Nagy megtiszteltetés volt számomra, és épp ezért örömmel fogadtam el Szabó Csaba, barátom és osztálytársam felkérését, hogy avassam fel édesapja, egykori kedves tornatanárom, Szabó Károly tanár úr de – magunk között lévén – nyugodtan nevezhetem úgy, ahogy annak idején: “Kari bá’” születésének századik évfordulójára készített emléktáblát. Előttem már sokan, többnyire kortársai, munkatársai méltatták Kari bá’ munkásságát, életútját, tevékenységének nemcsak iskolai, hanem társadalmi szinten is lemérhető eredményeit. Ezeket túl nem szárnyalhatván, mint egyik volt tanítványa, inkább szubjektív módon, a tanárt, az embert szeretném felidézni, ahogy fél évszázad távlatából emlékszem rá.
Mint volt tanítványa, egyike vagyok annak az összesen mintegy ötezer embernek, akiknek abban a szerencsében volt része, hogy közötte lehettek, akiket Szabó Károly az 1928-tól 1968-ig, negyven éven át tartó gimnáziumi testnevelő tanári pályafutása során nevelt. Mikor kisdiákként 1951-ben bekerültem a református gimnáziumba – és először voltam igazi tornateremben – nem is tudtam, mit jelent a tanári szoba feletti felirat: „Mens sana in corpore sano”. Korábban is itt járt diáktársaimtól tudtam meg, hogy „Ép testben ép lélek”, ez nagyon megfogott. Talán ennek köszönhettem, hogy intenzív szertornázásom és Tanár Úr külön figyelme és segítsége révén bekerültem a gimnázium válogatott tornacsapatába. Abban az időben nem volt a megyében ellenfelünk, az országos versenyen másodikak lettünk. Csupán egyszer tudott Miskolc megelőzni bennünket, amikor az összes miskolci gimnáziumból és szakközépiskolából összevontan állítottak ki egy csapatot. Sose felejtem el, milyen örömteli büszkeséggel csillogott a szemüvege, amikor az aranyérmeinket átadta. A mi sikerünknek örült, pedig abban neki is oroszlánrésze volt. Bizony, az ő kitartó, lelkes és lelkesítő munkája nagymértékben benne volt ezekben az eredményekben. Az életét tette fel a sport, a testkultúra minél intenzívebb művelésére és terjesztésére, a tömegsport mozgalom kialakítására, fenntartására, a nevelés és oktatás magas szintű művelésére. S az élet és az eredmények igazolták őt és jelmondatát, mert a „corpore sano” maga után hozta a „mens sana”-t. Olyan összetartozás, egymásért való lelkesedés, szurkolás, és szoros lelki kapcsolat alakult ki közöttünk, de bármelyik más sportág csapattagjai között is, amelynek kialakítására csak egy kivételes tehetségű tanár volt képes, mint Kari bá’, aki rendkívül komolyan vette munkáját és jelmondatát.
Szabó Károly 1905-ben született Kisújszálláson. Édesapja korai elvesztése után energikus édesanyja nevelte, tanítatta. Kiváló érettségi vizsga után a jogi és az orvostudományi karon párhuzamosan tanult, mindkét szakon eredményesen, de a Testnevelési Főiskola megindulása után (1924) ide iratkozott be – a családi tradíciókat is követve –, és ez lett az igazi szerelme. Itt fogalmazódott meg benne az a híres jelmondat, ami később egész pályáján vezérfonalként húzódott végig: Mens sana in corpore sano: Ép testben ép lélek. Ennek jegyében fordult az ifjúsághoz 1928-tól kezdődően, amikor befejezve a TF-et megpályázta és elnyerte a Sárospataki Református Főiskola testnevelő tanári állását, első és utolsó munkahelyét, 40 éven át. 1968-as nyugdíjba vonulásáig szervezte az ifjúság életét, a cserkész-mozgalmat, kirándulásokat és a sport minden formáját. Nyugdíjas éveiben még óraadóként működött a Comenius Tanítóképző Főiskolán.
Sose mondta, de biztosan érezte, hogy a trianoni trauma által lelkében és fizikai valóságában is megnyomorított és lassan eszmélő csonka ország csak önmagára, azaz fiaira számíthat a megmaradás ősi törvényének végrehajtásában. És ehhez tettre kész, ép lelkületű, egészséges fizikumú új generációra van szükség. Egész élete munkássága erről szólt, hogy fizikailag és lelkileg is ép fiatalemberek kerüljenek ki a keze alól. Többször hangsúlyozta, hogy nem egyéni bajnokokat kíván nevelni, hanem a kollektívát akarja magasabb szintre emelni a testkultúra területén, mert vallotta, hogy egy bizonyos szintre minden fiú és lány felhozható. Ez sikerült is neki. A tornász antitalentumokat, akik ha csak ránéztek a korlátra, már leestek róla – kedvenc szóhasználatával – nyavalyásoknak, vagy egyszerűen csak vaddisznóknak nevezte, de elérte, hogy év végére legalább a felkarbillenést mindegyikük megcsinálta. Szigorúsága és fegyelmet követelő tartása mögül mindig kiérződött a megértő szeretete és jósága is. Bár a vívókarddal – kedvenc fegyelmező eszközével – kaptunk a kék egyengatyánkra néhány csípős elővágást, ha betyárkodtunk, ez a fegyelem sohasem vasfegyelem, hanem természetesnek tartott és önként vállalt, fegyelmezett csapatszellem volt.
