Áfra János
kivonulás
várt, és táncolt, mikor a fűtetlen szobába léptem,
meg akart lepni, de olyan komikus volt az egész,
utolsó megújulási kísérlet, ködös szenvelgés télen,
és nekem szar érzés, mert akkor már nem éppen
meglepődni mentem, hanem rövidre zárni azt,
ami másodjára halt el, de megölelte a kabátom,
lehajtottam a fejem, és nem csókoltam szájon,
bíztam abban, hogy valamelyikünk többet
nem lép ebbe a térbe, szomorú hosszúkás arcától
utoljára mégis bedobogott a szívem, de mit csináljak,
már késő volt, akkor, másodjára tényleg és végleg,
hánynom kellett attól a háztól, a túlzsúfolt szobától,
a plafonról lógó csillagoktól, ott volt a dohos múlt
mindenben, mindenhol, és az is, ahogy hideg asztalra
ültetett, ahogy végignyálazta testem, ahogy mellemre
markolt, bőr feszült meg a legfinomabb pontokon,
pontosan ott, és lent izzadt a combom, a homlokom,
de már csak testrészek mozgásszaga villan át néha
agyamon, ha az inzulint beadom, más nem köt hozzá,
csak emlékek a második próba reménytelenségéből,
sokszor mondta ugyan, hogy az életem adnám érted,
a közhelyei nyugtatattak, és hogy tudtam, egyszer
úgyis elhagyom, mégsem bomlik meg, mert egybe
tartják összezsúfolt emlékei és a rég elfelejtett nevek,
az ilyen alakokért olykor buta nők szenvednek ki,
én is kifolyattam, ami folyhatott, és ahova éppen,
így ürült ki a szív, így fagyott meg a szoba hidegében,
eszembe jut még néha egy többet nem harapó ajak,
az enyhe szájszag, és a merev, testemre feszülő kezek
utolsó mozdulata, ahogy előttem a szőnyegre simulnak,
miután elmondtam halkan, amit átgondoltam, vége,
ahogy egy arc nyögi bokámra, ne hagyj el, még ne,
hisz megígérted, hogy soha, hogy sosem lesz vége!,
régen másra sem gondoltam, persze, mondtam is,
én ki akartam engedni vele együtt ezt a sok szelepet,
de most utoljára kellett szembenézni a bűntudatommal,
hogy elapasszam végre ezt a magába zuhant gyereket,
újra megígértem, hogy vele maradok örökre, sőt, többet
eszembe sem jut majd az ellenkezője, lassult reszketése,
és én, mint valami keresztet, magamra kényszerítettem
ezt a kábult testet, és utoljára szoptam le, tiszta szívből,
aztán amikor hazakísért, elmondtam, hogy átgondoltam
séta közben, és mégsem lehet tovább, elég volt, ennyi,
mert ezek után nem lenne már a régi, soha semmi,
második kiborulásával nem is próbált meggyőzni,
kínosan néztem, hogy fetrengeni sem képes értem,
a halálról beszéltem, meg hogy nem kéne beadni
többet az inzulint, úgyis tönkretettem két életet,
másnap azonban megnyugtató érzés ébresztett,
újra tudtam szeretni azt, amibe be vagyok zárva,
lesétáltam a lépcsőn, a meleg nappaliba mentem
fehér fürdőköpenyben, a nyugalomtól beremegett
a mellem, reggeli után nézegettem a tükörben,
majd bűntudat nélkül nyúltam magamhoz
a zuhanyzó alatt, hiszen végre ismét sikerült
elképzelni egy tökéletesen idegen testet
(megjelent: X. évf. 2. szám, 2010. nyár, 72–73. o.)
Balázs Ildikó
Megnőttek a fák
– Mit kell mindig várni, hogy valaki megmondja? Láttad eleget…
Ez a türelmetlen hang a temetőben szólt hozzám, a sír közelében, de az is lehet, hogy csak képzeltem. Bár szerintem ilyen nincs. Az ember ébren nem álmodik és nem képzelődik. A hang a valóságban szólott, s magabiztossággal töltött el.
Mint a csikó, úgy szabadultam el a hétköznapok magamra öltött, sűrű szövetéből. Az elmúlt évek alatt beleszőttem magam egy életformába, amelyet tartalommal véltem feltölteni a teremtő-alkotó munka által. Az ember által végezhető tevékenységek közül a legmagasabbik rendűvel – goethei értelemben. Hisz a reprodukció is hasznos, és megelégedéssel tölt el a másolás is. Ám a teremtés gesztusa mutatja leginkább istenarcúságunk. Ezért hittem és tudtam az eszemmel, hogy az életem felvetőszálaira szőtt fonalak meleg, tarka és hasznos szövetté alakulnak, amellyel takarózhatom. S az elvégzett munka utáni megelégedés kellemes érzéssel töltött el.
Ám egyszer csak nem az ész, hanem az, ami bennem a lélek, mást mutatott. S most, hogy kiszabadultam szoros életszövetemből, számomra, aki a munkát tettem hangsúlyossá az életemben, az elveszítette kizárólagosságát.
*
Mint a csikó, szabadultam el régi életem terein. Hazautaztam közel három év után. Közben odahaza is járt az idő. Mindjárt láttam az ablakból, amikor kihajoltam a teraszon, hogy az árnyak másképp esnek, sötétebb tónusú az utca, s a fák többet takarnak, mint évekkel ezelőtt. Soká tartott, amíg rájöttem, mi történt: megnőttek a fák.
Ha jól megfigyeltem, emlékeimben a fák mindig kevesebbet takartak, mint most: a szomszéd fiúk feje velünk szemben, harmadik emeletnyi magasságban, amint ott kuporogtak a konyhaablakban, valahányszor a mi harmadik emeleti gyerekszobánkban felgyulladt a villany. Kényszeredetten húztuk el a függönyt, ha nem akartuk, hogy esti cselevéseinknek hívatlan nézőközönsége legyen. De a kényszer dacot szül: volt, amikor azért sem húztuk el, mondván magunkban: a mi függetlenségünkhöz az is hozzátartozik, hogy cselekedeteinket senki sem irányíthatja. Még az a körülmény sem, hogy ha magunkban akarunk lenni, tanúk nélkül, előtte egy cselekvéssort el kell végezni: felállni, a villany felkattintása után odamenni az ablakhoz, s elrántani a sötétzöld sötétítőfüggönyt. Ez kizökkentett tevékenységünkből, mert közben arra kellett gondolnunk, hogy mindezt azért tesszük, mert valaki szemben velünk lakik harmadik emeletnyi magasságban – ha jól megbecsültük: alig húsz méterre tőlünk –, s most ott könyököl az ablakban, s minket néz. Ekkor kénytelenek voltunk arra vagy azokra gondolni, akik velünk szemben leskelődtek, s akiktől mindössze húsz méter választott el légvonalban. De csak légvonalban, mert ha hozzájuk akartunk volna menni – ami magunktól sohasem jutott eszünkbe – , akkor le kellett gyalogolni három emeletet – persze előtte utcai ruhába felöltözni – , átmenni az úttesten – valami húsz méter – , majd fel a lift nélküli lépcsőház harmadik emeletére. Csengetni, s bár amazok látták fentről, hogy elindultunk hozzájuk, mégis úgy tettek ajtónyitáskor, mintha váratlan vendégként érkeztünk volna. Ezért nem jártunk össze, s egyáltalán nem jártunk egymáshoz. Csak ha valami miatt küldtek. Egy ilyen alkalommal találtam egy vaskosnak tűnő pénztárcát a lépcsőházukban, s titokban arra gondoltam, hogy bárcsak az övék lenne, benne pénzzel, s azt nem adom vissza nekik. A bukszában valamilyen jelentéktelen összeg volt, szinte nem is érdemes arra, hogy kivegyem. Mégis kivettem, s a pénztárcát visszahajítottam a lépcsőforduló sarkába, ahol volt. Mert az ilyen helyzet dacot szül.
Felállni, az ablakhoz lépni, elhúzni a sötétzöld sötétítőfüggönyt, s közben azokra gondolni, akik miatt kénytelenek vagyunk elvégezni ezt a cselekvéssort.
Ez több volt, mint bosszantó. Ha a függöny mindig be lett volna húzva, azok ott velünk szemben sohasem jutottak volna eszünkbe: olykor egy, legtöbbször viszont két fej, amint ott gubbaszt a szinte teljesen leengedett roló mögött, tőlünk alig húsz méterre légvonalban.
Most, hogy visszatértem e régi emlékek színhelyére, egyszer csak látom, hogy nincs szükség a sötétzöld sötétítőfüggönyre. Szemben velem az ablak – a már rég mások lakta konyhával-szobákkal – egyszerűen nem látszik, mintha ott sem lenne. Eltakarták a magasra nyúlt fák. Hány év is telt el azóta? Bárhogy számolom: amikor még magaménak tudtam e szobát – egykori gyerekszobámat – , s amikor a leskelődő buksi fejek miatt a függönyt el kellett húznom, annak több mint húsz éve.
A húgommal táncoltunk egyszer a másik szobában, amikor a szülők nem voltak otthon, a magnót járattuk, s figyelembe sem vettük, hogy a felső házban sok ablakszem nézhet bennünket… Másnap megüzente valaki, hogy tetszett a táncunk. Ez több volt, mint bosszantó. Életterembe való ostoba, kíméletlen behatolás.
Most elégtételt szolgáltattak a fák, amelyek felnyúltak élő függönyként a négyemeletes lakótelepi házak tetejéig. Húsz-harminc éves platánok, nyárfák. Hála nektek.
*
Aztán a temető. A sír már három éves. Távoli ősök nyugodtak benne, amikor családunk megváltotta a temetőgondnokságtól. Az utolsó öt évben minden nap várakozott, míg ismét felnyitották. Várt valakire, akit az ötödik kínban teremtett évben magához vett. Ezt a sírt kerestem fel, s tudtam, hogy beszélni fog nekem. A nevét oldalt vésték a régi kőre, s hiába haladtam lassan a temetőúton, rossz ösvényről közelítettem meg, s nehezen találtam rá. A felirat borostyánág mögé bújt, amelyet ráigazítottak a kőre.
