A hegyközségi szerveződés korai írásos emlékeivel (az ún. artikulusokkal) a 16. századtól kezdve találkozhatunk. Biztosra vehető azonban, hogy az írásos “szabályzatok” több évszázados hagyományt rögzítenek. A középkori artikulusok jellemző vonása, hogy a szőlőművelésen, borgazdálkodáson túl a “hegy népé”-nek mindennapjait is szabályozták. A község vezetője a hegybíró (hegymester) volt, aki büntető hatalommal is rendelkezett. Az artikulusok tételesen megszabták, hogy az egyes cselekményekért mennyi büntetést kell fizetni. A középkori artikulusok nemcsak az együtt élők belső viszonyait szabályozták, hanem egyfajta kompromisszumot is jelentettek a földesurak és a jobbágyság között.
A szőlőművelés magyarországi elterjedtségére utaló, első írásos dokumentumok a 11. századból, első királyaink korából valók. Adomány- és alapítólevelek, királyi dekrétumok említik a szőlőt úgy is mint jószágtestet, úgy is mint a tizedszolgáltatás tárgyát képező termést. Ezekből az is kitűnik, hogy a szőlőbirtok elkülönült az egyéb művelés alá vont földbirtoktól, ami arra utal, hogy a szőlőművelés nem egyszerűen külön ága volt a gazdálkodásnak, hanem kiemelkedő jelentőséggel bírt a többihez képest. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy a bor nem elsősorban élvezeti cikk volt, mint napjainkban, hanem szinte mindennapos ital, amelyet a kellő mennyiségben rendelkezésre álló ivóvíz híján fogyasztottak. A bor tehát egyre nagyobb jelentőségre tett szert az ország kereskedelmében, s elsősorban a tőlünk északra fekvő, s ezért bortermelésre nem alkalmas vidékek felé (pl.: Lengyelország, Oroszország) irányult. A bor értéke és keresettsége miatt a királyok ösztönözték a szőlőtelepítést. Egyrészt kedvezmények biztosításával, másrészt a telepeseknek az ország területére való beengedésével. Így pl. mikor az 1241-42. évi tatárjárás feldúlta egész Tokaj-hegyalját, s a szőlőültetvények majdnem teljesen elpusztultak, IV. Béla olasz telepeseket hozatott, akik rendbeszedték és újratelepítették a szőlőket. (Ebből az időből származik két Tokaj-hegyaljai község elnevezése: Olaszliszka és Bodrogolaszi.) I. (Nagy) Lajos előbb 1347-ben Budának és Kassának, majd 1354-ben Pozsonynak adott privilégiumot. Az előbbiek területén csak a város engedélyével lehetett szőlőterületet vásárolni. Pozsony területére a kiváltságlevél szerint nem lehetett idegen bort bevinni. Nagy Lajos adta, majd leánya, Mária megerősítette a soproniak mentességét a bor kivitele esetére az egyébként mindenféle behozatalt és kivitelt terhelő harmincadvám fizetése alól.
A városok maguk is igyekeztek érdekeik szerint alakítani a bortermelés helyi viszonyait. Ennek bizonyítására az egyes városi, mezővárosi törvénykönyvek részletes szabályokban szólnak a dézsmálási jogról és egyes tilalmakról. A középkorban a föld a földesúr tulajdonában volt, aki annak egy részét saját használatában tartotta, ez volt a majorság. Más részét pedig a jobbágyok használták robot- és terményszolgáltatás fejében. A földesúri majorsági gazdálkodás alapja hosszú időn át kizárólag a robotmunka volt, ebben azonban a kényszerjelleg miatt nem sok köszönet lehetett. Márpedig a szőlő művelése nemcsak szakértelmet, de különös gondosságot, lelkiismeretes munkát is kíván. Így fokozatosan teret hódított a fizetett szőlőmunkások alkalmazása, a jobbágy számára pedig egyre inkább lehetővé vált a robotkötelezettségnek, majd az egyéb földesúri szolgáltatások pénzbeni megváltása. Egyrészt tehát a szőlőbirtok viszonylag szabad forgalma, másrészt a jobbágyterhek pénzjáradékra váltásának lehetősége következtében alakult ki a kizárólag szőlőművelés szempontjából egységes helyzetű réteg, a taksásoké, akik a földesúri szolgáltatások megváltásaként fizetett adó, az ún. taksa fejében használhatták a szőlőt. A 17. századra mindennapossá váló jelenség volt, hogy a legtöbb bortermő vidéken a jobbágyi eredetű szőlők birtokosai között a jobbágyok mellett egyaránt megjelentek a falusi és városi szabadok, jómódú városi polgárok, valamint a nemesek. A földesúri majorságokban pedig általánossá vált a napszámosok alkalmazása. Mindez azt mutatja, hogy a szőlőterületek birtokviszonyai már a feudalizmus körülményei között bizonyos elmozdulást – mondhatni fejlődést – mutattak a szabad bérlet irányába.
