1.
Fény, szeretet, élet! A humanitás eszméjét valló Herdernek a létről és a saját küldetéséről nem is lehetett volna veretesebb összefoglalása. Sírfeliratával, ezzel a három teremtéskori igei szóval úgy búcsúzott a poéta lelkész, hogy emlékeztetni kívánta az utókort arra, ami túlmutat Weimar hajdani nagyjainak dicsőségén.
Johann Gottfried von Herder (1744–1803), a német történetfilozófus, teológus, műfordító és esztéta, a népi géniusz elméletének képviselője önmagában is felismerte az alkotószellem jellemvonásait: a népi őstehetség gyötrelmesen birkózik a lehetetlen feladatokkal, kitartó a küzdelemben, az egyetemes részeként nemzeti kultúrát teremt és képvisel. Egyik helyen költői képekben foglalta össze a kiáltás és az isteni gondolatok szövésének céltudatos eredményét, a szegény emberszívet, ami iránt egész élete során együttérzést tanúsított:
“Legyen, – az istenek kiálták – / Örömből s kínból egy szövet! / S addig szőttek, míg kitalálták / Ezt a szegény – emberszívet!“[1]
Általánosan elfogadott nézet, hogy a felvilágosodás századának utolsó harmadában Herder volt a német irodalom egyik legfontosabb képviselője. Közép- és Kelet-Európában ugyanakkor a 18–19. század fordulójának romantikus-népi eszmevilágát Herder életműve fogalmazta meg a leghatékonyabban. Munkássága döntő jelentőségű volt a népre tekintő európai történet- és irodalomszemlélet kialakulásában. Herder magyar kutatói közül többen is úgy látják, hogy a nemzeti literatúrát felkaroló álláspontja leginkább Petőfi és Arany költészetében nyert igazolást.
Herder a népszellem idealista elmélete alapján hangsúlyozta a nemzeti nyelvben is kifejeződő kollektív géniusz jelentőségét. A nemzetekről azt tartotta, hogy olyanok, mint az egyes személyek: lelkük és élettartamuk van. Hitt abban, hogy a történelem egy konkrét és értelmes folyamat.
- G. von Herder (1802-től “von Herder”) egy neves kántortanító családjában látta meg a napvilágot. Kelet-Poroszországban, Mohrungen nevű kisvárosban született 1744. augusztus 25-én. A helybéli iskolában korán elsajátítja a latin, görög és héber nyelv elemeit, úgy, hogy ezzel a tudással 16 éves korában már írnokként dolgozhat az egyház tudós diakónusánál. A későbbiekben meghatározó volt számára, hogy használhatta a pietista Trescho diakónus gazdag könyvtárát.
Kétévi csendes irodai szolgálat és könyvtárrendezés után egy művelt katonaorvossal találkozik, akinek megesik a szíve a szegény ifjú sorsán. Kiemeli a vidéki elzártságból, magával viszi a königsbergi egyetemre. Pártfogója őt is sebésznek szánta, de az érzékeny diák az első boncolás alkalmával elájult az amfiteátrumban. Ekkor pályát változtat, elvégzi a teológiát. Párhuzamosan filozófiát is hallgat, Kant tanítványa.
Tanulmányai befejeztével 1764 és 1769 között Rigában gimnáziumi tanár, majd lelkészi állást is vállal. Népdalokat gyűjt, kritikai tanulmányokat közöl. A német költészet megújulásának biztosítékát a népköltészet megbecsülésében látja, a régi balladák felfedezését pedig az aranybányák telérjeinek a feltáráshoz hasonlítja. Kibontakozó politikai nézeteit már ekkor írásba fekteti, érdeklődése a távol-keleti népek állami berendezkedésére is kiterjed.
Köztiszteletben álló prédikátorként az egész várost megmozgatta, a hívek seregestől jártak templomba. Mégis váratlanul feladta biztonságos hivatalát és hajóra szállt. Meglepetést okozó elhatározásáról később azt mondta, hogy ezzel Isten belső hívásának engedelmeskedett. Azért indult el, hogy több oldalról tudja megismerni Istenének világát. De Franciaország partjainál hamarosan hajótörést szenved, és ezzel véget is ér tengeri utazása. Ennek az élménynek az emléke így bukkan fel az egyik költeményében:
“Hogyha a lét vészes habján átjutni, halandó,
Bizton akarsz s vidám partra kikötni amott:
Sem ha szeled kedvez, csókjaitól fel ne fuvalkodj,
Sem ha vihar dúl, fúl, el ne veszítsd hitedet!
Férfi-erény eveződ, a reménység horgonyod: – így szállj
S torló vészek közt révbe szalad be hajód!”[2]
A hajótörést megúszva eljut Nantes városába, ahol a francia irodalom tanulmányozásához fog. Párizsban az enciklopédista Diderot-val kerül kapcsolatba, hazájába való visszatértekor pedig Lessinggel találkozik Hamburgban. Világjáró útja a több száz fejedelemségből álló Németország területén folytatódik, mégpedig annak köszönhetően, hogy egy jó embereket kereső herceg felfogadja udvarmesterének. Strasbourgba érkezve Goethével találkozik, életre szóló barátságot kötnek. A barátkozás meghatározó szerepét felismerő, barátságos természetű Herder ezt írja a “létrás magasságok” távlatairól:
“Mint a délelőtti árnyék: / A barátság a gonosszal, / – Óráról órára fogy.