– Ritkán jársz erre.
Nem volt mit felelnem. Kezemben a plasztik üveg, melyet a temető bejáratánál töltöttem meg vízzel, s egy csokor tarka nyári virág. Kényszert éreztem, hogy valamit tegyek érte: kicseréltem a rég megposhadt virágcsokrot a frissre, s egy fűcsomóval lesepertem a sírt. A mellette levő síron ölnyi gaz, néhány szálat letéptem belőle, s a peremére ültem. Hallgatóztam, szól-e még. Bár kételyeim voltak arra vonatkozólag, hogy tud-e nekem valót mondani. Hisz az elhunyt hozzátartozó tanácsa aligha segíthet, amennyiben az az ő élettapasztalatából fakad, s az ő életbölcsességét tükrözi. S nem feltétlenül azét, aki más életet él, mást tapasztal, s másképp tesz szert életbölcsességre.
– Mit kell mindig várni, hogy valaki megmondja – szólt ingerülten. – Láthattad eleget…
Aztán nem volt folytatás. A mondatot én fejeztem be – már távozóban:
– Láthattad eleget, én hogy csináltam.
A kanyarban még visszanéztem: magasra nőtt erdei fenyők. Gyerekkoromban nem így nézhettek ki. Nem is emlékszem rájuk, hisz nagyságuk csak most követelte ki figyelmemet. Körben álltak mindnyájan, alattuk a sírok csöndes kicsinységükben. A temetésen, emlékszem, a fenyők hegyét néztem, torkomba szorított fájdalommal: akkor akartam életemben először vele menni. Kiskorom óta a magam útját jártam, elengedtem a kezét, nem engedtem, hogy megfogja. Csak akkor egyszer volt, hogy mindent könnyű szívvel hátrahagyva vele mentem volna. S a fájdalom éjjel sem oldódott, sem sírás, sem gondolatvezetés nem segített. Csak a szorosra szőtt hétköznapok munkaritmusa. Visszatérve életem felállított szövőszékéhez.
A magasra nyúlt fenyők ott álltak most is, hátrafordulva elköszöntem tőlük.
Mit kell mindig várni… Valóban, ő nem várt senki szavára. Járd a magad útját – ez volt mindenkori üzenete.
A felső temetőkapun távoztam sietősen. Egy cigánytemetés kezdődött, s az asszonyokból úgy tört fel a jajgatás, hogy megborzongatott. Ők így élik meg a fájdalmat: kifelé. A felesége lehetett az elhunytnak: ordított, mint akinek a húsát tépik. A rezesbanda rákezdte, s elnyomta a hasüregből jövő, hasogató asszonyhangot.
*
Gyermekkorom visszatérő álmainak színtere: a tisztviselőtelep. Álmomban úsztam a fák teteje felett, karjaimmal nagyokat húztam a levegőben, s métereket haladtam. A testem meleg simogatta. Megnéztem a fákat ott is: fenyők kivétel nélkül, elöregedve. Akkoriban daliásabbak voltak, gazdagabbak, talán azóta ritkították, a villanydrótok miatt visszavághatták őket. Pusztának tűnt a telep. Leereszkedtem a régi lakótelepre.
Egy sétány. Négyemeletes, valamikor bordó-fehér, hosszú teraszos tömbházak a szélén. Ez is itt lakott, abban amaz lakott. A sétányt két oldalról alagútszerűen borítják a fák. Ezekre egyáltalán nem emlékeztem. De mit figyelhettem én akkoriban, társaimtól új helyekre vezérelve, új társaságot keresve, ismerkedve a fiatalság illatával! A fák akkoriban nem szóltak hozzám, nem éltem át azt a döbbenetet, amikor egy több száz éves fa rám köszön. Most alagutat képezve álomszép volt ez a feltöredezett aszfaltú, régtől fogva kikoptatott sétány. El is tűnt minden otrombasága, csak a zöld függöny fénylett rajta az átszivárgó napban. A levegő friss levélzölden állt a fák alatt, s a napfény játékában apró árnyékok remegtek. Mintha jártam volna már itt – régen. Egyszer, nagyon régen, s mégis a helyszín mintha új lett volna. Ma itt. Aztán újra itt. S egyszer majd – újra itt.
Egy padra ültem, s a nálam levő üdítőből ittam. Ami langymelegre enyhült.
Ebben a házban ez lakott. Amabban az. S ő? Ő hol lakott? Ki régen kézen fogva vitt e számomra akkor ismeretlen-új lakótelepre. Közben az úton, beszélgetésünk felületén magamba figyeltem. Remegő izgalom, táncoló lélek.
– Gyere fel.
– Nem.
– Gyere fel, nincs otthon senki.
– Akkor még úgy sem megyek.
– Gyere, mind otthon vannak, feljöhetsz.
– Nem, megvárlak itt lent – s közben a házat méricskélem.
– Édesanyám kint van a teraszon. – Az aszfaltot nézem a lábam előtt, csak intek, hogy nem megyek.
– Most már feljöhetsz, úgyis meglátott. – A fejem rázom, futó pillantás fel. Egy asszony mosolyog. A mosolyt nem is látom, inkább érzem.
– Látod? Ide néz.
– Megvárlak. – S lecövekelek egy bukszus-sövény mellett. Azt nézem, mintha ki sem látszanék a bokor mögül, holott az legfeljebb mellig ér.
Hol van most az a terasz? S hol van előtte a sövény? Körbejárom a házat. Hogy is volt ez akkor? Az úttest túlsó oldalára új házakat építettek később, s a ház kikerült a megszélesített út szélére. Csak egy járda választja el a száguldó autóktól. Kinőtt a lakónegyed a mezőkre, talán kukoricatábla lehetett a házak után? Befejezetlen ortodox templom áll mogorván, majd többsávos utak kereszteződnek, mindegyik egy-egy új lakónegyed-részbe visz. Újabb városrész nőtt ide, hívatlanul. A lakónegyed kinőtte magát.
A zöld sövény nincs. Keresek egy pontot, ahonnan bemérhetném a távolságot a teraszig. Hol állhattunk? Melyik teraszon állt az az asszony, honnan mosolygott? Ha kiszámítom, hol lehettünk, akkor sem találom a hajdani nézőpontot. Nem találom egykori helyünket, talán itt, talán pár méterrel tovább, tekintetem nem kapcsolódik légvonalban alig húsz méterre egy teraszhoz, melyen huszonhárom éve egy asszony állt.
A teraszt – most jövök rá – eltakarják a fák.
*
Nincs múltdarab, mely fényképszerű mozdulatlanságban megmarad. Az emlékezet csal: olykor torzít, olykor szépít, néha meg kihagy egészen fontos részeket. S az egész részlegessé válik. Féllegessé. Ez itt egy szelet múlt. Fájón felkiáltó emlék. Hogy volt, hogy lett volna – s mi lett. Mi lehet. Elnőtte magát az életfonalunk, mint a nyíratlan platánok. Eltakarnak a szemnek kedves részleteket. A lélek kedves dolgait, melyekkel eljátszunk, ha felbukkannak rezgőn, a fényben levélzölden, apró árnyakat remegtetve.
Megnőttek a fák.
(megjelent: V. évf. 1. szám, 2005. tavasz, 56–59. o.)
Bene Zoltán
Két part között
Az épület kissé megroggyant, az ablakok alatt besüvített a szél, ám pokrócokkal tökéletesen el lehetett szigetelni; a falakon itt-ott kiütközött a salétrom és a penész, a mennyezeten foltok éktelenkedtek, a bútorok enyhén dohos szagot árasztottak, mindez azonban nem vette el a kedvemet. A házhoz hatalmas, romantikusan elvadult kert tartozott. A szomorúfüzek, diófák, gesztenyék között áthatolhatatlan málnások, övig érő pampafű, elburjánzott egresbokrok (amit gyerekkorom számos színtere közül az egyik legkedvesebben büszkének neveztek), kócos aranyesők, deformált tuják, buja virágágyások, parányi, tarka rétek váltakoztak. Az egyik sarokban, a zöld mohával vastagon belepett, masszív téglakerítés mellett nyákos békalencsével teli tavacska feküdt. Szerelem volt ez első látásra. Amikor a barátom végigvezetett mindenen, úgy éreztem, hazataláltam. Örömmel vettem tudomásul, hogy itt tölthetem az őszt.
– Itt nyugodtan dolgozhatsz – mondta. – Ha megfelel.
– Pazar! – feleltem.
Megállapodtunk: három hónapra beköltözöm a házba. Három hónap alatt elkészülök a tervekkel, nyugtattam magam. Három hónap egy örökkévalóság. A barátom ennek örömére levezetett a pincébe – a boltívekről évszázados nemes penész csüngött alá a fejünkre –, s a hátsó falhoz támaszkodó rozoga polcokról leemelt egy pókhálóval beszőtt üveget. A teraszon ittuk meg a nemes vörösbort, minden cseppjét kiélvezve. Így aztán emelkedett hangulatban cipeltük be poggyászomat az autóból, s barátom fütyörészve távozott, miután hosszasan szorongatta a jobbomat és lapogatta a hátamat.
