Sehol annyi szeder nincs a világon, mint a nagynénémék falujának határában. Oda szegődtem a nyárra teheneket legeltetni, nyaralni is egy kicsit. A Dereszlán, Henyén, a Kápolna-dombon még a kilátás is megvolt, nem úgy, mint a Sifra alján, de ez utóbbi helyen szebb volt a termés. A vasúti árok partján is jócskán találtam, de a mozdony veszélyes lett volna a tehenekre. Leginkább a Henyére szerettem járni velük, mert ott sok kukoricás kapaszkodott a domboldalra, bennük a gazdák a kapanyélbe. Ha egyeltek, akkor szár is akadt. Már ismertek és kiabáltak, ha nem akarták a kivágott szárat összeszedni, etessem meg én a tehenekkel, ne húzgáljanak a kökényes, akácos árokparton, ha nem muszáj. Azért is jól éreztem magam ott, mert naponta elképzelhettem a szabadságharc itt sokszor elmesélt ütközetét, hosszan nézve a kis templomot a másik domb tetején. Mindig új hadicselt eszeltem ki az ellenség kárára. A végén géppuska, repülő is pusztította soraikat. Az egyik gépben én voltam a bomba kidobáló.
A két tehén mindig éhes volt, hát csak evett. Mint a pusztaiak, olyanok voltak: szívósak, erősek, csontosak. Hetente megjárták a szomszéd falu malmát fuvarban. Ilyenkor engem is elvitt néném világot látni. Augusztus végére annyira összebarátkoztam a tehenekkel, hogy abbahagyták az abrakolást fejésük közben, ha meghallották a hangom az ólajtóban.
Eljött a búcsúzás ideje a nyártól, nénéméktől, a domboktól, tehenektől. Unokatestvéremék délre jöttek haza a szőlőből aznap, hogy útra bocsássanak. Megmosdattak, majd kétszer is leöntöttek az udvar közepén a naptól felmelegedett veder vízzel. Kiszedték a legkisebb tüskét is a talpamból, tenyeremből, friss kötést tettek a már csaknem begyógyult lábujjamra, amelyről nyaranta lejött a köröm valahogy. A legújabb körmöm a Lámpásénak köszönhettem: az övé volt felül.
Az ebédre meghívták Magdit is, aki szeretőjének mondott. Hányszor bolondított, hogy nem megy máshoz feleségül, csak hozzám.
– El is mondtam a cukorgyárban a lányoknak, hogy én már választottam vőlegényt magamnak – állított be a nyárikonyhába. Ugye írsz majd nekem? Mikor jössz értem el?
– Majd a karácsonyi szünetben – mondtam mosolyogva, de a későbbi emlékezések szerint fülig pirulva. Komolyan vehettem a dolgot, mert a szomszéd bácsitól megkérdeztem, igaz-e, hogy fiatalabb ő is a feleségénél vagy tizenkét évvel.
– Nofene! – volt a válasz. – Mi ütött beléd? Halkabban, mert ha Mári nénéd meghallja, megharagszik.
Nem tudtam elképzelni, mi lehet sértő e kérdésben.
– Hát idesüss! Hat évvel vagyok idősebb a feleségemnél. Ha te ezt méregeted, neked szeretőd van.
– Van.
– Ki?
– Magdi!
– Most már értem. Ha sok paszulyt eszel, nagyra nősz, elveheted feleségül. Nekem is mondta, hogy ilyen derék legény kell neki, mint amilyen te vagy.
Ízlett ebédre a paprikás csirke, de nem tudtam, mennyi paszulytól nőhetnék nagyra karácsonyig. Ebéd közben köszönt be Károly bácsi.
– No, hol van a gróf úr? A hintó előállt. Tessék beszállni!
– Várjál már, Károly! Még nem is mondtuk, hogy te fogod vinni a kaszálóig. Onnan már nem olyan messze van a Tisza. Napszálltáig elérheted a révet – fordult felém néném.
