Arcunkból virág lesz
Az idő véget ér bennünk.
Megtörténik velünk is a csönd,
szemhéjak ítélete. Arcunkból
virág lesz vagy fekete föld.
Az utolsó tavasz törékeny vére.
Hiába menekülsz gyermekek
arca mögé. Tekintetedből
kiűzetik a fény. És az éjszaka
hatalmas rögöket görget
rád. Hogy a rend nyirkos
enyészete épüljön tovább.
Szólnék hozzád a fénnyel
Ajkadig emelném a hajnalt.
Szülőföldünk harmattól megtisztult
kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak
élein szivárgó tájszólásainkat.
Szólnék hozzád a fénnyel,
tavaszra kitárt ég anyanyelvén.
Csak mélyülne szívünkbe
a tenger. A végtelennel tündökölve
élnénk fölgyújtott csillagok között.