De a jóval a barátság / Mint a délutáni árnyék: / Nő a míg lemegy a napod.”[3]
Ismeretes, hogy a sokkal fiatalabb Goethe irodalomszemléletére döntő hatást gyakorolt Herder felfogása, főleg a nyelv létkifejező szerepéről. Ő az, aki rámutat a Biblia, különösen az Ószövetség értékére. Herder irányította Goethe figyelmét Homérosz és Shakespeare világirodalmi jelentőségére. Goethenek az a közismert mondása, hogy “Kezdetben vala a Tett” – kimondottan Herder akkori hatásának tulajdonítható.
Herder életében újabb fordulatot jelent Bückeburg. Udvari lelkésznek és tanácsosnak hívták meg, de a kettős munkaterületen akkor még nem érezte magát otthonosan. Barátaihoz írott leveleiből tudjuk, hogy rágalmazták. Bántották a püspöki tisztségében, azzal vádolták, hogy nem elég ortodox és nem ragaszkodik elégé a lutheri hitelvekhez. Lelki szempontból nézve azonban ez a hely a megnyugvás állomását jelenti. Vallja, hogy egyfajta megtérésben volt ott része, eltávozott belőle a libertinus. A teológus-költő őszinte megalázkodását tanúsítják az akkori sorok:
“Szolga teszen bérért, a vevő pedig alkuszik az árun;
Istenhez ha könyörögsz: szolga vevő te ne légy.
Hajtsd a porig fejedet s így szólj: Uram, én velem azt tedd,
Mit könyörületed ád, nem mit a bűn követel.”[4]
Nagy lépés következik: Karoline Flachsland lesz a felesége, egy hozzá mindenképpen méltó, művelt nő. (Élete végén kétkötetes emlékiratot jelentet meg a férjéről.) Házasságukból hat gyermek születik. Állomáshelyéről Herdert Karl August herceg – Goethe szorgalmazására – udvari lelkésznek hívja meg. Szuperintendensi hivatal várja, 1776-ban iktatják be a legmagasabb egyházi tisztségbe. Herder viszont egy másik közös barátjukat, Schillert hivatja meg Weimarba. Akkor már élt az udvarban egy szintén vérbeli költő, Wieland tanácsos. Így lett Weimarból a múzsák fellegvára, a költő-barátok otthona, Európa egyik szellemi központja.
Herdert 1787-ben a Berlini Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választják, 1788–1789-ben Anna Amália hercegnő kíséretében olaszországi utazásra vállalkozik. 1789-ben súlyosan megbetegszik, szembántalmak kínozzák. Különféle műveit mégis gyors egymásutánban írja, ebben a francia forradalom és a háborús viszonyok sem tudják megakadályozni. Jóllehet szimpatizál a franciaországi változásokkal, német földön nem pusztító forradalmat, hanem csendes változásokat kíván. Herder már kora ifjúságában elutasította a felvilágosodásnak a jobb emberről kialakított ideálját, és az állam hatalmi törekvéseit is megkérdőjelezte. Utolsó éveiben Jean Paul nevű barátjával alakít frontot: a kantiánusok, a weimari klasszikusok, korábbi szövetségeseik ellen. Pályatársaival elhidegül a viszonya, mintha irigykedne rájuk. Magányosan hal meg 1803. december 18-án.
A weimari templomba temették. Szobrát csak évtizedekkel később, 1850-ben állították fel. Közismert arcmását A. Graff festménye örökítette meg.
Herder összegyűjtött műveit halála után hatvan kötetben publikálták. Alapkiadásnak azonban a B. Suphan gondozásában 1877-99 között Berlinben megjelent 32 kötetes életműkiadást tekintjük. Levelezését elsőként a fiai tették közzé. Az elmúlt két évszázadban Herder műveit angol, francia, magyar és szláv nyelvekre fordították le. Költeményeire – mások mellett – Beethoven, Brahms, Schubert és Liszt szerzett dallamokat, vagy írt kantátákat.
2.
Teológiai munkásságában – eredeti gondolatai mellett – mindenütt érezhető Kant hatása. Számos helyen mondja, hogy az egész természet és az egész történelem Istent tükrözi vissza. Azon a szilárd hiten alapul a historizmusa is, hogy a történelem egy isteni célt követ: “A Gondviselés… gombolyította a fejlődés fonalát.” Máskor egy vezérlő szándékról beszél, amely láthatatlan, de amelynek a színtere a földön van, és ez adja meg a történelem értelmét.
