Tóth Laura: Lekvár, Egy tavaszi délután

Lapszám, szerző:

Lekvár

 

Lekvárt veszek le a polcról. Nehéz kinyitni, késsel pattintom fel a fedelét. Idilli lekvár ez, a nagymamámra emlékeztet. Idilli nagymama volt ő is. Belemártom ujjamat, a plattyanó cseppet gyorsan elkapom nyelvem hegyével. A nagyi ennek nem örülne, malackodás, mondaná.

Idilli házban lakott a nagyapával. Később a nagyapa nélkül. Fehér falak és szürke zsindely homálylott már messziről, amikor sétáltam feléjük. Dongók és más apró állatok élték teljesnek hitt életüket az udvaron. Savanykás, meleg illattömb a lakásban, a kebleihez szorító otthonka már tele ragacsos foltokkal. Friss kenyérre kenve várt a kóstoló.

Meséskönyvek felé tornyosult, hangja nem recsegett, de mély volt, mint amilyennek a kutat hittem a kertben. Mérleg nélkül tudta, mennyi húsz deka cukor, én meg azt tudtam, hogy ez egy különleges képesség. Virágot vittünk a temetőbe, és jól megnéztük az útközben talált madártollat. Milyen tökéletes, mondta. Mint az a kis virág az árokban. És az angyalok, ahogy kacagnak ránk.

Kiskanállal majszolom a lekvárt, de a felét még az üvegben hagyom. Gondosan visszazárom a tetőt, hogy legközelebb is csak késsel tudjam kinyitni. Mert fogy a nosztalgia, és már csak három üveg befőzött nagymama maradt.

 

Egy tavaszi délután

Azon az esővel pöttyözött tavaszi délutánon jöttem rá, hogy lakik bennem valami. Hallottam, ahogy közlekedik, keskeny végtagjaival óvatosan mászott fel bordáimon, hogy megölelje a tüdőmet. Épp cigarettáztam, így szinte éreztem, ahogy saját kis légzőszervei a gomolygó füsttel küszködnek, ujjacskái görcsösen mélyednek a puha kátrányos szervbe. Rájöttem, ő az, aki éjszakánként, ha eszébe jut, csomót köt a húgyvezetékemre, hogy ne kelljen kimennem pisilni. A szemem alatt alszik, a reggeli táskák testének bevetetlen türemkedései.

Néztem az aszfaltot mintásra nedvező csapadékot, és azon gondolkodtam, vajon fáj-e neki néha az élet idebent, mondjuk amikor megfordul a perisztaltika az alkohol miatt, vagy szabályozhatatlanná válik a fűtés a láztól. Messzire pöcköltem a csikket, hagytam, hogy néhány hűvös csepp a bőrömre csapódjon, és elhatároztam, ezentúl jó leszek hozzá. Kedveskedni akartam neki, ezért tejszínhabot nyomtam az orromba. A szájüregemből amúgy se venne el semmit. Éreztem, ahogy megindul, légcsövemen kapaszkodik felfelé. Próbáltam megállni, hogy ne köhögjem fel, még levegőt is alig vettem, meg ne fázzon a huzatban. Csak nyeltem párat, hogy fáradt testét masszírozza a gyomrom felé vándorló dudor. Hamar feljutott orromig, vígan majszolta a neki szánt édességet. Mikor végzett, böfögött halkan egy cukorillatút, majd kidugta fejét bal orrlyukamból.

– Rájöttél, hogy itt vagyok, többé már nincs szükséged rám – mondta vékonyka hangján.

– De szükségem van rád. Most, hogy tudok rólad, jó leszek hozzád, holnap gumicukrot dugok majd az orromba, holnapután epret, azután meg, ha gondolod, marcipánt, és talán a cigiről is leszokok majd. Készíthetsz hárfát a hangszálaimból, megengedem, hogy kedvedre gyurmázz a májammal.

– Mennem kell – mondta még utoljára, majd megragadott és kitépett egy orrszőrt. Kitüsszentettem. Apró kis teste teljesen szétkenődött a konyhapulton, mosogatószivaccsal kellett letörölnöm azt, aki bennem lakott. Tekertem még egy szívni valót, majd kimentem a zuhogó esőbe cigizni. Azon a szörnyű tavaszi délutánon jöttem rá, hogy egyedül vagyok.