A bortermelés és a kereskedelem érdekei szükségessé, a bizonyos szempontból egységesülő birtokviszonyok pedig lehetővé tették, hogy a szőlőműveléssel és bortermeléssel kapcsolatos viszonyok szabályozottak, rendezettek legyenek. A királyi kiváltságlevelek mellett a 14-15. századtól különböző városi statútumok váltak általánossá, amelyek a város termelőinek érdekeit szolgáló szabályokat, korlátokat állítottak fel a helyi termelés védelmére. A jelentősebb városokban fontos szerepet kaptak az ún. jogkönyvek, amelyek az adott településre vonatkozó királyi privilégiumok mellett összefoglalták a városi szabályrendeleteket, valamint a helyi szokásjogot. Vagyis: az írott és íratlan jog gyűjteményét jelentették. A statútumokban megjelentek azok a szabályok is, amelyek a bor forgalmazásával kapcsolatosak, és amelyeket mai fogalmaink szerint a “szakigazgatás” körébe tartozónak nevezhetnénk. Jó példa erre a 15. századi budai jogkönyv, amely sok egyéb rendelkezése mellett a város szőlőművelésének előmozdítását szolgáló kiváltságokat, mentességeket is magában foglalta. Akár az eredetvédelem egyfajta korai megjelenésének is tekinthetjük, hogy nagyjából ez idő tájt Gyöngyös városából csak úgy lehetett bort eladni, ha azt előzetes megkóstolás után a bíró engedélyezte. Ezzel a városi tanács a település borainak hírnevét kívánta védeni. A szőlő birtokviszonyaira, valamint a bor kereskedelmére vonatkozó előírások mellett azonban fontos szerepet játszottak azok a szokásjogi alapon kialakult szabályok, amelyek a szőlők művelésével, a szőlőhegyek rendjével függtek össze. Ezek a célszerűségi, illetve a helyi viszonyok által meghatározott szempontok alapján kialakuló szokások elfogadása révén létrejött szabályok lettek az alapjai a hegyszabályoknak, rendtartásoknak. Erre utal, hogy már a 15. században létezett olyan városi tisztség, amely a fenti feladatok ellátásához kapcsolódik. A hegymester elnevezéssel számos korabeli dokumentumban találkozhatunk (pl. Pozsony és Sopron jogkönyveiben). Mindez azt bizonyítja, hogy a hegymester régi városi tisztség, amelynek rendeltetése az volt, hogy felügyelje a szőlőhegy rendjét, a szabályok betartását. Bár a rendtartások igen változatos formában jelentek meg, és nem volt semmiféle “központi” szabályozás, amely az egységesítés irányában hatott volna, a szabályok tartalma mégis jórészt hasonló volt. Ez persze abból ered, hogy maga a tevékenység, a szőlő- és bortermelés sajátosságai, illetve a rendtartásból eredő feladatok többé-kevésbé mindenütt azonosak voltak. A legtöbb helyen nemcsak a szőlő őrzését és rendjét szabályozták, de a szőlőbirtok adásvételével összefüggő kérdéseket is. A vitás ügyekben a hegybírónak döntési jogköre volt.