Teológiatörténeti vonatkozásban meg kell jegyeznünk, hogy Herder tudatosan állt a Jézus-kutatás bölcsőjénél. Ennek az ismeretében nem lepődünk meg, hogy a dogmával szemben inkább a vallásos érzésre hivatkozott. A vallást is történeti terméknek tekintette, eredetét pedig a mítoszban kereste. A Biblia könyveit nemzeti írók könyveinek tartotta, és mint ilyeneket, kritikailag vizsgálta. Kereste a megfelelő eszközöket, hogy a Biblia “vallási gondolataiba” “bölcsészeti szellemet” önthessen. Olyan – költőies – őskeresztyénséget képzelt el, amelyet eszményi vallásnak lehetne feltüntetni. Egy olyan eljövendő világegyházról beszélt, amely érthető és egyszerű hitbeli alappal rendelkezik.
Herder életfeladatának tekintette, hogy keresztyén szellemmel hassa át a művelődést. A héber költészet szelleméről írott művében (1782-1783) megragadóan fejtegette a bibliai költészet fennségét.[5] Lefordítja és A szerelem dalai címmel magyarázatokkal ellátva közzéteszi az Énekek Énekét. Jellemző reá, hogy a kötethez 44 szerelmi verset csatol a középfelnémet költészetből.
A teológia művelésére vonatkozó levelek (1780) és az öt kötetet kitevő Keresztyén iratok (1794-1798) közös alapgondolata, hogy a hitre a bibliai történetek megértése és a bizonyságtételek megélése által lehet eljutni. Úgy tartotta, hogy a vallást és a hitet nem lehet csupán a tanulás révén elsajátítani. Valósággal lenyűgözte őt Jézus isteni életének a hatása, amely a humanitásban bontakozik ki. Ezzel szemben Krisztus váltságműve háttérbe szorul. Szerinte történelmi életünk értelme a humanitásra való nevelésben áll. Az örök életről is könnyedén ír: “Nem sejtjük, hogy az öröklétnek / Árja körz minket.”[6]
A halálról is úgy értekezik, hogy az idézett szövegben nyoma sincs például az I. Kor. 15-beli tanításnak, ahol a halál még véletlenül sem utolsó barát, hanem utolsó ellenség:
“A halál pillanata az elszenderedés és a soha föl nem ébredés szende pillanata; pillanata a csendnek, melyet semmi zaj; a nyugalomnak, melyet semmi földi baj nem háborgat többé. Még a legfájdalmasabb betegségben is többnyire csendes percek, vagy még világos és derült látványok is előzik meg az elbúcsúzást; a halál szárnyait felénk csattogtatja, s minél inkább közelednek, annál halkabb suttogásuk, míg be nem árnyaznak minket, és a halvány lepel ránk nem terül, melyet élő kéznek alig kellene többé megérintenie. Szent kör zárja magába az elhunytat, ezt tanúsítja nyugodt arca, ezt az egész alakon elömlő megelégedés kifejezése. Oly arcvonalakat is, melyek szenvedélytől sok ideig el voltak torzítva, kisimít a halál keze annyira, hogy néhány perc lefolyta után némely boldogult szebb alakot mutat, mintsem bármikor is életében. Nem rémkép tehát az utolsó barátunk, hanem életünk bevégzője; egy szép ifjonc, aki a szövétneket eloltja, és a hullámzó tengernek csendet parancsol.”[7]
Az európai protestáns teológiában a felvilágosodás végétől egészen a racionalizmus térvesztéséig általános az a fajta megközelítés, amelyet Herdernél is látunk: az örökkévalóság a jelenlegi világ erejében gyökerezik, ami az érzelmek világában meg is tapasztalható.
Említettük már Herder egyik fő ideálját, a humanitást. Nyilvánvaló, hogy Herder a keresztyénséget egy sorba állította a tiszta humanitással. Pontosabban: az emberiség fejlődésének iránya a humanitás, a keresztyénség pedig ennek tökéletes kifejeződése. Meggyőződése, hogy a humanitás ott érte el virágzását, ahol tiszta vallássá nemesült. Herdernél a vallás nem egy legfőbb lény elismerésével párosult morálrendszert jelentett, hanem – egyik méltatójának helyes meglátása szerint – a szív ügye volt: “az ember örömteljes odaadása az eszményinek, mi által az egész emberi lét magasabb megszentelődést nyer.”
A humanitásról szóló herderi megfogalmazást a következőben idézzük az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához, 1784–1791) című műből: “Ha az emberiséget – úgy amint ismerjük – a benne rejlő törvények szerint vizsgáljuk: akkor semmit sem ismerünk el nagyobbnak az emberben lévő humanitásnál; erre a nyilvánvaló célra van berendezve természetünk; finomabb érzékszerveink és hajlamaink, eszünk, beszédünk, a vallás és a művészet, mind evégből adattak nekünk. Az emberiség mindenütt bír és él is azzal a joggal, hogy a humanitásról szerzett ismeretének mértékéhez képest annak egy bizonyos fokára eljusson.
Ha az emberek tévedtek vagy megállottak félúton: elviselték tévedésük következményeit és meglakoltak tulajdon hibájukért. Az istenség az időn, helyen, a bennük lakozó erőkön és azon kívül, amik voltak, semmi egyébbel nem kötötte meg a kezüket; ha pedig hibáztak, sehol sem sietett segítségükre csodák által, hanem érvényesülni engedte a hibákat, hogy az emberek önerejükön tanulják meg azokat jóvátenni. Amily egyszerű ez a természeti törvény, épp oly méltó az istenséghez; oly célszerű és következményeiben annyira áldásos az emberi nemre nézve.” Összegezve: a humanitás célja, hogy az emberiség olyanná legyen, amilyennek saját képessége parancsolja.
