A magyar nyelv ősrétegéből eredő, egységes vagy összefüggő (kisebb) területre utaló ’táj’szavunk általános-összegző jelentésű, érzelmi árnyalat hiányában alá- és fölérendeltségi viszonyokat nem hordoz.[1] Táj szavunk és kisebb kiterjedtségű szinonimái (vidék, föld, környék, tájék) Kádár László szerint „…nem rendelhetők egymás alá vagy fölé, ha tartalmukban nem egyformán általánosak is, mert a nagyságuk nincs korlátozva.”[2] A ’táj’ szó tájneveinkben elvétve fordul elő (Föltáj, Altáj a Csallóközben), de egy közösség csak olyan tájnak ad nevet, amely önálló karakterrel bír. A magyar nyelvterület mintegy 200 történeti-népi, ismert eredetű tájneveinektartalmai közös csoporttudaton alapulnak: tulajdonságot mutatók (domborzat: Hegyhát, hegy, hegység: Bakony, vízrajz és folyónév: Sárköz, Érmellék, Szamoshát; növénytakaró: Mezőföld; talaj vagy ásványi anyag: Sóvidék), viszonylatot hordozók (magassági: Felvidék; térbeli: Tiszántúl); nem magyar etnikum vagy rokon nép egykori létéről tanúskodók (Kiskunság, Palócföld), közigazgatással összefüggők (tájjellegű: Királyföld; megye- és széknevek: Szatmár, Háromszék), vallási eredetűek (Szentföld).[3]
A tájba fogadott ember környezete és az ember alakította táj egyszerre konkrét és spirituális. Konkrét, mert a tájalkotó tényezők/tájelemek/táji objektumok (éghajlat, domborzat, vízrajz, talaj, ember-föld arány, eltartó képesség, ásványkincs, növényzet, állatvilág, emberi termelési technológiák, épületek, településforma, infrastruktúrák, demográfiai változások, vallási és társadalmi szokások) egy történeti időszakban viszonylagosan állandóak, és spirituálisak, mert a kozmosz-természet-ember ciklikus újjászületésében bármely közösség lelki identitását őrzik, erősítik. Az állandósuló táj természeti létében és átépítettségében is kulturális üzeneteket hordoz, morális-érzelmi identifikációkat: a termelés nyers lehetőségeitől való függetlenedést, a szülőföldhöz való boldog ragaszkodást, az elszakadással járó sóvárgást, megbetegedést, halált, a szülőtáj jelképes eszményítését.[4] A nemzeti táj képzetkörének kialakulása mohácsi-kurucos gyökerű, de elsősorban a romantikus identitáskeresés fontos eleme. A tájszimbolikában a 19. század a magyarságképét hol az Alföld (Kölcsey: Himnusz – Kúnság, Tokaj), hol a Tiszántúl hordozza a németesedő Dunántúllal szemben, de Berzsenyi, Kisfaludy Sándor „nemzeti lelke” a Dunántúl (Ság, Kemenesalja). A mai Magyarország jellemzően magyar tájai a Hortobágy (38,4%), Tokaj-Hegyalja (32,5%), Alföld (28,8%), Dunakanyar (23, 2%), Badacsony (22,1%), Bakony (18,1%), Kárpátok és Hargita (16,6%), a „Hármashalom” (Mátra-Fátra-Tátra), 11,5%, Pannon dombvidék (4,6%).[5] Meglepő a Hármashalom-legenda (A. Macedo, 1687) tényként, földrajzi területekként említése, amely aligha a magyar címer három „legnagyobb magyar” hegyére utal, hanem az álló címer talpazatára, kettős keresztjére, Anjou liliomra stb.[6] Nemzeti tavaink, folyóink közül régebben a Tisza (Petőfi, Juhász Gyula), a Duna (József A.) és a „négy ezüst folyam”(Duna-Tisza-Dráva-Száva) jelképi értéke volt erősebb, a Balatont tudósok, művészek népszerűsítették (Eötvös Károly, Kisfaludy Sándor, Herman Ottó, Egry József). A címer négy ezüst sávjának a fő folyókkal való értelmezése Werbőczy Hármaskönyve alapján terjedt el, s hatott a nemesség körében 1848-ig, holott a történelmi Magyarországon csak a Tisza volt az egyetlen magyar folyó. A legenda olyan erős volt, hogy még az irodalomba is beszűrődött: „S vér mezejű süvegen hordják a címeres ország / Négy folyamát, s balról hármas nagy bérce keresztét.” (Vörösmarty: Eger). Ma a sorrend a következő: Duna, Tisza, Balaton, „négy folyó”, s végül Erdély vizei (Maros, Kőrös, Szent Anna-tó).[7]
