A közösségi művelődés rendszerszintű intézményesülését e művelődéstörténeti sorozatban az 1945-ös korszakváltó esztendővel indítjuk. A 20. század két világháborúval sújtott korszakát lezáró évben már a szabadművelődés országos mozgalma bontogatta szárnyait. A barbárság ólomidejét az élni akarás lendülete, a felszikrázó reménységek kora váltotta fel. Ez a friss energiáktól duzzadó, modern művelődési mozgalom már az ezredfordulós gyakorlatot előlegezte meg. Pótolhatatlan veszteség, hogy a teljes nemzetközösség akaratát kifejező koalíciós korszakot, rövid idő után, brutális önkényuralmi rendszer váltotta fel. Egy szovjet mintára berendezkedő kultúrforradalom szorította bilincsbe, szűken mért, mesterséges keretek közé a közösségek mozgásterét. A zsarnokság évtizedét csak 1956 forradalma szakította meg néhány világtörténelmi jelentőségű napra. Amikor egy méltóságában mélyen megsértett nép szökött talpra, mintegy varázsütésre.
A forradalom és szabadságharc eufórikus napjait, heteit aztán a szovjet tankok hátán visszatérő kommunista hatalom példátlan megtorlása követte, amit csak súlyos kompromisszumok árán oldottak fel valamennyire a múló évtizedek. Lassan finomult a kín. Csodaszámba ment, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek szakmai innovációi, fél-illegalitásban elindított kísérletei e gúzsba kötött helyzetben alapozták meg azt a virágzó közművelődési gyakorlatot, ami a rendszerváltozás után bontakozott ki. Előbb óvatosan, mintegy lopakodva, majd a 2010-es évektől egyre karakterisztikusabban, sokszínűbben.
De hát miben áll ez az ősinek mondott mesterség, aminek megnevezése korról-korra változik ugyan a történelem kacskaringóinak és a politikai divatoknak megfelelően, de – bármilyen hihetetlen – társadalmi funkciója évezredek óta változatlan. Az egzaktságra törekvés teljesíthetetlensége miatt emeljünk ki inkább néhány példát a múlt mélységesen mély kútjából. A kezdeteknél itt van mindjárt a népét veszedelmektől óvó ószövetségi próféta: „a rettentő szavak tudósa, Ésaiás”, vagy a mindenkori vezetőket az erőszak helyett a Tao, a természet útjának követésére ösztönző, kínai Lao Ce, az ind Gótama szerzetes, akinek a tanítás igazsága mellett (a dharma), a közösség ereje (a szangha) volt a magasba törő szellem legfőbb záloga. Avagy – hogy csak utaljunk a legmagasabb szakrális szintre – a vándorprédikátor Jesua Ha-nokrira, aki a szeretet mindenhatóságát hirdette a „szemet szemért, fogat fogért” állati ösztönű bestialitása helyett.
A mi kontinensünk hagyományvonalának kezdetén is kóborol már az athéni piacon Szókratész, aki a teljesen hétköznapi, kérdve kifejtő módszerével szólítja meg az ifjúságot és minden rendű-rangú polgárt. Ókori animátorként beszélgető partnereiből bontotta ki az igazság és hamisság megkülönböztetésének művészetét.
De tanúként idézhetjük a dogmákon bátran túllépő, eretneknek bélyegzett hitújítókat, a szájbavert énekeseket, a hitvalló mártírokat, a csillagos égre és jövőbe tekintő tudókat és látókat, a megalázottakkal és megszomorítottakkal sorsközösséget vállalókat. De más alakváltozatban a Naszreddin Hodzsa típusú harlekineket, a mindenütt felbukkanó csendháborítókat, a középkori kollégiumok garabonciás deákjait.
A hazai művelődéstörténetben tallózva talán Bessenyei Györgyöt látjuk a klasszikus népművelő étosz megteremtőjeként, mellette Kazinczyt, aki egy országnyi literátust részesített levelező képzésben, Tessedik Sámuelt, akinek gyakorlati-mezőgazdasági iskolája nemcsak Szarvason, de Európában is mintát adott az értelmiségi cselekvés lehetőségeiről, Wesselényi Miklóst, aki lényegében népfőiskolát alapított Makfalván a székely ifjúságnak. Nagy barátja, Széchenyi gróf országépítő adományai mellett pedig egyenesen a kiművelt emberfők sokaságát tekintette a „csúnyácska haza” felemelkedése zálogának, – majd a szellemi gyermekének tekintett ifjú zseni, Petőfi Sándor már egyenesen kimondta: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodóvá váljon.