A szőlőbirtokosok szervezetei azonban eltérően alakultak az ország más-más részein. A hegyszabályok kialakításához, a szőlőhegy rendjének fenntartásához legkevésbé az alföldi mezővárosok szőlőbirtokosainak volt közük, de hasonló volt a helyzet a szabad királyi városokban is. Itt a szőlőművelésre vonatkozó szabályokat a városi tanács határozta meg, s azok betartásáról saját fizetett tisztségviselői (hegybíró, hegymester) útján gondoskodott. A szőlőbirtokosoknak tehát nem volt önkormányzata. Az uradalmi területeken szintén nem létezett önkormányzat. A taksás szőlők esetében a szőlőbirtokosnak már volt némi beleszólása a rendtartás szabályainak alakításába, de a hegybíró tevékenységét az uradalom intézője felügyelte. Más volt viszont a helyzet a Hegyalján, ahol a szőlőbirtokosok választották a hegymestereket a földesúr vagy képviselője jelenlétében. Mindaz, ami a szőlőbirtok sajátos helyzetét jellemezte egyes helyeken, a 17. századra elvezetett ahhoz, hogy a szőlőbirtokosokat nemcsak a hegytörvény, de az ezáltal kialakított autonóm szervezet, önkormányzat is összefogta. Ez tekinthető hegyközségnek, még ha ebben az időben nem ezzel az elnevezéssel illették is. Ezek az önkormányzatok a különböző rendű, de a lényeget tekintve azonos jogállású szőlőbirtokosok független szervezetei voltak, maguk határozták meg rendtartásukat, választották meg tisztségviselőiket, és bizonyos esetekben első fokú bíráskodási jogkörrel rendelkeztek. A függetlenségnek ugyanakkor némileg ellentmondani látszik, hogy a “hegyközség” által megalkotott rendtartást a vármegyéhez kellett benyújtani jóváhagyás végett. Ahhoz ugyanis, hogy a hegytörvény a nemesi rendű birtokosokra is kötelező legyen, a nemesi vármegyének kellett jóváhagynia.
A 19. század első felére a jelentősebb szőlőtermő vidékeken megszilárdult rendje alakult ki a szőlőbirtokosok ilyen együttműködésének. A hegyközségek, minthogy a feudalizmus korára, illetve jogrendjére jellemző széttagoltság körülményei között alakultak ki, nagy változatosságot mutattak. Ezzel együtt az adott területen jól szolgálták a szőlőbirtokosok, illetve a szőlő- és bortermelés, valamint a -kereskedelem érdekeit. A hegyközségek bizonyos értelemben megelőzték korukat, hiszen egy a polgárosodásban visszamaradt országban jelentettek egészen eltérő társadalmi helyzetű személyek számára olyan együttműködést, amely – ha nem is a mai fogalmaink szerint, de – meglehetősen demokratikus keretek között folyhatott. A hegyközségek ugyanakkor – mint önkormányzatok – nagyon is szervesen illeszkedtek a magyar jogrendbe, illetve azon jogi tradíciók sorába, amelyekben az állam időszakonkénti központosító törekvései mellett is, illetve gyakran annak ellenére, mindig megtalálhatók voltak az önkormányzati jogok és intézmények.