A’táj’ tehát komplex, bonyolult jelenség: rendszerként értelmezett téregység (Faragó Tamás)[8];kulturális area (C. Wissler, Gunda Béla)[9]; zonális struktúra területmegjelöléssel (Barabás Jenő)[10], kulturális régió (Paládi-Kovács Attila)[11]; olyan földrajzi-történeti területegység, amelyet huzamosabb ideig állandó-egységes kulturális, társadalmi-szociális, gazdasági, termelési, infrastrukturális, ökológiai (klíma, vegetáció, talaj) tulajdonságok jellemeznek, és ezáltal elválik környezetétől. (Kósa László)[12] Míg Paládi-Kovács Attila Magyar tájak néprajzi felfedezői táj- és népismereti antológiájában 24 táji csoportról beszél, addig Kósa László a magyar táji munkamegosztásban már megkülönbözteti a kistájat (kisebb földrajzi kiterjedtség) és a négy hagyományos (Dunántúl, Alföld, Felföld, Erdély) nagytájat /kulturális régiót vagy gazdasági makrorégiót (egymást nem fedő, éles határ nélküli földrajzi egységet). Mivel a tájalkotó tényezők minden egyes tájban különböző módon keverednek, közülük egyik vagy másik, néha kettő vagy három is túlnyomóan uralkodik a táj képében, dominálja a tájat. A domináns tájtényező fejezi ki a táj jellegét, többnyire ez adja meg a táj nevét is. A domináns tényező lehet természeti (domborzat az Alpokban) vagy emberi (városi táj, nagyobb iparvidék). A táj addig azonos önmagával, míg a tájelemek jellegadó egyensúlya bizonyos határokon belül fennáll.[13] A táj határai általában nem élesek: két táj között elképzelhetők átmenetek, vagy egy-egy részük egyidejűleg más-más területegységhez is tartozhat. A négy történeti-földrajzi magyar nagytáj az etnikai tagozódást-áthajlásokat is követi, bár egyik sem dialektusterület:[14]
Dunántúl (Őrség, Felsőőr, Göcsej, Hetés, Hegyhát, Kemenesalja, Sokoróalja, Kis-Alföld, Rábaköz, Hanság, Fertő, Szigetköz, Csallóköz, Marcalvidék, Bakonyalja, Pápavidék, Bakony, Pilis, Szentendrei-sziget, Vértesalja, Mezőföld, Sárrét, tolnai Sárköz, Völgység, Mecsek vidéke, Ormányság, Somogy, Balaton, Dráván túli (szlavóniai) magyar falvak: Kórógy, Haraszti, Szentlászló, Rétfalu),
Alföld (Tetétlen-, Tázlár-, Kölesér-puszták, paraszt mezővárosok: Szabadka, Hódmezővásárhely, Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Debrecen, Homokság; Nyírség; Sárköz; Bácska, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hajdúság hat szabadalmas városa: Böszörmény, Szoboszló, Nánás, Hadház, Dorog, Vámospércs; Sárrét, Hortobágy melléke, Érmellék, Hegyköz, Érhát, Turhát, Szamoshát, Tiszahát; Ecsedi-láp,Szamosköz, Rétköz, Bodrogköz, Hosszúrét, Erdőhát, Bükk-alja, Avasság, máramarosi Tiszavölgy, Bereg, Szilágyság);
Felföld (Hegyalja, Keleti palócság: nógrádi, karancsalji, mátravidéki, hevesi, borsodi, gömöri; Mátyusföld, Hegyalatt, Hegyen túl);
Erdély (Mezőség; Kalotaszeg; Torockó, Torockószentgyörgy; szigetszerű magyarság: a beszterceaszódmegyei Zselyk, Magyarnemegye, Sófalu, Tacs; szolnokdobokamegyei Domokos, Magyarlápos, Szék; hunyadmegyei Haró, Lozsád, Hosdát, Rákosd, Őraljaboldogfalva; szebenmegyei Szakadát; küküllőmegyei Datk; alsófehérmegyei Hegyalja; Új-Torda; moldvai örmények: Gyergyószentmiklós, Görgény-szentimre, Felfalu, Petele, Szépvíz, Szamosújvár; zsidó vallású magyarok: Bözödújfalu; Székelyföld: Udvarhelyszék, Marosszék, Csík-szék, Kászonszék, Gyergyó, Háromszék /Kézdi-, Orbai-, Sepsi-/, Miklósvárszék; csángók: hétfalusi /Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec; gyimesi/ Csík megyében Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk/; bukovinai /Józseffalva, Andrásfalva, Hadikfalva, Fogadjisten, Istensegíts; visszaköltözöttek: Déva, Gyorok, Székelykeve, Sándoregyháza, Hertelenyfalva; moldvai /tatros-völgyi, beszterece-torkolat-melléki/; Barcaság)[15]