A két ló valóban ott állt a szekér előtt a kerítés mellett az úton. Farkukkal, lábukkal sűrűn csapkodtak.
A nagy pohár víz után néném mosolyogva kacsintott lányaira:
– Hozzátok már be azt a csomagot, hadd lássuk, milyen vőlegénynek való ez a fiú!
Gyanítottam, hogy az a csomag, amelyet a szekrény aljára süllyesztettek, valami vásárfia lesz, a fizetségem, de nem néztem meg közelebbről. Egy öltöny volt. Néném biztosra ment a méretben, mert néhány napja egymás mellé állított bennünket Magdi öccsével. Jóska volt hát a próbababa. A kockás mintázat nagyon tetszett, és az az új illat! Szinte belebódultam. Megforgattak huszonnyolcszor, dicsérték a ruhát, a legényt, míg Károly bácsi sürgetőleg nem mondta:
– Azért meleg van még erre az öltönyre, meg aztán a hintón trágyát vittem délelőtt a tarlóra. Jó lenne már indulnunk.
Gyorsan visszacsomagoltuk az ajándékot. Magdi egy könyvet tett az öltöny két része közé:
– Ezt azért hoztam, hogy emlékezz rám, ha olvasod. Aztán írjál! Tudsz már levelet írni?
– Hogyne tudnék! Az iskolában már írtunk a barátunknak.
– El is küldtétek?
– Nem. Az a levél a füzetben maradt.
– Kisfiam! – szakította meg néném a beszélgetésünket. – Mondd meg édesanyádéknak, hogy a jövő héten elmegyünk hozzátok. Legyél otthon is jó fiú! Ha akarsz, a következő nyári szünetben is eljöhetsz. De mit beszélek? Karácsonykor. Igaz, Magdi?
– Bizony, mi már megegyeztünk – kedvesen, mosolyogva ölelt meg, majd a többiektől én búcsúztam gyorsan. Az ólajtón is bedugtam a fejem. A két tehén állva kérődzött. Egyszerre fordultak felém. Akkor biztos voltam benne, hogy az orrukon kiadott zönge a köszönésük volt.
A türelmetlen lovak nagyot rántottak a szekeren. A cukroszsákba is becsomagolt öltönyt az ülés alá tettem, rá a lábam gyengéden, hogy ne csúszkáljon a deszkán. A kanyarig még vissza-visszaintettem, aztán balról fordultunk, a hídhoz vezető útra. Kevés szóval zavartuk egymást. Én otthon jártam már a barátokkal, Károly bácsi meg az utat nézte, a lovait szólongatta.
– Aztán tudsz-e gyűjteni, villázni? – rezzentett meg váratlanul, gondolataimhoz végképp nem illő kérdésével.
– Tudok hát! A nagymama rétjén is gyűjtöttem már lucernát.
– Ez más lesz, sarjú sás a legtöbbje. Csúszik-mászik. Nehezebb mesterség, mint lucernát gyűjteni.
Fészkelődni kezdtem, hogy megmondom, erről nem volt szó, hanem mégiscsak be kell bizonyítanom, ehhez is értek.
– A cséplőgépnél már kévét is adogattam – kezdtem a szóbeli bizonyítást.
– A kazal aljáról, vagy a tetejéről? – igyekezett megfogni az öreg.
– Innen is, onnan is – feleltem önérzetesen.
– No, jó, majd meglátjuk.
