Pazar József (1829-1892) református lelkész egész pályafutására rányomta bélyegét a magyar történelem egyik sorsdöntő százada, a 19. század. 1829-ben a Bereg vármegyei Kisdobronyban beleszületett a nagy reményektől, akarásoktól és közérdekű erőfeszítésektől felbuzdult reformkorba. Családi körben eszmélt a valóságra; ott nyiladozott értelme és gazdagodott érzelemvilága. Őt és szüleit szerencsésen elkerülte az 1831-es nagy felvidéki kolerajárvány, amelynek több mint 200 000 halálos áldozata volt. Korán megtanult járni és beszélni; igen érdekelte a játék, a mese és az ének. Nagyon várta, hogy – úgymond – „iskolaérett” legyen. Vonzotta az írás és az olvasás „tudománya”.
Mikor a reformkor – a nyugat-európai politikai „földindulás” hatására – hirtelen az 1848/49-es magyar forradalomba és szabadságharcba torkollott, Pazar József már évek óta a Sárospataki Református Kollégiumban tanult. Ott, ahol a tanárok és a diákok zöme mindig fogékony volt Magyarország, a nép és a nemzet sorsa iránt. Ott, ahol a korszerű eszmékkel a felnőttek és a fiatalok zöme mindig rokonszenvezett, lett légyen szó a demokratizmusról, a polgári liberalizmusról vagy a szélsőségektől mentes nacionalizmusról. Ott, ahol a Pazar József előtti mintegy két évtizedben a reformkor, a forradalom és a szabadságharc számos kiemelkedő szereplője kapott indíttatást – természetesen a szakirányú ismeretszerzés mellett – a haza politikai vagy katonai szolgálatára is.
1848-ban a mozgalmas márciusi napoknak nem passzív átélője, hanem aktív szereplője volt Pazar József is. Igaz, eleinte inkább csak érezte: Magyarország történelmében új fejezet nyílt. Március 15-én a Habsburg-elnyomásra alapozott régi rend megingott. Március 15-én önmagára eszmélt népünk. Egy kicsit később, mikor a március 15-i felszólítás: Talpra magyar! Pest után Patakon is elhangzott, Pazar József már sejtette, hogy a vértelen forradalom mámora nem tart sokáig. Már megkísértette a gondolat, hogy Bécs nem hagyja annyiban az első zavarodottságában teljesített magyar követeléseket. Talán már arra is rájött: csak idő kérdése, hogy a Habsburg Birodalom és Magyarország közt megindult tárgyalások vitazaját elnyomja a fegyverek hangja. Ezért – mivel a diákság idősebbik része be sem várva a felettes egyházi hatóságok hozzájárulását – Csoma Mihály tanár, őrnagy vezetésével már áprilisban megkezdte egy önvédelmi erő, a nemzetőrség szervezését, Pazar József az elsők között jelentkezett katonai kiképzésre. (Egyébként Patakon a város polgárai is alakítottak nemzetőrséget.) A Kollégium növendékeinek kapitánya, a későbbi százados, Futó Sámuel lett. Egy volt hivatásos „hadfi”, nyugalmazott őrmester dresszírozta a tiszteket és az altiszteket; a legénység trenírozásával az altisztek foglalkoztak. A gyorsított kiképzésről Szemere Bertalan máig kiadatlan hőskölteményében, a Sárospataki növendékekben így írt: az „iskola udvarán nem zsoltárt, hadidalt zengve mind összegyűl az ifjúság, mellén háromszín lobogván, övén görbe kard függ s ha lép, megcsördül. Sok százan vannak ők, mind sugár, mint fenyő, mely szélvészben is egyenesen fenn áll s Isten ege alatt fennhangon eskett ő, hogy tisztét teendi, várjon bár rá halál.” Az önkéntesek a Kollégium udvarán gyakorlatoztak, és 1848. május 28-án ott esküdtek fel a nemzeti zászlóra.
Forrásaim szerint a honvédelmi tárca a kiképzett önkénteseket szerette volna összpontosítani. Ezért a nyár végén úgynevezett gyülekezési körzeteket jelölt ki; köztük volt Patak is. 1848. szeptember 11-től ide kezdett özönleni a sokfelől érkező nemzetőr. A kitűzött határidőre körülbelül három századnyi „jó kötésű” férfi gyűlt össze: 740 személy. Szeptember 17-én történt a tisztikarok megválasztása. A választás eredményeként az 1. század élére a következő parancsnokok kerültek: Pálkövy Antal tanár, főhadnagy; Sebeczky András szűcsmester, főhadnagy; Kun Dániel és Balogh Lipót ügyvéd, hadnagyok. Századuk elsősorban patakiakból tevődött össze. A 2. század élére került Farkas Lajos ügyvéd, főhadnagy; Kandó Tamás és Matolay Viktor hadnagy. Századuk főleg újhelyiekből, bodrogköziekből és felvidékiekből állt. A 3. század élére került Mezősy László tolcsvai közbirtokos; Zábróczky László főhadnagy; Szepesy Péter és Tan Gusztáv hadnagy. Századuk – területi illetőség szempontjából – vegyes összetételű volt.
