A magyarság iránti rokonszenvét Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnő még hazájából hozta magával: Ferenc József menyasszonyaként Majláth János müncheni professzortól vett órákat a Habsburg-ház és Magyarország történelméből. Csak később, a császár hitveseként érlelődött meg benne az a felismerés, hogy Magyarország és Ausztria között a feszültség káros; majd az 1861-62-es hosszas távollét (gyógykezelésen Madeirán és Korfun tartózkodott) után, már szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy a kiegyezés szükségszerű, elkerülhetetlen. Rájött arra, hogy az udvar politikája tévúton jár, és menthetetlenül a birodalom széthullásához vezet, maga alá temetve családját. Ismerte a közelmúlt és kora eszmeáramlatait a felvilágosodás óta; megérezte, hogy a Habsburg-ház ideje lejárt, s bármikor beköszönthet a vég. Családja féltése – felerősödve a magyarság iránti rokonszenvétől – tettre serkentő energiává alakult; szenvedélyes szószólója lett a magyar ügynek férjénél. A Sisiből öntudatra ébredt császárnéban megszületett az elhatározás: ki kell békítenie Ferenc Józsefet a magyar nemzettel. Nehéz, szívós küzdelemre számíthatott, mindenekelőtt anyósa, Zsófia (akit úgy emlegettek, mint az egyetlen „férfit” az udvarban) gáncsoskodására.
Az események – és ma már a források is – azt bizonyítják, hogy Erzsébet céltudatosan hajtotta végre nagy tervét. Megtanult magyarul; a kortárs irodalmat és az írók hazafias politikai szemléletét Falk Miksa ismertette meg vele – nem hatástalanul. Fiát magyar dajka gondozta, maga mellé pedig 1864-ben magyar „felolvasónőt” vett: Ferenczy Idát (1839-1928). A szerény, de eszes kecskeméti lányról csupán néhány beavatott tudta, hogy rokona Deák Ferencnek és családi ismerőse Andrássy Gyulának.
Apró mozaikokból sejteni lehet: nem a véletlen műve volt, hogy több jelölt közül Erzsébet választása Idára esett; továbbá, hogy a hazafias szellemben nevelt lányt otthon felkészítették feladatára. Úrnője hamarosan bizalmába fogadta. Tőle értesült a magyar politikusok személyiségéről és törekvéseiről, s így sokkal szilárdabban képviselhette császári férje előtt a magyar érdekeket. Ugyanakkor magyar ismerőseit Ida mindenkinél hitelesebben informálhatta a bécsi erőviszonyokról.
Erzsébet a magyar politika vezéralakjaival első ízben 1866. január 8-án, Bécsben találkozott. A fogadáson elhangzott üdvözlő szavakra magyarul válaszolt, s a ceremóniát követő vacsorán kötetlenül beszélgetett az ország ügyeiről a politikusokkal, főleg Andrássyval, aki ekkor már az Országgyűlés alelnökeként a kiegyezési törvényjavaslatot megszövegező bizottságot vezette. Deák Ferenccel is hamarosan megismerkedett. Különösen embersége, bölcsessége, higgadtsága ragadta meg. Mindennél beszédesebben bizonyítja Erzsébet nagyrabecsülését az, hogy néhány hét múlva a „haza bölcse” portréja a bécsi Burgban a királyné feje felett függ a falon.
Kapcsolata a magyarokkal most már folyamatos. Az udvarnál azonban az utolsó percig akadtak befolyásos ellenzői a kiegyezésnek, szükség volt a konspirációra. Amikor Erzsébet Bécsben tartózkodott, a levelek feladója és a válaszok címzettje Ida volt.
A tárgyalásokat 1866-ban megszakítja a poroszokkal és a velük szövetséges olaszokkal vívott háború. Bécsben lázasan csomagol az udvar, hajóra rakják a legfontosabb iratokat és a legféltettebb kincsekkel együtt Pestre úsztatják. Erzsébet a gyerekekkel Budán tartózkodik, látogatja a sebesülteket és közben egyengeti a kiegyezés még mindig göröngyös útját.