A hitvallásos keresztyén gondolkodáshoz viszonyítva ez a fejtegetés ma idegen az egyház emberétől. Más a szóhasználatunk, fogalmi rendszerünk. Ettől függetlenül Herder a maga korában a mélyen vallásos egyének közé tartozott. Humanitás ideálja pedig egy újfajta fejlődést eredményezett, amely látható nyomokat hagyott a 19. században.
Felvilágosult kortársai közül a hivatástudatával is kimagaslik. Személyét nemcsak az állam és az egyház szolgálatában elkötelezett “vallásos tanítónak” tartotta, hanem úgy tekintett magára, mint Isten emberére, aki elsősorban az isteni Igét szolgálja.
Prédikációi közül néhányat magyar nyelvre is lefordítottak. Teológiája elsősorban a magyar lutheránus egyházban talált otthonra. A Luther kis kátéjához írott magyarázatát Kis János evangélikus irodalmár-püspök, volt göttingai diák 1815-ben magyarra átdolgozva publikálta Győrben, 1860-ban pedig már a hatodik kiadás jelent meg Pesten.
Herder nagyságát a kortársak közül a későbbi sárospataki tanár, Nitsch Károly Dániel 1792-ben, a göttingai egyetemtől való búcsúzásakor írt alkalmi versében magasztalta. Lengyel István, a kolozsvári református kollégium későbbi filozófia professzora 1803-ban a mecénás herceg, valamint Wieland, Schiller, Goethe és Herder hírnevének hallatára kereste fel Weimart. Ezek az adatok azt igazolják, hogy a német egyetemeken megfordult magyarokat érdekelte Herder egyénisége, tanítása és teológiai munkássága.
3.
Herder korai magyar irodalmi hatására utal Salamon Ferenc műkritikus 1856-ban írottt tanulmánya (Arany János és a népiesség), amelyben azt mondja, hogy a népiesség nem történelmi produktum, megjelenése csupán Herder hatásának tulajdonítható. Úgy véli, a herderi tanok Magyarországra a német romantika népiességével, illetve a jogtörténeti iskola (Hegel) elveivel átszínezetten érkeztek meg. Salamon Ferenc megítélése csak részben helytálló, mert ő még nem mérlegelhette a herderi hatások együttes súlyát.
Herder versei, népköltészeti gyűjteményei, tanulmányai és történetfilozófiai írásai korán eljutottak Magyarországra. Olvasói közé tartoztak a jakobinus mozgalom szimpatizánsai, a magyar szabadkőművesek, a peregrinus diákok és a tollforgatók java része. Művei közvetlen hatással voltak a reformkor nyelvművelőire, megemlítjük Batsányi János, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Kármán József, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc nevét. Folytathatjuk a sort Bajza József, Kazinczy Gábor, Kriza János és mások felsorolásával, akiknek műveiben herderi hatások tükröződnek vagy akik fordítói voltak.
Herder termékenyítő hatása leginkább a nemzeti kultúra és a magyar nyelv hivatalos elismeréséért folytatott küzdelem idején mutatkozott meg.
Batsányi János 1792 nyarától olvas Herdert. Kufsteini fogsága után Bécsben él, ahol jóakaró barátai közé tartozik Johannes von Müller, a kiváló történész, Herder kiadója. Párizsba való menekülése után Johannes testvérével, Georg von Müllerrrel levelezik. A Zsindely Endre által felfedezett svájci levéltári anyag arról tanúskodik, hogy Herderről és Schillerről tudósítják egymást. Batsányi Herder folyóiratában (Adrastea, 1801-1804) egy német ódát tett közzé. A szükségszerű változásban bízó ember című művét, érthető okokból, név nélkül publikálta. Cottának, Goethe és Schiller kiadójának a gondozásában 1810-ben egy német nyelvű könyve is megjelent: „Über das Feudalwesen und das neue Europäische Staatensysteem oder die republikanisch konstitutionelle Monarchie”. A szabadkőműves Batsányi dicsőíti Napóleont és az alkotmányos monarchiát. Idézi és felhasználja Herder, Schiller, Montesquieu és Hobbes gondolatait.
Kármán József folyamatosan merített Herder eszmetárából, sőt egyértelművé teszi, hogy a népköltészet iránti érdeklődését Herdernek köszönheti. Az Uránia című folyóiratban 1794-ben remekmívű irodalmi programot közöl A Nemzet Tsinosodása címmel. Kortársai észrevették, hogy “Herder fajpszichológiáját nálunk először alkalmazta a szellemi élet vizsgálatában“. Kármán programjának némely részlete csaknem szó szerint egyezik a Fragmente über die neuere deutsche Literatur (Töredékek az újabb német irodalomról, 1767) szövegével. Ebben a művében Herder elítél minden utánzást, hangsúlyozza az eredeti alkotás értékét. Megvédi a barbárnak tartott német nyelvet, kiemelve, hogy éppen a barbársága adja a költői erejét, amellyel felülmúlja a többi nyelvet. A szintén szabadkőműves Kármán a jakobinusok letartóztatásának hallatára 1795-ben visszavonult szülővárosába, Losoncra, ahol hirtelen meghalt. Kiváló prózaíró, aki hirdette, hogy a magyar közszellem alakításában a nemzeti érzés mellett tudatosítani kell az európai műveltség szükségességét.