A hegyközségeket jellemző sajátosságok biztosították, hogy azok a 19. század második felében egyre erőteljesebben meginduló polgárosodás, a modern kor viszonyai között sem váltak meghaladottakká, szerepüket és helyüket az új társadalmi rendben is megtalálták. Éppen a polgári jogrendszer kialakítása érdekében a 19. század utolsó évtizedeiben általánossá váló közigazgatási centralizáció közepette találta meg az állam a megfelelő helyet és szerepet a hegyközségeknek, a közigazgatás decentralizált szerveivé téve őket. Ezekre az évtizedekre jellemző a különböző szakmai és gazdasági kamarák kialakulása is. Egyrészt a jogrendszer egységesítése iránti igény, másrészt az ugyancsak a 19. század végén pusztító filoxéra járvány utáni újratelepítés, valamint a termelés szervezettebbé válásának, a termelők nagyobb együttműködésének igénye vetette fel a hegyközségek törvényben való szabályozását. Ezt valósította meg a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894. évi XII. törvénycikk. A szabályozás céljait és terjedelmét nagyban meghatározta a nem sokkal korábban lezajlott filoxéravész okozta pusztítás. A hegyközségnek elsősorban az elpusztított szőlők felújításának, új szőlők telepítésének, továbbá a szőlőpenész ellen való közös védekezésnek az előmozdítása, valamint a szőlők közös őrzése, a hegyrendészeti szervezkedés volt a célja. Emellett minden olyan tevékenységet folytattak, amely a szőlőbetegségek elleni fellépés az okszerű szőlőművelés és szüretelés, valamint a szőlő jövedelmezőségének fokozása érdekében szükséges. A hegyközség megalakítása önkéntes volt, de bizonyos feltételek megléte esetén a birtokosok egyharmada elhatározhatta a hegyközség alakítását. Ilyen esetben a többi birtokos sem maradhatott ki a szervezetből, azaz a többség köteles volt elfogadni a döntést, és megalakítani a hegyközséget.
Feltételként említi a törvény a minimum húsz fő szőlőbirtokos létszámot és a száz katasztrális hold, vagy ennél nagyobb összefüggő szőlővel beültetett területet. A hegyközségek a közös tevékenység kereteit, formáit és tartalmát a hegyközségi rendtartásban határozták meg, amelyet a hatóságoknak kellett jóváhagynia. A feladatok teljesítéséhez szükséges költségek fedezése céljából a szőlőbirtokosokra területük nagyságával arányosan járulékot vetettek ki. A törvény meghatározta a hegyközségi önkormányzat szervezetének kereteit is, miután választmány és hegybíró választását tette kötelezővé. Mivel azonban a hegyközségek szervezése nem volt kötelező, nem érvényesülhettek maradéktalanul azok az előnyök, amelyek a közös szervezetben rejlettek. Az itt-ott megalakult szervezetek a maguk elszigeteltségében a gazdasági életre kiható szerepet nem tölthettek be. Sem területi, sem országos szervezettel nem rendelkeztek, amely összefogta, koordinálta volna tevékenységüket. Az 1920-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy az állami adminisztráció nem alkalmas a nagyobb együttműködésre való ösztönzésre, az egyes gazdasági kérdések megoldására való összefogásra, a termelési költségek csökkentésére, vagy a közös értékesítés megvalósítására. Erre szinte kínálta magát az egy-egy község határában levő szőlőterületek birtokosainak együttműködését jelentő hegyközségi szervezet. A gazdaság irányítói felismerték, hogy ezeknek általános elterjedése és valamilyen egységes irányítás alá történő helyezése fogja lehetővé tenni az egyes vidékek jellegének leginkább megfelelő fajtaösszetétel kialakítását, hatékonyabb védelmet a szőlő kártevői ellen, és általában a jövedelmező termelés feltételeinek kialakítását. Az 1924. évi bortörvény létrehozta az Országos Szőlő- és Borgazdasági Tanácsot, abból a célból, hogy a földművelésügyi miniszter tanácsadó testülete legyen szőlészeti és borászati ügyekben. A szabályozás következő lépcsője a hegyközségi rendszer helyi szinten szélesebb körben történő kiépülése volt, s az, hogy a hegyközségeken és az országos tanácson kívül középszintű szervezetek is létrejöjjenek. Ezt a háromszintű rendszert volt hivatott létrehozni a szőlőgazdálkodásról és a hegyközségekről szóló 1929. évi XVII. törvénycikk.