Végre megkötik a békét a poroszokkal, majd az olaszokkal. Az osztrák vereségek igazolják, hogy a Habsburg Birodalom külpolitikája (is) rossz úton jár. A kiegyezési tárgyalások folytatódnak, Ferenc József Deákot szeretné megnyerni a magyar miniszterelnöki méltóságra, ő azonban hajlott korára hivatkozva elhárítja a kinevezést, és Andrássyt javasolja. Ferenc Józsefnek vannak fenntartásai, ezeket Erzsébet szívós érvelései oszlatják el.
Az osztrák-magyar kiegyezésnek van egy – időben és térben kissé távoli – hajtása: az angol-ír kiegyezés, amelynek döntő fontosságú mozzanatát történetírásunk eddig nem érintette.
1867 után Erzsébet királyné hátat fordít a politikának, igyekszik visszavonulni a közélettől, s amikor csak teheti, lóra pattan. Európa legkiválóbb lovasnőjeként emlegetik. Versenyeken természetesen nem vehet részt, tudását, felkészültségét csupán falkavadászatokon érvényesítheti.
Mindennapjait 1884-ig ez a sport töltötte be. Európa nyolc országában űzte a vadat a falka mögött, és került közvetlen kapcsolatba a föld népével. Életének fénykora e bő évtized, mialatt sok élményben volt része, mégis keveset tud ezekről az utókor.
Két év kemény edzéssel és – a Gödöllő-Duna-Isaszeg-Fót által közrefogott vadászterületen szerzett – tapasztalattal a háta mögött 1874 nyarán utazott először Angliába, hogy az ottani terepet megismerje. 1876-ban már a főidényben, február első napjaiban a falkavadászatairól híres Közép-Angliában bérel kastélyt hat hétre. Másnap már vadászik, két nap múlva pedig John Poyntz Spencer lord (Diana, Károly walesi herceg volt feleségének dédapja) meghívására, löncsön vesz részt a műkincsekkel gazdagon berendezett althorpi kastélyban. Az igen művelt lordot már két éve – felületes találkozásukkor – megragadta a királyné különleges lénye; Erzsébet hamarosan összebarátkozik Spencernével is, aki mindent igyekszik elkövetni, hogy jól érezze magát a királyné.
A lord 1868-tól 1874-ig, William E. Gladstone kormánya alatt Írország alkirálya volt, azóta visszavonultan él hatalmas birtokán, és hódol szenvedélyének, a vadászatnak. Írországban töltött évei alatt megismerte és megtanulta becsülni e bátor, szabadságszerető népet és az angol-ír megbékélés hívéül szegődött. Szívesen beszél ottani élményeiről és javasolja: a következő vadászidényt töltse Erzsébet Írországban. Ott enyhe az éghajlat, a januári hőmérséklet 4-6 C, a fagy pedig igen ritka, a puha talajon nem csúszik meg a ló. Az ország területének közel felét legelő és rét borítja; sok a nádas, ahol búvóhelyet talál a tyúkólakat dézsmáló sok róka, s a farmerek hálásak a falkavadászoknak, ha néhány ravaszdit elcsípnek.
Erzsébetet könnyű meggyőzni. Lovászlegényei jórészt írek, tudja, hogy az ír hunter a legkiválóbb ugró vadászló a világon, a falkavadászat igazi hazája pedig Írország; érdekli a smaragd sziget népével együtt. De tudja azt is, hogy az ír és a magyar történelem bizonyos hasonlóságot mutat. Mindkét nép függetlenségi harcok sorát vívta az elnyomó hatalom ellen. Ám amit a magyarok kivívtak 1867-ben, az írek csupán vágyálomnak érezték még abban az időben is, amikor Erzsébet Írországba készült.
II.
Az írek és a britek békességben éltek a két szomszédos szigeten 1171-ig, amikor II. Henrik angol király elfoglalta, majd az 1175-ben kötött békeszerződésben (Windsor) gyarmati sorsra kárhoztatta Írországot. A hódítók azonban lassan megszelídültek és asszimilálódtak olyannyira, hogy a 15. században már csupán a Dublin környékére betelepített angolok utódai ismerték el a brit fennhatóságot.
