Pillanatképek, 1963–2012[1]
Nagy fába vágja a fejszéjét, aki Csurka István és az Írószövetség kapcsolatát próbálja elbeszélni. Hisz ismernie kell egyfelől az Írószövetség 1945 és 2012 közötti történetét, a szervezet koronként változó fölépítését (tagság, választmány, elnökség, titkárság, elnök, alelnök, főtitkár, titkárok stb.), másfelől Csurka István karriertörténetét. Egészen pontosan azt, hogy mikor milyen funkciót töltött be az író ebben a folyvást változó szervezeti struktúrában.
Azt hihetnénk, negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után a honi irodalomtörténet-írás mindent tud Csurkáról is, az Írószövetségről is. Ám idővel rá kell döbbennünk, hogy alig tudunk valamit. Példánknál maradva: nincs tudományos alaposságú, részletes és megbízható Csurka-életrajz.[2] Kiderül azután, hogy kutatható kéziratos hagyaték sincsen – nem küzdött érte soha egyetlen közgyűjtemény sem, igaz, nem is volt pénz a megvásárlására (s akkor a szerzői jogokkal kapcsolatos kérdéseket még meg sem említettük).[3] Végül, de nem utolsósorban: nem áll rendelkezésre átfogó életműbibliográfia.[4]
Hagyjuk hát egyelőre az írót, s vegyük szemügyre az Írószövetséget, amely a kortárs külső szemlélő számára megfoghatatlan tünemény. Informatív honlapja nincs, a könyvtára többnyire zárva, könyvállományának katalógusa elektronikusan nem kutatható. Tagsága elöregedett, és amint a példa mutatja, a jelenlegi elnökség legifjabb tagja is alig tud valamit saját szervezetének történetéről. Székháza van is meg nincs is, hiszen a Bajza utca 18. alatti épület sosem volt a szervezet tulajdonában. A leromlott állapotú villa egy részében önkormányzati lakások vannak; a kerthelyiséggel rendelkező Deák étterem réges-rég tönkrement.[5]
De mindez elhanyagolható részletkérdés ahhoz képest, hogy 1945-re becsült megalapítása óta senki sem vállalkozott még a Magyar Írók Szövetsége (1989 óta Magyar Írószövetség) történetének levéltári és könyvtári források alapján történő megírására. Kivételt képez Vasy Géza (2007 és 2010 között szövetségünk elnökének) szükségszerűen vázlatos, a közkézen forgó feldolgozások adatait saját tudásával és emlékeivel kiegészítő tanulmánya Bajza utca – Megerősödve megmaradni című 2013-as kötetéből.[6] Azt sem tudjuk, hogy pontosan mikor költözött át Szövetségünk a Gorkij (ma Városligeti) fasor 10. szám alól a Bajza utca 18.-ba.[7]
Az Írószövetség szellemiségének, a tagösszetétel átalakulásának történetét egyébként éppen Csurka István foglalta össze máig ható érvénnyel az 1984 őszén tartott „felező” taggyűlés résztvevőihez címzett Távirati esszéjében.[8] Az önállósodási és demokratizálódási folyamat ily módon jól követhető – csak a pontos adatok tekintetében állunk rosszul.
Nincs más hátra tehát: fel kell menni a Széchényi Könyvtárba. Újraolvasni a vonatkozó tanulmányokat, visszaemlékezéseket és forráskiadványokat, valamint a Szövetség Tájékoztató című stencilezett időszaki kiadványának megsárgult füzeteit. Azután irány a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár a Columbus utcában: át kell pörgetni az Írószövetség közel 80 folyóméternyi iratanyagát, amely maga is hiányos, töredékes.[9] (Elek István szerint Máté György 1956. október–novemberében a pártalapszervezet összes dokumentumát eltüzelte.[10]) Át kell nézni a Magyar Országos Levéltár 288-as fondját, végezetül pedig be kell menni a Bajza utcai székházba, és a tagnyilvántartás két öles kartondobozából kihalászni Csurka István személyi lapját.
*
A Magyar Írók Szövetsége, mint utaltam rá, szovjet mintára, transzmissziós tömegszervezetként, a Szovjetunióból hazatérő moszkovita írók kezdeményezésére jött létre – valamikor 1945 tavaszán. Pomogáts Béla[11] és Czigány Lóránt szerint „1945 februárjában alakult meg »Magyar Írók Szabad Szakszervezete« néven, s későbbi nevét csak júliusban vette fel”;[12] Márton Gyöngyvér kronológiája április 10-ét jelölte meg az indulás időpontjaként.[13]
A „felszabadulás” után 7 fős elnöki tanáccsal indult útjára a MÍSZ, majd ugyanezen év nyarán 30 fős elnöki tanácsot választottak – 3 társelnökkel, főtitkárral és titkárral.
A szovjetizálás jegyében végrehajtott 1949-es tagrevízió lényeges szervezeti átalakulást nem, csupán személyi változásokat hozott – azt viszont bőséggel.[14]
A Magyar Írók 1951-es Első Kongresszusán 22 tagú vezetőség alakult (elnök, titkár és 8 fős elnökség),[15] majd 1954-ben – Sztálin halálát követően – a közgyűlés 55 tagú vezetőséget és 17 tagú elnökséget, továbbá egy első és két másodtitkárt választott.
Alig egy évre rá (az Irodalmi Ujság 1955. szeptember 17-i számának elkobzása miatt memorandumban tiltakozó és tisztségükről lemondó párttag írók miatt) új titkárokat kellett választani.[16] Az 1956. szeptember 17-i közgyűlésen a 25 fős elnökség élére az elnök mellé két társelnök és egy főtitkár került.
Nem sokáig tevékenykedhettek azonban, mert 1957. január 17-én a Belügyminisztérium ideiglenesen felfüggesztette a Szövetség működését, majd április 27-én feloszlatta a testületet.[17] (S ha hihetünk a korabeli visszaemlékezőknek, a BM emberei az Írószövetség irattárát is magukkal vitték.[18])
Csupán címszavakban jelzem az ezt követő eseményeket: „kis íróper”, „nagy íróper”; a párt által kreált 10 fős (súlytalan) Irodalmi Tanács; az ENSZ-bizottság jelentésének tárgyalása elleni tiltakozás (hamisított aláírási ívekkel, fenyegetésekkel, beugratásokkal), majd ’58-ban a népi írókról szóló pártállásfoglalás.
