesztése és az államnyelvi státusz megosztása ellentétes lenne a jogalkotó kinyilvánított szándékával.”
Nem hivatalos nyelv, de küzdenek a hivatalos nyelvi státuszért. A jogalkotó a latgál nyelvet a lett nyelv egyik – nyelvjárási – változatának tekinti. Ugyanakkor a latgál nyelv megjelenik az oktatásban és a kulturális életben.
Maga a nyelv nem mutat lényeges különbséget a lett irodalmi nyelvhez képest. A lett irodalmi nyelvtől elsősorban a szókincsben különbözik, de ez a különbség lehet pusztán hangalaki is, pl. lett māte ’anya’ – latgál muote. A szókincsbeli eltérések nagyrészt azzal magyarázhatók, hogy a latgálban sok a litván jövevényszó, pl. lett lasīt ’olvasni’ – latgál skaiteit < litván skaityti. (wikipedia: latgal nyelv – olvasva 2022. október 15.)
A latgál nyelvhez való hivatalos viszonyulás időről időre változott. Az első lett függetlenség első másfél évtizedében a latgál nyelv magas szintű hivatalos támogatásban részesült. Elismerték, hogy a közigazgatás regionális nyelve, bár működtek latgálellenes, centralizáló erők is. 1923-tól tanították a latgál nyelvet az első osztálytól kezdve, lassú átmenettel a később használandó lett irodalmi nyelvre. Mintegy 40 periodikában használták a latgál nyelvet, mintegy 10 tankönyv is megjelent évente. 1934-ben azonban, az autoriter Ulmanis rezsim alatt megkezdődött a lettesítés, lettesítették a latgál személyneveket és helyneveket, megszüntették az iskolákban a latgál nyelv oktatását, valamint a latgál nyelvű könyvkiadást. A II. világháború után Latgália sokat szenvedett a kommunista katolikusellenesség és a lett decentralizáció-ellenesség miatt. Az 1956-os törvény azt sugallta a lett pedagógusoknak, hogy a latgált mint „rossz/helytelen nyelvet” bélyegezzék meg. A latgál stigmatizálása megtette a maga hatását a 21. században. A latgál nyelvet csak otthon, elsősorban vidéken, valamint a katolikus templomokban használták. Az 1960-as években betiltották a latgál nyelvű könyvek kiadását, ami elsősorban a katolikus egyház által kiadott katolikus kalendáriumok ellen irányult. A latgál írásbeliség külföldre szorult, az NSZK-ba, az USA-ba, Kanadába, Svédországba; latgál kutatóintézetet alapítottak Indianapolisban és Münchenben (Visser – Fardau Schukking – Robinson-Jones 2022: 7).
A lett függetlenség 1991-es helyreállítása után a latgál szenvedő alanya lett az oroszról a lettre történő átállást szorgalmazó nyelvpolitikának, amely szerint a latgál veszélyt jelent a nemzeti egységre. A hivatalos támogatás hiánya ellenére az állam függetlensége lehetővé teszi, hogy lelkes latgál értelmiségiek kulturális aktivitást fejtsenek ki. A nyelvészek megkezdték az új helyesírás kidolgozását és a latgál helynevek helyreállítását. Pedagógusok latgál irodalmi, kulturális és földrajzi tananyagokat állítanak össze. A fiatalok egyre nagyobb arányban érdeklődnek a latgál nyelv iránt. Megjelentek új olvasókönyvek és tankönyvek. Pop- és rockegyüttesek latgál nyelven énekelnek, aminek nagy hatása van a fiatalokra. 2007-ben az új latgál helyesírást hivatalosan is jóváhagyta a Lett állami nyelvi központ. 2012 után a latgál nyelv nem csak a regionális médiumokban tett szert komoly jelenlétre, de kapott egy szűk sávot a nemzeti TV-ben és rádióban is (uo. 8). 2021 áprilisában elfogadták azt a törvényt, amely megerősíti a lettet mint államnyelvet, a latgált pedig mint regionális nyelvi identitást (uo. 9).