Az angol egyházszakadás (1534) után VIII. Henrik a vallásukhoz ragaszkodó írek ellen fordult, s ettől kezdve a vallási ellentét is szélesítette, mélyítette a szakadékot az angolok és írek között. Egyre nagyobb nyomás nehezedett az írekre, ami elől sokan külföldre menekültek. A kivándorlók első nagyobb hullámai a 16-17. században hagyták el hazájukat, az otthon maradottak ellenállása ezzel párhuzamosan növekedett; 1641-ben felkeltek elnyomóik ellen, és sok angolt megöltek. A véres megtorlás nem maradt el: a polgári szabadságot megteremtette ugyan Cromwell (1599-1658), azonban legázolta az íreket, elpusztította Maynooth várát (1649/1650), majd bekebelezte Írországot, és sok angolt telepített be. Erre ismét lázadással válaszoltak, de az angol túlerő két csatában leverte őket. Először Orániai Vilmos futamította meg az íreket a Boyne melletti, gyakran emlegetett csatában (1690. július 1., az új naptár szerint 11.), majd egy év múlva július 12-én Augrim közelében Ginkell tábornok teljesen szétverte a lázadók maradékait.
A 18. században a protestáns írek a katolikusok helyzetén könnyíteni kívántak, ez azonban az ulsteri angol protestánsok hangját váltotta ki: 1795-ben megalakították titkos szervezetüket, az Orániai Rendet. Fenyegető fellépésükre az írek 1798-ban lázadással válaszoltak. Az angol kormányzat a véres megtorlást kevésnek találta és közjogi lépésekkel akarta elejét venni az ellenállásnak.
Írországnak volt ugyan parlamentje, de ez csupán a londoni fiókjaként működhetett, javaslatai ennek a jóváhagyásával emelkedtek törvényerőre. Ugyanakkor az angol törvények Írországban is érvényesek voltak. Az angol kormányzat ezt a látszat-parlamentet is soknak tartotta. 1800-ban sikerült rávenni az ír parlamentet, hogy oszlassa fel önmagát, és olvadjon be a londoni angol parlamentbe. A (katolikus) írek teljes polgári egyenjogúságát is kilátásba helyezték, de az ígéretek beváltása elmaradt. A kiváló angol publicista és mezőgazdasági szakember Arthur Young (1741-1820) megjegyzi: a törvények nem annyira a katolikus vallás, hanem inkább javaik ellen irányultak.
A föld túlnyomó része az évszázadok alatt a betelepült angol nagybirtokosok kezére került. Ők nem gazdálkodtak, hanem nagybérlőknek engedték át birtokukat. Ám ezek sem bajlódtak a földdel, hanem 5-10 acrenél (1 acre = 0,405 ha) nem nagyobb darabokra parcellázták és adták bérbe a telken lévő nyomorúságos viskóval együtt – mert a legtöbb farmer (eredeti jelentése: bérlő) földönfutó volt.
