Dobriša Cezarić: Szlavónia
Kitárul meghitten szivemnek
újra a régi Szlavónia.
Tücsök cirpel a kalászok közt:
az aratás immár közel,
s gabonánkba a barna hörcsög
hívatlan vendégnek jön el.
Asszony ballag a gyalogúton,
réten át, messzi gémeskúthoz,
s dalol magában, áthevülve;
éneke, mint e föld, mely szülte:
szélesen áradó s elnyújtott.
Vesna Krmpotič: Mindig csak egyszer
Madár voltán mindig; de egyetlen egyszer
gyerek volt a madár – aztán soha többet.
Öröklét-fényedben egyszer tündököltem:
ág voltam s rám szálltál – hogy majd tovarebbenj.
Azóta ág vagyok, ringó és remegő.
Téged az időtlen ősi vágy vonzott már,
hogy az lehess újra, mi örökkön voltál:
madár, számtalan sok ágra emlékező.
Egyszer adatott csak, hogy számtalan legyek:
mikor elröppenni kitártad szárnyad –
minden gally s ág akkor fel, az égre lázadt,
és az erdő azt sem tudta, hogy létezett.
Washington, 1976. augusztus 21.
Dubravka Oraić: Csöppnyi templom
A templom, mint alma, kicsiny,
sötét, vak lövöldözés;
bibliai már itt a kín:
a toronycsonk égre néz.
Aratás helyett kaszál
rendet a kertben a halál,
s golyótól tátongó lyuk
az iskolán – szimbólum.
És a tizenketten?
Kik ők? Cinkos mind:
süket és lelketlen.
Teljesen megégett,
szenes a héja
Európa kenyerének.
És szállnak fenn a gépek…
- szeptember 19.
Tin Ujević: Lelketlen ősz
Régi ligetekben sétál a sárga ősz.
Lomha a furcsa párákkal teli lég.
Fáradt, fázó törzsek közt szálldosva időz,
s csipog lelketlen egy ördögi veréb.
Šime Vučetić: Két part
Két part vagyunk,
két sosem találkozó part.
Két part egy sorsa adassék nekünk:
hömpölyögjön köztünk az ár,
hömpölyögjön köztünk minden,
hömpölyögjön az örök ismeretlen.
Hiába hívásunk a vízen át:
két part vagyunk, mely egymásra lelni fél;
s nem térhetünk a forráshoz vissza,
hol egykor egyek voltunk ketten.
Testvériesít minket a fény,
testet ölt bennünk a gondolat,
és felhőként ring a szerelem
fölöttünk, a partok fölött.
Ó, milyen boldog partok vagyunk ketten,
mert nem találkozhatunk,
kik a forrásnál egyek voltunk egykor.
Ante Stamać: A történelem kietlen dala
Kihírdeti kietlen dalával a romlást a történelem
Tavak száradnak ki tengeralj sója szikrázik
Feneketlen mélyben fekete égbolton sötétlik a nap
S láthatár alá merülnek mezők és rónák örökre
Földalatti pokolban fajtáját falja a sátán.
Fent a hegyek ráncossá zsugorodnak a fagyban
S beállnak mind a folyók
Szigetek süllyednek sorra tenger fenekére
Szomjukat oltani rozsdás kelyhekből kortyolnak városaink
Álca a föld népein – közönyös svábbogarak
S alakoskodva és szűkölve a félsztől zugolyba búvik
az emberi lélek is
Ivo Dekanović: Csak egy arc
Felhőkarcoló legfelső emeletén,
fent a szédítő magasban
kivilágítva egy ablak –,
fényes négyzetében, könyöklőre hajolva,
alkony szakadékába tekintő ember
titokzatos arca:
léptek, pillantások, sunyi kis gyönyörök
és szorongások fölött sugárzik mágikusan,
kilépve egy pillanatra
a rápántolódott egyszemélyes időből,
oly távolian sugárzik az alkonyban
egy arc,
mintha jelenés lenne.
Csak az sugárzik most, elérhetetlenül:
az elvesztett napból jelnek ennyi maradt;
csak az sugárzik egyedül, még alig kezdve
küzdelmét a mindent elözönlő sötéttel.
Vjakošlav Majer: Egy szerelem vége
Halkan, ahogy könyv csukódik be,
meghalt újra egy szerelem:
mi benne volt – már elolvastatott.
Előbb gyógyul a sebezett
szárny mindig, mint fájdalma,
– tudhatod.
Vjakošlav Majer: Régi ösvényeken
Újra
régi ösvényeim
járom;
fény csillan
a porlepte vázákon,
félhomályos
szoba mélyén
szellőzik a rab,
minden az maradt;
tisztán üt
a toronyóra,
minden ablak
ragyogó ma
a napfényben,
mindenütt
a régi minden –
ó, csak én
nem.
Mirko Kovacević: Küldemények
I.
Őrizni akartam az eső illatát,
fehéríteni a felhőt odafent,
fogni a nagyívű szivárványt,
s mindet egy tisztásnyi
derült éggel üdvözletképp
küldeni neked.
II.
Tartsd vissza titkolt vágyaidat
és hangos óhajaid,
s tárd ki az emlékezés ablakát!
Most küldöm neked épp
messzitűnt kék álmomat.
(A verseket fordította: Cseh Károly)