I.
Egy kádnyi ártatlan, habos vízben ázni,
a testrészek eltűnnek a víz alatt, és
ott, a vízben egy másik világ, a víz
világegyeteme nyílik meg.
A fejem és a testem két külön világban,
mint ahogy e kettő is két külön világ,
a térdeim még a fejemmel vannak, de
tudni ösztönösen jobban
szeretnének, mint az elmém,
és eltűnnek hirtelen a víz alatt.
Gyerekkoromban rettegtem, ha
arra gondoltam, kik úsznak pucér
lábszáraim körül
a szappanzavaros színben elbújva.
A félelem a másik világtól
olyan volt, mint egy eleven lény,
egy etetni való háziállat,
kiről azt kívántam, bár szökne meg.
Ha mégis alámerül fejem, a
gyereknek lesz igaza, aki nem
vagyok már, csak őrzöm őt
magamban. Ott lennének a víz
alatt a szürkebőrű démonok,
és mind olyanok lennének, amilyeneknek
őket elképzeltem, akiknek teremti
őket szüntelenül a bennem lakó
tomboló szélforgó.
II.
Vízsivatagból homokoázisba menekülnék.
Miért, miért látnak Ők ennyivel
többnek?
Ők: egyenlő az erősek és bölcsek.
III.
Benn, a néma-sápadt vízben
eltűnnek a kádfalak, kékessé
válik a homály, elúsznak mellettem
az érzelmek, mint csodálatos,
fajtalan démonhalak, nem menekülnek,
vadásznak, mind álcázó technikával,
aztán valami megrezzen,
aha, én vagyok az is, ott kicsit
messzebb az a fehér cápa, aki
vérszagra gerjed.
IV.
Kiemelkedem a vízből.
A kapcsolat megszakad.
A lámpafény világossága pökhendin,
agresszívan hirdeti a földies dolgokat.
Úgy hagyom. Az ágyba
süppedek, átváltok az
álomkozmosz-csatornára.