A közelmúlt nagyjai közül kiemelkedik Karácsony Sándor honi sajátosságokra, a magyar észjárásra alapozott néptanítói heroizmusa, és a népi írók javának – Illyésnek, Német Lászlónak, Veres Péternek – a „lent élő sokaság” élethelyzetének, életmódjának, műveltségének minőségi javítása. Széll Jenő és Muharay Elemér embertelenül nehéz viszonyok közötti helytállása a kommunista önkény idején. Ők – ahogy a malmok sem szél iránt, hanem szél ellenében őrölnek – emelték magas szintre a szakmát a Népművészeti Intézetben, olykor „csak” tették, amit lehet a szocializmus vaskorszakában. Ahogy a slamposodó diktatúra idején a Makovecz Imre és Beke Pál vezette szabadcsapatoknak sem volt járt útjuk a helyi közösségek öntevékenységének segítéséhez, emberi méltóságuk bátorításához, amikor a művelődés templomait építették fel szerte a hazában, kalákában.
Jelenkorunk élenjáró szakmai gyakorlata csak a jövő idő mérlegén ítélhető meg. Ám jó eséllyel nevezhetjük meg a Lezsák Sándor alapította, európai távlatosságú népfőiskolát és a kiépülőben lévő Kárpát-medencei hálózatot, Závogyán Magdolna művelődéspolitikai innovációit és a szakember-ellátottságban végzett történelmi léptékű rekonstrukciós műveleteit. De hivatkozhatunk a ragyogó műhelymunkák olyan lokális példáira, mint a Kovács Norbert által vezetett kiscsőszi Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület imponáló sokoldalúsága, az eredeti hagyományok jelenkorban való érvényesülése, Hartyándi Jenő családias melegségű paraszt szalonja, túl a Dunán, vagy a Somogyi művész házaspár huszárcsapata és tündéri népfőiskolája a Balaton felvidéken, Mankovits Tamás Tokaj-hegyaljai kulturális integrációi, Vincze Béla rocksulija Debrecenben, nemzetközi ifjúsági táborai Kékeden vagy Pásztor Csaba vérbeli minőségfejlesztő munkássága a szatmári térségben.
De ne csak a csúcsteljesítményekre gondoljunk a Haza a magasban építőmesterei között, akiknek maradandó teljesítményeit kedvező hely és idő élethelyzete (is) kijelölte, segítette, hanem azokra is, akiket Hamvas Béla nevezetes névteleneknek nevezett, akik szerte az országban hittel és becsülettel teszik a dolgukat, többnyire pénz és taps nélkül. Mert nincs az a törvényhozás, politikai akarat, amely helyettesíthetné a helyi közösségek szerveződésének hétköznapi munkálatait (akik emberségből példát, vitézségből formát mindeneknek ők adnak). Mert a társadalom szétzilált szövetrendszerének munka- és időigényes rekonstrukciója nélkül nincs magyar jövendő.
Tegyük fel hát a kérdést. Miben is áll mesterségünk lényege? Alapvető hívószavainknak – kultúra, művelődés, közösség, fejlesztés, értékek – mi a veleje? Mit kell gondolnunk e fundamentális fogalmakról és a belőlük eredeztetett gyakorlatról? Egyszerűnek, banálisnak tűnő kérdések ezek, de éppen itt az ideje, hogy jelenidőben fogalmazzuk újra ezek esszenciális tartalmát.
Testi és mentális létünk, szakmai működésünk teljes terjedelmével a kultúra élő szövetrendszerébe van beágyazva. Születéstől halálig tartó ittlétünk ennek az eleven testnek a része. Fizikai valóságunkban, lappangó képességeinkben ugyan – szüleink szerelme által – a természetből érkezünk, de az első fürdetéssel, anyai öleléssel máris a kultúra részei vagyunk. Mint ahogy az elfáradt korpusz visszatér a natúra tenyészetébe a szemhéjunkat lesimító tenyér érintésére. Mert a kultúra az ember világa. Beletartozik minden, amit az emberiség idáig alkotott, rombolt, fejlesztett. Mi pedig benne vagyunk, mint görcs a fában, mint csepp a tengerben, mint mikrokozmosz a makrokozmoszban.