Verseghy Ferenc szintén kufsteini raboskodása idején merült el Herder történetfilozófiájának tanulmányozásában. Úgy látta, hogy a költő feladata nem más, mint a humanitás eszméjének közvetítése. Verseghy is beszél a népi egyéniségről, a nemzeti géniuszról. Érzékeny gondolatok az emberi nemzetről címen tankölteményt írt hexameterekben. Ebben Herder evolúció-tanát fejti ki, amely szerint az emberiség története négy korszakból áll: gyermekkor, ifjúkor, férfikor és öregkor. Herder írásaiból tekintélyes fejezeteket fordított magyarra. Háromkötetes művét 1810–1811 folyamán jelentette meg, sokatmondó címe: Az emberi nemzetnek története. Verseghy esetében is feltűnő, hogy e munkáját névtelenül adta ki.
Herder első fordítója Kazinczy Ferenc. A mitológiai példázatok (Paramythien) fordításával már 1793-ban elkészül, várfogsága után, 1803-ban pedig még a cenzúra engedélyét is megszerzi a publikáláshoz. Jellemző ugyanakkor, hogy kapcsolatokkal rendelkező szabadkőművesként sem talált hozzá kiadót. Fordítása végül az első erdélyi magyar folyóiratban, az Erdélyi Múzeumban jelent meg. A folyóirat szerkesztőjéről, Döbrentei Gáborról közismert volt, hogy hatottak rá Herder gondolatai.
Kölcsey Ferenc 1826-ban közölte Nemzeti hagyományok című esztétikai-kritikai tanulmányát, amelyben áttekinti a magyar irodalom fejlődéstörténetét. Ebben elfogadja Herder organikus fejlődéselméletét a nemzetek gyermek-, ifjú-, férfi- és öregkoráról. A poézisnek az a legkedvezőbb pillanat, amikor a nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb műveltség csendesebb világába lép. Kölcsey azzal is egyetért, hogy “a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznapi dalokban kell nyomozni“.
Bajza József a magyar irodalmi életet jellemző “teóriátlanság” ellen vette fel a harcot és 1828-ban tanulmányt írt Az epigramma teoriája címmel. Az anyagot Lessing és Herder nyomán állította össze.
Herder versfordítói közé tartozik Kis János evangélikus püspök és Kazinczy Gábor. Kisfaludy Sándor az ő hatására gyűjtött népdalokat. Az erdélyi szászok között Kessler János Sámuel költőt említhetjük, mint aki Rousseau és Herder tanítványa volt.
Horváth János irodalomtörténész szerint a Herder eszmekincsére utaló irányzatnak Magyarországon Riedl Frigyes a legjelentékenyebb alakja. Szerb Antal szerint Herder nem volt zseniális alkotó, műveinél sokkal fontosabbak tovább élő gondolatai. Herder legjelentősebb alkotásának népdalgyűjteményét tartja, amelyet halála után átrendezve és kiegészítve adott ki újra Johannes von Müller, Stimmen der Völker in Liedern (A népek hangja dalokban, 1808) címmel. A világ minden tájáról származó költemények között Shakespeare és Goethe versei is szerepelnek, mert Herder felfogása és szóhasználata szerint minden népköltészet, ami zseniális megnyilatkozás. Herder híres népköltészeti gyűjtéséből azonban érthetetlen módon hiányoznak a magyar és az orosz dalok.
4.
A magyarságra nézve Herder az egyetlen és igen megrázó “statisztikai következtetését” 1791-ben írta le. A magyarok kipusztulásáról szóló megállapítása a Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához című már idézett művének IV. kötetében jelent meg. Herder többek között arra is rámutatott, hogy az embernek az ösztönök biztonságos rabsága helyett az ész és a szabadság kockázatos kiváltsága jutott osztályrészül. Ismételjük azt is, hogy az embernek a humanitás, vagyis az emberiesség az ismertető jegye; továbbá, hogy a történelem folyamának az értelmét a fejlődésben találjuk meg, és hogy a fejlődésnek négy fázisa van, amint azt Verseghy és Kölcsey is átvette. Mindezek után kérdezzük: vajon a magyarságot Herder már eleve az elöregedés stádiumában szemlélte? És ha már odasorolta, vett-e azután annyi fáradtságot, mint például Leibniz, aki komolyan érdeklődött a magyarok származása és nyelve felől?