A bérleteket több évre is köthették, a feltételek azonban igen szigorúan voltak, s a nagybérlő (vagy a tulajdonos) kegyetlenül, akár katonai segédlettel is behajtotta a bérleti díjat, vagy elűzte a farmert, akkor is, ha a rossz időjárás (főleg a túlzott csapadék) miatt alig volt termés; nem törődött azzal, hogy éhínség vár a szerencsétlen farmer családjára. (A korabeli magyar sajtó számtalan megrázó képet közölt e kegyetlen jelenetekről.) S a nagybérlőnek nem kellett attól tartania, hogy a föld parlagon marad: az elűzött szerencsétlen helyére akár ötven-száz bérlő is jelentkezett – hiszen más munkaalkalom alig akadt. Az ír sziget igen szegény ásványi kincsekben. Az ipar, a gyapjúszövés a 17. század végén kezdett ugyan virágozni, de az angol parlament 1699-ben igen magas vámot vetett ki a kivitelre. Mindaz, ami „Írlandot ipari vagy kereskedelmi tekintetben emelhetné, már csírájában elnyomatott” – állapítja meg Erzsébet királyné kedvenc írója, az államférfi Eötvös József (1813-1871), aki 1837/38-as tanulmányútjáról hazatérve, megrázó, de reális képet rajzolt az írek sorsáról. Ám „A szegénység Írlandban” című igen alapos szociográfiája (Budapesti Szemle, 1840) megjelenése utáni években minden korábbinál nagyobb éhínség tört az írekre: az Amerikából behurcolt burgonyavész 1845 és 1849 között elpusztította legfőbb terményüket és táplálékukat. Mintegy nyolcszázezren haltak éhen, és ugyanannyian vándoroltak ki. Az eredmény: az ír lakosság az 1844. évi 8,4 millióról 1851-re 6,6 millióra apadt. Az angol kormány csak látszatintézkedéseket hozott az éhínség enyhítésére – ami ismét kiváltotta az írek lázongását, de most már szervezett mozgalmak terelték céljaik felé az elégedetlenséget. A titkos ellenállási szervezetek csak akkor léptek a nyilvánosság elé, amikor már eléggé erősnek érezték magukat.
Először a radikálisabb Sinn Féin („mi magunk”) jelentkezett. A teljes elszakadásért, a köztársasági államformáért küzdött. Zavargásokat szervezett, merényleteket követett el. 1867. február 11-én fegyverrel próbálta bevenni Chester városát. A kísérlet teljes vereséggel járt, s a hatalmon lévő Benjamin Disraeli (1804-1881) miniszterelnök kemény megtorlással válaszolt éppen azokban a hetekben, amikor Európa távoli közepetáján, Magyarország a kiegyezés eufóriás állapotában koronázásra készülődött.
Disraeli – a szülőföldjéről elűzött spanyol főnemesi család sarja – politikájának középpontjában a külpolitika állt. Ő volt a brit világbirodalom legbuzgóbb kovácsa. A hetvenes évek második felében érte el legfényesebb sikereit. Afrikától Ausztráliáig háborúk sorát nyerte meg, ügyeskedéssel rátette a kezét a Szuezi-csatornára, Viktória királynőt pedig India császárnőjévé kiáltatta ki (1877. jan. 10.). Érdemeit Viktória a Beaconsfield grófja címmel ismerte el (1876).
A politika szüneteiben tollforgatással foglalkozik; a prózában és a versfaragásban egyaránt otthonos. Virágnyelvű leveleivel maga felé fordítja a romantikus lelkületű Viktória királynő kegyeit: „A világ egy osztriga; én kardommal felnyitom és Felséged lábai elé helyezem.” A belpolitikában kevésbé volt sikeres; az írek szenvedései és törekvései iránt érzéketlennek mutatkozott.
III.
1878 decemberében Spencer gróf Gödöllőn azzal búcsúzik vendéglátójától, Erzsébettől, hogy a következő év elején Írországban találkoznak. A zöld szigeten azonban fellángolt a függetlenségi mozgalom, de Spencer – aki rokonszenvezett az írekkel, szabadságmozgalmukat pedig megértette – tudta, hogy a vadászatra kiszemelt Meath grófságban Erzsébetet semmiféle veszély nem fenyegeti. Itt, alig két órányira Dublintól, a Summerhill kastélyt sikerült kibérelnie Erzsébetnek, és tíz vadászlova is jó istállót kapott. Az ír sziget középső tája mélyen fekvő hatalmas síkság csupa legelő, rét, és rengeteg a csatorna, nádas. A legelőket többnyire magas földhányás választja el egymástól, ezek átugratása próbára teszi a lovat és a lovast.