1959-ben Darvas József elnökletével, egy főtitkárral és kilenc tagú elnökséggel formálisan újjáalakult az Írószövetség, de egészen 1981-ig a lehetséges választmányi tagok listáját előzetesen, odafönt állították össze. 1964 és ’81 között – a taglétszámmal párhuzamosan – a választmány létszáma is megduplázódott (34 főről 69 főre nőtt).[19]
Azt mondhatjuk: a szervezeti struktúra az 1960-as évek közepére stabilizálódott. A választmány időről időre új titkárságot, elnököt, főtitkárt és titkárokat választott – általában két írót, s melléjük ügyvezető titkárnak egy-egy tisztviselőt.[20]
*
A Bajza utcai székház második emeleti titkárságán őrzött, úgynevezett „NYILVÁNTARTÁSI-LAP”-ok tanúsága szerint Csurka 1963. december 18-án lépett be az Írószövetségbe. Az általa betöltött pozíciókról a dokumentum nem informál; csupán az író tagsági viszonyának változásaival kapcsolatos adatokat közli. Idézem (azonosítatlan kézírással): „Az Írószövetségből kilépett: 1993. VIII.” Majd a szerző saját kezű folyamodványa: „A mai napon kérem tagságom megújítását! 2009. 03. 25.” Végül Erős Kinga (az Írószövetség jelenlegi elnökének) kézírásával a határozat: „Visszavéve: 2009. március 30.” Ezután már csak egyetlen adat olvasható a nyilvántartási lap bal szélén: „Elhunyt: Bp., 2012. február 4. Temetése: 2012. febr. 18., Fiumei úti Nemzeti Sírkert, ’56-os hősök parcellája. Kiss Gy. Csaba búcsúztatja.”[21]
Csurka István még semmilyen hivatalt nem viselt az Írószövetségben, amikor 1973. február 15-én a szigligeti alkotóházban botrányt csinált. Részegen lezsidózta, majd lepiszokkummunistázta a mozgalmi mártír, Mayer Ottmár özvegyét.[22] A szégyenletes ügy részleteiről Szőnyei Tamás 2012-es Titkos írásából valamennyien értesülhettünk,[23] ezért nem is mennék bele a részletekbe.
Tény, hogy az eset nyomán az Írószövetség is lefolytatta a maga fegyelmi vizsgálatát.[24]
Szőnyei adatgazdag narratíváját kiegészítendő, álljon itt Fekete Gyula véleménye, aki az 1986. évi Tokaji Írótáborban – E. Kovács Kálmán fölvetésére reagálva – elmondta: „Én annak az esetnek vizsgálóbizottsági tagja voltam. Állítólag 10 órakor elhangzottak antiszemitának magyarázható megjegyzések. A vizsgálat során én ezt alaposan feltártam, van egy dossziém erről a vizsgálatról, tehát én ezt igazolni tudom. A társaság iszogatott, akik bejelentették kifogásaikat, azokról megállapítottam, hogy egy óráig ittak együtt, Csurkát a padlóról emelték fel, onnan cipelték fel a szobájába, de állítólag 10 órakor hangzott el a sértés. Hogy utána miért itatta a sértett, arra a bizottság előtt nem tudott válaszolni.”[25] Lényegében ugyanez olvasható a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja által hozott fegyelmi határozat 4. pontjában, amelyet Csurka szó szerint idéz 2006-os memoárregényében.[26]
Az író baráti köréhez tartozó Abody Béla, Déry Tibor, Galsai Pongrác, Réz Pál, Vas István és Zelk Zoltán egyhangúlag az író mellett foglaltak állást,[27] az írószövetségi vizsgálat mégis elítélő határozattal zárult. Büntetés gyanánt a Művelődési Minisztérium egy év publikációs tilalommal sújtotta Csurkát, ugyanakkor – a botrány házon belül tartása jegyében – nem vetette le nagy sikerrel futó, Döglött aknák című darabját a Nemzeti Színház műsoráról.[28]
*
Az Írószövetség kulturális-politikai súlyát és státuszát érintő első komolyabb fordulat az 1981. december 13-i közgyűléshez köthető, amelynek felszólalójaként Csoóri Sándor lénye-gében felmondta azt a „konszolidációs” paktumot, amely az 1960-as években az írók és a politikai vezetés között köttetett. Leszögezte: az Aczél György-féle különalkukra épülő kultúrpolitika felett eljárt az idő.[29]
És valóban: a választmányból – mások mellett – kimaradt az Aczél-korszak irodalomtörténész „négyes fogata”, Király István, Nagy Péter, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós.
A főtitkár ugyan a párthű Jovánovics Miklós lett, de ugyanekkor új funkcióként létrejött az alelnöki tisztség, amelyet 1981 és 1986 között Fekete Gyula és Fodor András töltöttek be. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy az Írószövetség 1981 végére – Kiss Gy. Csaba kifejezését kölcsön véve – a „demokratikus nemzeti ellenállás” zászlóshajója lett.[30]
Ezen a bizonyos december 13-i közgyűlésen választhattak első ízben szabadon elnököt az írók – a pártonkívüli Hubay Miklós személyében –, és ekkor került be, utolsó előttiként a Magyar Írók Szövetsége választmányába a kor népszerű színpadi szerzője, a 47 éves Csurka István. Ez tehát történetünk kezdőpontja.