Egyedül maradtam. Nem volt hangulatom még berendezkedni, élveztem a magányt és a szabadságot, a tágas tereket. A teraszra csábított egy karosszék. Beleereszkedtem, hagytam, hogy elmerüljek benne, hagytam, hogy magába nyeljen a kert, a ház, az időtlenség. Kissé elszunnyadtam. Hegedűszó ébresztett. Valaki egy érzelmes tangót játszott a közelben. Kidörgöltem a szememből az álmot, s nekiláttam, hogy kipakoljam a bőröndjeimet. Hanem igyekezetem hamar alábbhagyott, s úgy döntöttem, jó minden ott, ahol van. Pusztán grafikus barátom képét, a Két part között címűt csomagoltam ki az újságpapírból, helyet kerestem neki a falon, végigpróbálgattam a szobákon, végül leendő íróasztalommal szemben egy csendélet helyére akasztottam. A dossziéimat, vonalzóimat, körzőimet, ceruzáimat gondosan elrendeztem az asztalon, hogy ha majd munkához látok, minden a kezem ügyében legyen. Egyelőre azonban nem fűlött a fogam a munkához.
Visszatértem a teraszra. A hegedűszó lágyan úszott az őszi estében. Akár kutya az ínycsiklandó illatok után, úgy eredtem a muzsika nyomába. A szomszéd házban véltem felfedezni a forrását. Ez az épület is régi volt és romantikus – mint ezen a környéken valamennyi. A kerítés résein keresztül bekukucskáltam az udvarra. Az enyémhez hasonló kert közepén egy nőt láttam, álla alá hegedűt szorított, érzékien dolgozott a vonóval. Szinte láttam, ahogy körbelengi a zene. Lélegzetvisszafojtva figyeltem. Úgy éreztem, egybeolvadok a kerítéssel, beleolvadok az őszbe, a zenébe, a színekbe. Tévedtem. Rosszul éreztem. A hegedülő nő – talán sokadik, rejtett érzékszervével – észrevett. Hirtelen abbahagyta a hegedülést, sarkon pördült és kék szemeinek átható tekintetét a kerítésnek arra a pontjára szegezte, ahol én leskelődtem.
– Miért nem jön be? – kérdezte nyugodt, lágy hangon.
– Elnézést – habogtam. – A zene vonzott, nem akartam megzavarni.
– Jöjjön be! – szólított fel. – Három lépéssel balra találja a kaput. Csak akassza ki!
Úgy tettem, ahogy parancsolta.
– Jöjjön! – ragadta meg a karomat, és a terasz felé irányított, amely szakasztott olyan volt, mint az enyém. Leültetett egy karosszékbe, bort töltött elém egy pohárba. Magának is öntött, leült velem szemközt.
– Melyik házban lakik?
– Itt, a szomszédban.
– Megvette?
– Nem. Egy barátomé. Csak három hónapra költöztem be, dolgozni.
– Művész?
– Építész vagyok.
– Én is három hónapra kaptam kölcsön ezt a villát. Pihenni. Esténként átjöhet, ha gondolja. Remekül főzök, meghívhatom vacsorázni.
– Köszönöm. Élek a lehetőséggel.
Így ismerkedtem meg a hegedülő lánnyal. Esténként átjártam hozzá. Hol italt, hol ételalapanyagot vittem ajándékba, amit ő ügyesen elkészített, s jóízűen elfogyasztottuk közösen. Utána iszogattunk, beszélgettünk, múlattuk az időt. A zene és a művészet adódott közös témaként, s a lány szeretett magáról mesélni. Hamarosan megtudtam, hogy a kedvese küldte ide, s az is tudomásomra jutott, hogy a szerelme nem független ember.
– Nem hagyja ott miattam a családját – mesélte egy csillagfényes éjszakán. – Ő azt mondja, csak a gyerekei miatt nem él velem, de én ezt nem hiszem. Azért küldött ide, mert kiborultam. Idegösszeroppanást kaptam.
– Megérte egy ilyen férfi miatt?
– Milyen férfi miatt? Nem is ismeri!
Zavarba jöttem. Ötöltem-hatoltam.
– Ez igaz. Csak, gondoltam, nem magával él…
– Attól még szerethet! – csattant fel. Máskor oly kellemes hangja már-már csikorgott. Fülsértő volt, bántó.
Kisvártatva szelídebben hozzáfűzte:
– Bár, be kell ismernem, gyakorta én sem hiszek ebben. És ez fáj. Az igazság az, hogy én csapot-papot hátrahagynék érte – lehajtotta a fejét, hosszasan nézte a lábát, mintha valami idegen tárgy volna.
– Igaz, nekem nincsenek gyerekeim – suttogta. – Magának vannak?
– Kettő. Két lány. A volt feleségemmel élnek. A kisebbik óvodás, a nagyobbik harmadik osztályos.
– Elvált ember – szögezte le tárgyilagosan.
– A feleségem talált nálam jobbat – dünnyögtem keserűen.
– Régen?
– Két éve már. Sokáig tartott, míg beletörődtem. Nem volt könnyű.
– Az én helyzetem sem az – sóhajtotta. – Tudja, amikor megismerkedtünk, volt egy barátom. Aztán néhány hónap múlva szakítottam vele. Nem bírtam a kettős játékot. Két embert csal meg mindenki, akit egyet megcsal.
– Ez így igaz! – hagytam helyben buzgón a szavait. – Én is így gondolom. Ha megcsalja, teszem azt, A B-t C-vel, utána ugyanez az A C-t B-vel szintén óhatatlanul megcsalja. Még akkor is, ha nem fekszenek le egymással, úgymond. Mert mindez, szerintem, nem pusztán szexuális kérdés.
– Pontosan! – helyeselt ő lelkesen. – Látja, pontosan ezért kaptam idegösszeroppanást. Ezért pihenek itt. Nem csinálok semmit, csak hegedülök és gyönyörködöm a kertben. Mégis… Fáradtnak érzem magam folyvást. Úgy érzem magam, mintha két part között lebegnék!
Ezen a kijelentésén meglepődtem. Beszéltem neki grafikus barátom rajzáról, amely az íróasztalommal szemben lóg a falon. Áthívtam, hogy nézze meg. (Akkor már két hete minden estémet a vendégeként töltöttem, ám ő még egyszer sem járt nálam.) Sokáig szemlélte a képet, vizsgálta, fürkészte, szinte még meg is szagolta.
– Igen – mondta végül. – Értem. Két part között. Szakasztott, mint én. Köszönöm. Most visszamegyek. Ne haragudjon, de azt hiszem, egész éjszaka hegedülni fogok.
Valóban egész éjszaka hegedült. Én pedig hanyatt feküdtem az ágyamban, bámultam a mennyezetet, és füleltem. Nem vagyok nagy zeneértő, de abból a hegedűszóból mindent kihallottam. A fájdalmat, a vágyat, a bizonytalanságot. Könnybe lábadt a szemem, miközben hallgattam.
Azóta az éjszaka óta a szomszédom nem mesél magáról. Festményekről, épületekről, irodalomról társalgunk, a kert növényeit dicsérjük, a zenéről beszélgetünk. Ő is, én is gyakran sétálgatunk a házunk körüli elhanyagolt kertben. Mindketten megnyugvást találunk ott. Én már csak úgy tudok dolgozni, ha előtte egy-két órát őgyelegtem a füzek alatt, belegázoltam a pampafűbe vagy üldögéltem a tavacska partján. Lételememmé vált mindez. Amint a hegedülő lánnyal eltöltött esték. Kiestem az időből, illetőleg saját, önálló, az Időtől független időmet éltem. Boldog voltam, ha nagy ritkán eszembe jutott, még másfél-két hónapom maradt az időn-kívüliségből. Voltaképpen (más módon ugyan, mint a hegedülő lány, de) két part között lebegtem én is. Két part között, szabadon.
Aztán a minap szokatlanul zavaró csendre lettem figyelmes. Órákba tellett, míg rájöttem: nem hallok hegedűszót. Átsiettem a szomszédba. Könnyedén kiakasztottam a kaput, felszaladtam a teraszra, bekopogtattam az ajtón. Semmi válasz. Újra kopogtattam, majd kiabáltam is. Senki nem felelt.
– Kit keres? – hallottam végre egy hangot a hátam mögül.
Sarkon pördültem: egy idősebb, harcsabajszú férfi állt mögöttem.
– Lakott itt egy lány, minden nap hegedült – hebegtem zavartan.
– Ma hajnalban elment – világosított fel az öreg. – Eddig szólt a bérlet. Jól ismerte?
– Barátok voltunk – feleltem.
– Ma reggelig bérelték neki az ingatlant – közölte. – Ha jóban voltak, tudja, hol keresse. Viszont arra megkérném, ide ne jöjjön többet, nincs itt magának dolga!
– Persze – makogtam. – Magától értetődő. Jöttek érte?
– Az úr, aki a bérletet is intézte. De ezt csak tudja, ha a barátja volt, nem?
– Hogyne! Elnézést a zavarásért! Viszlát!
– Isten áldja!
Zavarodottan, megalázva kullogtam haza. Bántott, hogy a lány nem búcsúzott el tőlem. Bár, ha jobban belegondoltam, miért is kellett volna elbúcsúznia? Igazán semmi közünk nem volt egymáshoz! Amúgy is túl sok időt fecséreltem rá, azt hiszem. (Ilyesmiket hazudtam bele a saját szemembe…) A tervek haladnak, de nem a kellő ütemben, nem árt, ha sebesebben dolgozom! És ezentúl minden energiámmal a munkámmal foglalkozhatom, nem tereli el a figyelmemet semmi, bizonygattam magamnak. Valójában azonban végtelenül szomorú voltam.
És furcsa módon éjjelenként néha még hallom a hegedűszót.
(megjelent: V. évf. 2. szám, 2005. nyár, 60–62. o.)
Cseh Károly
Falusi capricció
Télutói napok hosszú barna sokkja
múltán rügyet hegyez az orgona bokra,
s fütty és csivogás is metszegeti
már szögesdrótját a fénnyel teli,
karcos széleknek;
s hogy ijesztgetnek
feltámadással a temetőn
boltozódó vakond-kupolák!
Tétova még a hársfaág,
akárha ha lenge iránytű remegne:
vetésre mutasson vagy szőlőhegyre?,
mert itt is ott is távlatok nyílnak,
ahogy a borostás, gazba süllyedt
kertek alatt fel-felujjongva
füstből kifeslőn az első tüzek.