1879. február utolsó hetében történt. Hosszasan űztek egy szarvast, sok tocsogón és vízzel teli árkon keresztül. A nagy síkságon nem akadt tenyérnyi bokros rejtek, ahol a vad legalább szusszanásnyira megpihenhetett volna, csak a távolban tűnt fel egy erdő. A szarvas arrafelé tartott, de közelebbről kiderült, hogy egy hatalmas park. A szarvas szerencséjére, a magas kerítésen egy rés tátongott, amelyet két kőműves igyekezett éppen befoltozni. A vad, más választása nem lévén, a fejük felett ugrott be, nyomában a falkával, egy sereg sétálgató kispap közé, akik nagy kiáltozással a szarvas után vetették magukat. A lábuk hirtelen a földbe gyökerezett, amikor egy gyönyörű nő ugratott be a parkba, majdnem dr. Walsh rektor nyakába. Erzsébet tőle tudta meg, hogy Maynooth papi szemináriumában van. Azonnal leugrott lováról, és bocsánatot kért a zavarásért. A rektor azonban a neheztelés legkisebb jelét sem mutatta, sőt a királynét kíséretével együtt, nyájasan az ebédlőbe invitálta egy kis sültre és frissítőre. Erzsébet szabadkozott, hisz ruhája csupa víz és sár volt. Másféle öltözet nem lévén a közelben, a rektor felajánlotta neki saját köpenyét. Erzsébet elfogadta a vastag posztó körgallért, és beburkolózva, kellemesen elbeszélgetett a rektorral és a közben előkerült néhány tanárral, majd azzal az ígérettel búcsúzott el vendéglátóitól, hogy rövidesen meglátogatja őket – száraz ruhában. Néhány nap múlva egy szép gyémántgyűrűt küldött Walsh rektornak a köpenyhasználatért, majd vasárnap részt vett a misén. Utána dr. MacCabe püspök végigkalauzolta – a klauzúra kivételével – a kollégiumon a vendégeket, a kispapok éljenzésétől kísérve.
A következő évben Erzsébet újból írországi vadászatra készült, bár a politikai helyzet nem javult. 1879/80 telén a rendkívül sok csapadék elrothasztotta a termést a földben. A farmereket éhínség és a kilakoltatás veszélye fenyegette, s az elégedetlenség újabb tápot adott a Home Rule mozgalomnak, amely Írország számára autonómiát, önálló független minisztériumot és parlamentet követelt, vagyis azokat a jogokat, amelyeket a magyarság 1848-ban, majd 1867-ben újra kivívott. Az írek jól tudták, hogy az utóbbiban Erzsébetnek jelentős szerepe volt.
A Home Rule mozgalom vezére, Charles St. Parnell (1845-1891) lánglelkű szervezőnek bizonyult, s maga mellé tudta állítani az ír lakosság valamennyi rétegét. A zavargások már elérték Westmeath grófságot, Erzsébet azonban bízott abban – s nem is alaptalanul –, hogy őt nem érheti baj: sok egyszerű ír emberrel került kapcsolatba, és mindenütt rokonszenvvel fogadták.
1880. február elején Hohenembs grófné álnéven útra is kel Írországba, ám kitudódik érkezése: a pályaudvaron nagy tömeg üdvözli, szőnyeget terítenek lábai elé, a grófság határán pedig – ír nyelven – „Százezer istenhozott” felirattal diadalkapu fogadja és rengeteg ember éljenzése.
Múlt évi ígéretéhez híven az első vasárnapon Nopcsa Ferenc udvarmester, Liechtenstein Rudolf istállómester és Festetics Mária udvarhölgy kíséretében felkeresi a maynoothi papneveldét, hogy átnyújtsa ajándékát: Sárkányölő Szent György kb. egy méter magas, ébenfa talpazaton álló, 13 kilós ezüst szobrát. A takaró levétele után az arcokról lefagy az öröm mosolya: Szent György nem csupán a lovasok, hanem az angolok védőszentje is! Innen már csak némi elfogult következtetés kell ahhoz, hogy egyesek a sárkányban Írországot lássák! Nyilvánvaló, hogy Erzsébet tanácsadói nem ismerték eléggé az ír történelmet, különben Szent Patrik szobrát javasolták volna, amint – a legenda szerint – kiűzi egy bottal az utolsó kígyót (vagyis angolt) a zöld szigetről… S ő volt az, aki egy szál háromlevelű lóherével a kezében magyarázta el az íreknek a Szentháromság tanát. A hittérítő Patrikot az írek nemzeti szentként tisztelik és neve napján, március 17-én a férfiak háromlevelű lóherét tűznek ki kalapjuk mellé, bárhol legyenek is a világban.
