Vízesés-játék
Gyermekkorom mesevilágát Karcag jelentette, ottan is a Dózsa György út.
Földrajzórán tanultunk a vízesésekről. Iskolából hazafelé látom, hogy egy magasabb épület eresze elvesztette pléhkarját. Tavaszodott. A házak tetejéről lefolyó hólé evickélve útját kereste, majd ívesen kilövellt a csonka csatornából. Hidat alkotott a járda fölött.
– Itt a karcagi vízesés az én Dózsa György utcámban!
Földre tettem könyvektől, irkáktól és színes ceruzáktól dagadó keménypapír bőröndömet. Szürke posztókabátomban, piros pettyes kendőmben az áradó víz alá álltam.
Körülöttem a zuhatag ezernyi gömböcskéi csillogtak a nap sugarától. Hömpölyögtem hegyeken-völgyeken át. Megitattam az erdei állatokat, a fákat. Sodródtam városokon, országokon; az óceán öblös szájánál belevesztem a hullámzás végtelenségébe.
Fáztam. A posztó magába szívta a hideg csapadékot. Mázsás súly nyomta vállamat. Alig bírtam megmozdulni. Nehézkesen lehajoltam bőröndömért. A vízesés belőlem folyt tovább. Anyám, amint meglátott visított.
Nemhogy örült volna; lánya bejárta a fél világot.
Egyensúly
virágzás pusztulás
fogható illó
szerelem gyűlölet
végtelen rabság
béke nyugtalanság
élet elmúlás
könny
nevetés
nevetés,
könny…