Csak a parasztok Krisztusát, a krumplit
temetik tompa kapa-pufogással,
míg zöldre fordítja márciusunk itt
lassan a lanyha időt,
s akkor a lombja kinőtt
tavasz lesz a faluban,
hogy este felé – a láz nem lohad –
elfelejt harangozni a harangozó,
és nem zárja le a nappalokat.
(megjelent: VIII. évf. 4. szám, 2008. tél, 75. o.)
Dudás Sándor
Hangtalanul és tétován
Némán és olyan tétován,
ahogy kövön az árnyék,
s mint tébolydában a bolond,
ki jelenén is átlép,
– bár jövője, se múltja sincs –
vagy mint légy, oly megadón
elhagylak. Keress magad
ünnepnapi-puha párnát,
s ölelgesd. Telihold van.
Én addig elhúzódozok
egy seholsincs sarokban.
(megjelent: V. évf. 2. szám, 2005. nyár, 67. o.)
Farkas Arnold Levente
Az egyik vers
Az egyik vers sárga volt,
mint az elmúlás. (Majdnem
azt írtam: „sárga volt, mint
az ősz”, pedig az őszre
az elmúlás nem hasonlít.)
Olyan vagyok, mint az ősz:
sárga, és talán elmúlok
hirtelen, mint erdőben
a hasonlat. (Erdőben tüzet
rakni? Ma mindent lehet.)
Egy, kettő, három, négy –
számolok. (Mert nem
azt féltem, ami az életem,
hanem azt, amit az élet
birtokol: az elmúlás színét.)
(megjelent: V. évf. 3. szám, 2005. ősz, 76. o.)
Fecske Csaba
Az erdei házból
az öreg nyírfába
kapaszkodva sírt a szél
egész éjszaka
*
lement a nap
verítékezni kezd a fű
égfoszlányok libegnek
a lombok közt
*
ahogy letörik róla
egy száraz ág
nagyot káromkodik a fa
*
ciripelő tücskök varrogatják
türelmesen csöndemet
*
fölnéztem az égre s hirtelen
tele lett a szemem csillagokkal
*
a föld alatt gyökerek
hallgatnak mélyen
van miről
*
megborzong a Bükk
ahogy a fáról
harmatcsöpp pottyan az avarba
*
ahogy bezártam az ajtót
hallottam az ajtórésbe
szorult ég nyöszörgését
*
vajon mit gondolhatott rólam a fias nyúl
mely csaknem földig érő hassal
menekült előlem
*
piros szemeit villantja rám a som
karmát élesíti a szélben a csipke
a leghitelesebb forrásból tudom
hol vagyok s mi vár rám
*
rőt fűszálak közt
a tavalyi nyár nyoma
*
kakukk szól messze az erdő mélyén
vajon melyikünk szerencsésebb
én aki tudok róla
vagy ő aki nem tud rólam
(megjelent: VI. évf. 4. szám, 2006. tél, 62–63. o.)
Halmosi Sándor
A fenntartható csodákról
az éneklőmesternek, az életnek zsoltára.
- És adtál te nekünk csókot, lelkünkre pecsétet, hogy
bele ne romoljunk a hadakozásba, miként az ellen
kívűl s belül ránkront és a hazugságban megfürödik
és a létrontásban el nem fárad.
- De te kivettél minket a pusztaságból, és elvezettél a
lugasba. És szánkra tetted a bort, és szánkra tetted a
szót, hogy többé mi már ne tévelyegjünk.
- Hogy sem mi, sem unokáink, sem azok unokái ne
hibázzák el a mértéket, a csendet és a tisztánlátás
kegyelmét. Hogy ne szomjúhozzunk többé mást, mint
a napfényt, mint a tiszta és egyenes beszédet. Igéket,
melyeknek múlt idejük van, jelenük és jövőjük.
Szavakat a szóközök mögött.
- Mondják, írod, Segoviában a nők még nyolcvan
évesen is őrzik a szépséget, az eleganciát, a férfiak az
irántuk táplált rajongást. Sok a fény, a meleg és a
pompa, Kelet varázsa, Közép-Európa vallásos
buzgósága.
- És Hegyalja buzgalma és a Bodrog köze, a
Hernád mente, a Tiszahát. És hogy neve legyen a
csodának: Ezerjóvölgy, Kopasz Csárda, Solitude,
Bebenhausen, Szenttamás. Megadja a föld az ő
gyümölcseit.
- Mert belé vagyunk helyezve a világba, mint belénk
a szomorúság, és egymásnak öröme.
- És belénktetted az elégtelenséget is, a pajkos
civódást, az élcet, lamenteket, a kackiát. Hogy ne
legyenek a te napjaid vígság nélkül valók, és a mieink
is, kiket a legfőbb művednek mondanak, legyenek
hozzájuk hasonlók.
- S ki evett már mézzé lett körtét, aki csókolt már
szomjas szájat, és az visszacsókolta őt. Aki kitalálta
a teaházat, a vízipipát, a brióst. A kardamomot, az
oregánót, köményeket. A havat,
a sültgesztenyét.
- Aki a szerelmet.
- Mert lakhatásom van tebenned, és neked
énbennem. Otthon, mit megálmodni jó, megcselekedni
érdemes. Hova betérni csendsziget, gyerekzsivaj,
vendégvárás. Hol a bársonyok.
- Zalán, Verona, Pfalz. Lecco. Monte Barro.
Nem vagyunk egyedül. A dolgok lelke elkeveredik az
élőkével, és a misztérium megvárandósul minden
mozdulatban és szóban. Langeoog, Ikland, Zsámbék.
Hany, Sárospatak.
- Tango argentino.
Tabán.
- És miénk a szenvedés története is, a hajlítók
között is a legnagyobb. Hogy az alázatot el ne vétsük,
hogy a létezésből könnyűség okán ki ne vetődjünk.
- És lám megadtad nekünk a tapintás kegyelmét.
Simogatni, érinteni. Megfogni, átölelni, szorítani.
Megtartani, felemelni. Cirógatni, integetni,
megpofozni, verejtéket, szeme sarkát, szája sarkát
letörölni, kalászt fogni, markot vinni, barázdába
beleállni, nem billegni, eke szarvát, kasza nyelét,
kantár szárát átalvenni, palántázni, kacsot tépni,
lobot lopni, ágyat vetni, elengedni, elengedni.
- Szájba venni, számbavenni.
- Szépasszony völgye, Búbánatvölgy.
Madarasi Hargita.
Présház.
- A klastromot benned is a csend építi. És
Piazzola mester, és Bartók tanár úr. Ünnepnapokon
zengedezik a teremtett világ. És amikor dolgozni kell,
kedves a szerszámok üteme.
- Mert te kilopkodod szívünkből a bosszúságot, és
garmadba állítod a mi nagy tanulságunkra.
- És hallják ezt minden népek, és felbuzdulnak,
miként a szarvasok Gemenc erdein.
- Mert tudja mind az ő dolgát, és dolga vagyon
mindeneknek, amióta a folyók elindultanak a földnek
gyomrából, és a mi szemeink az csodáknak látására.
- Mert elmúlik minden, csak a szentség az örök.
És ez a világ az ő képére és hasonlatosságára. A mi
kishitünk, a te nagy hosszútűrésed. A hazugoknak
elvetemedése. Az ige és a bor. A szerelmetes szavak.
(megjelent: VIII. évf. 1. szám, 2008. tavasz, 79–81. o.)
Karaffa Gyula
Nógrádi dombok
Haragvó zöldek,
aranyló sárgák;
Mint selymes bunda
nő szemérmén;
Olyanok a fák:
Az utak akár
szalag a kalapon;
Körbe-körbe.
A magas fűben
lábam botlik;
Múlt-gödörbe.
Végtelen tér.
Magam vagyok;
Önmagammal.
Őzek álma
száll az égre;
Fel a Nappal.
Grófok, bárók
nemesedtek;
Túl a végen.
Vászongatyák
száradoztak;
Kinn a szélben.
Palóc-szótól
terhesednek;
Ma a versek.
Atyafiak
találnak meg;
Szép szerelmet.
Szeretek itt.
Mint falevél;
Lóg az ágon.
Nincsen határ.
A folyó is;
Szabadságon.
(megjelent: V. évf. 1. szám, 2005. tavasz, 66. o.)
Komlósi Kornél
Tánc
Hús vagy és csont és vércsatorna,
s az Isten se tudja mi még,
jólnevelt anyagba zárva rég
öröktől boszorka,
kántálj két bűnt eggyé,
zárd két comb aljára,
végy nótát, dúdolj most,
végső dal módjára,
nótázz és fontoskodj,
mert nincs már rá több vég,
csenj egy kis táncot még,
csenj egy kis ráncot már,
néznem kell, nem látlak,
táncot jár minden lét,
s táncot veszt mindenképp
bennünk majd mindenki,
hát így forr minden bál
más bálnak táncába,
nézd, bennem hogy dúlnak,
rád várva, s nótádra,
hány élet vén hangja,
hány végzet bűbája,
titkát és lomját hány
rab hagyná úrként el,
táncért és nótádért,
combod közt éjszínt járt
földért én elhagynék
mindent és mindenkit.
így járlak most én el,
így zárlak nótába.
Néznem kell, nem látlak,
táncot jár minden lét,
s táncot veszt mindenképp
bennünk majd mindenki.
(megjelent: IX. évf. 2. szám, 2009. tavasz, 80. o.)
Korpa Tamás
Kant mester a tengerről álmodik
Torna felett repedt el a tenger központi boltozata;
csapdosta vad hullámait, zöldes rojtjait lebegtette
a felhők közül. Egy biedermeier-pillanat.