Erzsébet sürgősen jóvá akarta tenni e ballépést; egy londoni cégnél csináltatott egy aranybrokát miseruhát tartozékaival együtt az írek nemzeti jelképével, a lóherével gazdagon díszítve. A miseruhára a magyar, a bajor és az osztrák címert hímezték, az alsó aranyszegély fölé. Belül a bélésen pedig Elisabeth 1880 olvasható. (Ma az ajándékokat ugyanabban az ebédlőben, egy vitrinben őrzik kegyelettel.)
Sajátos utóélete volt a szobornak: híre átkelt az Atlanti-óceánon és politikai töltést kapott. 1880 tavaszán Parnell amerikai körúton járt, hogy a mozgalomhoz anyagi támogatást gyűjtsön. Ekkor már két és fél millió ír élt az Egyesült Államokban, közöttük sok tekintélyes, befolyásos üzletember. Parnell hónapokig járta a nagyobb városokat, ismertetve az otthoniak sanyarú helyzetét, az angol elnyomást, amelynek ecseteléséhez kapóra jött az Erzsébet által ajándékozott Szent György szobor szimbóluma. Lehetőséget kapott arra, mint Kossuth 1851-ben, hogy a washingtoni képviselőházban beszédet mondjon. Az ő gyújtó hatású beszédeihez hasonlítják Pernellét a korabeli lapok.
Ugyancsak 1880-ban egy különös mozgalom ütötte fel a fejét Írországban: a bojkott. Névadóját, Charles Cunningham Boycott (1832-1897) angol kapitányt, az angol Erne gróf írországi birtokainak kormányzóját kegyetlen bánásmódja miatt meggyűlölték kisbérlői, munkásai, s elfordultak tőle. Nem béreltek tenyérnyi földet sem, nem vállaltak munkát, nem vettek tőle, és nem adtak el neki semmit. Boycott csak katonai kísérettel mert kimozdulni házából, terményeinek befuvarozásához is katonai védelmet vett igénybe. (A bojkottal, mint az ellenállás békés, de hatásos fegyverével megismerkedett az egész világ. Az 1850-es években, a Bach-korszak Magyarországán már éltek vele az elnyomó hatalom ellen, csak akkor még nem tudták, hogy ezt bojkottnak fogják nevezni… Az eszmék terjedésének az útjai kifürkészhetetlenek!)
Erzsébet két szép és sikeres vadászévad után 1881 tavaszán ismét Írországba készül, Kilkennyben már kiszemelt egy kastélyt. 1880 áprilisa óta újra William E. Gladstone (1809-1898), Beaconsfield vetélytársa áll a kormány élén. Szintén literátus férfi, a társadalomtudományok több ágában sikereket ért el. Homérosz világa ugyanúgy érdekelte, mint a pápai hatalom, a lelkiismereti szabadság vagy Bulgária történelme. 1858-ban – amikor éppen semmiféle állami hivatalt nem viselt – megjelent „Studies of Homer and the Homeric Age” három kötetét a Budapesti Szemle hosszasan méltatta: „Gladstone úr kiérdemelte minden rangú honfiú tiszteletét magas jellemével szintúgy, mint politikai szolgálataival.” Joggal-okkal választotta kültagjául az MTA Bölcsészeti, Társadalmi és Történelmi Osztálya 1873. május 21-én.