A latgált elsősorban az idősebb nemzedék beszéli, a nemzedékek közti nyelvátadás létezik, de nincs rá garancia. Azonban a fiatalok között is vannak magas fokon elkötelezett nyelvhasználók, akik kulturálisan aktívak, és használják a nyelvet a gazdasági életben, az iro-dalomban és a kultúrában (uo. 11).
A 2021–27 közti időszakra tervezett hivatalos nyelvpolitika példátlan ajánlásokat tartalmaz a latgál és a lív nyelv vonatkozásában. Eszerint a lett állam támogatja Lettország regionális változatosságának, a latgál irodalmi nyelv és a lív nyelv fenntartását, kutatását és fejlesztését (uo. 14). 2018–19-től megkezdték a latgál nyelvtanítás tananyagainak kidolgozását. A latgál nyelv a középiskolákban szabadon választható tantárgy lett.
Az első iskolák 2020–21-ben kezdték el a program megvalósítását (uo. 15). Ám probléma, hogy a szülőknek és a tanulóknak választaniuk kell, mit tanuljanak: latgált, nemzetközi nyelveket vagy más tantárgyakat, pl. matematikát. Latgál osztályok kialakítása az iskolák kezdeményezésére történhet, s ezt a helyi önkormányzatoknak kell finanszírozniuk (uo.16).
Vannak NGO-k, kis helyi szervezetek és lelkes egyének kezdeményezte latgál kulturá-lis programok. Ilyen a legrégibb, 2002-től rendszeresen megszervezett latgál vers- és dalfesztivál. Számos színjátszó csoport rendszeresen lép fel szerte Latgale-ban latgál nyelven. Az el-múlt néhány évtizedben nőtt a latgál nyelvű irodalmi művek száma, elsősorban a költészet és a kispróza műfajában (uo. 22–23).
Az egyetlen, kifejezetten Latgale-beli rádióadó a Latgolys Radeja (’Latgál rádió’), amely közrádiónak indult, de átvette a katolikus egyház, s azóta vegyes, egyházi, zenei és hír-műsorokat sugároz. Működnek helyi rádióállomások is, alkalmi latgál műsorokkal. A Latgál regionális televíziónak rendszeresen vannak latgál nyelvű műsorai. A lett állami rádióban és televízióban rendszeresen vannak hetente néhány órában latgál műsorok. 2012 óta a Nemzeti lett rádió hetente 30 percben sugározza a Kolnasāta (’Dombos haza’) című, változatos tematikájú adást. A 2013 óta futó Cytaidi latviskais (’A másik lett nyelv’) műsor dokumentumsorozat sztenderd lett nyelvű feliratozással. (uo. 22–23).
A közép-európai térségben vannak kihalásra ítélt vagy már kihaltnak tartott nyelvek is. Ilyen például az észttel és a finnel közeli rokonságban lévő lív nyelv, amelyet Lettország tengerparti sávjában beszéltek, s néhányan még beszélnek is.
Egykor a lívek a térségben jelentős szerepet játszottak. Nem véletlenül neveztek el róluk történelmi tájegységet – Livóniát. A 12. század végén, a 13. század elején megkezdődött a Hanza Szövetség keleti terjeszkedése, először a lívekkel kerültek kapcsolatba, amikor kikötöttek a Daugava (Düna) folyó torkolatánál. Pápai hozzájárulással keresztes háború indult a Baltikum pogány népeinek, az őslakosoknak keresztény hitre térítésére, majd különböző hatalmak ütköző zónájába kerülve megpecsételődött a lívek sorsa. A háborúk és az asszimiláció következtében fokozatosan csökkent a lélekszámuk, mígnem az 1990-es években hivatalosan, az UNESCO adatai szerint már kihaltnak tekintették őket. Egyes források szerint az utolsó lív anyanyelvű személy, a Kanadában élő Grizelda Kristina 2013-ban hunyt el. Igaz, én tizenegynéhány esztendővel ezelőtt még találkoztam lívül beszélőkkel a lív tengerparton rendezett fesztiválon. Persze, a tucatnyinál is kevesebb és az idősebb korosztályhoz tartozó beszélő egy nyelv fennmaradása szempontjából lényegtelen mennyiség. (A lívekről részletesebben lásd Pusztay 2022).