*
1983 elején, a New Yorki-i székhelyű Püski Kiadónál megjelent Duray Miklós Kutyaszorító című, a csehszlovákiai magyar kisebbség jogsérelmeit föltáró önéletrajzi könyve[31] – mégpedig Csoóri Sándor bátor, szókimondó előszavával.[32] Válaszul, az úgynevezett „kettős publikálás” tilalmának megsértése miatt a kádári hatalom egy év szilenciumra ítélte a költőt.[33]
Csurka, aki Mészöly Miklóssal és Cseres Tiborral együtt személyesen részt vett Duray február 1-jei pozsonyi tárgyalásán,[34] ekkor úgy érezte, nem tehet mást, mint hogy lemond az elnökségben viselt tagságáról, s egyúttal kilép az Írószövetségből.[35] Hubay Miklósnak címzett levelében úgy fogalmazott: „Az Írószövetség, ahogyan ma működni kényszerül, elszakadva a magyar irodalom [a nemzeti sorskérdésekre mindenkor fogékony közírói] hagyományaitól, egy idegen szerkezet működési elveivel a bensőjében, a hatalom, avagy a politika prosztatájaként, lap és fórum nélkül, önmaga levében főve – fölösleges idő- és pénzpocsékolás.”[36]
A RETÖRKI Levéltárában módom volt végigolvasni annak az 1983. szeptember 26-i választmányi ülésnek a rekonstruált jegyzőkönyvét, amelyen a Csurka–Hubay-levélváltás ismertetésére és vitájára sor került.[37]
Megvallom, nem gondoltam volna, hogy a nyolcvanas évek elején – még és már – ilyen élénk belső és külső indulatok övezték az Írószövetség munkáját. Fekete Gyula elmondása szerint az egyik megyei titkár „bűnözöők gyülekezeté”-nek nevezte, a Művelődési Minisztérium egy meg nem nevezett munkatársa pedig egész egyszerűen „szar”-nak titulálta a testületet.[38]
Csupán e jegyzőkönyvet böngészve tudtam meg azt is, miért vonta vissza Csurka a levelében megfogalmazott kilépési szándékát.[39] Az ok Hajdu János újságíró, a Nemzetközi Stúdió című televízióműsor szerkesztője által felsőbb megrendelésre írt rágalmazó cikk,[40] amely Csurka szerint „azt sugalmazza – mondjuk ki nyersen –, hogy Csoóri Sándor antiszemita”.[41] De idézem tovább a jegyzőkönyvből az író szavait: „Én azt elismerem, hogy vannak ebben az előszóban olyan mondatok is a Magyar Népköztársaság szövetségi rendszerét illetően, amelyek a politikát zavarba ejtik, a politikának kínosak, amiket nem szoktunk kimondani. Persze hogy nem szokták kimondani! Hát mit szoktunk mi kimondani? […] még azt is elfogadom, hogy politikailag szükségszerű valamilyen büntetés. De megszégyenítés és ilyen őrült gyanúba keverés? Ez helytelen, nagyon helytelen!”[42] Hajdu cikke „olyan erőket szabadít fel, és olyan mozgalmakat, olyan rossz irányú mozgolódásokat kelt életre ebben a társadalomban, amelyek ellen újólag szólni kell, és ahhoz csak ezt a fórumot [ti. a Magyar Írók Szövetsége által biztosított félnyilvánosságot] lehet kihasználni, tehát ezt használom ki arra, hogy a lehető leghatározottabban tiltakozzam ez ellen.”[43]
Csurka szellemileg és lelkileg egyaránt maximálisan azonosult a Duray-kötet előszavát jegyző Csoórival – ez már Hubaynak írott 1983. június 20-i leveléből egyértelműen kiderül. „Elolvastam ezt a bevezetőt, és elképedve tapasztaltam, hogy minden sorával, minden szavával egyetértek – szögezte le az Írószövetség választmányi ülésén. – Meglehet, nem tudtam volna ezen a színvonalon, így megírni, de szívemből szól. Az, hogy én még nem vagyok imígyen szankcionálva, nyilvánosan […], csupán annak a szerencsémnek köszönhető, hogy sorsom eddig nem állított ilyen feladat és lehetőség elé.”[44]
*
Nem kellett azonban sokáig várnia. Az írószövetségi ciklus végére Csurka Istvánt is utolérte a végzete. Amerikai előadókörútján tartott beszédei, a Püski Kiadónál megjelent tamizdat könyve,[45] valamint az 1956-os forradalom identitásalapító nemzeti „csodá”-nak, „tünemény”-nek minősítése miatt[46] 1986. július 2-i határozatával őt is szilenciumra ítélte a Politikai Bizottság.[47]
Szinte sorsszerű, hogy éppen a föntiekért, hiszen az 1986-os közgyűlés viharos hangvétele ’56 legnemesebb forradalmi hagyományait idézte. A november 29–30-i esemény második napján – a szellemi forradalom állapotát érzékeltetendő – Csurka gyújtó hangú beszédet mondott, felütésében a metaforikus értelmű hadüzenettel: „Ég az ecsedi láp!”[48]
Az MSZMP KB ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkára tőle telhetően föl is vette a hatalom arcába vágott kesztyűt. Berecz Jánost nem szükséges bemutatnom, de hadd emlékeztessek arra, hogy 1986-ban jelent meg Ellenforradalom tollal és fegyverrel – 1956 című szégyenletes vádiratának harmadik, bővített kiadása. Beszédpozíciója tehát világos volt.[49] Csurkára mint a Színház- és Filmművészeti Főiskola börtönviselt nemzetőrvezetőjére, a demokratikus szocialista államrend felforgatójára tekintett. Felszólalásának nyitányában sietett is tisztázni: „Nem ég az ecsedi láp: elaludt! Két nap óta esik az eső. Nem így akartam kezdeni, de Csurka István fellépése erre késztetett.”[50]
A Csoóri Sándor által utóbb „paraszt-Révai”-nak titulált[51] Berecz taktikája rendkívül egyszerű volt: a demokratikus ellenzékkel való együttműködés bizonygatásával igyekezett denunciálni Csurkát. Az író valóban elment a monori kempingben rendezett (s egykor általa kezdeményezett[52]) találkozóra[53] – az ideológiai és propagandatitkár szavait idézve: „azzal a gárdával, amelyet ehhez az országhoz mindössze annyi fűz, hogy a Rákosi-óvodában nevelkedett, de most kintről kapja a támogatást, és polgári liberális álláspontot képvisel”.[54] Ezt sem Csurka mondta – csak halkan jegyezném meg…
Berecz kirohanása mindazonáltal megkésett gesztus volt: a „71 tagú új választmányban elhanyagolható kisebbségbe kerültek a párttag írók”.[55] Ekkor lett az elnökség tagja – talán éppen a hatalom kitüntető figyelmének köszönhetően – Csurka István is,[56] s ezt a pozícióját egészen 1989-ig megőrizte.[57]
A ’86-os őszi közgyűlés fiaskójába a hatalom természetesen nem tudott belenyugodni. Úgy döntött: „felfüggeszti az Írószövetséggel való együttműködést”.[58] Szerdahelyi István irányításával (és föltételezhetően Aczél György támogatásával) már ’86 végén szervezni kezdték a párthű írók kilépését az Írószövetségből. 1987 elején a Politikai Bizottság – valószínűleg az 1957-es Irodalmi Tanács mintájára – egy 25–30 fős Irodalmi Kollégium megalakításáról döntött.[59]
A kiléptetési akció azonban csődöt mondott: alig 30 tagot sikerült rábeszélni. A jelentősebb írók közül mindössze a választmányból kimaradt Juhász Ferenc és Szabó Magda lépett ki, előbbi talán sértettségből, utóbbi inkább csak Aczél György és Pándi Pál iránti lojalitásból (hadd ne mondjam: politikai arrivizmusból).[60]
Bár az új elnök, Cseres Tibor és a főtitkár, a párttag Veress Miklós személye a hatalom számáraelfogadható volt, az Írószövetséget kétségkívül bevette a népi-nemzeti szárny.[61] Cseres naplója ékesen bizonyítja, hogy a hatalom a diktatúra létező intézményeit és orgánumait megszálló népiek jelenlétét tekintette a legfőbb veszélyforrásnak.
Aczél György és köre (Bata Imre, Fekete Sándor, Király István, Pándi Pál, Szerdahelyi István, Knopp András) két irányból igyekeztek célt érni. A Jókai Anna, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és harcostársaik nevével fémjelezhető nemzeti demokratikus ellenállás térfoglalását egyrészt visszaléptetések (Annus József,[62] Csurka István, Nagy Gáspár,[63] Kovács István[64] és az „elvtelen kegyencek”, „lézengő ritterek”, „Biberachok” országlását emlegető Sánta Ferenc neve merült fel),[65] másrészt párthű írók (Garai Gábor, Koczkás Sándor és Király István) kooptálása révén próbálták ellensúlyozni.[66]
Az Irodalmi Kollégium végül nem alakult meg. Sőt! Köpeczi Béla művelődési miniszter 1987. december 2-i levele nyomán az Írószövetség – Koczkás Sándor főtitkársága mellett – visszakapta jogosítványait, s egyúttal a kettős publikálás tilalmát megszüntették.[67] Pándi időközben meghalt. A Bata Imre–Fekete Sándor–Szerdahelyi István-csoport alulmaradt a népieket védelmező Király Istvánnal szemben.