A fentebb idézett művében Herder páratlan beleérző képességgel ír a középkori Németországról, a görög kultúráról vagy Kínáról. A szláv népekről azt írja, hogy békeszeretetük és szorgalmuk alapján nagy jövő vár rájuk. A magyarokról viszont állítólag egy történelemkönyv lapalji jegyzete nyomán jelölte meg közeli kipusztulásukat. Vajon a Schlözer-féle világtörténelem volt a Herder magyarokra vonatkozó forrása? Abban az időben a magyar evangélikus iskolákban ez volt a kötelező tankönyv. A magyarok már Herder előtt felfigyeltek Schlözer nyomasztó következtetésére. Péczeli József komáromi református lelkész az 1789-es Mindenes Gyűjteménye oldalain így reagált a németesítő nyelvtörvénynek vagy akármiféle történelemkönyvnek a fenyegető tükörképére: “Nosza azért nemes Hazafijak! valakinek ereikben tsak magyar vér tsergedez, ne engedjük, hogy mi restségünk, s hidegségünk miatt a mi szép nyelvünk s azzal együtt híres Nemzetünk emlékezete eltöröltessék!”
Bármi volt is Herder kiindulópontja, hisszük, hogy nem akarta bántani a magyart és esetében szó sincs szándékosságról. Komor jóslatával – közvetve és közvetlenül – bosszantóan, egyszersmind eszméltetően hatott a magyar gondolkodókra. Száz év múlva például Ady ítéletesen szólott a nemzet romlásáról, de “föllebbezését a hivatalos ország nem írta az égre…”. Ady tisztában volt azzal, hogy korábban milyen károsodás érte a nemzeti tudatot, és azzal is, hogy ez még “a számokkal mérhető meggyengülésnél” is katasztrofálisabb.
Illyés Gyula mondja Hajszálgyökerek című írásában, hogy a világirodalomban nem tud még egy olyan lírikusról, aki egy Ady dühével átkozta s verte volna nemzetét. Az “előreverés” a tunyaságot és a közönyt ostorozta. Schlözer világtörténetének, Péczeli József hazafiakhoz intézett könyörgésének, Herder ominózus mondatának, Ady vészjelző harangozásának, Illyés Gyula nemzetféltő megindultságának összefüggéseit szintén a Hajszálgyökerek sorai között találjuk meg. A tükörállításnak ereje van, ez az erő sorsszerűnek tűnik, de nem a végzet irányítja: “Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak kialakításához nyomósan hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe. Ez a tükörtartás világszerte a szellem embereire – különösen a tollnak s az eszmecsere egyéb eszközeinek forgatóira – hárul.”
Illyés közismertté vált politikai esszéjéből – Válasz Herdernek és Adynak – idézzük az agonizálás tükörképét előrevetítő, 1791-es herderi szöveg fordítását: “A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (mármint a finnugornak – HMJ), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, wallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már nyelvükkel is alig találkozunk.”
Az írást először a Magyar Nemzet közölte 1977. adventjében. Nemsokára a Szabad Európa Rádió is sugározta, és aki csak hallotta, alig mert hinni a fülének. Mert Illyés Gyulának ez a Herderre és Adyra valósan hivatkozó, irodalomtörténeti színezetű tanulmánya nemzetpolitikai üzenetet hordozott: a kádári kormánytól számon kérte a magyarság megfogyatkozását, magárahagyatottságát. Saját világának süketnémaságát az orvos szemével vizsgálta, hogy az igazmondó próféták bátorságával tudjon visszamenni a bajok forrásáig.
A Herder-díjas Illyés Gyula, még herderi kategória szerint is a nemzet költőjeként és a nemzet képviseletében hordozta a kiszolgáltatottság fájdalmait. Felhatalmazását a magasból nyerte, hogy átléphesse a tűrőképesség hivatalosan kimért határát. Ahogyan a herderi jóslat a félelmet űző tolla hegyére került, a tükörtorzítók még Illyés Gyula nevének hallatára is felszisszentek. Úgy hírlik, hogy az egyik fővárosban még Herderről is jelentést írattak… Negyedszázaddal ezelőtt, a párturalmi ideológia reflektoraival szembenézve csakis Illyés Gyula hírneve és tekintélye tudta meghátráltatni a cenzúra oroszlánját.
Ma, az egyesülő Európában, anyaországi népfogyatkozásunk és újabb exodusaink adatai tükrében tehetjük-e, hogy ne tusakodjunk a magyarság fennmaradásának jelenlegi gondjairól? Széljegyzeteinkből egy másik világhírű német tudós bíztat felelősségünk vállalására. Gottfried Wilhelm Leibniz átérzéssel hívta fel a tudomány figyelmét az erdélyi szászokra: “Örök szégyen lenne, ha német nyelvünk Erdélyben a hanyagságunk miatt kipusztulna“. Leibniz mindezt a 18. század elején, tehát háromszáz évvel ezelőtt mondta a wolfenbütteli könyvtárban, és féltő rokonszenvvel fűzte hozzá: “Idegen nyelv átvétele rendesen szabadságvesztéssel és idegen igával jár együtt“.
