Puha Ferenc 1951-ben született. 1975-től 77-ig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola (Szeged) hallgatója; 1985 89 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, mestere Kocsis László volt. 1994-től a Magyar Festők Társaságának tagja. Egyik alapítója az Insula Csoportnak. Somogyi Györggyel, Aknay Jánossal és Gubis Mihállyal 1994-ben megalakítják a Patak Csoportot. Azóta rendszeres visszatérő vendége a Zempléni tájnak. Tanít középiskolában, a Sárospataki Nyári Képzőművészeti Szabadiskolán. A tárlatlátogató közönség 2003. nyarán nagy, összefoglaló tárlaton láthatta munkáit a Sárospataki Képtárban.
– Kéri Mihály a bor érlelődéséhez hasonlítja művészi fejlődésedet. Egyetértesz Te ezzel? Egyáltalán fontos fogalom egy művész életében a fejlődés, vagy inkább formálódásról, alakulásról beszélhetünk?
Igen, egyetértek. Azt hiszem, van folyamatosság a munkáimban az elmúlt évtizedekre visszatekintve. Hogy ez fejlődés-e, azt nem nekem kell megítélnem. Az biztos, hogy ha valaki folyamatosan, évtizedeken keresztül dolgozik, akkor már az anyaggal való viszonya sem ugyanaz, mint kezdetben. A bort azért tartom jó hasonlatnak, mert egyrészt szeretem a bort, másrészt valóban nemesedhet, tisztulhat, beérhet idővel egy életmű. Nem hiszem, hogy a művész feladata számon tartani a saját fejlődését. Annyi tényező befolyásolja az ön- és a nagyon sokszor ettől lényegesen eltérő külső megítélését a munkának, hogy jobb egyszerűen csak arra koncentrálni, amivel éppen foglalkozik az ember.
– Művészi kifejezésmódod alakulásába mennyire illeszthető bele a jelkeresés, jelteremtés. Utalok itt a lapföldi élményeidet feldolgozó sorozatodra?
A jelkeresés kezdő pillanatát konkrét eseményhez nem tudom kötni, de képhez igen. Azt gondolom, legjobban a „képírás” kifejezés közelíti meg azt, ami bennem volt. Van olyan képem, amely életem addigi történetét dolgozza fel jelekkel, bár ha konkrét történet formájában kellene számot adnom erről a képről, azt hiszem, zavarba jönnék. Mégiscsak festészetről van szó és nem irodalomról! Ha jól emlékszem, nagy hatással volt rám a történelem előtti idők emberének természetes, mondhatni autentikus eligazodási képessége a vizuális jelrendszerek világában. A hieroglifák, valamint a lappföldiek családfa ábrázolásai és még nagyon sok minden, de nem hiszem, hogy bármelyik is jobban hatott volna a művészetemre, mint a XX. századi művészet, vagy Veermer, Velasquez, id. P. Brueghel. Van viszont egy konkrét kép-pár, egy konkrét történettel. A Lappföld aranya I-II. című képeim a Rovaniemi-beli Lappföldi Múzeumban tett látogatásom után készültek. Arra gondoltam, hogy megfestem saját talált tárgyaimat, amit egy „belső” régészeti kutatás során tártam fel a lappföldi tartózkodás után. A képek jelentőségét az adja számomra, hogy itt született meg a király- királynő alapmotívuma.
– Jelteremtő gondolataidat lehet e valamilyen módon egységes mítoszokként megfogalmazni. Egyáltalán e mitikus világ mennyire a te teremtményed vagy inkább csak újrafogalmazásai az egyszer már látott valóságnak?
Nem lehet egységes mítoszként szemlélni. Azért sem, mert azt hiszem, nem vagyok mítoszteremtő alkat, és a művészetemben sem tartom lezárt szakasznak a különböző jelek alkalmazását. Továbbra is nyitott vagyok újabb jelek felbukkanására. Kétségtelen, hogy vannak olyan jeleim, amelyek egy-egy időszakban nagyobb jelentőséggel bírnak a többinél, és ezekkel annyit foglalkoztam, hogy elkerülhetetlen volt a valóság újrafogalmazott részeként szerepeltetni azokat, de azt hiszem sokkal kisebb bennem az efféle tudatosság, mint a képépítés szándéka.