A Dekkán-fennsíkon láttam ily összegubancolódott
szeleket, égtájakat, égöveket üvölteni. Az egek
csatornáján kettős kötéssel biztosítva eresztették
a meghegesztett Bárkát. Spielberg és Vilnius között
kiszakadt a vitorlából egy vászongalamb a Skandináv
fenyvesek irányába, majd hirtelen koordinátákat
váltott s belefúródott a sztratoszférába. Többé sohasem
láttam gesztenyebarna szemét – jól emlékszem.
Gyakorta mondogatták: Königsberg partjaihoz
bilincselték a tengert. Sose láttam a martalóc apályt,
ahogy kitakarja a korhadt hajóroncsokat szemlére
délután három órakor. A tenger itt van a nyomomban,
utánam lohol, agancsos viharokat ringat tér és idő
állandó viszonylagosságában biztosan. A tenger
a szemedben kéklik, búgó kagylóhéjjak őrzik
ujjlenyomatát. A felhők közé folyatták a tengert:
függőlegesen hullámzik az északi sarkon, vagy talán
csak a bizonytalanság tükröződik vissza a jégről.
Olvad a Hold, vékony sarló, Amazónia fáiba beletörnének
fogai talán. Holnap ár lesz, vagy megsüllyednek a tektonikus
lemezek s beszívja a magma a tengert, csillapítani szomját.
Ősrobbanás lesz: amit nem láttam sose volt, csakhogy
álmomban nagy víz lehettem, hömpölyögtem a partokat
űzve. Kőnigsbergtől néhány lépés a kikötő – egy hajóra sem
emlékszem egész életemben. De a gesztenyebarna szemű
vászongalamb az én utamat járta, s a szemem volt maga
a tenger.
(megjelent: VI. évf. 2. szám, 2006. nyár, 73. o.)
Lászlóffy Csaba
Az utódok avagy a költő esélye
„Olyan minden könyv, testvér, mint egy legyűrt betegség.
De az, ki hozzád szólt, ott van a mélyben.”
(Lucian Blaga)*
Árvíz után újabb istencsapás:
marad fülükben egy-egy szó talán?
Mennyi ismeretlen kifejezés, gondolja
a lány; még hogy: kígyó a kalangyában! –
(tetszik neki különben a három-ujj vastag
csúszómászó, feszülő testén a foltokkal).
Attól a szótól is zavarba jött, ami állítólag
a végzete volt annak a rusztikus költőnek:
eretnekhit! „Naná, még elpusztulok, érzem,
ha nem ihatok valami jégbehűtött fincsi italt,
egy kólát, vagy tonicot vodkával. Ez a csobán
«friss« és «üdítő« kútvízzel kínált; mosolyra
állt a szája (bajsza, mint ősi zuzmó), amint
hozzátette, hogy: Elhiheti a kisasszony, hogy
itt falun született volt az öröklét…Lenéztem
az ócska kútba: békanyál csillogott körben a
kővájatokban, brekegést is hallottam, esküszöm!
Szóval itt élt az a dilinós öreg!” – szakad ki az
autóstoppra váró nagyvárosi csajból egy meg-
könnyebbült sóhaj. És szánakozva gondol a rég
halott költőre, akire rárothadt a termés, miközben,
mondják, fonnyadtlevél-erezetekből jósolt s olyan
címeket írt a versei fölé, mint például: Hérakleitosz
a folyónál; közben a hegyekből lezúduló árvíz
mindent elvitt, még a ceruzáját se találta meg a
nyúlós iszapban, mely bugyborékolva feneketlen-
mély bugyrába süllyesztette a döglött borjúba rekedt
bőgést a máktejjel altatott kínokkal s a Szűzanya képére
festett földöntúli szomorúsággal alaposan elkeverve.
(megjelent: V. évf. 4. szám, 2005. tél, 71. o.)
Madár János
Végül
Az embernek végül se háza, se hazája.
Se világot megváltó szava. Nyelve alatt
csak elhagyott tájak. Szülőföld csöndje
és hava. Didergő lelke az égig ér,
élte – ha volt – csak ennyit ér.
(megjelent: IX. évf. 1. szám, 2009. tavasz, 79. o.)
Magolcsay Nagy Gábor
az árnyék
titánvér
táplálja minden álmodat útra kel
apollón tréfája az árnyék félelemhez fohászkodik
alkonyfád és a bátor ember
testében köröz
(megjelent: VIII. évf. 1. szám, 2008. tavasz, 72. o.)
Mezei Gábor
A hibái érdekelnek
a meszelés hibáit nézem,
a hibái érdekelnek a
szűzhónak a ház mögötti téren.
a szűzhónak a csillanása körül
fekete a lyuk.
a tér, a csend akadozása.
a meszelés hibái érdekelnek
a szűzhóban a fekete
lábnyomok, apró hibák
az emeletről. apró hibák
a lépések amerre
elhaladtál, amerre hátrahagytál.
Ilyen egy vers, amiben a halál
(megjelent: IV. évf. 3. szám, 2004. ősz, 71. o.)
Mogyorósi László
Fésű
Ahogy az izgalomtól kiszáradt ajkak
keresik egymásba kulcsolódva
az éltető nedvességet,
ahogy a nyirkos tenyér
felszárad egy női combra feszülő harisnyán,
végigszánt a combok között,
mint a fésű fogai a frissen mosott hajban,
hogy az elektrosztatikus vonzás
káoszt hagyjon maga után –
napjaimban helyükre igazította a dolgokat,
mikor távolodott, hozzátapadtak,
szanaszét állnak sorsom szálai.
(megjelent: VII. évf. 2. szám, 2007. nyár, 81. o.)
Oláh András
a legmélyebb csönd felé
terheinktől szabadulva
zuhanunk
– elgázolt csillagok –
mélyből a mélybe
*
mindegy már hogy öklöd
ütésre vagy imára
kulcsolod
peregnek a kialkudott
percek
s ha meghalunk
mélyebb lesz
a csönd
mint Isten hallgatása
(megjelent: VI. évf. 3. szám, 2006. ősz, 82. o.)
Palágyi László
megváltás
azt mondod hajlongnak előttünk a mezők
azt mondom fújja őket a szél,
nézed a tájat az ablakon át
nézem az ablaküveget –
eddig sem eszme sem megszokás
semmit meg nem oldott csak elintézett
de álmodtam már tyúkot repülni az égen
én nem tudtam hogy ezen illik nevetni
csőrüket madárijesztőkbe vájták a varjak
gyufaszálak lángoltak föl a skatulyákban
és nem angyalok álltak a mozgólépcsőkön
de az emberről úgy mállott le a szerelem
mint a vakolat egy pesti polgárház faláról
azt mondod darabokra hullott
mert még a kezdeteknél tartasz
amikor még, hogy el ne vesszünk
szép csendben mindent elneveztünk
s nem érzed a törmelék megváltásszagát
(megjelent: X. évf. 2. szám, 2010. nyár, 74. o.)
Szathmáry Zoltán
Az Idő
S ű r ű k ö d k é n t m i n d e n t e l l e p e k
k ö r ü l ö l e l v e, m a g a m b a f o g a d l a k:
n e k e m e l ő r e – h á t r a é r t e l m e t l e n.
S e m m i k e z d e t e, v é g t e l e n m i n d e n,
É n v a g y o k a n a p p a l s a z é j u r a,
m ú l á s, t e r e m t é s e g y – e g y l é p t e m,
n y o m o m b a n o l y k o r s e m m i
n e m m a r a d h a t e g é s z b e n, é p e n,
l e h e t a z é r c a v a g y g r á n i t
f i n o m p o r k é n t h i n t i a s z é l,
a h o g y p a l l o s o m l e s ú j t
m i n d e n r e,
m i e d d i g b é k é s e n é l t,
s m a j d t a l á n é l n i f o g.
N e m d ö n t ö k, v é g r e h a j t o k.
P a l á s t o m á r ny é k á b a b u r k o l v a
t ö r é k e ny l e t t m o s t a k e m é ny,
f a k ó, m i e g y k o r s z í n e s v o l t.
Cs ó k o m n y o m á n f o gy n a k a sz a v a k,
m é l y ü l n e k s o k a r c o n a r á n c o k,
m é g s e m t i s z t e l t e k, n e m v i g y á z t o k,
a p r ó s z e m k é n t a h o m o k ó r á b a n,
i n k á b b k e v e s e b b i d e i g h a l a n d ó k é n t,
p e d i g É n v a g y o k a l e g n a g y o b b Ú r !
(megjelent: III. évf. 4. szám, 2003. november, 54. o.)
Szénási Miklós
Dióparketta, likőr és voroneti kék
A hall mennyezetéhez közel az ikonfestőket idéző kék zománcos fénye fogja keretbe a bútorokat, a velencei tükröt, a faragott fogast – mindazt, amit az utóbbi hét esztendőben vásárolt a család. A dióparketta tompa ebben a környezetben, akár a csont, olyan ropogós, ahogy belép az ajtón a nő. Nem húzza le a cipőjét. Tudja, nincsenek itthon. Az ember elutazott. Üzleti út, ez olyan nagyszerűen hangzik, szokta is mondani otthon, aki ad magára, az néha autóba ül és megy, forgatja a kormánykereket, telefonál, van dugója is a fülében, elsőre mintha süket lenne, azoké éppen ilyen, de ha néha kivillan a zakó mögül a doktor úr bőr telefontokja, akkor mintha revolver bujkálna a derékra függesztve. Éppen, mint a filmeken, meséli otthon a lányának. Az asszony meg, a feleség, vásárolni ment, azután, hogy elvitte a gyerekeket az iskolába. Nem a közelbe járnak, pedig van itt kettő is, hanem a Kossuth utcára, az egyetem gyakorló általános iskolájába. A nagy hetedikes lesz jövőre, a kicsi a másodikat kezdi. Most már annyira végére értek az évnek, csak napok vannak hátra a szünetig. Akkor aztán irány a tenger, így mondta a feleség, ahogy végigsuhant a szobán és húzta maga után erős parfümillatát. Mintha selyem lett volna, könnyű muszlin, nézte a takarítónő. A Kossuth erős iskola, amikor beíratták Annát, a kicsi lányt, a tanítónő nyomatékosan felhívta a szülők figyelmét, szíveskedjenek nyáron törődni a gyerekekkel, jó lesz, ha ismerik a betűket, mire kezdődik a tanítás, mert aztán komoly dolgokkal foglalkoznak majd, erre nem lesz idő. Olvassanak sokat, forgassanak minél több könyvet augusztusban, hogy szeptemberre fittek legyenek szellemileg – így mesélte mindenkinek Zita asszony, a doktor úr felesége.