Az épített táj kulturálisan is polarizál: az önellátó falu inkább természetbe ágyazott, a város a természeti elemeket mesterségesen rendezi el (növényszigetek, díszítő funkció). A természethez fűződő organikus és anorganikus viszony különbözőségei e két tájban végső soron az élet és halál harmóniáját és diszharmóniáját fejezik ki.[16] Falu és város természeti elválasztottsága/kiválasztottsága amúgy is egy hatalmi versengés örök színtere: művelt-barbár; fent-lent, bent-kint, korszerűség-őserő, figyelem-szórtság, ismétlés-változás.[17] A magyar agrárium 18. századi táji munkamegosztásának újraértelmezése jól példázza az emberi termelő tevékenység és a természeti környezet regeneráló képességének tartósuló, két évszázad alatt kiteljesedő konfliktusát. Ugyanis az agrárkultúra a 17. századig a Duna-Tisza táján viszonylag érintetlenül hagyta az eredeti környezetet. Az éghajlati viszonyokra épülő vegetáció, a kiterjedt erdőségek, a gazdálkodásra alkalmas talajtípusok, széles folyóvölgyek jellemezték a tájat, s így a feudális korszak ökológiai szempontból az expanziók ellenére organikus egyensúlyon alapult. A 16-17. századra azonban a klimatikus lehűlések, a technológiai mobilizáció, a régi és új világ közti növényfajok felgyorsuló cseréje, az erdőirtással növelt földek és bányák átalakították Európa mezőgazdasági rendszerét. A 19. századra már a Kárpát-medence kultúrtáj/műtáj jellege dominált a nagyarányú „tájdeformációk” következtében (pusztásodás; a talajvízszint csökkenése, szikesedés a nagyarányú vízrendezés és a rideg állattartás miatt; az alföldi erdők kivágása szántó gyarapítására, épület- és tűzifának), s e folyamatok előkészítették és siettették az urbanizáció és iparosodás kiteljesedését.[18]
Jegyzetek
[1] Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 1324. o.
[2] Kádár László: A magyar nép tájszemlélete és Magyarország tájnevei, Budapest, 1941, 6-7. o.
[3] Kósa László: Paraszti polgárosodás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920), Debrecen, 1990, 25. o.; Kádár L.: i.m. 6. o.
[4] Hoffer Tamás: A regionális tagolás különböző megközelítési lehetőségeiről, in: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Előtanulmányok a Magyarság néprajzához 7. MTA, Budapest, 1980, 119-120. o.; Caroll P. Wilsie: A termesztett növények alkalmazkodása és elterjedése a Földön, Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1969, 17. o.; Dr. Koch Ferenc – Dr. Kádár László: A gazdasági élet földrajzi alapjai, Centrum Kiadó Vállalat Rt., 1936, 7. o.; Novák László: Településnéprajz, Debrecen, 1995, 61. o.
[5] Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Magyarságszimbólumok, Európai Folklór Intézet, Budapest, 2002, 48. o.
[6] Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988, 93. o.; Bertényi Iván: Kis magyar címertan, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983, 78. o.
[7] Kapitány Á. – Kapitány G.: i.m. 49. o.; Ruffy P.: i.m. 93. o.; Bertényi I.: i.m. 79. o.
[8] Faragó Tamás: Településtörténet, történeti táj, történeti térbeliség, in: Történeti statisztikai tanulmányok, 1984, 14. o.; Kósa L.: i.m. 41. o.
[9] Gunda Béla: A kulturális areak néhány kérdése, in: Előtanulmányok a Magyarság néprajzához 7., i.m. 9, 20. o.
[10] Barabás Jenő: A népi kultúra zonális struktúrája, in: Előtanulmányok a Magyarság néprajzához 7., i.m. 29-35. o.
[11] Paládi-Kovács Attila: A kulturális régiók néprajzi vizsgálata, in: Előtanulmányok a Magyarság néprajzához 7., i.m. 67. o.
[12] Kósa L.: i.m. 39. o.; Surányi Béla: A Kárpát-medence népi földművelő gazdálkodása, Debrecen, 2005, 106-107. o.; Tóth Tibor: A történeti tájak kérdéséhez, in: Tóth Tibor (szerk.): Tanulmányok a területi kutatások módszertanáról, Pécs, 1980, 240. o.
[13] Kósa L.: i.m. 39-41. o.; Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar tájak néprajzi felfedezői, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 24. o.; Kádár L.: i.m. 6. o.; Surányi B.: i.m. 108. o.
[14] Kósa L.: i.m. 32, 39-40. o.
[15] Viski Károly: Etnikai csoportok, vidékek, MTA, Budapest, 1938, 3-25. o.
[16] Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Rejtjelek 2., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1995, 68. o.
[17] Kapitány Á. – Kapitány G.: i.m. 66. o.; Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Rejtjelek 1., Szorobán Kiadó, 1993, 50. o.
[18] Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz 3. Anyagi kultúra, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997, 94-97. o.; Surányi B.: i.m. 100-102. o.