Személyes példamutatására is sok példát hozhatnék, egyet megemlítek: Amikor az ún. „nyavalyások” a felkarbillenés tantaluszi kínjait szenvedték, azzal provokálták Kari Bá’-t, hogy „Tanár Úr, tessék megmutatni nekünk, hogyan kell csinálni!”, reménykedve, hogy a Tanár Úrnak sem fog menni, Kari bá’ gúnyos kis félmosollyal a szemüvege mögött, felugrott a korlátra és egy lendületből, hibátlanul megcsinálta. Pedig ekkor már 50 éves elmúlt. No, lett is csend. Az emberi tartás, a mértéktartó önbecsülés és mások megbecsülése sugárzott abból is, hogy akkoriban egybehangzó vélemény szerint Ő volt a legelegánsabban öltöző tanár. Órákra is mindig úgy jött, mintha skatulyából húzták volna ki. Legendás sportzakói, szép ingei, nyakkendői, mintha rá lettek volna öntve. Ebben nyilván nagy része volt feleségének, Kató néninek is, de a Kari bá’ igényessége ezen a területen is kitűnt.
Az intenzív és céltudatos munka következtében elkerülhetetlen volt, hogy a született tehetségek a legkülönbözőbb sportágakban még a magasra tett átlag színvonalból is kiugorjanak. Néhányat megemlítek a híressé vált tanítványai közül. Örley Szabolcs, aki 1952-ben ifjúsági kardvívó világbajnok lett, Szepessy Dénes 1961-ben Svédországban országos kardvívó bajnok, Pécsváradi Tamás az Egyesült Államok országos kardvívó bajnokságán második lett, Balla Tamás az Egyesült Államok országos tőrvívó bajnoka, Szőke Sándor Ausztrália kardvívó bajnoka. Szabó Károly fia, Csaba éveken át országos középiskolai kardvívó bajnok volt I. o. versenyzőként, ráadásul az országos sí-lesikló bajnokság II. helyezettje.
A munkában tanúsított szigorúsága mellett nagyon szeretett kirándulni az osztályaival, télen sí-tábor, nyáron különböző túrák, amelyek rendszerint tábortűzzel végződtek. Itt együtt énekelte az osztályaival a szebbnél-szebb magyar népdalokat, nótákat. Érdekes, hogy e közvetlensége ellenére, soha senkinek eszébe nem jutott volna valamilyen „bratyizó” stílust felvenni a társaságában. Ifjúságszerető, nevelő munkáján az államosítás után sem változtatott semmit, azt ugyanolyan eredményesen és magas színvonalon végezte. Munkája elismeréseként számos kitüntetésben, elismerésben részesült. A legnagyobb elismerése munkájának azonban mégis csak az, hogy ha az említett számos diákja felidézi egy percre „Kari Bá” szigorú, de mégis jóságosan csillogó tekintetét, és hálásan gondol vissza a sokszor nehéznek tűnő, de eredményes gyakorlatokra.
„Mens sana in corpore sano”. Bár a mai ifjúságot is úgy megérintené ez a mondat, mint annakidején bennünket. Bár testileg-lelkileg egészséges ifjú nemzedék tenné a „csuda dolgokat”, s nem a – tisztelet a kivételnek – káros szenvedélyek uralkodnának felettük. Bár mai testnevelőink is olyan szuggesztív módon tudnák a sport szükségességét, léleknevelő hatását beletáplálni fiainkba, unokáinkba, mint azt Kari bá’ tette. Sok-sok Szabó Károlyra lenne ma is szükség. Hirdesse az emléktábla ezt a szellemet. Tanulják meg a késői utódok, hogy egy nemzet sorsa, jövője azon áll vagy bukik, hogy ép testű és lelkű fiai irányítják-e saját sorsukat és az országét is.
(Elhangzott 2006. augusztus 20-án, a Sárospataki Református Kollégium udvarán felállított Szabó Károly-emléktábla avatásán. Az olvasó figyelmébe ajánljuk Szabó Károly gimnáziumi székfoglalóját: Iskolai testnevelés és társadalmi sport. Rendes tanári székfoglaló értekezés, Sárospatak, 1931, sajtó alá rendezte és az utószót írta: Takács Ádám = Zempléni Múzsa, III. évfolyam 3. szám, 2003. augusztus, 29-40.o.)