Jó cipőben táncolni a szőnyegen. Nézi magát a tévé képernyőjében, ahogy rázza a csípőjét. Halkan dúdol csak, mert igaz, hogy nincsenek itthon, de megszokta nagyon is, hogy viselkedni kell. A doktor úr nem szereti a hangoskodást, azért ordítani tud, még ha vendégük is van, és olvasni szeretne vagy ütni a számítógép billentyűit, mert mindig dolgozik, akkor is, ha könyveket lapoz, vagy nézi a monitort. Neki a telefon is munka. Ez az én szikém, mondja, mikor jó kedve van. Ezzel nyitom meg az ügyfelek pénztárcáját – és ilyenkor ragyog. Szeplői mint tüzes pontok villognak boldog képén. Nem orvos, hanem jogász. Tanácsokat ad, aláír, tervez, szervez, kialkuszik és befektet. Néha dicséri magát, szerény zseni volnék csak, akit e világ ismer, ám de nem szeret. Rézi, a takarítónő ilyenkor szelíden a konyhába siet, vagy ha a doktor úr ott fújja a füstöt, a fürdőszobában tüsténkedik tovább. Hetente egyszer a könyvek tetejéről is eltávolítja a port. Így szól az egyezség. És gondoskodik arról is, hogy a kukák időben az utcára kerüljenek, mire jön a nagy sárga autó. Rézi mamának hívják a gyerekek. Nem öreg még pedig, de így szokták meg. Az, aki a mellékhelyiségben a vattát szedegeti mások után, jobban jár, ha legalább a korát tisztelik. Miért is néznének fel rá? Kínai üzletekben vásárolja a ruhákat, és hiába bámul rá a hentes, sajnálja, de a tizenöt az nem tizenhét vagy nem húsz deka. A táncot viszont nagyon érzi, a ritmus elindul a fejéből ahogy a zene megszólal, nem is a hangszórókból, hanem onnan, belülről, látja magát, még gyerek, csilláros, nagy teremben forog, szép ruhában, nézik, felnőttek, dohányillatú, riasztóan komor emberek, a melódia kissé recsegősre sikeredett, de hibátlan, ahogy lejt rá, s hogy a fejében ez a régesrégi dallam életre kel, megmozdul a válla, a keze lendül, előre, hátra, a csípő fordul, a láb mintha ugrana, haragos kis őzgida, jobbik, te, makrancos cica, te, kicsi láb, te kicsi bal, toppant a másik. Táncolni mindig szeretett, az volt a veszte. Azt a rohadt Józsit is ott ismerte meg. Az nagyon tudta a figurákat, esküdözött, hogy járt még tánciskolába is, ott tanulta, hogy van foxtrott, meg tangó. És a királyok tánca, a rock and roll, a pörgő, a forgó, a subidúváp.
– Elég már – mondja magának. S megriad, ahogy a hangok darabokra törve még rezegnek néhány pillanatig a padlón.
Kedd van, ha jól számolja, ez a száztizenötödik e napból, amit Jógáéknál tölt. Ennek örömére, gondolja, jó lesz inni egy kortyot. Mit is tartogat ez a délelőtt, néz szét kissé sunyin, mintha látnák. Az a zöld ital, az nagyon erős volt, de olyan jó, zúgott a feje utána, erdők susogását hallotta, mikor ment hazafelé, és a macskaköves úton kétszer is megcsúszott különben kopogó cipője. A vodka is elmegy, bár azt a szörpjébe szokta keverni. Neki mindig tesznek ki sűrítményt, meg ásványvizet, de a hűtőben ott állnak a dobozos gyümölcslevek, nézi mindig, száz százalék rostosak. A vodkában az a jó, hogy nem vehetik észre, ha vizet önt a tetejére. Fogja az üveget, és rázogatja. Ez az én testem, az én vérem, kuncog, ilyen átlátszó kis mókákkal nyugtatja lelkiismeretét, mert az igazából nem tetszik neki, hogy lop ezektől, mert ha italt is, de mégis lop, még ha meg sem érzik. Meg ki tudja, honnan van ezeknek ez a nagy házuk. Három emelet a garázzsal. Így mondja a Jóga doktor úr. Ez a mi szentháromságunk, igaz, cicuskáim? És kacagnak mind nagyokat. Nem csak az italt dézsmálja Rézi mama, hanem a kamrát is. Néha. A lisztből, ha visz, a rizsből néha-néha, biztos, hogy fel sem tűnik. Ki méri marékkal, mennyi fogyott? Akkora a spájz ezeknél, szokta mesélni a lányának, mint a mi nagyobbik szobánk. Az enyém, mondja, és ebben van némi büszkeség. Mert csak meg tudta venni ezt a bérlakást, amikor kiárusították. Akkor még volt munkahelye, igazi, gyárban dolgozott, és adtak neki papírt, hogy vehessen fel hitelt. Nem volt valódi hitel az, mert nem a bank adta, hanem az ingatlanos cég, amelyik kiárusította a régi tanácsi lakásokat. A szomszéd nem vette meg, azt mondta, majd meglátja, Rézi, ha rá kell költeni, festetni a lépcsőházat, cserélni ezeket a nyomorult huzalokat a falban, a csipkés bugyogója árát is ki fogja köhögni. A lépcsőforduló azóta is úgy néz ki, mint amikor odaköltöztek, a kábelt sem kérte még senki, hogy húzigálják ki, a szomszéd viszont leadta a szemetes melletti kettő és feles lakást. Sok a bérleti díj, ennyi erővel mehetnék albérletbe is, háborgott, mert az azért az enyém, nem igaz? Még akkor is, ha havonta fizetek érte. Ment is. Őt aztán nem fogják kiforgatni mindenéből ezek a szemetek, keményített be. Tavaly látta Rézi lánya, a régi Unió áruház előtt bóklászott és bele-belenézett a szemetesekbe.
Hirtelen összerezzen. A csengő. Soha nem szólt még eddig, ilyenkor, kedden. Ki lehet az? Mire odaér a bejárati ajtóhoz, már csapódik is a kertkapu. Zita asszony lejt végig a díszburkolaton, nézi a cipőjét kapkodva lehántó Rézi, Rézi mama immár, hogy ott van, fut, nem veheti észre az asszony, hogy cipővel sétált a lakásban. Zörren a kulcs a zárban.
– Nem zavarok? – kérdezi nyájasan Zita asszony a takarítónőt. Sugárzik, látszik rajta, ez a nap nem olyan, mint a többi.
– Alig löktem le a cipőmet, hogy hallottam a csengőt, máris fordultam volna vissza – határozottan hazugnak érzi a saját hangját Rézi. Gyűrögeti a ruháját, keresztbe fonja soványka mellén kezeit.
– Az a helyzet – ragyog tovább a doktorné –, hogy ma változott a programom. – Három éve ismerik egymást, azóta nem sikerült összetegeződni, a magázásra meg nem áll a szájuk. Így aztán kínlódnak, míg egy-egy mondatnak megfelelő formát tudnak adni. – Nem kellene olyan szokásos keddnek lenni ma, ha nem baj. – Azért, hogy Rézi értse, gyorsan hozzáteszi: – De persze fizetnénk így is. – Majd kis szünet után, a ráncosodó homlok árnyékából: – És ha a doktor úr nem tudná meg, az sem volna nagy baj, ugye, nem lehetetlen ez a kérés?
Rézi nézi a padlót, a köveket hogyan fogja össze a minta, olasz, magyarázta a doktor, hogy először rácsodálkozott a földön indázó szőlőkre, meg nyilas angyalokra. Puttók, a szerelem ördögei, így mondta neki azon a napon, hogy először lépett e házba. Nincs mit tenni, ez a legegyszerűbb, csak térülni, fordulni, bólintani, hogy akkor én megyek.
– Én akkor megyek, és ha jó, a szokott időben…
– Hogyne – pirul Zita asszony a haja tövéig. És amire nem volt példa, amióta idejár Rézi, megérinti a karját, int húsos mutatóujjával. Nem fenyeget, hanem hívogat. Nagy dolgok készülődnek itt, jelzi két gyűrűje is. Táskájába túr másik kezével, keresgél, Rézi hallja, kattanva nyílik a pénztárcája, keresgél benne, de nem húzza elő, bele sem néz, csak kiemel valamennyi pénzt. Ötezer forint, csillan fel Rézi tekintete, de lesüti gyorsan, vonakodónak szánt mozdulattal elmarja, szorítja, ez már az övé.
Nem is tudja, hogyan keveredik ki a házból. A kaput nyitva hagyja, Zita mondta, nem kell berántani majd, így mondta, nem azt, hogy ne húzza, vagy ne csapd be. Máskor észre sem venné, de most látja, szélesen terpeszkedő bordó autó áll szemközt a gesztenyefák alatt. Napszemüveget visel a fickó. Sármos, gondolja Rézi, vagy csak nagyon gazdag. De ezt már nem is tudja igazából eldönteni, annyira egy és ugyanaz hirtelenjében ez a két fogalom. Rá sem néz, de azért visszakapja fejét, ahogy hallja, nyílik az ajtó, mintha szólnának rá, holott pontosan tudja, hogy nem.
