Veno Taufer (1933, Ljubljana), költő, drámaíró, esszéista, kritikus, műfordító és szerkesztő. Összehasonlító irodalomtudományból diplomázott a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Éveken át a Szlovén Rádió munkatársa volt (1966-69 között a BBC-nél is dolgozott). Verseit 1956-tól publikálja. Első verseskötetét kénytelen volt magánkiadónál kiadni „a problematikus generációs eszmeiség” miatt. 1972-től szlovén lapokban nem közölte műveit, mert az akkori folyóiratokat jelentős irodalmi személyiségeknek kellett elhagyniuk, és csak tíz évvel később folytatta publikációs tevékenységét, amikor a Nova reviját létrehozták. 1962-64 közt az Oder 57 nevű avantgárd, kísérleti színház vezetője volt.
1985-89 között a Szlovén Írószövetség titkára. A szlovén függetlenségi harc jeles képviselője, verset írt a magyar forradalomról. 1985-ben létrehozta a Gondolat és Írás Szabadságának Bizottságát, 1988-ban pedig az Emberi Jogok Védelmi bizottságának az alapítói közt szerepelt. 1989-ben megalapította a Szlovén Demokratikus Szövetséget. A Májusi Deklaráció ’89 létesítő okiratának szerzői köz is szerepelt. 1985-ben megalapította és tizenkét éven át vezette a Nemzetközi Vilenicai Írótalálkozót, amelyet Konrád György „Közép-Európa lelki köztársaságának fővárosaként” emlegetett. 1990-1995 közt a Külügyminisztérium és a Kulturális Minisztérium tanácsosaként dolgozott.
Eddig tizenhat verseskötete jelent meg, két drámai művet írt. Versei minden szlovén antológiában szerepeltek, de a külföldiekben is, mint a World poetry, An anthology of verse from Antiquity to Our Time (Norton, New York, 1999) és Gods and Mortals, Modern Poetry on Classical Myths (Oxford University Press, 2001). Az Európai Költészeti Akadémia tagja. 1975-ben elnyerte a Prešeren Alapítvány díját, 1996-ban pedig a legjelentősebb szlovén kitüntetést a Prešeren-díjat is. 1987-ben a Jenko-díjat, 1975-ben műfordításaiért a Sovre-díjat kapott. 1989-ben ítélték oda számára a magyar Bethlen Gábor-díjat.
Veno Taufer
Mindenkinek szétkürtölöm
Szétkürtölöm mindenkinek
szavaim és borzalmaim kiegyenesednek
eljő az idő, hogy a vizek az imádsággal és
a termékenységgel torkig lesznek
mikor körei a víznek kiegyenesednek
ez a jég uralma lesz
a kemény vizeké
a kiegyenesített kör ádáz uralma
ha majd elérkezik a tűz imádságának ideje
az izzó nap fagyos megtermékenyítése
szögletes kristályokban
porlik szét
a kör próféciája
a zavaros és egyenes víz
láthatára
A falon
isten nem az istenben található
hanem az istenhez vezető úton
venyige hajt a falon
a szó nem a szóban rejlik
hanem a kiejtésben
a kéz a szájhoz ér
az a nap mintha a napban se lenne
se az éjben a járadékban a te
tőlem én tőlem való kivonásban van
élet
mi nem halál nem
születés hanem valami köztesség
ezek az izzadságcseppek a falon kettőnk
közt a halál körmeivel kaparász
Viasz
a szemekből viasz
cseppek cseperésznek
az öröklétbe
ha egy pillanatra hajadra
cseppen
a torkodban egy pillanat alatt
darabokban hever
s tüdődben találod
az öröklétet sejted
valami feltűnt
a nedvek párolgásán át a végtagokban
egy pillanattal hosszabb a szerelemnél, vékonyabb
az aggodalomnál, mellyel
az anya résnyire zárja az ajtót és becsapja a huzat,
a gyerekek kiáltoznak
a rettenetből fel nem ébredők az álomban csak
az álom pereméről lettek letaszítva
Maja Vidmar (1961, Nova Gorica), szlovén nyelvből és irodalomból valamint összehasonlító irodalomtudományból diplomázott a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Önálló, szabad művészként él. Megjelent verseskötetei: Testek távolsága (Razdalje telesa, 1984), Kötés mód (Način vezave, 1988), A hegy lábánál (Ob vznožju, 1998), Jelenlét (Prisotnost, 2005). Az utóbbiért megkapta a Prešeren Alapítvány díját. Válogatott verseinek gyűjteménye Ausztriában Leibhaftige Gedichte, Horvátországban Akt címmel jelent meg.
Maja Vidmar
Jelenlét
Ha a fenyőfát
vágják, áll.
Eszébe se jut,
hogy kitépett
sáros gyökerével
az úton szaladjon.
Ha vágják,
fa, leginkább.
Ajkak
A sárga levelek
közül egy,
melyet esőcsepp
áztat,
egy félre-
sodródott.
És már
rajta lógok
metaforákkal
s a szívemmel,
súlyosan,
vizes lábakkal
és egyik
cipőmmel
a sár szájában,
mely lélegzetét
gátolja.
A verseket fordította és az életrajzi jegyzeteket írta: Lukács Zsolt.