Az új törvény az alapvető feltételek tekintetében változást hozott. A hegyközségek megalakítását kötelezővé tette minden olyan településen, amelynek határában legalább 150 katasztrális hold összefüggő betelepített szőlőterület volt. A megalakításhoz legkevesebb tíz szőlőbirtokosnak kellett az adott településen élnie. Ahol a kötelező hegyközség alakítás feltételei nem álltak fenn, ott a termelők önkéntes elhatározásának alapján alakíthatták meg a szervezetet. A hegyközségek hagyományos, a szőlő őrzésére és a hegyrendészetre vonatkozó feladatköre az új szabályozással jelentősen bővült. Ezeken kívül ugyanis kötelesek voltak borvidéki jellegzetes termékféleségeik védelmében meghatározni a területükön termelhető fajtákat, valamint ellenőrizniük kellett a szőlőgazdálkodásra és a borvédelemre vonatkozó törvények és egyéb rendelkezések megtartását. Emellett bizonyos szövetkezeti jellegű szolgáltatásokat is magukra vállalhattak, mint pl. a talaj- és növényvédelemhez szükséges anyagok beszerzése, a közös értékesítés előmozdítása, vagy a hitellehetőségek javítása érdekében való szervezés. A hegyközség a rendtartásában tagjaira kötelező érvénnyel határozhatta meg a szőlőműveléssel és borkezeléssel kapcsolatos munkák végzésének rendjét, a szüret időpontját. A helyi szervezeteket vármegyei szinten a hegyközségi tanácsok fogták össze, amelyeknek a koordináció volt a legfőbb szerepük.
Az 1929. évi szabályozással a hegyközségek köztestületként jelentek meg, hiszen sajátos közigazgatási szervezetek voltak, a termelőknek az állam által különböző feladatok, köztük igazgatási jellegű feladatok végzésére is feljogosított önkormányzatai. A szervezettség még mindig nem érte el azt a fokot, amely kívánatos lett volna, noha a szőlő- és borgazdaság területén a hegyközségek jól kiegészítették a közigazgatás állami szerveit. Az ország 2600 szőlőtermelő települése közül ekkor 550-ben jöttek létre hegyközségek. A működés kedvező tapasztalatai, illetve a magasabb fokú szervezettség iránti igény tetőzte be a fejlődést, amelynek eredménye a hegyközségekről, valamint a szőlő- és gyümölcsgazdálkodásról szóló 1938. évi XXXI. törvénycikk megszületése lett.
Az új törvény egyfelől kiterjesztette a szabályozást a gyümölcsösökre, illetve a gyümölcsgazdálkodásra, másfelől a hegyközség kötelező megalakítását településenként legalább 50 katasztrális hold szőlő és gyümölcsös létéhez kötötte. Emellett már nem volt követelmény a területek egybefüggősége. Így a korábbi összes szőlőtermő településhez képest a hegyközség-alakításra kötelezettek aránya 20%-ról több mint 40%-ra emelkedett. Szigorodtak az előírások az általános hegyközségi feladatokat illetően. Amit a korábbi törvény fakultatív feladatként határozott meg, az ebben a törvényben kötelező erővel bírt. A köztestületi jelleget ez a jogszabály is deklarálta, s ez igazolja a települések aktív szerepét a hegyközségek létrehozatalában. Az önkormányzat feladata volt, hogy számba vegyen minden 100 négyszögölnél nagyobb területű ültetvényt, és kezdeményezze a gazdák körében a hegyközség megalakítását. Ahol hegyközség nem alakult, ott a jegyzőnek kellett intézkednie. A hegyközségek önkormányzatát a korábbihoz képest lényegében érintetlenül hagyták. Bár az irányítási és koordinációs feladatok mellett az ellenőrző funkció is egyre inkább előtérbe került, mert a hegyközség jelentősen hozzájárult a borhamisítások, illetve egyéb, a szőlő- és borgazdálkodással kapcsolatos kihágások felderítéséhez és üldözéséhez.