Elhallgattunk. A lovak egyenletes tempóban vittek Károly bácsi célja felé, utam feléig. A távoli csonka torony oly közelnek tűnt, hogy az óráját is látni véltem. Szép tiszta, csendes idő volt. A kanyargós út számtalan árkon, erecskén keresztül vezetett. Némelyikben térdig érő víz poshadt. Néhány seregély raj húzott el fölöttünk uszonnára igyekezvén a szőlőkbe. Vijjogó sirályok kedveskedtek éktelen hangjukkal, míg a vadkacsák és bíbicek egy másik szólammal kapcsolódtak be a nyárvégi koncertbe. Csak egy-egy forgószél kavarta meg a nyugodt levegőt, visszahozva a szekér közelébe messze járó gondolataimat. – Ha felfogna s hazavinne csomagostul, de jó lenne! – ábrándoztam. A lovak is felfigyeltek a jelenségre. A fiatalabbik felhorkant, az idősebbik csak a fülét hegyezte. Nem messze tőlünk suhant el felfogva és leejtve néhány maréknyi szénát. Az egyik gazda gereblyéstül hasalt az egyik rudas szénán, el ne vigye a szél. A többiben sem tett kárt, elenyészett a közeli tó fölött. Elnevettem magam.
– Mit nevetsz magadban? – törte meg a csendet Károly bácsi. – Nem nevetni való ez. Ha téged kapott volna fel ruhástul?
– Nem ezt nevettem, csak eszembe jutott, hogy a kaszáló szomszédunk egyszer beszélt a széllel.
– Bolond a szomszédotok? Mit mondott neki? – kérdezte érdeklődést mutatva.
– Ó, nem! Gyűjtött. A szél feltámadt és minden rendet összekuszált, hordta át a mi földünkre. Erre föltartott egy villahegynyi szénát: ezt elviheted, de a többihez ne nyúlj! – kiabálta.
– Vicces ember, de a széllel nem lehet alkudni – zárta le a beszélgetést egy időre az öreg.
Négy felé járhatott az idő, amikor megérkeztünk útitársam sásasához. Kifogta a lovakat, a lőcshöz kötötte, majd egy öltésnyi szénát vetett a saroglyára, hadd szórakozzanak, míg ő gyűjt, azaz míg gyűjtünk.
– No, hajtod vagy kaparod? – tálalta föl a lehetséges munkafogásokat két kezében tartva a villát és a gereblyét.
– Hajtom – választottam a nehezebbet.
Két rendet fel is szedtem, de a mihamarabbi búcsúzás legjobb módját igyekeztem kieszelni, mert tudtam: a révész napszállta után aranyért se visz át a Tiszán. Az egyik haragosa azt terjesztette róla, hogy nem tud úszni se. Igaza lehetett, mert ha erősebb szél söpört végig a vízen, nem ült csónakba, pedig akkora ladikja volt, mint egy bárka. Nem könnyen borította volna föl a felénk járatos legerősebb szél sem. Ki is találtam, hogy az igazat kell mondanom, azt, hogy félek a révész következetességétől, ezért köszönöm a hintón való utazást, de már mennem kell. Amikor megszólaltam, mégis csak annyit sikerült célom felé lépnem, hogy maradtam.
– Károly bácsi, én már mennék.
– Hát felétek ilyenek a legények? Kifog rajtad ez a kis munka? No, majd én gyűjtöm, te gereblyézd!
Szégyelltem magam, de nem szóltam semmit.
– Tudod, mit? – állt elő egy újabb tervvel az öreg. – Inkább rakjuk fel az előző kaszálásból itt maradt kis boglyát, aztán mehetsz. Egy trappra a révhez érsz, hisz jó hosszú lábú gyerek vagy.
Rögtön be is fogta a lovakat, hogy a boglyához állhasson a szekérrel. Tényleg nem volt nagy csomó, de úgy éreztem, hogy most már igen itt van az ideje az indulásnak. Nem fogadtam el az uzsonnára invitálást sem, hanem hónom alá kaptam a csomagomat és útnak eredtem. Csak vagy tíz lépés után fordultam vissza:
– Csókolom, Károly bácsi!
– Isten áldjon! Köszönöm a segítséget. Mit mondjak Magdinak? – kiáltott utánam.