A nemzetőrség azonban nem volt egységes: az önkéntesekből álló nemzetőrség mellett volt toborzás útján szervezett úgynevezett rendes nemzetőrség is. Sőt létezett mozgó nemzetőrség is, kiegészülve a népfelkelők seregével. Ugyanakkor – bár voltak magyar alakulatok is – a történelmi Magyarország területén jelentős számú – olaszokból, osztrákokból, csehekből álló – reguláris császári katonaság állomásozott. Ilyen körülmények között a sokféle elnevezés még a hadügyminisztériumban is némi zavart okozott. Szükségessé vált, hogy legalább a frissen alakult, elkötelezett magyar fegyveres erők számára kifejező, rokonszenves, nemzeti megjelölést keressenek. Kerestek is, találtak is! Kisfaludy Károly Az élet korai című versében bukkantak a szívmelengető, gyönyörű honvéd szóra. A honvéd és a belőle képzett honvédség kifejezés máról holnapra átment a köztudatba; népszerű lett az önvédelmi küzdelemre, szabadságharcra számító országban.
Bízvást mondhatjuk – Petőfire gondolva – azt, hogy Patakról, „a magyar forradalmak oroszlánbarlangjá”-ból „a szabadság oroszlánjai” indultak hazánk veszélyeztetett vagy megtámadott pontjaira. És láthatóak voltak ők a délvidéki fronton, feltűntek az erdélyi csatatereken, magukra vonták a figyelmet – mint vörössipkások – a fergetegesen kibontakozó tavaszi hadjáratban. A szolnoki, a hatvani és az isaszegi katonai siker eléréséből, a nagysallói, a váci és a komáromi győzelem kivívásából a szó szoros értelmében oroszlánrészt vállaltak. A pataki diákok – tapasztalva Pazar József bátorságát is – nem féltek az ellenségtől. „Ezt Napóleon katonái is csak egyszer tevék meg” – mondta nekik a rettenthetetlen Damjanich János tábornok a szolnoki halálroham végén. „Fiúk, büszke vagyok rátok, ti az ördögöt is megveritek. Megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztek legyetek, de hol volna akkor az én zászlóaljam?” Gödöllőn, az Isaszeg felszabadítása után rendezett díszszemlén, mikor a harcedzett alakulatok soraiban olyan ifjak „parádéztak”, mint Adorján Gedeon, Bartha Mór, Édes Ábrahám, Izsó Miklós, Nagy Sámuel, Rácz Dániel és mások, Damjanich Kossuthoz fordulva így szólt: „Ezek az én fiaim (…) a vörössipkások (…) jobbára csak olyan tentás deákok.”
Sok mindent tudunk az 1848-ban fegyvert fogó pataki diákokról; régóta ismeretes, hogy közülük legalább 193 szolgált a különböző fegyvernemeknél. Tudjuk, hogy kinek mi volt a neve, a katonai rendfokozata. Tudjuk, hogy hányan sebesültek vagy haltak meg. De – néhány kivételtől eltekintve – nem tudjuk mindegyikről, hogy a szabadságharc egy-egy szakaszában hol, milyen minőségben, kinek a parancsnoksága alatt küzdött. Jelenleg Pazar József életének erről a részéről is csak néhány száraz adat áll a rendelkezésünkre. Tény, hogy 1848. július 10-től 1849 decemberéig távol volt a kollégiumtól. Valószínű, hogy 1848 szeptemberében a pataki nemzetőr század tagjaként vonult be; Beregszászban vették nyilvántartásba. 19 évesen előbb nemzetőrként, utóbb a honvédség altisztjeként harctéri szolgálatot látott el. 1849 júliusában őrmesterként a Mezősy Pál (László?) őrnagy által parancsnokolt munkácsi vár védőihez osztották be. Itt a várat hősiesen védő 361 társával együtt augusztus 26-án – tehát a Görgey Artúr irányítása alatt álló kivérzett magyar honvédalakulatok világosi fegyverletétele után – szüntette meg az ellenállást az erődítmény elfoglalására készülő 19 000 fős orosz hadsereggel szemben. Orosz fogságba esett, de a cári tisztek átadták az osztrákoknak. 1850 januárjában már folytatta tanulmányait a Kollégiumban. 1851. február 21-én, mint VII. éves tógátus diák elnyerte az Ung vármegyei Bés elemijének iskolamesteri állását; 1855-től pedig 1892-ben bekövetkezett haláláig, tehát 37 éven át Nagyszelmenc református lelkipásztora volt.
