Tomaž Šalamun
Isten ínye
Mondjuk, hogy a begóniából hosszú
szempillájú hangyák özönlöttek kifele.
Ilyesfajta szempilla nincs is. Begóniából kiözönlő
hangyák sincsenek. Maga a start, aztán már
kipréselt vagy. A hangyák mindig barna
hegyeket képeznek. Alul el vannak vágva és
sose tudhatod, a beleket, csapokat, autóutakat –
biztosan szükség van rájuk a folyamatnál – hogyan
spriccelik a tengely másik felére. Az átkelőknél
felismerhető Isten ínye. Néha a hidaknál
a munkások a betonba lettek ömlesztve.
Egy munkás: megingott. A sisakot és alatta
a testet elöntötte a nedves sörény. A
katedrálisokban gázlámpák vannak. A fény
törése az üvegbe lett ütve. A túlságosan
polírozott húsú bokszolók akkor még nem léptek fel
a színre. A százszorszépek meg lesznek pörgetve.
A galambok felugrálnak az állványra. Szárnyaikat
a szabadban használják. A bazaltba belesüppedt
a Szentlélek. Isten ínye ezt már nem fedi el.
Nem lehet nyállal felolvasztani a szivárványt.
Szőlőszem
A bőrből vízesések törnek elő. Ám
nézd, egy nappal előtte, mielőtt még haldokoltál,
felhívtál. A csipke szájából, te sima,
bársonyos szemű barbár. Nevetésed
váza, cigarettáztál. Eltörik a tuskó? Be-
csavarodik? Korčula ajtaja körül
botladoztam. A történet felvillan. A bálna
nyaka kitörik. Szigonyként élek. Mint
egy szigony. Nincs már kiút. Cukor
kockája a vállon, a zsákban. Mosolyod
elaludt, alszik. Szempilláidból
törpék suhannak kifele és megfordulnak a
levegőben? Ujjaim közt manna van.
Illatod mint a Provance. Mint a Rue de France.
Edvard Kocbek
Esedezem
Azért esedezem, hogy emlékezetem
romlana meg, ahogy a rózsa fonnyad majd
halkan elszunnyad. Hadd feledjek el
minden kételyt s reményt, az
álmokat, prófétai jóslatokat, minden sebet
s megtörtséget, mind a zászlóba csavart
pillanatokat, minden elmebeteg
szerencsét, a józan balsorsot,
minden bűnt, igazságot, a vakmerő ugrást
s ismeretlen mosolygást. Azért esedezem,
hogy felednék el minden ügyességet
és finom fonalak közt nyugodnék meg,
melyek az elmúlás leheletébe fonják
az elemeket s a szöveteket. Hadd feledjem
mindezt el és még azt is, mely a feledés
feledését jelenti, hiszen csak az emlékezet
vesztése kicsinyíti az embert az ő
megfelelő lényegére, a sóvárgásra s a virrasztásra
hitre s reményre.
Srečko Kosovel
Szemünket
Szemünket elárasztotta
a forró láva folyama.
És cementoszlopok
szürke pora
perzselt ajkunkba.
Az új nappalba
sóvárogva, mint a fák
hajoltunk át.
Aleš Debeljak
Bosnyák elégia
Dalolj, ifjú költő, érintsd meg gyulladt bőröm, mely a horizonton át való hosszas
meneküléstől megperzselődött, a dimbes-dombos úttalan-utakon át, abba ne hagyd
most, amikor tüzérek lázas szemgolyói bámulnak a múzeumok és paloták stukatúrájának
repedéseibe, melyek némán gubbasztanak. Mint az elhasznált szentélyek.
Sorold fel egyszerűen, ami még megmaradt: fecskék raját, melyek a hajdan
volt harangok és boltozatok alatt csiripelnek, a francia regény örök bölcsességét,
melyet az óvóhelyeken olvasunk, az ezüstös pelyhet a csecsemők
fültövén, mely lassacskán már lekopik, az elcsitult dörgést, a Pannón földről
érkezőt. Lőporszag ingerli az emberi tüdőt. Mi nem léptük át a homokba
vésett vonalat. Szólj most: az örvény felszíne hullámzó. Nem tudom, hogy
áldást hoz-e. Az iszapban gyűrűk ragyognak. Ismeretlen dolgok
örvendeznek. Hidd el, tényleg: kész vagyok. Utoljára dalolj még zsenge
szerelemről, míg vihar nem jő, titokzatos asszonyi árnyakról s márvány-
lépcsőkről, dalolj, ahogy egykor énekeltél, míg meg nem őszültél.
Dane Zajc
Hamu görgeteg
Régóta hordod már szádban a lángot.
Régóta titkolod.
A fogak csontsövénye mögött.
Ajkaid fehér vonása közt szorítod.
Hisz tudod, hogy senkinek se szabad megéreznie
szádból a füstöt.
Eszedbe jut, hogy a varjak megölik a fehér varjat.
Ezért kulcsra zárod ajkaidat.
S a kulcsot eldugod.
Ám megsejtesz a szádban egyszer egy szót.
Miatta fejed üregesen kong.
Akkor keresni kezded ajkaid kulcsát.
Hosszasan keresed.
S amikor megtalálod, ajkaid sömörét feltárod.
Megnyitod fogaid rozsdáját.
Aztán keresni kezded a nyelved.
De a nyelv nincsen meg.
Aztán ki akarsz mondani egy szót.
Ám hamuval teli a szád.
S szavak helyett egy hamu-
görgeteg hömpölyög fel pernye közepette
a torkodra.
Ezért eldobod a megrozsdásodott kulcsot.
Aztán új nyelvet készítesz magadnak földből.
Nyelvet, mely a rög nyelvén szólal meg.
(A verseket fordította: Lukács Zsolt. A szlovén költészetről lásd cikkét e számunk szemle rovatában.)