Kérdés: hogyan vonhatjuk meg az 1987-es év mérlegét. Csurkáék győztek, vagy a hatalom veszített? Nehéz egyértelmű választ adni. Tény, hogy e győzelemmel Csurka István és az Írószövetség nyolcvanas évekbeli kapcsolatának történetét lényegében lezártnak tekinthetjük.
*
Mindössze két eseményt szükséges még megemlítenem: Csurka 1993-as kilépését és 2009-es újrafölvételét. 1993-as döntését az író utóbb azzal indokolta, hogy nem szerette volna, ha országos felháborodást kiváltó 1992-es, Néhány gondolat a rendszerváltozás elmúlt két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című cikke[68] miatt az Írószövetség is az ellenséges sajtótámadások célkeresztjébe kerül.[69]
Vagyis amire Döbrentei Kornél 2004-ben – a nyomatékos felszólítások dacára – nem volt hajlandó, azt Csurka, miután az Írószövetség közgyűlésén Csalog Zsolt és Kenedi János a kizárását követelték, önként megtette.[70] Úgy tűnik, sokakkal ellentétben képes volt fölismerni, hogy – ha nem is végleg, de – 1989 után bizonyos értelemben szerepet váltott, és nem kívánta politikusi alteregójával kompromittálni az általa mindenkor becsült és szeretett írószervezetet.
Sokszorosan lerágott csontról van szó, mégis érintenem kell az 1993 júniusában kirobbant ügynökügyet. Ekkor került a sajtóérdeklődés fókuszába a kérdés: szerepelt-e Csurka István az állambiztonsági szolgálatok ügynöklistáján. Mint utóbb – Átvilágítás című vallomásából – kiderült: aláírta ugyan a beszervezésével kapcsolatos dokumentumot, de jelentéseket nem adott.[71]
A besúgóbotrány júliusban kulminált, alig egy hónappal azután, hogy az MDF Országos Választmánya június 5-i határozatával kizárta Csurkát a pártból, amelynek egyik alapítója volt. Szerény véleményem szerint mindkét esemény szerepet játszhatott az író kilépési döntésében.
S hogy milyen is volt ez a ’92–93-as Csurka? Sok szó esett ma már erről a kérdésről, és nyilván fog is még. Egyetlen idézetet engedjenek meg csupán ezzel kapcsolatban! Schmidt Mária 1998. februári értékelése szerint „[Csurka István] Elemzései, mint mindig: helyenként briliánsak, néhol szellemesek, esetenként laposak – vagy egyszerűen marhaságok. Hihetetlen naivitásról árulkodó zagyvaságok keverednek a pontos helyzetfelismeréssel. A diagnózis felállításában a legjobb. A terápia megtervezésében dilettáns.”[72]
A történész sommás véleményét támasztja alá az író 1990. január 14-i rádiójegyzete, amely a Vasárnapi Újság adásában hangzott el.[73] Csurka egyfelől pontosan érzékelte, hogy az SZDSZ antikommunista kampánya csak tömegbázist építő politikai fogás volt.[74] Másfelől tévesen vizionálta Magyarország küszöbön álló összeomlását – vért, terrort és katonákat.[75] A gazdag, sokszínű (dominánsan zsidó-keresztény) kultúrájú magyar nemzet történelmi veszteségeit rendkívüli átéléssel, sajátjaiként panaszolta fel. E tény azonban nem feledteti, hogy racionális politikai megfigyeléseire épített megoldási forgatókönyvei kezdettől irracionális, irodalmi – dramaturgiai – mintázatokba rendeződtek.
Csakhogy a magyarság jövője szempontjából – márpedig Csurka ezt az egyet tartotta szem előtt – nem a múló idővel törvényszerűen meghaladottá váló politikai forgatókönyvek számítanak! A művészi sorsbeszéd, az írói igazságbeszéd relevanciájával megfogalmazott óvó-védelmező figyelmeztetések, megszorítások, prófétai igényű nemzetstratégiai üzenetek a maradandók!
Vagyis a politikus-írót kikezdhette (ki is kezdte) a történő történelem, emlékét évtizedekre homályba lökhette az ügynökvád és az antiszemitabélyeg; az író-politikust ellenben a legmesszebb menően igazolta. Számos nemzeti és globális sorskérdésben látnoki erővel foglalt állást a valóságismerettel és dramaturgiai érzékkel egyaránt megáldott tollforgató.
De visszatérve 1990 januárjához: modell- és tünetértékű, hogy az Ébresztő, magyarság! rádiós sugárzása után néhány nappal éppen Fehér Klára, az 1951-es rákosista írószövetségi vezetőség tagja, az ÁVO kvietált egyházügyi provokatőre[76] követelte nyílt levélben az elnökségtől: határolódjék el mielőbb Csurka nyilatkozatától.[77]
Hogy ’89 után az egykori vallatók és feljelentők kiáltanak majd a leghangosabban igazságszolgáltatásért? Ha másban nem is, ennyiben mindenképpen igaza volt a Vasárnapi Újság jegyzetírójának!
*
Mondanivalóm végéhez érkezve szeretném ismét nyomatékosítani: Csurka politikusként sem szűnt meg író lenni. Haláláig az maradt, bár 1990 után már elsősorban politikus és politikai publicista volt. Utolsó drámája, az Írószövetségek harca már – nyelvileg is, dramaturgiailag is – elmaradt a ’70-es évek nagy színpadi remekeitől.[78]
- születésnapját követően egy pártelnöki pozíciójában megingott, a sok évtizedes politikai huzavonába belefáradt író kérte visszavételét a Magyar Írószövetségbe, amelyből addigra sokan kiváltak – más, alternatív írótársaságokat alapítva. Bár a közhasznú egyesületként tovább működő nonprofit szervezet vezető testületeiben ’89 után már nem vitt tevőleges szerepet, a tagság íróként és emberként egyaránt szeretettel fogadta vissza.
2012-ben Szövetségünk saját halottjaként temettük el. Mint olyan írótársunkat, akinek minden emberi gyarlósága mellett elvitathatatlan szerepe volt az 1989-es fordulat szellemi és politikai előkészítésében.[79]
Jegyzetek
[1] A XX. Század Intézet „Csurka 90 – Idő és sors” című konferenciáján, 2024. november 27-én, Budapesten elhangzott előadás szerkesztett, bővített változata.