Lettország a líveket őshonos lakóknak tartja. Szakmai körökben közismert, hogy a lív nyelv és a lívek ősi kultúrája meghatározó szerepet játszott a lett nyelv és kultúra kialakulásában.
A lívek nemzeti ébredése az 1920-30-as években zajlott – részben finn és észt rokonnép-aktivisták jóvoltából. Egyebek között ekkor alkották meg a lív lobogót, és született meg a lív himnusz, amelynek dallama megegyezik a finn és az észt himnuszéval, csak a szövege tér el. Most egy újabb nemzeti ébredésről beszélhetünk. Jelenleg – a helyi szakemberek szerint –legalább 250 lív tudatú ember van, akik törekszenek visszaszerezni, visszatanulni őseik nyelvét. A Lett Egyetemen évek óta szerveznek lív nyelvtanfolyamokat.
Az utóbbi évtizedekben megélénkült a lív kultúra és nyelv újraélesztését célzó tevékenység. A Lív Egyesületben előadásokat tartanak a lívek történelméről, kultúrájáról, fiataloknak nyári táborokat szerveznek, s minden év augusztusának első hétvégéjén megrendezik a lív fesztivált Mazirbében, a Balti tenger partján fekvő településen, amely a lív kulturális élet központja. Ezen a településen áll a Lívek Háza, amelynek felépítését az 1930-as évek végén Észtország, Finnország és Lettország mellett Magyarország is támogatta. Lukinich Frigyes a lívekről írt könyvének (A lív föld és népe, Budapest, 1934) bevételét is felajánlotta a Lívek Háza építésének támogatására. A ház 1939-ben készült el. A háború kitörése, majd a szovjet megszállás miatt a ház nem tölthette be funkcióját. Csupán a függetlenség újbóli kivívása (1991) után kerülhetett sor a Lívek Házának újjáépítésére, amelynek költségeihez Magyarország is hozzájárult.
Az egyre erősödő lív mozgalom célja a holt feltámasztása. 2018. szeptember 21-én a Lett Egyetem Aula Magnájában jelentették be, hogy a Lett Egyetem Innovációs Központjában 2018 szeptemberében megalakult a Lív Intézet. Az ünnepségen az egyetem vezetése mellett a lett kormány két miniszterrel képviseltette magát, és felolvasták a lett házelnök, valamint a miniszterelnök üdvözlő levelét. A három finnugor nyelvű EU-tagállam, Észtország, Finnország és Magyarország nagykövete is részt vett és felszólalt a rendezvényen. A nagyszámú közönség soraiban számos lettországi és külföldi szakember is helyet foglalt. A legtöbben, természetesen, Észtországból érkeztek, hiszen ott foglalkoznak leginkább a lív nyelvvel és kultúrával. De képviseltették magukat a finnek is – felolvasták Riho Grünthal helsinki professzor üdvözletét. Magyarországot – a nagyköveten, Bányai Ferencen kívül – én képviseltem, de felolvasták az ELTE és a Debreceni Egyetem Finnugor Tanszékének közös üdvözlő levelét is.
