Bartkó Péter Szilveszter versei

Lapszám, szerző:

a tenger mégsem

a végtelen.

hanem ami elmossa.

a semmiből kitüremkedőt.

mint a többi táj. ő sem ismétli magát.

s nem ismétlődünk benne mi sem.

kijelöljük a bójákon túli távlatot.

de a hullám végül visszavet.

felkínálja magát a féléber pillanat.

hogy beleharapjunk a fák alatt.

 

valamiért jöttünk.

de mint a mohó turisták.

akik nem értik a helyet.

hiánnyal távozunk.

 

együtt indultunk

 

 

kéz a kézben. a gödrök és a tócsák kerülgetése

növelte köztünk a távolságot.

aztán folyó kúszott közénk.

de a hangunk. mint a szétázott papírhajó.

még éppen partot ért.

 

és átnéztünk. de a fák kitakartak.

mégis követtük a párhuzamost.

majd hegy nőtt közénk.

 

és köd szakadt.

erre az álomra is.

amelyből a reggelbe érkezünk.

minden alkalommal.

egyre távolabbról.

 

hosszú ősz

 

kezdődik el. és olyanok vagyunk mi ketten

mint a szellemek. vagy mint a tó és az ég

amely egykor összetartozott. szarvasok bőgése

zeng a völgyben. mint valami túlvilági ének.

voltunk. hollórebbenésnyi

lét után.

 

az agancsok a távolban összecsapódnak.

tudjuk hogy ennek a dalnak vége.

de még kitartjuk a magas cét.