– Paul Klee egy a művészi teremtésről szóló gondolatai szerint a művész lehatol a dolgok gyökeréig és abból táplálkozva egy új világot teremt. Másutt Zolnai Vilmos híres – a művészetek eredetéről szóló – könyvének alcíméül a „Pokoljárást” választotta. Te, mint az alkotást naponta megélő művész miben látod a dolgok gyökerét?
Mindkét megfogalmazással egyetértek, de én nem tartozom azok közé, akik ennél okosabbakat vagy érdekesebbeket tudnak mondani. Személyesebbet tudnék, de az csak számomra érdekes. Hogy mit tartok a dolgok gyökerének, annak rajta kell lennie a képeken. Ha meg nincs rajtuk, akkor baj van.
– Minden rólad szóló írás megemlíti Király és a Királynő című iker munkádat, sőt pályád fontos fordulópontjának tartja Te magad is többször újra fogalmaztad az eredetei gondolatot. Milyen jelképi erő vonz téged e témához? Hogy látod, e sorozat tekinthető eddigi pályád főművének?
Fontos állomása eddigi pályáimnak a Király- Királynő ciklus. Azt gondolom, számunkra már mást jelent ez a pár, mint az abban a korban élőknek, amikor igazi királyok uralkodtak. A mi életünkben semmilyen szerepet nem játszottak a királyok, mégis gyerekkorunkban a meséken keresztül szinte velünk élő szereplőkké váltak és nagyon határozott kép alakult ki róluk, hiszen később tanultunk az igazi királyokról és természetesen megismertük a mai uralkodókat is. Egy letűnt világ-hatalmi csúcsán lévő figurák. Izgalmas program volt foglalkozni velük. Sőt, még nem is vagyok a végén, ma is foglalkoztat a téma.
– Az utóbbi években az önmagad teremtette forma nyelvet megtartva friss új hangulatú képeket is készítesz. A színek harsányabbak, talán vidámabbak, a formák ritmusa vibráló. Gondolok itt a „Nagy Balaton átúszás” sorozatodra vagy a Nagy kék figura című 2000-es kompozíciódra. Mi indított e formanyelvi megújulásra?
Csak közhelyeket tudok mondani. Íme: „A festő azt festi, ami hiányzik neki.” Kevés a humor a mai művészetben. Színtelen, monokróm. Ezeket nem én mondom, de én is tapasztalom. Valóban hiányzik a szín, és tényleg komolykodó időnként. Nagyképűség lenne azt állítani, hogy ezek a képek egy űrt töltenek be, de talán hézagokat igen.
– A „patak csoport” révén kerültél közelebbi kapcsolatba Zemplénnel. Mi az ami Téged e tájhoz vonz?
Az emberek, a barátaim, s az, hogy már ismerem valamennyire, hogy sokat vagyok itt, s bizony harmadik hónapja nem voltam és nagyon hiányzik.
– Több művész csoport tagja voltál vagy éppen vagy. Mennyire tartod fontosnak azt, hogy egy művész tatozzon valamilyen „csoporthoz”?
Ha olyan csoporthoz tartozik, melyet magáénak érez, akkor fontos. Azt hiszem, nagyon nehéz arról beszélni, hogy mit jelent számomra a Patak Csoport, mert ez olyan sajátos állapot, amit kívülálló nem érthet meg. Mindenesetre, 10 éve működik és évekkel előre már nagy kiállításai vannak lekötve, tehát a Patak Csoport nagyon jó évek előtt áll, és már van mire vissza is tekintenie.
– Tanítasz középiskolában, nyári szabadiskolákban. Mennyire fontos része az életednek a tanítás?
Tanítok Ráckevén, az Ady Endre Gimnáziumban, Tökölön a Szárny-nyitogató Alapfokú Művészeti Iskolában és Sárospatakon a nyári szabadiskolában. Szeretek tanítani. Különösen akkor jó, ha megfelelő arányban van az alkotómunka és a tanítás.