Beszédemben szóltam arról, hogy a világ nyelveinek túlnyomó része veszélyeztetett helyzetben van. Ez a megállapítás vonatkozik Oroszország finnugor népeire is. Esetükben a veszélyeztetettség oka az erőteljes orosz asszimilációs nyomás mellett a népek gyenge öntudata. A lív tudatú közösség pozitív példát mutathat a világ veszélyeztetett népeinek. Számos olyan esemény van, lív nyelvi táborok, a lív nyelv oktatása az egyetemen, nemzetiségi napok, fesztiválok, lív honlap, amelyek hozzájárulnak a lív öntudat erősítéséhez, a lívek megismertetéséhez, s mindebben az intézetalapító és azt vezető Valts Ernštreitsnek elévülhetetlen érdemei vannak. Szóltam arról, hogy a tudományos világ köszönettel tartozik a Lett Köztársaságnak azért, mert őshonos népnek ismeri el a líveket. Miközben például Oroszországban sorra zárják be vagy lehetetlenítik el az őshonos finnugor népekkel, nyelvükkel foglalkozó tanszékeket, a Lett Egyetemen egy kihaltnak nyilvánított nyelvnek és kultúrának nyitnak intézetet – példát mutatva ezzel a világ soknemzetiségű és soknyelvű országainak.
A tervek szerint három év alatt kidolgozzák a lív nyelv és kultúra oktatási programját, s a kutatóintézetet átalakítják egyetemi tanszékké. Tervben van a lív kulturális térség felvétele a Lett szellemi kulturális hagyomány jegyzékébe.
A lív nyelv feltámasztására irányuló munka figyelemre méltó kísérlet. A két világháború közötti független Lettországban több lív nyelvű kiadvány, folyóirat, iskolai tankönyv jelent meg. Ezek szókincse nagymértékben kielégíti egy széles körben használható nyelvvel szemben támasztott igényeket. Ezt igazolja a néhány évvel ezelőtt kiadott lív-észt-lett szótár anyaga is, amelyben szép számban megtalálható a mai modern élet témaköreinek szókincse (Viitso – Ernštreits 2012).
Az utóbbi esztendőkben adtak ki lív irodalmi antológiákat is. Ezek áttekintést adnak a lív irodalom egészéről (Es viltīgāks par tevi, menca) éppúgy, mint a napjainkban is művelt irodalomról (Trillium, lív-angol nyelvű bilingvis antológia). Ma már csak hárman írnak lívül verseket (Baiba Damberga, Ķempi Kārl és Valts Ernštreits). Külön érdekesség, hogy a tartui egyetem professzora, Karl Pajusalu Ķempi Kārl művészi álnéven egy közel két évszázada kihalt lív nyelvjárásban ír verseket (Ķempi Kārl 2013). Magyarul is jelent meg válogatás 2019-ben A szív hullámai címen (Pomozi 2019), s további lív versek fordítása olvasható a lívekről írott könyvben (Pusztay 2022). Ezt megelőzően, 2009-ben pedig a lív népköltészetből jelent meg egy kétnyelvű kötet (Ahogy tudok, dalolgatok).
Izgalmas kérdés, eredményes lehet-e a nyelvi revitalizáció. Valts Ernštreits már több nemzetközi konferencián, kongresszuson is lív nyelven tartott előadást. Azaz a nyelv alkalmas vagy alkalmassá tehető magas szintű, a konyhanyelvi szintet meghaladó igényű témák nyelvi megformálására is. Az eredmény azon múlik, sikerülhet-e újra anyanyelvvé tenni a lív nyelvet, vagy olyan helyzetbe hozni, hogy sokoldalú második nyelvként használhassák, s erre a latin nyelv modern kori használata lehet a minta.
Mindenesetre szurkolok, hogy térségünk a globalizálódó világban visszanyerjen egy már elveszett nyelvet, s ezáltal – szembemenve a világban megfigyelhető nyelvvesztési folyamatokkal – gazdagodhasson.
Irodalom
Ahogy tudok, dalolgatok / Kui ma muoštab, nei ma lōlab. Lív dalok és közmondások. Válogatta és fordította Pusztay János. – Minoritates mundi – Literatura, Szombathely, 2009, 2×68.
Crystal, David 2000: Language Death. Cambridge University Press
Egey Emese – Pusztay János 2022: Közép-Európa program. – Zempléni Múzsa XXII/1: 91–93.
Es viltīgāks par tevi, menca („Ravaszabb vagyok nálad, tőkehal”), 1998
Gál Noémi 2009: Veszélyeztetett nyelvek és a nyelvélesztés. – Korunk, 2009/2: 12–18.