Gladstone legfőbb politikai törekvése az volt, hogy megteremtse Anglia (és Írország) belső békéjét. Még mint az ellenzék vezére és az alsóház elnöke, 1868 nyarán több reformjavaslatban indítványozta az írek helyzetének könnyítését és szellemi felemelkedésük elősegítését. (Nagybirtokok felosztását és az ír bérlők kezébe juttatását kormányzati segítséggel; Dublinban új egyetem létesítését és a felsőoktatás fejlesztését stb.). Javaslatai közül a felsőoktatási reform részben már Beaconsfield kormányzata alatt megvalósult; most, 1880-ban elsősorban az ír bérlők helyzetén kívánt könnyíteni. Gladstone úgy vélte, rendkívüli állapot kihirdetésével megkönnyítheti a reformok bevezetését, de tévedett; a szigorítások hatalmas tiltakozást váltottak ki az írek körében. A helyzet aggasztó, a zavargások már átterjedtek az ország középső vidékeire, és fenyegetik az angol földbirtokosokat. A sajtó hírt adott arról, hogy a „lovas-vadászatok ellen megindított esztelen agitáció” miatt többen Angliába vitték át falkájukat. Erzsébet mégis készülődik az útra: ő egy másik Írországot ismert meg, és el sem tudja képzelni, hogy ott bármiféle bántódása eshetnék. A szokásos diplomáciai előkészítés meg is indul, de már az első lépéseknél kiderül, hogy Erzsébet írországi vadászatát az angol kormány rossz szemmel nézné. Ferenc József is a leghatározottabban ellenzi Erzsébet utazását. Gladstone – még ellenzékben – 1878-ban elítélte az Osztrák-Magyar Monarchiát Bosznia-Hercegovina megszállása miatt, s a kormányváltozással hirtelen hűvösebbre fordult a viszony a két nagyhatalom között. Spencer ekkor 28 oldalas levéllel fordul barátjához, Gladstone-hoz, de ez nem segít. Talán olaj volt a tűzre, hogy Parnell – akinek a mozgalma most már a teljes elszakadásra törekedett – felkereste Károlyi Alajos londoni osztrák-magyar követet, hogy kérje: közvetítse Erzsébethez szívélyes meghívását Írországba. Garantálja, hogy a legcsekélyebb atrocitás sem éri a királynét. Károlyi tapasztalt diplomata volt, s nem utasította el Parnellt, hanem javasolta: forduljon Anglia külügyminiszteréhez, G. Granvillehez, kizárólag ő illetékes a meghívás továbbítására.
Ilyen előzmények után Erzsébet kénytelen volt lemondani írországi útjáról, és Angliában vadászott a következő két évben, majd 1884-ben – ízületi bántalmai miatt – abbahagyta a lovaglást.
IV.
Eddig nem került elő olyan forrás, adat, amely arra utalna, hogy Erzsébet királyné látogatásai valamiféle közvetlen hatással lettek volna az angol belpolitikára; ám elgondolkodtatóak az angol-ír kibékülés útjának egyes állomásai – még akkor is, ha e menet hosszabb volt, s közben véres eseményekbe torkollott.
Gladstone államférfiúi bölcsessége második kormánya idején (1880-1885) bontakozott ki. Ciklusa elején – mint láttuk – rendkívül kemény szembenállás jellemezte az angol-ír viszonyt. 1881. február első napjaiban Parnell még kíméletlenül támadja a parlamentben a miniszterelnököt, aminek az a vége, hogy Gladstone – aki ekkor az alsóház elnöke is – eltávolíttatja az ülésteremből. A válasz: márciusban sorozatos merényleteket követnek el Írországban, Parnell pedig nyíltan hirdeti, hogy el kell szakadniuk Angliától. Októberben le is tartóztatják, de hamarosan kénytelenek kiengedni, mert az ír bérlők megtagadják fizetési kötelezettségüket. Gladstone már hajlott arra, hogy az írek bizonyos – korlátozott – autonómiát és alárendelt parlamentet kapjanak, de 1885 júniusában e javaslatát leszavazták; az írek kevésnek, a konzervatívok soknak tartották.