– Te, nézd csak, látod, ma mit találtam? – mutatja otthon a gyereknek, hogy jön és ledobja a táskáját az előszobában a cipős szekrényke elé.
– Húsz rongy? Honnan van? – Rézi soha nem értette, hogy tudja ilyen könnyedén venni a lánya. Húsz rongy? Húszezer? Most hajtogatja csak szét a pénzt, és tényleg. Nem ötös.
A haza bölcse, a bankóra nyomtatott Deák Ferenc Rézivel szemben tudja, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Mert lesz nagy bevásárlás, likőrt is vesznek a boltban, és a lánya is kortyolhat belőle, és hoznak színes tévéújságot is arra a hétre, még ha csak öt nap van hátra belőle. De a likőr édes és hazug ital. Agyában másnap csendes eső szemerkél majd és néha villámokat süt el a front a tekervényes labirintusban. Rézi elveszíti önmagát néhány órára. Nem részeg lesz, csak tétova, és ezt bizalmaskodásnak veszi Zita asszony, mert a takarítónő, ha nem is kacsint rá cinkosan, de felveti, mi lenne, ha esetleg mégis tegezhetné a doktornét, mert csak egy korosztály volnának ők, mondja, és hozzá, hogy talán, mert ez a pillanat a megvilágosodásé már, hirtelen tiszta és átlátszó lesz minden, legszívesebben újra kezdené ezt a reggelt, e kérés nélkül.
– Hogyne Rézi mama, már én is gondoltam erre – csak ennyit mond az asszony. De a hangjában van valami, amitől hideg futkosik a hátán.
Így lesz majd, sóhajt Deák. Ezek soha nem tanulnak semmiből. Nem a tőke hiányzik e népnek, esküszik magában, hanem a szellem. Tudja, Rézi napjait egy kezének ujjain megszámlálhatni innen e házban. S ha már nem jár ide és keresi, hol, hogyan, miből is lehetne, mert élni kell, néha vissza fog gondolni e családra. Az arcukat azonban egyre kevésbé tudja majd felidézni. Még a hangjukra emlékszik legtovább. És a kékre, mely a hall mennyezetén futott körbe, s keretet adott életüknek Rézi szerint. Egyszer azt mondta róla egy vendég, de erre már nem emlékezett az asszony, mert akkor jött, mikor ő távozott éppen, hogy ez az olaszok által Belliniről nevezett azúr – amit a szláv ortodoxok voroneti kéknek hívnak az 1500-as esztendők óta.
(megjelent: VII. évf. 2. szám, 2007. nyár, 86–89. o.)
Tatár Balázs János
Néhány elő-szó:
A kubizmus, mint az avantgárd festészet egyik kiemelkedő irányzata önmagáról vallotta, hogy képes a kockából egymástól különálló tereket felépíteni. Kubusokra bontotta ezt a teret, melyet először lerombolt, megnézte a különféle perspektívákból, majd egy félkész művet hozott létre. Többen azt tartották a korabeli művészettörténészek közül, hogy a kubizmus nem is létezett, mert semelyik képe nem készült el. Később, a második világháború után kezdték el ezeket a nagy méretű képeket egyre behatóbban és elismertebben vizsgálni, sok kritikusnak kerültek elő utólagosan olyan jegyzetei, melyekben ezeket már dicsérte, nagyra tartotta. Természetesen, mint ahogy az a legtöbb avantgárd mozgalomnál is tapasztalható, a kubizmus is rövid élettartamú volt, aktívan 1908-1913 között létezett, a Függetlenek Szalonja és az Őszi Szalon kiállításain sikerült bemutatkoznia.
Legkiemelkedőbb alkotóitól válogattam, mikor versciklusomhoz alapanyagot kerestem. Hogyan lehet (és egyáltalán: lehet-e?) a képzőművészet ezen izgalmas ágát leírni, megírni, át- és újraírni? Jean Metzinger írta Pablo Picassóról 1910 őszén Megjegyzések a festészetben című írásában: „Semmi értelme lefesteni valamit, amit le is lehet írni.”
Ma ez talán így hangozhatna: Semmi értelme leírni valamit, amit le is lehet festeni.
A magyar nyelvtan sok mindenben korlátozni igyekszik az embert, ahogy a festészetben az ecset és a festékanyagok is. Az alábbi nyolc rövid verssel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezeket a gátakat nem szükségképpen kell ledönteni. Voltaképpen: nem fontos észrevenni őket.
Nulladik él:
ahogy a kockának tizenkét éle van
ugyanúgy nincs a gömbnek
ezért a kocka az alaptest
a nő és férfi sokszögeiből épülhet fel
Első él:
(George Braque: Hegedű és paletta 1909)
„geometriai alapelemekké redukál”
/Louis Vauxcelles/
hangjegyek az egyenes vonalán
axiomatikus válasz nincs
miért is volna
egyenesek a hangjegyek vonalán
Harmadik él:
(Juan Gris: Párizsi házak 1911)
„a város a tér újraszervezésének motívuma”
/Irina Vakar/
mátrixokban való
tökéletes idomok
érzékek és ízlés nélkül
nem többek
mint ódon faajtók
Negyedik él:
(Pablo Picasso: Három nő 1907-1908)
„mindent egybevetve, elég rémisztőek voltak”
/Gertrude Stein/
a vonalakból kigombolkozni
négy mínusz egy
kettő plusz egy
egy nem egyenlő eggyel
mikor a definícióm sérül
Ötödik él:
(Fernand Léger: Aktok az erdőben 1909-1910)
„a végletekig akartam vinni a térbeliséget”
/Fernand Léger/
előjelváltáshoz
az indukció törvénye
színváltáshoz
csupán egy paletta
szükségeltetik
Hetedik él:
(Pablo Picasso: Gyümölcsöstál és kenyér, asztalon 1908-1909)
„külön-külön találta meg a maga egyéni kalandját”
/Pablo Picasso/
csúszás a matematika
gömböknek különteret adni
a hasáb sokszínűsége felér
néhány leértékelt szárazkenyérrel
(70%)
Nyolcadik él:
(Juan Gris: Szivarozó 1913)
„valamennyi képmező egyenrangú”
/Werner Hofmann/
kocka lehet
a definícióktól függetlenül
egy gömb
ugyanez visszafelé
nem érvényesül
mert a definíciókon
kívül rekedünk
(ez lehet egy definíció)
Tizenegyedik él:
(Robert Delaunay: A torony függöny mögött 1910)
„a színek fejezik ki a rendet”
/Robert Delaunay/
pozíciók a rendszerben
iksz és ipszilon
hogy többet ne mondjak
(mondanék többet is)
Tizenkettedik él:
(Jean Metzinger: Uzsonna 1911)
„a profilból látszó modell mindkét füle”
/Albert Gleizes/
törött csésze
egyenlő
(megjelent: VII. évf. 3. szám, 2007. ősz, 76–78. o.)
Tóth-Máthé Miklós
Az első kalapom
Abban a tanévben a Humán Internátusban laktam, és már nagy legénynek hittem magam, pedig csak a tizenötödik évem felé közelítettem 1951-ben. De hát aki pecúrként kezdte Patakon, és ráhúzott már csaknem öt telet, az joggal hihette, hogy már-már a felnőtt státuszt ostromolja. Ehhez még hozzájárult meglehetősen színes múltam is, hiszen a Humán Internátus már a harmadik lakóhelyem volt, az Angol Internátus és a Tanítóképző kollégiuma után. Ez utóbbiban ugyan csak egy tanévet töltöttem, de a legkülönösebb esemény mégis ott esett meg velem, mikor is egy egér belefialt a télikabátom külső, nagy zsebébe. Mi tagadás, temérdek egér rohangált ott akkoriban, mert, ha jól emlékszem, valahol búzát is tároltak az épületben.
A Humán Internátus liberálisabb szellemiséggel bírt, mint a szomszédos Angol, ahol keményebb, regulárisabb módszerekkel idomították a növendékeket. Az eredményeket tekintve biztosan megvolt ennek is a haszna, de a diák mégiscsak jobban kedveli a szabadabb légkört, amely a Humánban Palumby Gyulának volt köszönhető. Mivel érte ezt el? A humorával, melyet mint az internátus igazgatója sem hagyott a kapun kívül, hanem ezen posztjában is igyekezett kamatoztatni. De mert jó tanár is volt, a diákjainál is megengedhetőnek tartott egy-egy humorosabb beköpést, és olyankor ő nevetett a legjobban. Egy ilyen elmeröppentyűmmel – a korai sikert megjegyzi az ember – én is nagy tetszést arattam egy esti összejövetelen, ahol éppen Oszlopos Simeonról volt szó.
– Milyen kár – mondta Palumby –, hogy az a keresztény aszkéta inkább kiment a sivatagba, és harminc évig ott ácsorgott egy oszlopon, pedig bizonyára hasznos tagja lett volna a társadalomnak.
– Oszlopos tagja – szóltam közbe, mire olyan röhögés harsant fel, hogy Palumby sokáig nem tudta folytatni fejtegetéseit. Már csak azért sem, mert ő maga is hahotázott, hiszen legalább annyira díjazta a diák humorát, mint a sajátját.
És bizonyára ennek a liberális szellemiségnek tudható be, hogy én is szabadabban kezdtem kialakítgatni a saját egyéniségemet. Ami elsősorban külsőségekben nyilvánult meg. Hiszen, mint említettem, nagy legénynek tudtam már magamat, és nemigen fűlött a fogam például a diáksapkához. Túlságosan kisdiákosnak éreztem, és ebből az attitűdből egyenesen következett a kalap utáni sóvárgásom. A felsőbb gimnazisták közül többnek is volt már kalapja, s ezáltal kétségtelenül felnőttebbnek hatottak. Arról nem is beszélve, hogy apám is mindig kalapban járt, és ahogy kicsit csálésan, féloldalasan viselte, az nagyon elbűvölt, mert igen férfiasnak tartottam.