Krauss, Michael 1992: The world’s languages in crisis. – Language 68/1: 4–10.
Ķempi Kārl (Karl Pajusalu) 2013: Salats joug kolm aģa – Salatsi jõe kolm kallast – Salacas upes trīs krasti. – Līvõd Sõbrās Seļtš – Liivi Sõprade Selts – Lībiešu draugu biedrība. Mõtsapuol – Metsapoole – Metsepole
Maffi, Luisa 1999: Linguistic Diversity. – In: Posey, Darrell Addison (ed.): Cultural and Spiritual Values of Biodiversity: A Complementary Contribution to the Global Biodiversity Assessment. Nairobi: United Nations Enviroment Programm (UNEP) & Leiden, Intermediate Technologies (Leiden University), 21–35.
Nettle, Daniel – Romaine, Suzanne 2000: Vanishing Voices. The extinction of the world’ languages. Oxford University Press, New York
Pomozi Péter 2019: A szív hullámai. Mai lív líra. Válogatta, fordította és a bevezető tanulmányt írta Pomozi Péter. Finnugor Népek Világkongresszusa Magyar Nemzeti Szervezete, Budapest, 2019
Pusztay János 2017a: Szetu nyelvtan. – Napkiadó, Budapest, 2017, 97.
Pusztay János 2017b: Szetu-magyar (Vabarna) szótár. – Napkiadó, Budapest, 2017, 203.
Pusztay János 2021: És a magyar nyelv? – Széphalom
Pusztay János 2022: A borostyánkőpart népe: a lívek. – Savaria University Press, Szombathely
Rannut, Mart 2003: Postmodern Trends in Current Language Development. – In: Metslang, Helle & Rannut, Mart (eds.): Languages in development. München: Lincom Europa, 19–30.
Saarikivi, Jaak 2016: Soome-ugri sugulasrahvaid jääb üha vähemaks. – In: Soome-ugri sõlmed 2015. Fenno-Ugria, Tallinn, 12–18.
SKT = Hakulinen, Auli – Kalliokoski, Jyrki – Kankaanpää, Salli – Kanner, Antti – Koskenniemi, Kimmo – Laitinen, Lea – Maamies, Sari – Nuolijärvi, Pirkko 2009: Suomen kielen tulevaisuus. Kielipoliittinen toiminta-ohjelma. – Kotimaisten kielten tutkimuskeskuksen verkkojulkaisuja 7, Helsinki
Tsunoda, Tasaku 2001: Language Endangerment. – In: Smelser, N.J.; Baltes, P.B. (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Science. Amsterdam et al.: Elsevier, 8349–8353.
UNESCO 2003a: Education in a multilingual world. – UNESCO Education Position Paper. Paris: UNESCO
UNESCO 2003b: Language Vitality and Endangerment. UNESCO Intangible Cultural Heritage Unit’s Ad Hoc Expert Group on Endangered Languages. Approved 31 March 2003 by the Participants of the International Expert Meeting on UNESCO Programme Safeguarding of Endangered Languages. UNESCO, Paris-Fontenoy, 10–12 March 2003
Viitso, Tiit-Rein – Ernštreits, Valts 2012: Līvõkīel-ēstikīel-leţkīel sõnārōntõz / Liivi-eesti-läti sõnaraamat / Lībiešu-igauņu-latviešu vārdnīca. – Tartu Ülikool – Lastviešu valodas aģen-tūra. Tartu / Rīga
Visser, Marlous – Fardau Schukking, Anna – Robinson-Jones, Charlie and Thomas, Katharina 2022 (eds.): The Latgalian language in education in Latvia (2nd ed.; Mercator European Research Centre’s Regional Dossier series). May 2022. Edition: 2nd. Publisher: Mercator European Research Centre on Multilingualism and Language Learning
(A tanulmány hivatkozási rendje a nyelvtudomány publikációs szabályaihoz igazodik – a szerk.)