Támba Renátó: Kislány kakassal

Koszta József néhány leánygyermek-ábrázolásának gyermekkor-történeti ikonográfiai szempontú elemzése

 

 

A hazai pedagógiai szaksajtóban a képzőművészeti alkotások gyermekkor-történeti szempontú elemzésének Magyarországon ma még nincsenek kiterjedt hagyományai, eltekintve többek között Pukánszky Béla, Péter Katalin és Endrődy-Nagy Orsolya tanulmányaitól.[1] Hasonló jellegű feladatra vállalkozom: a kutatás célja, hogy a társadalmi élet aspektusainak, az antropológiai tér különböző elemeinek, valamint a jellemző motívumok, attribútumok mögött megbúvó érzületek, attitűdök és eszmények vizsgálatán át rávilágítsunk a paraszti társadalomban munkálkodó gyermekszemlélet néhány lényeges elemére.[2]

 

Módszertani keretek

 

A műalkotás a szemlélődés médiuma, amely rácsodálkozásra, szakadatlan kérdésfelvetésre hívja a befogadót, aki ily módon nem pusztán nézője, hanem olvasója, sőt, egyben értelmezője is a képnek, hiszen nem lehet anélkül olvasni, hogy ne értelmeznénk is egyszerre, amit látunk. A mű előtt leragadunk, elidőzünk, miközben leválunk a hétköznapi közhelyek, sallangok megállíthatatlan folyamáról: a szemlélődés alkalmat szolgáltat a reflektáltabb gondolkodásra és az önreflexióra egyaránt. Ennek során eltávolodunk a hétköznapi jelenségekhez rendelt közhelyes jelentésektől, hogy aztán a gyakorlatban ebből a távolságból, higgadtan, csendesen közelíthessünk a társadalmi jelenségek felé, többé-kevésbé mentesen személyes ítéleteinktől, indulatainktól. A kép olvasása közben értelmünk a műbe hatol, hogy kihívás elé állítsa műveltségünket, világlátásunkat, attitűdjeinket és türelmünket egyaránt.[3]

A kép olvasása-értelmezése aktív tevékenység, amelynek része a motívumgyűjtés, a színtani felismerés, de része a kiválogatás is, hiszen a befogadó dönti el, hogy mely lehetséges szempontokat, aspektusokat hozza előtérbe az értelmezés folyamatában. Mindez tőlünk függ. A képolvasás nem jelentheti a kép tartalmának reprodukálását, ehelyett interpetációról van szó, vagyis arról a folyamatról, amikor saját szűrőnkön keresztül átültetjük a mű jelentését a „mi nyelvünkre”. Amikor pedig mindezt tudományos igénnyel tesszük, többnyire előtérbe állítunk egy vizsgálati területet, s innen közelítünk. Esetünkben ez a vizsgálati terület a gyermekkor-történet.

Az interpretátori tevékenység egyik legfontosabb sajátossága a történetek mögé látás. Elemzéseink során ne elsősorban a történéseket (vagy a történések jeleit) keressük a képeken, hanem igyekezzünk rámutatni a történetek mögött megbúvó mélyebb szerkezeti összefüggésekre. Ha a képeket olvassuk, azt is elmondhatjuk, hogy a képolvasás nem jelent mást, mint újraolvasást vagy újrastrukturálást: bármikor is próbálunk közelebb kerülni egy műalkotás mélyebb értelméhez, mindig a képi elemek újrarendszerezésére törekszünk, amely törekvés egyik legfőbb célja a kép mögött rejlő elbeszélések kibontása. Minden elbeszélés az idő mentén szerveződik, ami azonban pusztán egy szemiotikai rendszer elemeként létezik, az elbeszélés egyik meghatározó eszközeként, s hogy magát a képet megértsük, fel kell bontanunk a kép időrendiségét. Az időbeliség helyett a kép struktúrájára, szerkezetére kell összpontosítanunk, hiszen végső soron magát az időproblematikát is így ragadhatjuk meg mélységeiben. Nem az egymásutániságra kell tehát koncentrálnunk, hanem a narrációban föllelhető rétegzettségre, rétegelemekre és logikai kapcsolatokra. Az értelmezőnek az a feladata, hogy új oksági viszonyokra mutasson rá, amelyek túlmutatnak az időrendiség kérdésén, s amint sikerül ilyen viszonyt voltaképpen létrehozni, megviláglik, hogy az idővonatkozások valóban csak fikcionálás eredményeiként jönnek létre. Éppen ezért válnak fontossá olyan elemzési szempontok, mint amilyen a történetmondó (narrátor) helyzete, az elbeszélő (festő) nézőpontja, az aktor és aktusai, a történés maga, illetve a tér- és időszerkezetek.[4]

