Szabó Edit
szobrászművész
(1938-1975)
Nehéz szólni egy olyan fiatal művészről, aki nemrégen még az élők sorába tartozott. Ami benne emberi érték volt, személyes ismeretség révén többé meg nem ismerhető. Érzékeny, az emberi természet megnyilvánulásaira csodálattal reagáló egyénisége csak önvallomásaiból, ünnepélyes csendet árasztó monumentális kisplasztikáiból és látomásszerű rajzaiból körvonalazható.
Szabó Edit, a szobrász, minden szenvedélyes gesztust kerülő, fegyelmezett, tudatos művészi alkat. Tanáraitól sokat tanult, de stílusában nem emlékeztet egyik mesterére sem. Kitűnő ismerője az ókori kultúráknak az európai művészet nagy korszakainak, de az egyéni kifejezés lehetőségeit keresve nem kapcsolódik egyetlen régi vagy modern stílusirányzathoz sem. Műveltsége, a régi kultúrák alapos ismerete műveiben kamatozik, a nagy művészet, a „grand art” igézete fegyelmezi születendő alkotásait.
A szobrászat valamennyi hagyományos technikáját sikerrel művelte, mintázott, készített terrakottákat és kisbronzokat, követ és fát faragott. Gondosan cizellált kisbronzaiban ötletes, találékony. A kavicson ülő, kuporgó leány és a könyökére támaszkodó, fekvő leány aktjának sugárzó, derűs közvetlensége a kompozícióból önként adódik.
Finoman stilizált, a fa anyagát, szerkezeti szépségét kihangsúlyozó nyúlánk faszobraiban kerüli az öncélú dekorativitást. Fegyelmezett, zárt formáiban a tökéletes harmónia és a folytonos növekedésben megnyilvánuló természeti erő kifejezésére törekszik. Az éneklő sziréneket ábrázoló terrakotta szobra egyik legmozgalmasabb alkotása. A szobor duzzadó figurái az ősi elemeket jelenítik meg, mozgásuk láthatóvá teszi a szél és a víz fodrozódó játékát.
Fiatalon félbemaradt életművének legkifejezőbb jelképe a fájdalmától földresújtott, föl-fölemelkedő Niobé szobra és az alázattal vezeklő Gregorius önkéntes Prométheuszként sziklás fölhöz tapadó, Thomas Mann-i figurája. Irodalmi érdeklődése, a versek iránt vonzalma, a népköltészet szeretete rajzaiban és illusztráció-sorozataiban válik egyre nyilvánvalóbbá. Némelyik rajza csak a jelképek erdején át közelíthető meg: az Ophelia-hangulatú főiskolai rézkarca („Füvek között”), tusrajzai, az élet és a halál problémáit feszegető „Ajándék és Áldozat” „Bosch rejtelmes idilli világára emlékeztető tollrajza: „Az angyal és az ördög osztoznak a gyanútlan világon.” Ezek a rajzok és a sokat méltatott, a kor hangulatát is megidéző, csodálatos gazdagságú Dante-illusztrációk Szabó Edit fantáziavilágának szürrealizmussal való belső kapcsolatára utalnak.
A szerény és minden feltűnést kerülő művész ösztönösen tiltakozott a szürrealista elnevezés ellen, csak úgy mint minden nőiesnek ható érzelmi ellágyulás, dekoratív finomkodás ellen. Ez a költészet bűvöletében bontakozó művészet teljes virágában, Szabó Edit élete végén, emelkedett tisztaságú műveket hozott létre. (Ezek közé tartozik a Ballada-sorozat, a Virágének, az Életfa, a Páva és utolsó rajzainak egyike, Júlia szép lány.) Egyszerűségük, póz nélküli komolyságuk eleve megilletődésre készteti a szemlélőt.
Szabó Editnek sikerült – saját szavait idézve – bepillantani a „fényes résbe” és feledve minden földi vonatkozást, formába foglalni a Megfoghatatlant, melyre „nem ismer szó az élők nyelve”. Szobrai a költészet és a szépség emlékművei, tiszteletet parancsoló csendre intenek, mintha a Léthe vizéből kellene innia annak, aki szobrainak közelébe léphet…
Életrajz
- (Barcsai) Szabó Edit 1938. január 18-án Debrecenben született. Iskoláit Sátoraljaújhelyen végezte. Közben a Sárospataki Szakkörben tanult rajzolni, majd az ottani művésztelep tanára, Takáts Tamás révén a budapesti Művészeti Gimnáziumba került a szobrászati osztályba, ahol Martsa István és Somogyi József vezetésével tanult tovább.
A Művészeti Gimnázium elvégzése után, 1956-ban felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára. 1961-ben fejezte be főiskolai tanulmányait, mesterei Szabó Iván, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Pátzay Pál voltak.
A továbbiakban a szobrászati pályakezdés idején, munkájában sok segítséget kapott apósától, Pál Mihálytól és férjétől, ifj. Pál Mihálytól. Férjével 1963-ban kötött házasságot és ezt követően Gyömrőre költöztek.
1964-től kiállító művész. Rendszeresen kiállított a Nemzeti Tárlatokon a Műcsarnokban, szerepelt a stúdió-kiállításokon és vidéken, főleg a Pest megyei kiállításokon. Tagja volt a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1969 óta a Képzőművészek szövetségének is. 1971-74-ig Derkovits-ösztöndíjas volt. Illusztrációi az „Élet és Irodalomű2-ban jelentek meg.
Állami megbízásai: Dombormű a veresegyházi Művelődési Ház színháztermében, 1969; őzikeszobor a kisvárdai óvoda előtt, 1965; Jedlik Ányos városligeti szobra a Közlekedési Múzeum előtt.
1974-ben „Páva” c. szobrával egy pályázati megbízáson vett részt, majd ugyanezzel a szobrával Gyömrő 700. évfordulóján rendezett kiállításon szerepelt, 1975-ben. Ekkor bízzák meg – a kiállított szobor – alapján a sülysápi felszabadulási emlékmű elkészítésével. Az emlékmű kivitelezésében 1975. április 18-án, 37 éves korában bekövetkezett halála akadályozta meg.
Emlékkiállítását – alkotásainak első gyűjteményes bemutatását – 1975-ben rendezte meg a Ferenczy Múzeum, a szentendrei Régi Művésztelep Galériájában. A kiállítás anyagát 1976-ban Gyömrőn, majd a Blaskovich Múzeumban Tápiószelén, 1981-ben a sátoraljaújhelyi Művelődési Központban mutatták be. B. Szabó Edit művészi hagyatéka 1985 augusztusától a művész gyermek- és ifjúkorának városában, Sátoraljaújhelyen, a Kazinczy Ferenc Múzeumban kapott végleges, állandó otthont.