[2] Domonkos László könyve (Domonkos László: Csurka. Kárpátia Stúdió, Budapest, 2012.) inkább irodalmi pályakép, semmint életrajz – forrásai a szerző saját emlékei, Csurkával folytatott beszélgetései, az író szóbeli közlései és Az esztéta (Csurka István: Az esztéta. K. O. Média, Budapest, 2016.) című memoárja.
[3] Az író három gyermeke közül az első (Endre István, 1958) Kladek Annától, két lánya (Eszter, 1969; Dóra, 1973) Borsányi Klárától született. A temetés és a hagyaték ügyében viszont – az utódok legnagyobb felháborodására – az író élettársa, Papolczy Gizella intézkedett (lásd: http://magyarforum.hu/hu/hagyateki-eljaras/papolczy-gizella).
, utolsó letöltés: 2025. április 16.). A jogöröklési huzavona miatt nem játsszák jelenleg Csurka darabjait a hazai és a határon túli színházak, s ugyanezért nem jelenhetnek meg hiánycikké vált könyvei sem. Az író és élettársa kapcsolatáról, Papolczy Gizella személyiségéről és működéséről lásd: Szőcs István: Memoártöredékek. Budapest, 2012. 173–221. o.
[4] Vasvári Erika, a Magyar Fórum hangyaszorgalmú szerkesztője már 2022-ben befejezte az életműbibliográfiát, ám e közel 750 oldalas, mintegy 3500 tételt tartalmazó inventárium – forráshiány miatt – mindeddig nem jelenhetett meg. A 2024-es Tokaji Írótábor Csurka-vitáján felmutatott korrektúrapéldány alapján annyit mindenesetre megállapíthattunk: sokkalta többről van – illetve lesz – szó e kötet esetében, mint holmi kutatási segédletről. Az egyes publikációk címleírása alatt az adott cikk kulcsjelentőségű szemelvényeit is közli a bibliográfus, egy négykezes életműszintézist alkotva meg. Lásd még: Zárug Péter Farkas: Csurka István. Néhány tanulmány egy életpálya megértéséhez. L’Harmattan – Salkaházi Sára Miskolc Program Alapítvány, Budapest, 2023. 53–88. o.
[5] Lásd erről legutóbb: L. Simon László: A szegényház. = Mandiner. 44. évf., 2024. október 30. 26. o.
[6] Vasy Géza: A Magyar Írószövetség rövid története. = Vasy Géza: Bajza utca. Megerősödve megmaradni. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013. 417–447. o.
[7] Uo. 423. o.
[8] Csurka István: Távirati esszé. = Csurka István: Új magyar önépítés. Politikai írások és előadások. Püski Kiadó – Magyar Fórum, Budapest, 1999. 23–32, 29–31. o.
[9] Ezúton köszönöm meg Pálinkás Barnabás levéltáros kollégám szakszerű eligazítását.
[10] Elek István – Lezsák Sándor – Márton Gyöngyvér (szerk.): Írók az Írószövetség történetéről (1945–57). Jegyzőkönyv. RETÖRKI Könyvek, 18. szám. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016. 68. o.
[11] „A felszabadulás után kibontakozó irodalmi életnek meg kellett találnia a maga szervezeti kereteit. Ezt a célt szolgálta az 1945 februárjában megalakult Magyar Írók Szabad Szervezete, amelynek vezetésére Boross Elemér, az ismert színműíró, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének titkára kapott megbízást. Az első közgyűlés 1945 júliusában Magyar Írók Szövetségére változtatta a szervezet nevét.” Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945–1981. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1982. 38. o.
[12] Czigány Lóránt: Nézz vissza haraggal! Államosított irodalom Magyarországon 1946–1988. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1990. 30. o.
[13] Elek–Lezsák–Márton (szerk.): Írók az Írószövetség történetéről, i. m. 257. o.
[14] Az Írószövetség 1949-es szovjetizálásáról és a tagrevízióról lásd: Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. 1956-os Intézet, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2005. 181–186. o.
[15] Révész Ferencné (szerk.): A Magyar Írók Első Kongresszusa 1951. április 27–30. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest 1951.
[16] Az ügyről lásd: Babus Antal – Müller Gabriella – Seres Attila (szerk.): Magyar irodalom és a szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953–1964. I (1953–1957). Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2019. 143–149. o.
[17] Pomogáts Béla (szerk.): Tiszta beszéd. A magyar irodalom forradalma 1956-ban. 1956/2006. Az Ötvenedik Évfordulón. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. 345–346. o.
[18] Elek–Lezsák–Márton (szerk.): Írók az Írószövetség történetéről, i. m. 67–69. o.
[19] Vasy: A Magyar Írószövetség rövid története, i. m. 430. o.
[20] Uo. 430. o.
[21] Csurka István tagnyilvántartási lapja a Magyar Írószövetség kurrens irattárában. Ezúton köszönöm meg Erős Kinga elnök asszonynak, hogy betekinthettem az iratanyagba.
[22] Mayer Ottmár (1911–1941) jugoszláviai magyar közíró, újságíró, szerkesztő, politikus, a vajdasági munkásmozgalom egyik vezetője. A bácskai bevonulás után az ellenállási mozgalom egyik szervezője volt. 1941 szeptemberében letartóztatták, majd kötél általi halálra ítélték és kivégezték. Özvegye, M. Lovászy Magda (1919–1988) regényben dolgozta fel kapcsolatuk történetét. Ketten az úton című önéletrajzi műve 1963-ban jelent meg.
[23] Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. I–II. Noran Kiadó, Budapest, 2012. II, 348–353. o.
[24] Lásd erről: Szekér Nóra (szerk.): Bíró Zoltán. Elbeszélt Történelem. Rendszerváltás Történeti Kutató Intézet, Budapest, 2023. 110. o.
[25] Kákay Viola – Soltész Márton (kiad., tan.): Valóság – elkötelezettség – közéletiség. A Tokaji Írótábor tanácskozása, 1986. Tokaji Írótábor Egyesület, Magyar Napló, Tokaj–Budapest, 2022. 340. o. Lásd még: Fekete György (szerk.): Fekete Gyula 100. Időjel Kiadó, Pilisvörösvár, 2022.
[26] Csurka: Az esztéta, i. m. 183. (Az 1973-as fegyelmi bizottság tagjai: Bárány Tamás, Gergely Mihály és Szőnyi Sándor.)
[27] Uo. 187. o. Csurka meglehetősen széles baráti körébe az ötvenes években még Moldova György is beletartozott. Lásd erről: Papp István: A politikai rendőrség és Az elbocsátott légió. In: Takács Tibor (szerk.): 1961, 1962, 1963. A konszolidáció évei. Közelmúltunk Hagyatéka. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Kronosz Kiadó, Budapest–Pécs, 2023. 53–93, 57–60. o.