Leibniz és Herder szász-magyar vonatkozású megjegyzéseit tapasztalataink alapján állítjuk párhuzamba. Leibniznek jelezzük: őszinte aggodalma jogos volt, az erdélyi szász nemzetből már csak romániai szász népcsoport maradt meg. Herdernek saját gondolatai alapján felelünk: ha a történelem irányítható, akkor csak a humanitás elméletéből sugározzon a hatóerő…
Herder történetfilozófiájában alaptétel, hogy a történelem irányítható folyamat. Ez jellemző volt az egész német historizmusra, amelynek másik herderi alapgondolata: “Minden nemzet önmagában leli meg boldogságának középpontját, magában hordja azt, mint a golyó a súlypontját.”[8] Herder úgy látja, minden kornak önmagában van értéke, és a történelemben nem egyszerűen “fejlődésről” és nem is “elfajulásról” van szó. A fejlődés dialektikájában ő azt érzi, hogy a történelem menete értékeket semmisít meg és teremt. Palágyi Menyhért szerint e tanítás alapján alakult ki az a szemlélet, amely a kiegyezéses politikát igazolja.
Katona Lajos, a néprajz és az összehasonlító irodalomtörténet-írás tudósa saját kora feladatának tekintette az örökölt herderi és hegeli igazságok értékelését. Az európai ember önszemléletében fordulópontnak tekinti a romantikát, de arra is figyelmeztet, hogy a romantikusok igazságai ábrándokkal vegyültek. Katona rámutatott arra, hogy a romantikusok az “igazságaik felismerését gyakran csupán intuíciójuknak, spekulációiknak és géniuszuknak köszönhették“. Azt is érzékeli, hogy Herder eszmevilága romantikus vonásainál fogva sokféle értelmezésre ad lehetőséget.
Valóban, Herdernek csak ez az egy mondata számtalan reflexiót váltott ki és hagyott mély nyomokat az irodalomban. Üzenete folytán ez a gondolat még mindig (ön)vizsgálatra és exegézisre kényszerít. Villámcsapás fényénél keltezett dátuma van a felröppenésének, de pontosan ez kellett az anyanyelv és a nemzeti kultúra védelmének tudatosulásához. A magyar nyelv ápolásának szüksége kevésbé szorul magyarázatra. A vigyázó szemeket annál inkább a nyelv-vesztés és a beolvasztás okaira kell vetni, s főleg a mögöttük álló érdekekre.
5.
A herderi mondattal kapcsolatba hozható Magyarország nemzetiségeinek ébredése is. Erdély korabeli sorsának alakulására nézve azonban Herder nem vetett árnyékot. Nem lehet felelőssé tenni őt az erdélyi románság vagy szászság ébredéséért, mert e népek fokozatos ébredése már jóval Herder születése előtt elkezdődött. Ebben jelentős tényező volt a rekatolizáció, az unitus (görög katolikus) egyház mesterséges létrehozása, a betelepítések, a határőrezredek felállítása, valamint a görög-keleti egyház lázadása és elismerése. II. József erdélyi utazásai, az újabb birtokösszeírások, népszámlálások, iskolatörvény, nyelvtörvény, végül pedig a Horia-vezette felkelés az, amely jelöli a román és szász ébredés erővonalainak kialakulását Mária Terézia és II. József uralkodása idején.
Jelenlegi ismereteink szerint Herder művelődéspolitikai hatásáról Erdélyben csak jóval a halálát követően beszélhetünk. Simion Bărnuţiu 1841-es balázsfalvi szónoklatának egyik érvelésére hivatkozhatunk, amikor a görög-katolikus konzisztóriumban elutasítja a magyar nyelvtörvény javaslatot. Ez az adat a maga környezetében nem meglepő. Annál feltűnőbb, hogy a herderi idézet nyomtatásban való megjelenésének évében készül el az erdélyi románok legfontosabb 18. századi politikai irata, a Supplex Libellus Valachorum. Szerzője Méhesi József guberniumi titkár, a kolozsvári unitus esperes fia. A társszerző Ignatie Darabont nagyváradi unitus püspök. Felterjesztésükben papságuknak és nemességüknek olyan jogok biztosítását követelik, amelyekkel a másik három elismert nemzet bír. Az 1790 decemberében megnyitott kolozsvári országgyűlésen a három nemzet képviselői – magyarok, székelyek és szászok – megegyeztek, hogy a románság még nem ruházható fel rendi jogokkal és csupán a vallásszabadságukat biztosították. A Supplex Libellus Valachorumot az országgyűlés 1791-ben elutasította. (Egyébként a temesvári szerb nemzeti kongresszus területi önkormányzati kérését és külön szerb kancellária felállítása iránti kérelmét II. Lipót császár szintén 1791-ben utasította el.)
A statisztika mellett ősjogaikat tekintik bizonyítéknak és a Micu-Klein-féle dák-kontinuitás útján járnak. Innochentie Micu-Klein unitus püspök az 1733-as összeírás eredményeire hivatkozva hirdette, hogy a románság létszáma bármely más erdélyi nemzetnél nagyobb. Már ő is sürgette az erdélyi románoknak a három náció melletti, negyedikként való betagolását. Az általa vezetett 1744-es Balázsfalvi Zsinaton a köznép szerepére is számít, amikor azt kérdezi, hogy várhatnak-e segítséget a néptől a harcban?