A kultúra tehát nem ékítmény, tartozék, felépítmény a gazdaság és a politika ünnepi kalapján, hanem maga az emberi létforma teljessége. Része ennek minden ember által készített eszköz, tárgy, a folyton átalakuló épített környezet, mint ahogy az ugyancsak bonyolult személyközi viszonyok összessége. Vagyis a szokások, hagyományok, az erkölcsi kódexek és a szabályokat rögzítő törvények, a jogrend. Kifejlesztettük ezeken túl az olyan szimbolikus rendszereket, mint a nyelvek, művészetek, tudományok és vallások világa.
E hihetetlenül bonyolult és egymást átszövő rendszerek együtteséből épült fel (és általunk épülőben van ma is) a kultúra eleven teste. Térben alig több ez annál a törékeny bioszféránál, ami úgy tenyészik magányos bolygónk talajközelében, ahogy egy almát ékesít annak finom hamva. Mégis itt születik, épül, virágzik minden emberi mű, amiről Baudelaire beszél ilyen himnikus szavakkal: „Mert ez Uram a fő bizonyság, mely erőnkről s tisztünkről s emberi méltóságról beszél, e forró zokogás, mely korról korra hömpölyg, s egykor Örök Időd partjain halni tér.” Ám a természet kívül esik ezen az emberi szférán, a kultúra világán, legalábbis az általunk, – annak, egyelőre – érintetlen, gigantikus méretű többi része. A csillagos égbolt, a tengerek mélyvilága, a bennünk és körülöttünk burjánzó parányi lények sokasága vagy éppen biológiai örökségünk, állati lényünk még megszelidítetlen, sötét ösztönvilága. A világról alkotott képünk azonban még így sem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk a mindenség, szemmel nem látható, műszereinkkel be nem fogható részét, annak a natúrán és kultúrán túlmutató szféráját, a transzcendencia világát. Nevezhetjük ezt az érzékelhetőség határán túli világot a titkok, sejtések, sugallatok, ihletett látomások rejtett birodalmának, mint ahogy Platón nevezte ideáknak, Goethe világszellemnek, a keresztények Istennek, a szekularizált, de hívő ember kozmikus tudatnak. Mert ezek csak szavak, de a közvetlen átélés fogalmakon túli bizonyossága olykor megérinti mindazokat, akik megértik Mozart angyali rekviemjét, Csontvári rejtélyes üzeneteit, Szenczi Molnár Albert zsoltáros fohászait, Szent Ferenc Naphimnuszát, vagyis nem kárhoztatják magukat folytonosan egy zsugorított létformába. Makovecz mester ez okból tervezte tágasra és magasba szökően épületei héjszerkezetét, hogy számunkra az kapcsolatot teremtsen ég és föld között.
Emberlétünk legnagyobb felismerése, hogy az időtlen és végtelen világegyetem, minden részletében, egyetlen összefüggő egész. A rend és a harmónia hite, meggyőződése magasabb tudatszint, így a fenti hármas tagozódás (natúra – kultúra – transzcendencia) absztrakt elméletében ez a tágas horizont van jelen. Mert a káosz, a vak véletlenek önkénye csak a hamis tudatban létezik. Az előbbi békét és biztonságot ad, az utóbbi félelemmel, rettegéssel tölt el. A minden mindennel összefügg banális igazságát a legnagyobb természetességgel fogadja el a gondviselésben bízó hívő lélek és a pillangó effektus realitását bizonyító tudós. Hát hogy is ne éreznénk át az emberi közösségek egy vérből valóságát, a minden magyar felelős minden magyarért erkölcsi parancsát.
