Hogy szakállától én is szúrósabb lettem,
nem éreztem még akkor, évei érve alatt,
hisz’ majd’ száz éves volt, mikor születtem.
Egy tót nótával még adósom is maradt…
Kisonokám! – így mondta, o-val. Nevettük.
De hogy nekünk egy se jutott a „nagyokból”,
(megértettük már, mely súlyos, nagy okból),
a négy öreg helyett egy vént szerettünk.
Kisonokám! Ne feledd, mire születtél!
De hát, mégis, mire születtem volna,
Nagymama? Most már kérdeném,
és néha látom is, mintha visszaszólna…
Kérdezz, fiú! A titok egyszerre serkent,
mint a hit, és mint a hit, bilincsekbe ver,
nem alszik többet mélyen, aki felkent
lesz, s nyughatatlanná válik, aki kérdezni mer.
Kérdeznék, mert megidősödvén, újra merek,
de félek, a választól elkezdenék félni!
Hogy lesznek állattá korábban emberek,
Nagymama? Biztos akarnál erről beszélni?
Inkább pár könnyűt kérdenék tőle,
mint: kolera, vérvád, első világháború,
szerelem. Hogy emlékszik a legelsőre?
Ezernyolcszázkilenvenötben lett nagykorú.
De kérdezhetném a Kölcsey-házról
is, ahol világra jött: hírnév vagy teher volt?
Vagy a millenniumról, királyavatásról.
Volt-e, hogy nevetett, mikor zokogott?
Vagy inkább meséltetném a dédanyámról,
kinek barátja volt? De mi hasznom lenne
pár árva szóból most, hogyha felelne?
Semmi talán, de meg nem tudhatom mástól
már, mire születtem. Apám-anyám, néném-
bátyám nincs, se olyan vén komám,
aki válaszolhatna, ha sírva kérném
is, magam feleljek hát magamnak ostobán?
Mire születtem? Mire megszülettem,
eldőltek mind e nemzet sorskérdései,
s a gépnek, melynek én is csavarja lettem,
nem maradtak már betömetlen rései.
Veletek együtt voltam egy szereplő:
veled, aki hitted, s aki sehogy se gondolta,
veled is. Mindegy, volt-e kezedben ostor, gyeplő:
lásd, mindőnknek ugyanaz lett a sorsa.
Veled, ki úgy hitted: másképpen lesz végre,
veled, ki most hiszi, hogy akkor másképp vélte,
és vele, aki helyettem s helyetted is félt,
míg tűzhelyet, családot másoknak remélt.
Húsz évvel elébb kellett volna születnem?
Már rég nem élnék. Vagy inkább hússzal később?
Még azt se tudnám, hogy mi lettem,
nem hogy még azt is: mire! Későn
vagy korán, az átka, hogy nem tudhatod
meg, másnak e tájék épp most mit jelent,
mert másra át sosem ruházhatod
ezt a rád kiszabott, egyszemélyes jelent.
Mire születtem? Anyám fogadott anyja
a kérdezésre, látod, megtanított,
s válaszként átadta volna még a titkot
is, ha sorsa száz éven túl is élni hagyja.
Hogy sosem ettem meg a csokoládét,
amit adott? Igaz: mert öreg szaga volt,
de mikor hozott anyánknak Cikória-kávét
néha, csend lett nálunk, mert olyankor dalolt…
Mégis adósom maradt egy tót nótával,
mivel egy nap, mikor épp húsz éves lettem,
elment, s száz év kevert magyar porával
együtt eltemettük, mire észrevettem.
Kisonokám! – indultam Pestre. – Írsz? Mikor látlak?
Nemsoká – hazudtam akkor, ó jaj, milyen régen.
Nagyon, nagyon lassan szárad meg az emlék tintája
egy soha meg nem írt köszönő levélen.