– Semmit, majd megírom neki levélben – büszkélkedtem újra tudományommal. Többé nem néztem hátra. Tisztában voltam vele, hogy az öreg jobbik lovának is sok volna három trappra is a révig az út. Nekilódultam. Az erecskéket, árkokat átugorva igyekeztem lenyesni a szekérút kanyarjait. Az egyik csatorna szélesnek tűnt, így visszamentem az útra. Ahol keresztezte egymást az út és a csatorna, a híd sás, nád és a sokféle hasított villámsújtott fűzfa darabjaiból készült. Nem andalodtam el a virágok szépségén, az estefelé törvényszerűen fölerősödő békakoncerten sem. Háttal a napnak haladtam, és egyre félelmetesebben növekedtek a nádak árnyékai. Az enyém is óriásira nőtt már.
A velünk átellenben lévő faluba érvén a cséplőgép hangját hallottam meg. Belevegyült ebbe a csorda bőgése és a hazafelé menetelő libarajok gágogása. Mellettem biciklisek húztak el, bizonyára a jobb parti másik faluba siettek. Mire a nap leszállt, ott voltam a révben. Már a töltésről kiabáltam: – Pista bácsi, hé! Tessék átjönni értem! Pista bácsi, hé! Láttam, hogy viszi haza az evezőit, ami nála az aznapi munkabeszüntetés könyörtelen biztos jele. Nagyon megijedtem, de újra feltámadt a reményem, amikor megállt. Még hangosabb kiáltozásba kezdtem, de hiába. Elindult haza. Szóltam még néhányszor, de nullára apadt reménnyel. Gyerektől szokatlan átokkal búcsúztam tőle: öntsön ki az árvíz! Ha őt, akkor bennünket is elvisz a víz, de ebben a percben mindez nem volt lényeges összefüggés.
Tudtam arról, hogy a szomszéd faluban komp is jár a Tiszán. Ha nem sietek, azt is lekésem. Hogy nem tud járni senki ilyenkor a vízen, pedig a harcsa épp most kap a legjobban. Ezt idősebb unokatestvéremtől hallottam, aki nagy horgász. Nem egyszerűen futás kérdése volt, hogy elérjem a kompot. Nem jártam még arra. Tudtam ugyan, hogy a töltés a legbiztosabb, de nagyon elkanyarodik a víztől, széles árteret hagyva az áradásnak. Mentem a parton bukdácsolva. A hold sem világított, csak a Göncölszekér görbe rúdja mutatta, hogy ő is másfelé megy. Egy ösvényre találtam, amely párhuzamosan futott a parttal. Kissé megkönnyebbültem, de a lehajló ágak, az átfutó szederindák kiszaggatták öltönyöm vásott papírját. A réten letört két gyékényvirág és nádbuzogány – amit anyámnak vittem volna – az egyik esésemnél eltört, kibomlott. Eldobtam őket, és már csak az öltönyt szorítottam magamhoz. A nagyanyám mesélte rémtörténetek, boszorkányos históriák a félelem felé mozgatták biztonságérzetemet. Hátra-hátranéztem, nem gurul-é utánam a kocsikerék, vagy nem lopakodik-e mögöttem egy lepedőbe bújt nyugtalan lélek. Csak néhány béka toccsant pocsolyába, meg a baglyok, denevérek húztak el egészen közel a fejemhez. Egy helyen az ösvény elenyészett. Széles tisztásra érkeztem, ahol vesszőhántók ütöttek tanyát, de most szombat van, mindenki hazavitte a heti hántott vessző mennyiségét, majd hétfőn jönnek vissza. Nekik bérletük van ahhoz a nyavalyás csónakhoz. Hogy borult volna fel az öreg, amikor egyedül ment értük! Akkor kiderült volna, tényleg nem tud-e úszni.
