Kedves Diáktestvéreink; – s hogy korunkhoz illeszkedően folytassam: Diáktestvéreink, Diákgyermekeink, Diákunokáink! A ma hatvanöt éves érettségi találkozóján – ki testben, ki lélekben – jelenlévő, ezerkilencszázharminckilencben érettségi vizsgát tett nyolcadik A és B osztálynak – pontosabban: a számában és egészségében megtépázott maradékának – szószólójaként, meleg szeretettel köszöntöm a hamarosan négyszázhetvenötödik születésnapjára készülődő Alma Matert: örökifjú, mert mindig újraszülető és mindig újat szülő felnevelő édesanyánkat.
Az érettségi- és diplomatalálkozó szükségszerűen egyfajta visszatekintés, számadás. Az öt- vagy tízévenként – fokozatosan fogyó számban – összeülők, egy-egy évfolyam diákjai, felidézik a múltat, fürkészik a jövőt; s persze az arányok a két vég közül egyre inkább a megszépítő visszatekintésre tolódnak el. De akárhogy is: a kis jubiláló csoport a saját korosztályát, legföljebb ha saját nemzedékét látja át; és tagjai egymással találkoznak, egymásról tájékozódnak csupán. S, ha egykori tanáraiknak náluk is gyorsabban fogyatkozó csapata is bekapcsolódik, az sem az iskolájukkal való találkozás, csak saját iskolai éveikkel.
Ezért jelent számunkra, patakiak számára, különleges lehetőséget az a hagyomány, hogy ötévenként esedékes összejöveteleinken nemcsak egymással és iskolánk épületével találkozhatunk; hiszen nyolc vagy tíz korosztálynak, három emberöltőnek képviselőivel ülhetünk össze, hallgathatjuk emlékeit és terveit; érezvén, hogy nem a magunk kis csapatával kezdődött a világ s nem is azzal ér véget; és hogy csupán részei – de szerves részei – vagyunk egy megszakítatlan folyamatnak, amelyet emberiségnek neveznek, azon belül magyarságnak, s azon belül is: pataki diákságnak.
Sorsom úgy hozta, hogy – bár késéssel, mert csak ötödikesként – abba az évfolyamba csatlakozhattam annak idején, amelyik ezerkilencszázharmincegy őszén, a négyszáz éves jubileumra megindított angol tagozattal bővült ki. Apám nyomába léptem, aki nyolc gimnazista és négy teológusi évével itt emelkedett ki gömöri falujából. Magam a református gimnáziumban végeztem a felső négy osztályt, Gábor öcsém azonban az államosítás időszakában kezdte, majd szakította meg patakiságát. Péter fiam állami időszakban kezdte és végezte el pataki tanulmányait, Gábor unokám pályáját viszont derékba kapta a visszaegyháziasítás és a kettéválásos kirajzás időszaka. S hogy magammal folytassam: a négyszázhuszonötödik évfordulót követően – megtisztelő felkérésre – a Pedagógusok Lapjában én villantottam rá: Pataknak olyan négy évszázadot meghaladó pedagógiai hagyománya van, amelynek – ha zökkenővel is – szervesen folytatódnia kell. Hogy így lett, azt a négyszázötvenedik évét még állami vezetés alatt ünneplő jubileumi kötet bevezetőjében rögzíthettem. Ott ezt írtam erről: „Mi is a patakiság? Mi az, ami időn és téren át összefűz és összetart bennünket, mindannyiunkat, hetvenöt élő és további háromszázhetvenöt halott évjáratot, összesen négyszázötvenet immár? Szokás az iskolák rangját a kiemelkedők számával jellemezni. Nos, Patak nemigen maradna le ebben a versenyben sem. Dicsőségtáblájára nagy nevek, tiszteletet parancsoló nevek róhatók fel. Mégsem ezt tartom a legfőbb értékmérőnek. Én az igazi rangot a zömmel mérném: hogyan állt és áll helyt a volt növendék, a széles sokaság, ki-ki a maga posztján. Mert immár ötödfél évszázados története során a mi alma materünk, felnevelő anyánk ezzel sem vallott soha szégyent… Patak fiai (s újabban: leányai is) helytálltak a mindennapokban, folyamatosan öregbítve a patakiság hírét-nevét. Hogy ki hová került, a vezérkarba-e a térképasztal mellé, vagy a lövészárokba a közvetlen tűzvonalba, azt sokukról a történelmünk szeszélyét jellemző hányatott egyéni sorsa döntötte el. De hogy ott, ahová vetette, hogyan állta meg a helyét, hogy megtartotta-e emberségét akár az embertelenség közepette is: az már őt magát jellemezte. Mint egyént, mint embert; de mint Patak nevelte egyént, mint Patak indította embert. S tudjuk: alig valaki cáfolt rá erre az emberséget jelentő patakiságra.”
Ezt igazolták az állami irányítás idején kikerültek, és a továbbiakban, az egyházi irányítás alá visszakerültek tömegei is. És szaporodnak a jelei annak, hogy a kivált utódintézmény érthető külön jegyei alól is kiütközik az az – immár újabb jubileumához közelítő – több évszázados pedagógiai hagyomány, amely lehetővé teszi, hogy a közös gyökerekből hasonló hajtások fakadjanak; ellenségeskedés helyett nemes versenyben egymással. S ez így van jól.
Ezért sajnálom azokat az évjáratokat, amelyek nem az iskolával való közös találkozás, hanem az évfolyamukra korlátozódó külön találkozó jegyében gyűlnek össze; csupán léggyökereket eresztve így exkluzív múltjuk sekély talajában, elsorvasztván a valódi, az erős, az évszázadok talajába kapaszkodó gyökérzetet; és ráerősítve ezzel arra a világszerte erősödő tendenciára, amely immár nem is atomokra, hanem egyenest neutronokra bontja-bomlasztja a társadalmat, mint egységet és az emberiséget, mint folyamatot; individualizálva ezzel az emberi egyéniséget, aki-amely pedig csak a közösségiség révén válhatott a faj egyedéből, hozzá emelkedve, emberi egyénné, majd – túlemelkedvén rajta – egyéniséggé. Mert az ennek révén megjelent új ösztönnek – az önkifejtés, az önmegvalósítás ösztönének – egyedül a közösségben van tere; s ha mélyek a gyökerek, akkor annak javára szolgál, de ha sekélyek, akkor könnyen ellene fordul, rovására érvényesül.
Nos, a hamarosan négyszázhetvenöt éves patakiságnak egymást erősítő kettős jellemzője: az emberség szolgálata és a szolgálat embersége. Amit a pataki tanárok azért tudtak átörökíteni folyamatosan, mert zömük pataki diákként szívta magba, s így szervesen és folyamatosan örökítette tovább és tovább. – Tartsunk hát össze! Álljunk ellene az aranyborjú imádása romboló divatának! Bízva abban, amivel – immár huszonhárom éve jubileumi kötetünk bevezetőjét zártam: „hogy ha a patakiak meghalnak is sorra – hiszen emberek –, maga a patakiság – épp, mert emberség – nem hal meg sohasem.”
(Elhangzott 2004. június 27-én a Sárospataki Református Kollégium Imatermében, a pataki diákok közös nagytalálkozóján. A hivatkozott idézetek forrása: A sárospataki Rákóczi Gimnázium jubileumi évkönyve, szerkesztette: Dobay Béla, Sárospatak, 1981, 7.o.)