A hegyközségek irányítását, tevékenységük koordinálását végző hegyközségi tanácsok rendszerét is a nagyobb szervezettséggel összhangban állóan fejlesztették tovább. Tokaj-hegyalja borvidék zárt területén külön hegyközségi tanácsot kellett alakítani, a törvény erejénél fogva. A hegyközségi tanácsok a vármegyékben az alispán, a városokban pedig a polgármester kezdeményezésére alakultak, az ő feladatuk volt az alakuló közgyűlés összehívása. Működési területüket, székhelyüket, valamint szervezeti és ügyviteli szabályzatukat a földművelésügyi miniszter hagyta jóvá. A tanácsokban a hegyközségek küldöttei mellett a közigazgatás delegált képviselői, valamint a kutatás és fejlesztés intézményeinek küldöttei is részt vettek. E középszintű testületek sokirányú feladatkörrel rendelkeztek. Az összehangoló tevékenységen kívül a hegyközségek törvényes működését felügyelték, valamint feladatuk volt a szaktanácsadás, az oktatás és továbbképzés rendszeres szervezése, és a mezőgazdasági kamarákkal együtt szakmai fórumok rendezése. A hegyközségi rendszer csúcsán a már említett Országos Szőlő- és Borgazdálkodási Tanács állott, amelyet az új szabályozás alaposan megreformált. Korábban ez a kizárólag a földművelésügyi miniszter által kinevezett tagokból álló testület a hegyközségi tanácsok képviselőivel egészült ki.
A magyar bor kivitelének az 1930-as évek második felében bekövetkező ugrásszerű növekedése igazolta a szabályozás hatékonyságát. Az egyéni érdekeltség a közérdekkel összhangba hozva szigorú és hatékony ellenőrzést hozott magával, amelynek következtében a termékek minősége emelkedett, és ezzel együtt a piaci lehetőségek is jelentősen kiszélesedtek. A hegyközségek léte azonban 1945 után megpecsételődött. Csak idő kérdése volt ugyanis, hogy meddig marad meg a magántulajdon, meddig élhetnek a polgári berendezkedés intézményei egy szuverenitásában erőteljesen korlátozott országban. Így az államosítás hulláma a hegyközségi rendszert sem kímélte. 1947-ben miniszterelnöki rendelet módosította az 1938. évi XXXI. tc. egyes rendelkezéseit, célja a földművesszövetkezetekkel való összhang megteremtése, illetve a két szervezet közötti intézményes kapcsolat létrehozása volt. Az utolsó felszámolandó intézmények egyike volt a hegyközségi rendszer, amely 1949 áprilisáig maradhatott fenn. A 3300/1949. (IV. 9.) Korm. sz. rendelet egyszerűen államosította a hegyközségek és hegyközségi tanácsok minden vagyonát, és a szervezeteket megszüntette.
Ám a hegyközségek tíz év múlva átmenetileg ismét megjelentek. Az 1958. évi 6. tvr. preambuluma szerint a szabályozás célja “a szőlő-gyümölcstermelők öntevékeny kezdeményezésének összefogása, továbbá az ebből eredő termelésfejlesztési lehetőségek előmozdítása, valamint a szőlő- és gyümölcstermelés önkéntes alapon történő szocialista nagyüzemi átszervezésének elősegítése…” volt. A nyilvánvalóan az 1956-os forradalmat megelőző erőszakos kollektivizálás negatív hatásainak lecsengéseként bevezetett szabályozás azonban nem sok időt élt meg. 1959-60-ban újra lendületet vett a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezése, és ezzel párhuzamosan minden más szervezeti formát igyekeztek visszafejleszteni. Így az 1968. évi 36. tvr. a hegyközségi tvr.-t hatályon kívül helyezte, és az e néven működő szervezetek megszűntek.
Az 1989-90-es politikai rendszerváltozás következményei a mezőgazdaságban, s ezen belül a szőlő- és bortermelés jogi környezetének újraalakításában is megjelentek. A magyar hagyományokon alapuló hegyközségek mint köztestületek szabályozására az 1994. évi CII. törvényben került sor, amely az ország összes borvidékét hatálya alá vonta. A mai jogszabály – akár csak jogelődei – a magyar bor minőségének és a bortermelők érdekeinek védelmét szolgálja. Tanulmányunkban e folyamat kialakulásának és történetének főbb állomásait foglaltuk össze.