Alig éreztem már fájdalmat és félelmet, amikor valamiben megbotolva elestem. A bőröm nem lyukadt ugyan ki, de az öltönyöm víztől, sártól csöpögő gubanc lett. Nem foglalkoztam vele, mert mennem kellett. De merre? A víz felé gondoltam legjobbnak az irányt. Jól sejtettem, merre lehet a Tisza. Nem törődtem már szúnyogokkal, baglyokkal, denevérekkel, rémmesékkel. E perctől örökre könyvekbe, mesékbe szorultak vissza. Már ők sem kísértek utamon.
Hamar elértem a vizet. Ittam egyet összezárt tenyeremből. A túloldali ártéri erdő már eltakarta a falum fényeit, de balra tekintve megláttam a remény sugarát, amit a komp viharlámpája csurgatott a vízre. Nem volt már messze. Bukdácsolva, el-elcsüllyedve a lapály homokjában siettem maradék erőmet mind bevetve. Mire odaértem, az utolsó szekér is rágördült a komp rámpájára. Hangos nógatással állították sorba a fogatokat és nyugtatták a lovakat, ökröket. Egy motoros zárta a sort az aznapi utolsó járaton. A korlátba kapaszkodva álltam, szülőfalum felé néztem a lámpa fölött. Arra gondoltam, hogy a kövesúton megyek majd, nem alól, a víz mellett. Elegem van a füzesekből, ösvényekből. A kikötés pillanatában kiugrottam a partra, és addig rohantam, amíg meg nem botlottam. Nem estem el, de lépésre váltottam.
A motoros csak a kövesúton ért utol, de nem kérdezte meg, hova megyek. Az utcák kihaltak, semmi mozgás, hang, csak a kutyák vonítottak. Vagy meghalt valaki, vagy veszett kutya jár a közelben, olyankor szoktak így sírni az ebek. Az előbbire gondoltam, mert az kisebb veszéllyel jár. A falut elhagyva azért visszanéztem, nem jön-e mégis a veszett kutya. Lassan megnyugodtam, de lüktető fájdalmat kezdtem érezni a lábujjamban. A szandált le kellett vennem. Kihúzódtam az árokpartra, mert a frissen felöntött zúzalékkő szúrta a talpamat. A telefon vezetéke versenyt ciripelt a tücskökkel, de nem tudtam úgy gyönyörködni benne, mint a túlparti koncertben. A sötéthez hozzászokott szemem az oszlopokat vigyázta, mégis ütköztem eggyel. Félúton már azon töprengtem, mennyit érdemes elmondanom kálváriámból, hogy hirtelen haragú apám kárt ne tegyen Pista bácsiban. Kiállt a fájás a lábujjamból, már a révészre sem haragudtam. Távol voltam két hónapot, örülnek majd, ha látnak. Arra nem gondoltam, hogy néném is a gondatlanság gyanújába keveredik, mert inkább Pista bácsi kárára színeztem volna a történetet.
A falumba érve vakon hazataláltam volt. Most az egyszer nem ingereltem a korcsmáros kutyáját, pedig ezt a lehetőséget máskor mindig kihasználtam. Tizenegy óra lehetett, mert már zárva volt az apák boltja. A maradék távot hazáig már futva tettem meg. A kapuban még egyszer leesett a csomagom kutyánk eltúlzott szeretetmegnyilvánítása következtében. A csaholásra kijöttek szüleim.
Az előre elgondoltak szerint adtam elő az eltévedésemet. A részleteket el is hagyhattam fürdés közben, mint ahogyan a vacsorát is, de arra még volt erőm, hogy fölvegyem az öltönyt megmutatni, hogy áll rajtam. A ruha siralmas állapota beszédesen vallott mindkettőnk meghurcoltatásáról.
Álmomban az új öltönyömben jöttem át a Tiszán, mint valami kövesúton. Ezen a parton szüleim és barátaim vártak. Mintha Magdi is köztük lett volna azzal a könyvvel a kezében, amelyet valahol a túlsó parton kiejtettem a csomagból.