[28] Csurka István: Döglött aknák. Vígjáték két részben. Rendezte: Iglódi István. Premier: budapesti Nemzeti Színház, 1971. május 7. A darab korabeli fogadtatásáról és Csurka színházi bemutatóinak hivatalos megítéléséről lásd: Imre Zoltán – Ring Orsolya (szerk.): Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970–1982. PIM Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest 2018. 66–67, 75–76, 82, 195, 276–277, 292–293. o.; Herczog Noémi: Kuss! Feljelentő színikritika a Kádár-korban. Kronosz Kiadó, Pécs, 2022. 137–149. o.
[29] Szeredi Pál (kiad.): Jegyzőkönyv a Magyar Írók Szövetsége 1981. december 12–13-i közgyűléséről. Barangoló Kiadó, Pilisszentkereszt, 2020. 225. o.; Salamon Konrád: A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom 1947–1987. Korona Kiadó, Budapest, 2002. 330. o.; Kákay–Soltész: Valóság – elkötelezettség – közéletiség, i. m. 54. o.
[30] Kiss Ferenc – Bakos István (szerk.): Emlékkönyv dr. Kiss Ferenc irodalomtörténész, író, kritikus, tanár 85. születésnapja alkalmából. Kairosz Kiadó, Budapest, 2013. 7. o.
[31] Duray Miklós: Kutyaszorító. Önéletrajz és beszélgetések önmagammal. Püski Kiadó, New York, 1983.
[32] Csoóri Sándor: Kapaszkodás a megmaradásért. In: Duray: Kutyaszorító, i. m. 7–20. o.
[33] „Csoóri nem vehetett részt a római Collegium Hungaricum Illyés-emlékműsorán. Nyomdában lévő könyvének kiadását elhalasztották, és betiltották a József Attila Kör lakiteleki rendezvényét, amelynek Csoóri lett volna a főelőadója.” – Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, Budapest, 1997. 317. o. A Duna-völgyi közgondok című konferencia betiltásáról lásd: Németh György: A József Attila Kör története. FIJAK/JAK 1973–1981–1989–2009. JAK-füzetek, 176. szám. József Attila Kör, Prae.hu, Budapest, 2012. 143–144. o. Lásd még: Ács Margit: Csoóri Sándor és Csurka István szilenciuma a nyolcvanas években. In: Ács Margit: Érkezés? Indulás? Esszék, kritikák 2006–2018. L’Harmattan, Budapest, 2019.; Pintér M. Lajos: Ellenzékben. A „Nagy Népi Hurál”-tól a Magyar Demokrata Fórumig, A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzéke 1945–1981. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 66–71. o.
[34] Cseres Tibor: Napló 1956–1993. Kiad. Cseres Judit. Bev. és jegyz.: Márkus Béla. Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2023. 169. o. Durayt 1982 novemberében tartóztatták le. Előbb vizsgálati fogságba került, majd perének 1983. február 1-jei tárgyalását felfüggesztették, és szabadon engedték. 1984. május 10-én azonban ismét letartóztatták, és összesen 15 hónapot kellett börtönben töltenie. Második letartoztatásakor Cseres, Csurka és Mészöly (a Cseres-napló 186. oldalának tanúsága szerint Csurka kezdeményezésére) közös nyilatkozatot adott ki, amelyet a Külön-Beszélő című szamizdat 1984. júliusi száma közölt Ismét letartóztatták Duray Miklóst című összeállításának részeként.
[35] Az állambiztonsági szolgálat jelentése szerint: „A Belső Elhárítás /III/III/ jelenti: 6./ CSURKA ISTVÁN író magánlevélben közölte az Írószövetség elnökével, hogy nem ért egyet a CSOÓRI SÁNDOR-ral szemben hozott hivatalos elmarasztaló döntésekkel, ezért lemond az elnökségben [!] viselt funkciójáról és kilép az Írószövetségből.” – ÁBTL – 2.7.1. NOIJ Összefoglaló jelentések 132/4;6. 1983. július 5. – Lásd még: Szőnyei: Titkos írás, i. m. II. kötet, 930. o. Vörös László szerint Csurka „a partneri viszony megromlása, valamint a Csoóri elleni szankciók miatt” akart kilépni. Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztői értekezletek történetéből 1975–1986. Tiszatáj Könyvek. Tiszatáj, Szeged, 2004. 267. o.
[36] Csurka István levele Hubay Miklósnak, Budapest, 1983. június 20. Közli: Havi Magyar Fórum. 1. évf., 1993/6. 37–41, 41. o. Lásd még: Hubay Miklós válaszlevele Csurka Istvánnak, Budapest, 1983. szeptember 17. Uo. 41–43.
[37] Lásd még Fekete Gyula Írói szuverenitás című naplójegyzetét: Fekete Gyula: Naplóm a történelemnek 1941–2000. Trikolor Kiadó, Budapest, 2007. II, 1560. o.
[38] RETÖRKIL X. 5. a. Magyar Írószövetség Házi Levéltára és Központi Irattára, Titkárság, 78. doboz, 2. ő. e. Jegyzőkönyv a Magyar Írók Szövetsége 1983. szeptember 26-i választmányi üléséről [innentől: Jegyzőkönyv, 1983], 172. o.
[39] Kiss Ferenc irodalomtörténész naplójából tudjuk, hogy Csoóri és Kiss július 11-én megbeszélték: az elnökség nem fogadja el Csurka kilépését. Kiss–Bakos (szerk.): Emlékkönyv, i. m. 68.
[40] Hajdu János: Utószó egy előszóhoz. = Élet és Irodalom, 27. évf., 1983. március 14., 25. o.
[41] Jegyzőkönyv, 1983. 292. o.
[42] Uo. 293.
[43] Uo. 291. Csurka kilépési szándékának megmásításában talán szerepe lehetett Fekete Gyula levelének, amelyet 1983. július 27-én küldött írótársának. Ebben úgy fogalmazott: „A bíró szétfütyüli a mérkőzést, igaz. De a bekk ne vonuljon le a pályáról. Korántsem a csapat ellen elfogult bírót – épphogy a csapatot bosszulja meg. A Sanyit ért »szankciók« ügyében sem értettünk egyet. Nyilvánvalóan a hatalom alibiszankciói ezek. Az érveidet egyébként korlátlanul szaporíthatnám. Elnyálaznak, elgáncsolnak, félévekig tologatnak döntéseket minden apróságban. Nyilvánosan elmondtam: ha már a budiba kimegyünk, ahhoz is a minisztérium jóváhagyása kell. Gyűlik a dinamit a jövő évi taggyűlésünkhöz. Te ezt páholyból akarod nézni?” Fekete: Naplóm a történelemnek, i. m., II, 1567. o.
[44] Magyar Fórum, 5. évf., 1993. június, 39. o.
[45] Csurka István: Az elfogadhatatlan realitás. Esszék, előadások. Püski Kiadó, New York, 1986.