Az ősjogok keresése az erdélyi szászoknál még korábbi keletű. Eredetük gyökereit elfelejtve múltteremtésbe kezdenek, többek között azzal a céllal, hogy eredendő jogaikat igazolhassák. 1666-ban Das Alt und Neue Teutsche Dacia címmel Tröster írt könyvet, amelyben az erdélyi németekről már Kr. e. 300-ban is biztos adatokat talált. 1667-ben kiadott latin nyelvű művében Töppelt azt írja, hogy a szászok a dákok utódai. Száz év múlva még a felvilágosodott Bruckenthal Sámuel is arra keresi a bizonyítékokat, hogy a szászok a gótoktól származnak. A korai eredet-kutatásoknak nem volt mellékes az érzelmi és közvéleményformáló szerepe. Végül a 18. sz. elején a szász királybíró, Valentin Frank von Frankenstein elégelte meg a fellengzős eredet-kutatást.
Kifejezetten magyarellenes szerző volt Alois Hoffmann, a pesti egyetem német tanára, aki neve elhallgatásával, II. Lipót titkos megbízásából 1790-ben két pamfletet írt Bábel, illetve Ninivecímmel. Hoffmann rágalmaival szemben a magyarságot Alxinger, az osztrák Wieland-követők tehetséges képviselője védte meg.
August Ludwig Schlözer göttingeni professzor Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (A németek története Erdélyben) című munkája 1795-ben jelent meg. A könyvet a népi öntudat erősítésére szánta és valósággal lázba hozta az erdélyi szász értelmiséget. Művének megírását Erdélyből forrásanyagok megküldésével támogatták. A historikus Schlözer statisztikát is tanított, tanítványai között magyar és szász diákokat találunk, levelezett az erdélyiekkel. A göttingeni Georgia Augusta egyetem 1737-es megnyitásától a rákövetkező száz esztendőben majdnem kétszáz erdélyi diák tanult, akik vagy református magyarok, vagy pedig evangélikus szászok voltak. Az egyetemalapító II. György angol királynak és az egyetem vezetőinek az volt a fennhangon hirdetett célja, hogy a nemzetek felemelésére ott műveljék ki Európa államainak tudósait és politikai vezetőit.
Az eddigieket összegezve: Herdernek a magyarság elfogyására vonatkozó pesszimista megállapítása erdélyi viszonylatban visszhang nélküli volt. Késői hatása azonban fokozott szerzési vággyal erősítette föl a már beindult ébredési folyamatokat. Ismét szükségét érezzük, hogy Illyés Gyula Válaszához térjünk vissza: “Herder már európai tekintély, a szellemi életnek győztes irányítója, amikor jóslatára fölkapják fejüket – nemcsak a magyarok. Azoknak a népeknek a szellemi vezetői is, melyek közé az a kis számú nép Herder szerint is be van ékelve. Herder nem rosszakaratú, de mégis szerencsétlen meghatározásával kezdődik az az ébredés is, amely a magyarságot egy sor egymásra utalt nép közt idegen testnek fogja hirdetni.”
Az eszméltető változásokat Herder idejében inkább az alapvető szabadságjogok ismeretének elterjedése nyomán kereshetjük. 1789 augusztusában a francia Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Deklarációját. Magyar földön a Martinovics Ignác-féle jakobinus mozgalom véres felszámolása, majd a szabadkőműves páholyok betiltása jelentette az eszmeáramlás gúzsba kötését. A franciaországi változások, a tömeges európai háborúk közepette Herder mégis bízott az emberiesség mindent átható szellemi erejében. 1792-es látomásában a megmaradást előlegezte meg, azt, hogy politikai manipulációk ellenére a népek békében élhetnek egymással: “Kabinetek becsaphatják egymást: politikai gépezeteket egymás ellen lehet fordítani… a nemzetek nem fordulnak egymás ellen; egymás mellett élnek és családtagokként segítik egymást. A hazák véres harca hazák ellen az emberi nyelv leggonoszabb barbarizmusa.”[9]
Ügyeljünk a szelektív felejtés veszedelmére: Herder halálának kétszázadik évfordulóján tekintsünk teljes életművére. Indítson a népek irodalmának és művelődéstörténetének, egyházi és lelki életének tanulmányozására. Borúlátását is meg kell szívlelni: a civilizáció béklyóiba kötött ember hajlamos az erkölcsi beszűkülésre. Eleink megnyugodva tudták: a tragikus életérzés előbbre viszi a világot. Az igénytelenséggel szemben fájdalmak árán is ki kell emelkedünk a tudományban és művészetben. Új honfoglalásunk vezérigéje legyen a hit, remény, szeretet vagy a herderi fény, szeretet és élet.
[1] Herder: Vezércsillagok, Budapest, 1881. (harmadik kiadás) 333.o.
[2] uo. 390.o.
[3] uo. 43.o.
[4] uo. 360.o.
[5] Ezt a munkát Gonda László: Kalászok az ószövetségi költészet mezőin címmel fordította le 1861-ben.
[6] Vezércsillagok, i.m. 335.o.
[7] uo. 501.o.
[8] Auch eine Philosphie der Geschichte zur Bildung der Menschheit (Még egy történetfilozófia az emberiség nevelésére) 1774.
[9] Briefe zur Beförderung der Humanität (Levelek az emberiesség előmozdítására) 1792.