Ezen a ponton óhatatlanul felmerül a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra? De ha nem is ilyen paraszti tárgyszerűséggel érdeklődünk, talán mégis szorul némi magyarázatra mesterségünk céljának és gyakorlatának ilyenforma felvezetése. Ekkora zsákban kéne keresnünk a csizmahúzó készséget? Azt gondoljuk igen, szükségszerűen. Mert nyilván sok hasznosítható tudás rejlik az ügyes módszerekben, a bevált, jó gyakorlatok megosztásában, a szakmai műveltség fejlesztésében, de távlatok nélkül elveszhetünk a részletekben. Olykor ki kell emelnünk fejünket a hétköznapi tennivalók sorából, időről időre fel kell tennünk magunknak, éltető és megtartó közösségeinknek az alapvető kérdéseket. Mi végre vagyunk a világon? Kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk? Mint ahogy az iménti kérdéseket feltevők, megválaszolták a maguk mestersége szerint. Tamási Áron úgy, hogy valahol otthonra kell találnunk a világban, Gauguin néhány szép és talányos festménnyel. Így nekünk is látnunk és értelmeznünk kell ősi és egyben folyamatosan változó mesterségünk tágabb összefüggéseit és egymással szervesen összefüggő egyes elemeit. Mert olyan hatalmas víz az, hogy ihat belőle a szúnyog, de az elefánt is lubickolhat benne.
Szakmáról és mesterségről általában szinonimaként beszélünk, mivel mind a kettő hozzáértést, speciális szakismeretet fejez ki, miközben az utóbbi feltételez egyfajta mester – tanítvány viszonyt. Az eredményes népművelői gyakorlat ugyanis hosszú tanulási folyamatot igényel. Elméleti tudást és sok tapasztalatot a változatos körülményeknek megfelelően. Ez az időbeli kiterjedés azonban nem kell, hogy elkeserítse a kezdőket, mivel bizonyos értelemben mindannyian kezdők vagyunk, hiszen nincs kész recept valamennyi konkrét helyzetre. Másrészt nem szabad szem elől téveszteni a lényeget, amely abban áll, hogy ki-ki a saját közegében, közösségi terében kell tegye a dolgát, a legjobb tudása szerint. Márpedig a jó szándék, az őszinte szolidaritás és szeretetteljes együttműködés a közösség számára fontosabb, mint az egyes tudáselemek. Legyen a közösség mérete néhány főnyi, kisebb-nagyobb településnyi, vagy – korparancsra – nemzeti léptékű.
Számos esetet ismerünk nem a mi képzési rendszerünkben szocializálódott, kiváló közösségfejlesztői teljesítményekre. (Vannak közöttük orvosok, gazdálkodók, lelkészek, derék, kétkezi emberek.) Akik valamilyen okból – talán belső hívó szóra – elkötelezték magukat közösségeik szolgálatára. A lényeg az irányultságban, az elköteleződésben van. Ahogy Bourdieau tanítja, az értelmiségi mindig dönthet az Isten bizalmasa, vagy a fejedelem tanácsadója szerep között. A döntés élete értelmét határozza meg. Optimális esetben, ritkán adódó történelmi helyzetben esetleg mindkettőt szolgálhatja egyidejűleg, de konfliktus esetén választania kell. Ám a fontossági sorrend egy pillanatra sem lehet kétséges.
Ami pedig a művelődés fontosságát, a műveltség gyarapításának mai, korszerű formáit illeti, be kell látnunk, hogy a gyorsan elavuló-megváltozó tárgyi tudás lexikális felhalmozása helyett/mellett a kultúrához való folyamatos viszonyulást kell hangsúlyoznunk. Beleértve a – fentebb kifejtett, hármas osztatú szféra szerinti – tárgyhasználati kultúrát, a személyközi kapcsolatokban való differenciált eligazodást és részvételt, de a transzcendencia felé való nyitottságot is. Ennek értelmében mondhatjuk, hogy a műveltség nem más, mint a kultúrához való aktív, autonóm viszony.
A lifelong learning az élethossziglan való tanulás persze lényegében individuális tevékenység, de civilizációs szinten a közösségi művelődés keretei között válik társadalmi valóssággá. Hiszen az egyén, a személyiség számára a közösség nem csupán választás kérdése, hanem annak nélkülözhetetlen létformája. Emberré válásunk alapvető feltétele. Extrém példák bizonyítják, hogy humán környezet nélkül felcseperedett gyerekekből sosem lesz ember, csak valamilyen átmeneti formájú, biológiai lény. Ugyanakkor egy normálisan szocializálódott felnőtt még kényszerű elszigeteltségében is társadalmi lény marad. (Lásd Maugli és Robinson eseteit.)