[46] A New Yorkban, 1986. március 15-én elmondott ünnepi beszédet (A véres kard = Csurka: Új magyar önépítés, i. m. 63–72. o.) beolvasta a Szabad Európa Rádió is. Lásd Ács: Csoóri Sándor és Csurka István szilenciuma, i. m. 107. o.
[47] MNL OL, M–KS 288. fond, 11/4446. ő. e.
[48] Kiss Gy. Csaba – Szilcz Eszter (kiad.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről. RETÖRKI Könyvek, 16. szám, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016. 171. o. Az író teljes felszólalását eredeti formájában közli: Csurka: Új magyar önépítés, i. m. 96–101. o.
[49] Berecz (aki még könyvének harmadik kiadásban is következetesen „Killián”-nak írja Kilián György nevét) azt állítja: az Írószövetség 1956. szeptember 17-i közgyűlése nyomán „Szellemi-ideológiai terror bontakozott ki, amely nem volt egyéb, mint a fizikai terror szálláscsinálója”. Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel – 1956. Kossuth Kiadó, Budapest, 1986. 61–62. o.
[50] Kiss–Szilcz (kiad.): A másik Magyarország hangja, i. m. 177. o.
[51] Uo. 213.
[52] Kis János: Szabadságra ítélve. Életrajzi beszélgetések Meszerics Tamással és Mink Andrással. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021. 320. o.
[53] Rainer M. János (kiad., tan.): A monori tanácskozás: 1985. június 14–16. 1956-os Intézet, Budapest, 2005.
[54] Kiss–Szilcz (kiad.): A másik Magyarország hangja, i. m. 186. o.
[55] Vasy Géza: A Magyar Írószövetség rövid története. i. m. 436. o.
[56] Kiss–Szilcz (kiad.): A másik Magyarország hangja, i. m. 400. o.
[57] Szőcs Zoltán szerint Csurkát 1986-ban kizárták az Írószövetségből – állítását azonban semmilyen forrás nem támasztja alá. Mint írta: „ekkor, 1983-ban [Csurka] még hagyta magát [Hubay Miklós által] rábeszélni: nem lépett ki. Kár volt, ugyanis 1986-ban már az elvtársak kezdeményezésére zárják ki, aztán jött a szilencium, de mindez már Monor után és Lakitelek előtt egy évvel történik. Érdekes, amit Csurka – ezt már egy másik levelében – 1986-os kizárását követően az Írószövetség Közgyűlésének mond: »Azt hiszem, ez ma igen fontos: vigyázni a saját arcunk hitelességére, és mindig nyíltan és őszintén kimondani azt, amit gondolunk. Az egész világ oly mértékben telítve van hazugságokkal, hamis reklámfotókkal és hamis bölénybődülésekkel, hogy egyszerűen nem fér bele több az emberek fülébe, agyába. Egyetlenegy őszinte szónak, önfeledt gesztusnak, vagy egy egyszerű tőmondatnak ma olyan hatása van, mint régen volt a köpölyözésnek a tolulásos emberre, megmentette a gutaütéstől.«” Szőcs: Memoártöredékek, i. m. 36–37. o.
[58] Révész: Aczél és korunk, i. m. 364. o.
[59] MNL OL, 288. fond, 12/223. ő. e. Lásd még: Vass Henrik (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. Interart Kiadó, Budapest, 1994. 310–312. o.
[60] Szabó Magda utólag – a rá jellemző álnaiv fondorlatossággal – visszavonta lépését. Cseres Tibornak írott 1987. augusztus 23-i levelében arra hivatkozott, hogy a Szövetség Alapszabályának értelmében az elnökségnek írásban kellett volna közölnie, hogy elfogadja kilépését. „Nem tettétek – írta –, s ezáltal, holott egyikőtök sem akarta, tagságom formahiba miatt meg sem szűnt”. Közli: Gergely Ferenc: Kilépések, visszalépések. ArchívNet, 5. évf., 2005/1. https://www.archivnet.hu/politika/kilepesek_visszalepesek.html. Lásd még: Soltész Márton: A semlegesség illúziója. Közelítések az Aczél György–Szabó Magda-vonalhoz. In: Dezső Tamás – Pócza István (szerk.): BLA Doktori Ösztöndíjprogram. Tanulmánykötet 2020/2021. Batthyány Lajos Alapítvány, Budapest, 2022. 710–750. o.
[61] Révész: Aczél és korunk, i. m. 364–365.
[62] Annus József 1986-ban, a Tiszatáj megjelenésének büntető szankcióként történt felfüggesztésekor pártfegyelmit kapott és elbocsátották főszerkesztő-helyettesi állásából. Másfél évtizedes ellentmondásos (kettős) szerepéről lásd: Lengyel András: A csapos közbeszól. Az értelem szétesése ellen. Státus Kiadó, Csíkszereda–Szeged, 2024. 78–88. o.
[63] Nagy Gáspár attitűdjét jól érzékelteti Görömbei Andrással folytatott korabeli levelezése: Petrik Béla: Barátság és szövetség életre-halálra. Görömbei András és Nagy Gáspár levelezése. Nap Kiadó, Budapest, 2024.
[64] Lásd: Vasy Géza: A nyolcvanas évek és az Írószövetség közgyűlése 1986-ban. = Hitel, 28. évf., 2015/11. 99–107, 106. o. Annus és Kovács a fokozódó politikai nyomás hatására hamarosan le is mondtak.
[65] Kiss–Szilcz (kiad.): A másik Magyarország hangja, i. m. 225. o.; Széchenyi Ágnes: Interjú Király Istvánnal, 1989. In: Bolvári-Takács Gábor (szerk.): Király István öröksége. Írások tőle és róla. Zempléni Múzsa, Sárospatak, 2021. 11–162, 158. o.
[66] Cseres: Napló, i. m. 222, 226, 234. o.; Csáki Judit – Kovács Dezső (szerk.): Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. Szépirodalmi Könyvkiadó, Szemtanú, Budapest, 1990. 382–388. o.
[67] Révész: Aczél és korunk, i. m. 366. o.; Vasy: A nyolcvanas évek és az Írószövetség közgyűlése, i. m. 107. o.
[68] Csurka István: Néhány gondolat a rendszerváltozás elmúlt két esztendeje és az MDF új programja kapcsán. = Magyar Fórum, 4. évf., 1992. augusztus 20. 9–16. o.
[69] L. Simon László szóbeli közlése.
[70] Rádai Eszter: A félelem hőmérője [interjú Csalog Zsolttal és Pomogáts Bélával]. = 168 Óra. 4. évf., 1992. november 3. 22–23. o.; Könczöl Csaba: Csurka jobboldali „ómaoizmusa”. = Hiány. 6. évf., 1993/2. 14–17. o. Az ügy homlokegyenest ellenkező előjelű megközelítését lásd: Parcsami Gábor: Az irodalom egysége falra festett ördög. Beszélgetés Tornai Józseffel, az Írószövetség elnökével. = Új Magyarország. 2. évf., 1992. december 4. 10. o.