– Édesapám – rukkoltam elő, amikor Patakra jött papi gyűlésre –, kéne nekem egy kalap!
– Minek? Ráérsz te még kalapot hordani. Egyáltalán szabad azt egy diáknak?
– Már hogyne lenne szabad – bizonygattam –, a felsősök között szinte mindenkinek van.
– Na jó, de azok felsősök. Te még messze vagy attól és leszel, ha nem kapod össze magad a tanulmányaidban.
Ez a célzás a robotos iskolai hétköznapokra persze nem lepett meg, mert apám csaknem minden társalgásunk közben a tanulmányaimra terelte a szót. És mert pap volt, néha egész kis prédikációt rögtönzött megjobbításom érdekében. Az indító mondat után most is egy ilyen következett, de amikor befejezte, megint csak visszatértem a kalaphoz.
– Édesapám – kezdtem egy mély lélegzet után –, ha megvehetem a kalapot, azt egyfajta előzetes jutalomnak tekintem, és cserébe jobban odafigyelek majd a tanórákon is.
– Biztos ez ? – nézett rám, de akkor már mosolyogva. – Mert ha nem, én leveszem a fejedről és odalököm az első kutyának, amelyik az utamba kerül.
Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van, és amikor a százast is a kezembe nyomta – nagy pénz volt az akkor! – már csaknem felnőttnek éreztem magam. No, de hogyan tovább? A kalapvásárlás nem akármilyen művelet, ahhoz partner is kell, külső szemlélő, aki helyben hagyja, vagy éppen nem, a felpróbált fejfedőt. A kalap nélküliek közül senki sem jöhetett számításba erre a posztra, csak egy olyan kalapos felsős, akinek a kalapja nekem is tetszett. Ez ugyanis kellő biztosíték volt arra, hogy jó ízlése van. Hosszas töprengés után N. Pali mellett döntöttem, két okból. Először is, mert barátomnak tudhattam, annak ellenére, hogy két osztállyal felettem járt. Másodszor és főleg azért, mert az ő kalapját tartottam a legtetszetősebbnek. Sötétszürke, jól bejáratott, felül szabályosan kerekre gyűrt, szalagja mentén már erősen szalonnásodó, tehát a kalapok családjában előkelően patinás. Magamnak is valami ilyet képzeltem el, csak vadonatújban.
– Örömmel társulok hozzád – egyezett bele Pali –, de arra ne számíts, hogy Patakon tudunk venni. Jó kalapot csak Újhelyben találunk, oda kell átmennünk a kisvonattal.
Az ötlet tetszett nekem, hiszen így összeköthetjük a kalapvásárlást egy kirándulással is. A kisvonattal meg egyébként is szerettem utazni, mert nagyobb társánál sokkal hangulatosabb volt, nézelődésre alkalmasabb, ahogy lassan, döcögve furakodott előre a hegyek között.
Az utazásra egyik hétköznap kora délután kerítettünk sort, bizonyára elkéredzkedtünk a szilenciumról ez ügyben, de arra tisztán emlékszem, hogy szép októberi időben történt. Kellemes langymelegben ballagtunk az újhelyi főutcán, amikor Pali hirtelen megtorpant.
– Van egy kis bökkenő öregem – mondta, miközben tekintetével kutatva körbevizslatta a környéket.
– Mi az? – bámultam rá.
– Hát csak annyi, hogy fogalmam sincs hol van a kalapos, vagy valami olyan bolt, ahol a tökfedőket árulják. Tehát mindenképpen érdeklődnünk kell. Tudod mit, komám, ott van az a cukrászda, menjünk be oda. Fejemet rá, hogy útba tudnak igazítani.
Bementünk a jó krémes illatú helyiségbe, ahol Pali azt javasolta, együnk is valamit, mert mégse járja, hogy csak úgy kérdezősködjünk. Beleegyeztem persze, mert én is megkívántam valami süteményt, elhessentve aggodalmamat, hogy az a pár forintos kiadás, még igazán nem veszélyezteti a kalapvásárlást.
– Na ez jól esett – mondta Pali, amikor kellő mennyiségű édesség bekebelezése után kijöttünk a cukrászdából. – Állítom neked, hogy ilyen remek francia krémest csak itt lehet kapni. Aztán a Rigó Jancsi se volt utolsó.
– Nekem is nagyon ízlett a somlói habos galuska – csettintettem a nyelvemmel jóllakottan bandukolva tovább, amikor néhány háznyira odébb Pali megint csak lecövekelt.
– A fene egye meg – csóválta a fejét –, elfelejtettük megkérdezni, hol van a kalapos. Látod, milyen marhák vagyunk, pedig azért mentünk be a cukrászdába. De nem baj – pergette körül a pillantását – abban a kocsmában biztosan tudják. Különben is olyan szomjas lettem erre a sok süteményre, hogy muszáj leöblítenem egy pofa sörrel. Te nem így vagy ezzel?
– Mehetünk – rántottam a vállamon nagyvonalúan és indultam a jó kalappal bíró felsős után a kocsmába.
Mit mondjak? Amikor estefelé vidám hangulatban visszazötyögtünk a kisvonattal Patakra, mindössze húsz forintom maradt a százasból. A többit otthagytuk Újhelyben anélkül, hogy megtudtuk volna hol a kalapos vagy az üzlet, ahol a fejmagasítókat árulják.
– Te öreg – lesett rám Pali, amíg az iskolakert sétányán tapodva tartottunk az internátus felé – csakugyan kéne neked egy kalap?
– Hát persze, hiszen arra kaptam apámtól a pénzt.
– Az enyém tetszik neked?
– Nagyon – szakadt ki belőlem őszintén, míg pillantásom végigpásztázta a sokszor megcsodált, patinás, már-már muzeális kalapot.
– Akkor eladom neked – kapta le Pali a fejéről. – Itt van. Adsz húsz forintot, és a tiéd.
Belekotortam a zsebembe, kihalásztam a maradék húszast és cseréltünk. Pali a pénzzel, én meg a kalapjával a fejemen tértünk vissza az internátusba.
Aztán, amikor ismét Patakra látogatott apám, már a Palitól vásárolt kalappal büszkélkedve vártam az állomáson.
– Ez került száz forintba? – kérdezte rögtön, és a nyomaték kedvéért még felé is bökött. – Ez a szutykos, zsíros tökfedő? Hol szerezted? Vagy találtad a szemétben?
– De édesapám – mondtam sértődötten – nagyon jó kis kalap ez. Tessék megnézni, már bejáratott. – Elhallgattam és utána tettem, mint egy varázsszót. – Patinás.
– Hát ami azt illeti, valóban az – nevette el magát apám –, de azért, ha lehetséges, ne ebben gyere majd haza, mert ilyet a faluban már a kondás sem visel. Megértettük egymást?
Bólintottam erre, és mentem apám mellett. Az ő fején is kalap, az enyémen is. Az első kalapom. És követhették azóta újabbak, szebbek, nagyobb szélűek, patinája csak annak az egynek van. Mert kopott, megszalonnásodott karimája alól máig cinkosan kacsint elő az a nagy legény, az a pataki diák, aki valaha voltam.
(megjelent: I. évf. 1. szám, 2001. február, 64–66. o.)
Vass Tibor
Valahogy nézése
A könyvek pakolásánál valahogy mindig a halottak
könyvei borulnak ki elém.
Megérint,
valahogy túl sok a halottam, vagy a véletlen túl sok,
ami elém hozza a kiborulásokat.
Valahogy megállok a pakolásban, lapozok,
olvasgatom a dedikációkat,
megérintenek,
elképzelem valahogy a már halott kezet,
élve hogy írta a sorokat,
mögé képzelem a halált, rá a szövegre,
meg bele is.
Valahogy így fogják olvasni a könyveim,
illetve hát nem azokat,
hanem az általam összeírt oldalakat,
akiknek beleírva adtam, küldtem,
ha költöznek, valahogy máshová rendeznek,
kiborulok, túl sok véletlen,
vagy túl sokak halottja.
Valahogy elképzelem a halott kezet,
azaz az élőt, amikor írja,
előttem írja-e épp,
látom-e, ahogy mozog a már halott kéz,
vagy postán küldi, nem a halott kezét,
s akkor nincs az íráshoz jelenet,
az írás van csak, az érintés, a valahogy nézése.
A nézés ellentmondást éleszt, halasztani a kérdést
nincs okom, miért hidegek a kiborult könyvek,
mindenük hideg,
és mégis miért mintha melegek,
egyáltalán, miért nem értem, mit üzen a tétova üzenet.
Mitől a hőfok idétlen ingadozása.
Miért nézem utána, ettől vagy attól a halottól van-e könyvem,
s ha igen, írt-e bele kéz.
Könyvem kevesebb volt, halottam se ennyi.
Tán nem kéne egy idő után költözni,
ülne meg minden halál érintetlen, a fekhelyén,
nem kéne valahogy elképzelnem a halált,
hogy borulnék elém,
játszanám-e a hideg-meleget,
hová is rendezném az érintett, kiborult könyvemet.
(megjelent: VI. évf. 3. szám, 2006. ősz, 80–81.)
Zsirai László
Őszi elégia
Felébredek, álmosodik a táj:
a köd széltépte fákra ül –
Előbb csak fénypont, majd állomás.
S fékező vonatkerék sikolt,
simuló síneket köszörül…
Megérkezem megint
mint egy idegen,
aki mindenkit ismer itt,
csak őt nem ismerik –
Esik.
Váci versét választom védelemül;
sorait homlokomra vakolja az idő, belül:
„Magányos lesz a sorsa még itt
sokáig annak, ki szeret.
Ki mindenkit ért – azt nem értik,
s nem bocsátanak néki meg”.
Az ősz abroncsa fáj,
elálmosodik a táj.
(megjelent: VII. évf. 3. szám, 2007. ősz, 86. o.)
(összeállította: Lapis József)