Pazar József életének ez az időszaka – bár nem minden jó szándékú kezdeményezése talált megértésre – hasznos és áldásos munkával telt el. Készséges és melegszívű emberként ismerték. Gyámolította a rászorulókat; akár írásbeli ügyeik intézésében is közreműködött. Templomot építtetett, iskolát pártfogolt. Tanult és tanított, művelődött és nevelt. Terjesztette a hit igazságait, küzdött a lelki és szellemi együgyűség ellen. A Haynau-féle terror, a Bach-rendszer és az osztrák-magyar kiegyezés légkörében sem vált megalkuvóvá. Tisztán őrizte és ápolta magában – még gyógyíthatatlan, rákos betegsége és a családját sújtó megpróbáltatások idején is – ifjúkora 1848/49-es forradalmi és szabadságharcos emlékeit. Ennek igazolására hadd hivatkozzam Pazar József egyetlen ismert levelére, amely 1880-ban került a Tiszáninneni Református Egyházkerület sárospataki múzeumába. Akkor, amikor a Kollégium volt diákja, az öregedő nagyszelmenci lelkész féltve őrzött ereklyéjét, az 52. honvédezred valaha Munkács várát őrző részlegének a zászlóját díszítő Istenért, hazáért feliratú szalagot odaajándékozta.
A személyes hangvételű levélből kiderül, hogy mi történt a munkácsi várban, mielőtt a védők 1849. augusztus 26-án megnyitották volna az erődítmény kapuit az oroszok előtt. Idézem Pazar József beszámolójának egyik részletét: „Ekkor történt, hogy felmentem a parancsnokunkhoz s kértem, engedje meg, hogy a zászlónkat darabokra tépjük s vihessük magunkkal emlékül. Nem engedte meg, mert ezt is át kellett adni az orosz hadseregnek. Először és utoljára nem engedelmeskedtem feljebbvalómnak. Őrmester társaimmal együtt lementem az őrszobára, ahol a zászló tartatott, levettem a szalagot, s levágtam a zászlón levő két bojtot. Így megcsonkítva került a zászló az orosz csapatok kezére. Hogy mi lett vele, nem tudom.” (Az 1848/49-ben zsákmányolt zászlók egy részét a Szovjetunió 1941-ben, a másik részét 1948-ban visszaadta Magyarországnak.) Miután a védők letették a fegyvert és megadták magukat, hadifoglyoknak számítottak. Csaknem két hétig – aránylag kedvező körülmények között – egy kastélyban vigyáztak rájuk. Idézem Pazar József beszámolójának egy másik részletét: „Kezdtük magunkat beletalálni helyzetünkbe, fiatal könnyelműséggel egymást vicceltük, szomorú s víg dalokat énekeltünk. A meglehetős énekkar egy pár darabbal annyira megnyerte a szomszéd szobában lévő orosz tiszteket, hogy azok követséget küldöttek hozzánk, kérvén, hogy ne énekeljünk oly szomorú darabokat, hiszen nem lesz nekünk semmi bajunk; hanem víg népdalokat, és egy párat kért leírni a küldöttség magyarul és németül, hogy emlékbe elvihessék tőlünk. Leírtuk, elvitték. Ki tudja, a nagy Oroszország melyik szélén, és eldalolta-e azt valaki?”
Pazar József a levelében két további, érzelmileg erősen motivált, soha nem feledett fogoly-élményét is megörökítette. Leírta, hogy – finoman szólva – ők, a szabad mozgásukban korlátozottak, egyszer megbeszélésre gyűltek össze. Emlékezete szerint – saját szavait idézem – „voltunk vagy 60-an az ország különböző részéből, egypár Erdélyből is, s azt kérdeztem tőlük, ki minő emléket hozott magával a munkácsi várból? Melyre midőn azt válaszolták barátaim, hogy semmit, előmutattam a zászlószalagot. Azt a kérést, esengést, rimánkodást leírni nem lehet, melyet hozzám intéztek, hogy csak egy-egy foszlányt adjak a szalagból. És amennyire lehetett, a szalagot szétvagdostam, nekem csak annyi maradt belőle, amelyre a felírat volt varrva.” Papírra vetette azt is – már akkor, amikor volt összehasonlítási alapja –, hogy mennyivel „kegyeletesebben” bántak az oroszok a magyar hadifoglyokkal, mint az osztrák-németek. „Egész fogságunk alatt – fogalmazta meg Pazar József –, általában elmondhatom, hogy az oroszok, különösen a tisztek, nagyon szépen, kegyeletesen bántak velünk. Minden napra adtak egy meszely (kb. 4 deci) vodkát, egy adag húst, levest és kenyeret. Hanem szept. 9-én, midőn Kassán 14 darab német katona átvett bennünket, vége lett a kegyeletes bánásmódnak, vége az ellátásnak. Ott már huncut rebellisek, Kossuth-kutyák lettünk.”
Itt és most ennek a régiónak egy tiszteletre és megbecsülésre méltó fiára, Pazar Józsefre emlékeztem: élt a Felvidéknek ezen a részén egy nem a nagy átlaghoz sorolható férfi, aki erkölcsi feddhetetlenségével, lelki nemességével, jellemes emberségével, áldozatkész hazaszeretetével, szociális érzékenységével ma is példamutató lehet.
(Pazar József nagyszelmenci emléktáblájának avatásán, 2009. március 15-én elhangzott ünnepi beszéd rövidített változata.)