Az 1885. őszi választásokon Gladstone alulmaradt, a konzervatív miniszterelnök Salisbury azonban hamarosan megbukott, s 1886 februárjában Gladstone megalapíthatta harmadik kormányát. Első törvényjavaslata az ír kérdés megoldására vonatkozott. Ekkorra már teljes egészében magáévá tette a Home Rule követeléseit. A megoldást keresve – és a várható hatás tekintetében – előtte állt a magyar-osztrák minta, amelynek részleteit magyar kapcsolatai révén bizonyára legjobban ismerte valamennyi brit politikus közül; s ismereteit barátja, Spencer lord magyarországi látogatásai alkalmával szerzett személyes benyomásai színezték. Gladstone szilárd meggyőződéssel, magabiztosan állhatott tehát a képviselőház elé törvényjavaslatával, és a retorika klasszikus szabályait alkalmazva mondta el április 6-án híres beszédét, amit soha nem tapasztalt érdeklődés előzött meg: már reggel ötkor kezdődött a tolongás, mert mindössze 450 ülőhely állt rendelkezésére az alsóház 670 képviselője számára. A karzatokon több külföldi diplomata is megjelent.
Gladstone három és fél órát beszélt, s vissza-visszatért az 1867-es kiegyezésre. „Hadd hivatkozzam Ausztria és Magyarország példájára, a hatalom teljes kettőségére. Nem akarom itt elemezni az Osztrák Birodalom általános helyzetét, sem ennek egyes részleteit (itt nyilván az általa helytelenített osztrák külpolitikára, különösen az erőteljesen ostorozott bosznia-hercegovinai okkupációra gondolt,) egyszerűen csak a helyzetet vázolom… Bécsben az Osztrák Monarchia parlamentje ülésezik, Buda-Pesten pedig a Magyar Királyság parlamentje, s ez a dolgok lényege, gondolom, mintegy húsz éve… Vajon Ausztria helyzete szilárd-e avagy nem? Tökéletesen kiegyensúlyozott, biztonságos és harmonikus a roppant nagy nehézségek után, amelyekkel korábban szembe kellett néznie, amikor Magyarország háborút viselt az osztrákok ellen, amit csak az orosz hadsereg segítségével tudott Ausztria leverni…” De az utána következő elnyomás éveiben (amikor a törvényhozó testület és a legfelsőbb hatalmi tanács Bécsben ülésezett, s a Helytartótanácsban a főherceg nem a lakosság többségével, hanem kisebbséggel volt kapcsolatban) is gyökeresen különbözik az 1867 utánitól – állapította meg Gladstone.
A hazai sajtó méltatta a miniszterelnök beszédét, amelyben „többször utalt Ausztria és Magyarország dualisztikus alkotmányára, melyet utánzásra méltónak tüntetett fel… A radikálisok és parnellisták zajos helyeslései közt végezte beszédét Gladstone. A dualisztikus parlamentre vonatkozó javaslata egészen új, és ez keltette a legnagyobb meglepetést” – írja a Magyar Föld 1886. április 10-i száma.
Gladstone az íreket megnyerte ugyan, de elveszített sok ulsteri protestáns angolt, akik hátat fordítottak a liberális pártnak. Rajtuk múlott, hogy június 7-én az alsóház 341:311 arányban elvetette Gladstone törvényjavaslatát, s június 28-án feloszlott a parlament. Viktória királynő ekkor – érdemei elismeréséül – grófi címmel akarta megajándékozni Gladstone-t, de ő nem fogadta el. Rövid időre ismét a tudománynak élt.
1892-ben, 82 évesen újfent hatalomra került, kormányát azonban már csak tekintélye tartotta össze. 1893-ban megismételte az ír kérdés megoldására vonatkozó javaslatát, s bámulatos szívóssággal, 85 ülés után el is fogadtatta azt az alsóházzal, a felsőház azonban 1893. szeptember 8-án elutasította.
Kemény politikai harc s néhány véres fejezet követte e döntést. 1898-tól Arthur Griffith (1872-1922) vezeti az írek harcát, míg végre 1921-ben, Griffith elnöksége alatt megalakulhat az Ír Szabadállam, majd 1937-ben a független Ír Köztársaság. Griffith több kiadást megért híres könyvében (The Resurrection of Hungary: a Parallel for Ireland) részletesen foglalkozik a magyar-osztrák kiegyezéssel, Deák Ferenc és Erzsébet királyné szerepével, s idézi Ferenc József szavait is, amelyekkel elismeri, milyen sokat fáradozott a kiegyezésért Erzsébet királyné.