[71] Csurka István M-dossziéját megsemmisítették, így további források híján egyelőre az író visszaemlékezéseire vagyunk utalva. A közvetlen sajtóvisszhang főbb dokumentumai: Kéri J. Tibor: Csurka István az ügynöklistán. A tét: ki vezesse a Magyar Igazságot. = Népszabadság. 55. évf., 1997. június 17. 1., 4. o.; s. a.: Titkosügynök-ügyek. Jövőre robban a III/III-as bomba. = 168 Óra. 5. évf., 1993. június 29. 4–5. o.; Csurka István: Átvilágítás. = Magyar Fórum. 5. évf., 1993. július 1. 2–4. o.; N. Sándor László: III/III. Richárd. = Magyar Hírlap. 26. évf., 1993. július 2. 7. o.; Kéri J. Tibor: III/III-as listák és „önátvilágítás”. Pártvélemények a Csurka-ügy kapcsán. = Népszabadság. 51. évf., 1993. július 2. 4. o.; N. E.: Hack Péter a „Csurka-vízióról”. = Magyar Hírlap. 26. évf., 1993. július 2. 5. o.; Tasi Katalin: Az ügynök halála? = 168 Óra. 5. évf., 1993. július 6. 4–6. o.; Eörsi István: Az átvilágítás homálya. = Magyar Hírlap. 26. évf., 1993. július 7. 7. o.; Magyar Nádori Péter: Tisztességes jobboldal. Magyar Út Körök első országos találkozója. = Magyar Narancs. 5. évf., 1993. július 8. 17. o.; Szabó József: Az ügynök mindig kapott feladatot. A III/III-as egy titkos munkatársának vallomása. = Népszabadság. 51. évf., 1993. július 9. 10. o.; Rab László: Ki volt Raszputyin? = Népszabadság. 51. évf., 1993. július 10. 21. o.; Tasi Katalin: Az ügynök halála? II. rész: Tuskó Hopkins névsort olvas az idegenlégióban. = 168 Óra. 5. évf., 1993. július 13. 5–11. o.; Mester Ákos: Valóságjáték. „Előszó” egy Csurka-novellához [Csurka István: A hírügynök]. = 168 Óra. 5. évf., 1993. július 20. 16–17. o.; Kiss Endre: A költői igazság és a legitimizálás szent csodája. = Népszabadság. 51. évf., 1993. július 23. 15. o.; Bodor Pál: Csurka István portréjához. = Népszabadság. 51. évf., 1993. július 25. 5. o.; Kis János: Mit kezdjünk a volt ügynökökkel 1. = Népszabadság. 51. évf., 1993. augusztus 19. 10. o.; Kis János: Mit kezdjünk a volt ügynökökkel 2. = Népszabadság. 51. évf., 1993. augusztus 21. 11. o. A bibliográfiai adatok és a felsorolt cikkek kivágatai Agárdi Péter kollégám sajtógyűjteményében maradtak fenn. Ezúton köszönöm meg, hogy kutathattam archívumában.
[72] Schmidt Mária: Az „antiszemitizmus elleni harc” szerepe a rendszerváltozás éveiben. In: Schmidt Mária – Tóth Gy. László (szerk.): Janus-arcú rend-szerváltozás. Kairosz Kiadó, Budapest, 1998. 301. o.
[73] Csurka István: Ébresztő, magyarság! In: Csurka István: Minden, ami van. Politikai írások és beszédek gyűjteménye, 1979–1998. Szerk. Szőcs Zoltán. Püski Kiadó, Budapest, 1998. I, 221–223.
[74] Az antikommunista imázs félelmet keltett a Pozsgay-féle reformkommunisták körében, akik Kis Jánosék attitűdjétől tartva az MDF felé közeledtek. (Az akkor államminiszteri tisztséget betöltő Pozsgaynak nem tetszett Csurka január 14-i jegyzete. Január 17-én úgy nyilatkozott: „A régi hazugságok helyébe új hazugságok jönnek” – majd lemondott a rádió és a televízió felügyeletéről. [Lásd: Bárány Anzelm: Volt egyszer egy sajtószabadság. Média és politika 1987–1997. In: Schmidt–Tóth: Janus-arcú rendszerváltozás, i. m. 7–63. o.] Később viszont, amikor már nem volt hatalmi pozícióban, valószínűleg igazat adott Csurkának, még akkor is, ha ő sohasem fogalmazott volna ilyen élesen.) Mindenesetre emlékezetes jelenet, amikor az 1990-es választás estéjén Kis János visszautasította Vitányi Iván kézfogását. Mint ismeretes, nemsokára fordult a kocka s vele a köpönyegek is: az 1991. november 21-i Kónya–Pető-vitán már az SZDSZ volt az a csoport, amely – úgymond, az indulatok elszabadulásának esélyét mérlegre téve –, óva intett az elszámoltatástól. (Kis: Szabadságra ítélve, i. m. 614. o.) A koronát a történetre az 1994-es MSZP–SZDSZ-koalíció tette fel.
[75] Lásd erről: s. a.: „Terror, katonák, vér és összeomlás”. Csurka-dráma a rádióban. = Népszabadság. 48. évf., 1990. január 15. 5. o.
[76] Fehér Klára (1919–1996) újságíró 1989 után liberális íróvá avanzsált. 1945 után – különösen a Rákosi-korszak koncepciós perei idején – azonban dicstelen szerepet játszott. Mindszenty József titkára, Ispánki Béla visszaemlékezése szerint álnéven, magát „Karácsonyi grófnő”-nek adva ki, vezető egyházi személyeket provokált, majd jelentett fel és juttatott sikerrel börtönbe. Ispánki Béla: Az évszázad pere. Lámpás Kiadó, Budapest, 1995. A Magyar Testvéri Közösség perében kihallgatott Szent-Iványi Domokost egy álló éjszakán át vallatta, fejét időnként – kérdéseinek nyomatékosítása céljából – a kihallgatóhelyiség falához verve. Török Bálint: Kik esküdtek össze a köztársaság ellen? Az első nagy koncepciós per, 1947. = Magyar Szemle. 16. évf., 2007/7–8. 87–102. o.
[77] Fehér Klára: Nyílt levél a Magyar Írószövetség elnökségének. = Magyar Hírlap. 23. évf., 1990. január 18. 5. o.
[78] Csurka István: Írószövetségek harca. Egy konferencia előkészületei Magyarországon. = Havi Magyar Fórum. 23. évf., 2017/6. 19–40. o.
[79] A főszövegben és a jegyzetekben név szerint említett kollégák mellett köszönetet mondok Alexa Károlynak, Mórocz Gábornak, Papp Istvánnak, Révész Sándornak és Vasvári Erikának értékes adataikért és megjegyzéseikért.