Kántor Zsolt versei

Lapszám, szerző:

A nyelv a dolog elé siet

Maurice Blanchot – imitációk

 

A beszéd kristályszerkezetű vatta.

Nem szúnyogháló. Nem is raklap.

Bár tanulmányozhatjuk a kertet

a szavakból szőtt hálón át.

Átbújnak mindenen az ódák.

Az erdő a sűrűség élményére lesz „egy”.

 

Úgy támad fel, hogy rajta mész.

Minden lépés dolog s beszéd.

Törtrész felhő és Nap-ész.

Egy státer a Sturm und Drang darabja.

A nyelv a dolgot invitálja.

Ahelyett, hogy benne állna –

Már zöld állapotában learatja.

Együtt ebédelnek s fölidézik a múltat.

Ha ficánkolsz, konstrukcióként húzlak!

A képernyőn instant narratíva-bábok úsznak.

Egy kőgolyó sodorja el a Holdat.

A háttérzúgás egyre árnyaltabb.

A puding elfogyott, a tálat kinyaltad.

 

A lélek varratai

Heller Ágnesnek, gyorsan

 

Kezdetben volt a beszéd.

Minden baj belőle lett.

Az emberi mivolt elleni ész.

Majd a gázkamrás kezek.

 

Elsült a száj, mint az ész.

Kifolyt a tett.

S mintha a kétségbeesés

által születne műremek,

 

a papírt ellepték a legyek.

Majd a rettegésből kinőtt az est.

Nem bírt tovább sűrűsödni,

minden jellé vált, ami lett.

 

S ettől lenne a dolog telített?

Megértette, hogy a nyelv

kigondolja, – mi lesz?

De megint csak elszenvedi. Siet.