Deres Kornélia: Keserű szigetek

Keserű szigetek

 

A trauma-központban fekszem. Valami zümmögés rohaszt.

Csövek futnak a mennyezet alatt, aztán le rézsútosan, bele

a karba, át a vénákon, egészen az emlékekig.

Törlést kérek: neontól csíkos arccal.

 

Valaki más történeteit engedik belém. Nem ismerem

a szereplőket, bár hasonlóan szólnak, mint a rokonok.

Északon más az akcentus. A történetek kerekek

és bizarrak: egy asztalt látok alulról, nyolc láb

lóg alá, nyolc fogpálcika. Beletörnek a földbe.

Én meg titokzatosan, mint barna nyúl a töltésen,

meglapulok, hallgatózom.

 

Az asztal felett a felnőttek a Keserű szigetekről

beszélnek. Halkan, tapintattal. Megoldás kell,

mert valakit ott felejtettek. Egy gigászt.

Valaki miatt most gyűlést rendez a kis tanács.

 

Aztán hirtelen: neonzümmögés szaggatja szét

a felnőttek pálcikalábait. A történetek megnyúlt

képpel lesik az asztal alatti kölyköt, a gátlások

előbújnak, az ösztönén pánikol.

 

És ahogy kontrollt vesztenek az idegpályák,

vadállatok szaladnak végig a baleseti osztály

sterilszínű, csíkos folyosóján.