Gadamer szerint a műalkotások elemzése hasonlít az olvasás folyamatához, hiszen ha meg szeretnénk érteni egy képet, először betűzgetnünk kell azt, hogy lépésről lépésre közelebb kerülhessünk a mű lényegének megragadásához.[5] Az első lépés a Panofsky-féle ikonográfiai modell Mietzner-Pilarczyk szerzőpáros által használt továbbgondolt változatában a preikonografikus leírás, amely minden látható képi elem, formanyelvi és kompozíciós megoldás leolvasását, puszta regisztrálását foglalja magában.[6] A második lépés (az ikonográfiai eljárás) a szerzőpáros változatában két részre tagolódik. Az ikonográfiai leírás során összefüggésbe állítjuk egymással az ábrázolás elemeit, meghatározzuk a témát és a képtárgyat, mélyreható jelentéstulajdonítás nélkül; ide tartozik a történelmi háttér, a technika, a kép keletkezési módjának és a vonatkozó életrajzi információknak az ismertetése is. Azonban az ikonográfiai interpretáció már a mélyebb motívumok, esetleg szimbolikus jelentéstartalmak feltárásával és rendszerezésével, a képek mögött húzódó konvenciók feltérképezésével foglalkozik, forrásként bevonva a művész műalkotásról vallott (vagy adott alkotóperiódusából származó) vallomásait is. Végül az ikonológiai interpretáció a képek „megértésére”, szimbolikus, allegorikus jelentéstartalmainak feltárására törekszik.[7] Míg tehát az ikonográfia leíró, osztályozó, rendszerező és analitikus jellegű kutatásokat jelöl,[8] ennél fogva „a tárggyal foglalkozik”,[9] addig az ikonológus számára a képek a társadalmi tudat részeként tételeződnek, így érzületeket, viselkedési módozatokat, attitűdöket, eszményeket stb. dokumentálnak.[10] Mivel az ikonológia feladata eszme- és világtörténeti értelemben vett jelentéseket keresni a műalkotásoknak, megközelítésmódjával mélyebbre merülhetünk a civilizáció, az eszmék, a vallásos érzület, sőt, a mentalitás és a hétköznapok, vagy éppen a gyermekkor történetében is.[11]

Mindezt – elemzéseink menetének tagoltabbá, átláthatóbbá tétele céljából – Piotr Sztompka leírásával (a társadalmi élet elemeinek vizsgálata) egészíthetjük ki, amely alapján elmondhatjuk, hogy a képeken érdemes megfigyelnünk az emberi egyedek jellemzőit (testbeszéd, arckifejezés, testtartás, gesztusok, népviseleti elemek, hajviselet), a gyermeki aktivitásokat (rítusok, rutinok, ceremóniák), a társadalmi interakciókat (kapcsolatok, érintkezések, beszélgetés) és azok tényezőit (a partnerek térbeli elhelyezkedése, státus, társadalmi kompetencia), a közösségeket és a közösségi cselekvéseket (cél, aktivitás, az aktivitás ritmusa), illetve a kultúra megnyilvánulásait (anyagi-eszközi javak, szimbólumok, térhasználati jellemzők, tiltások és parancsok ikonografikus jeleinek külső kifejeződései).[12] Elemzéseinket nagyrészt a vázolt módszertani megfontolások segítségével végezzük el.

 

Oldalak: 1 2