Az individuum és a közösség tehát egymást feltételező, egymásra utalt szervezetek, amelyben mindkét pólus egyenértékű. Az intézményesülés különböző formáinak éppen az ad értelmet, hogy valamilyen társadalmi szükséglet, össztársadalmi funkció hatékonyan és huzamos időn át betöltse vállalt feladatát. Lehet ez a társadalmi funkció gyógyítás, közigazgatás, jogbiztonság, vagy vallásgyakorlás. Ha e hasznos tevékenységek forrásvidékére tekintünk, mindenütt közösségi formákat látunk. Orvos – beteg(ek), vezető – csoport, igazságtevő – perlekedők, próféta – követők, mester – tanítvány(ok) kapcsolatokat. Valamilyen speciális tudás elsajátítására is, kezdetben csak olyan eleven, spontán szerveződött csoportok álltak össze, mint ahogyan arra a vadászatban, halászatban, tárgykészítésekben igény kínálkozott. Maga Szókratész is alkalmi közösségek tudatformálójaként bukkant fel a népművelő mesterség archetípusaként. Tanítványa, Platón már intézményt alapítva, akadémián fejtette ki eszméit. Így a civilizációs szintek fejlődésének arányában, alapvető társadalmi funkciókat ellátó közösségekből sorra szerveződtek olyan speciális intézmények, mint a kórházak, iskolák, börtönök, törvényházak. További problémák forrása, hogy maga az intézményesülés számos előnnyel és hátránnyal jár a közösségek eleven működésének mozgalmi jellegéhez képest. Azért a szükségességüket nem vitathatjuk. Az intézmények azonban idő múltán hajlamosak a túlburjánzásra és megmerevedésre, korról korra elkerülhetetlenek a reformok és ésszerű változtatások. Így tekintünk a felnőttképzésre, szélesebb értelemben véve az iskolán kívüli nevelésre, illetve ezek mai, honi változatában a közösségi művelődést szolgáló intézményekre, amelyek sorát, 1945-től igyekszünk bemutatni az itt következő fejezetekben.
Végül foglaljuk össze röviden az értékekről vallott téziseinket mesterségünk alapfogalmairól szóló alapvetésünkben. Kezdjük azzal, hogy vannak relatív és abszolút értékek. A relatív értékek lényegében előnyben részesítést jelentenek ítéletalkotásaink, cselekedeteink számára. A szocializáció során tanulunk meg különbséget tenni értékes és értéktelen tárgyak, gondolatok, vágyak, érzelmek, cselekvések között, amelyek folyamatosan hierarchikus sorokká rendeződnek. Kezdetben e hosszabb, rövidebb láncolatok egymástól függetlenül, olykor egymással konfliktusban állva nyilvánulnak meg tudatunkban. A személyiség hosszú és eredményes fejlődése nyomán állnak össze ezek a hierarchikus sorok egymással összefüggő rendszerré, azaz olyan koherens értékrenddé, mint példának okáért egy komplex természettudományos értékrend, vagy az életmódot is meghatározó keresztény világnézet. Ezen a fejlettségi fokon – amelyek rendszerint többszöri összeomlást követő, magasabb szintű újjáépülés eredményei – láthatóvá válnak és az építkezésben szerepet kapnak az abszolút értékek. Olyanok, mint az igazság, szépség, jóság, szentség, amelyek az értékhierarchia csúcsán foglalnak helyet és feltehetőleg közös gyökerűek, csak a feléjük vezető út függvényében jelöltetnek konkrét fogalommal.
Mivel sem a személyiségben, sem a közösségi tudatban nincs garancia az automatikus fejlődésre, csak szellemi erőfeszítés, a folyamatos művelődésre irányuló elszánt törekvés hozhat tartós eredményeket. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy ezen az úton egyetlen lépés sem vész kárba. Weöres Sándor érzékletes kifejezésével élve: alattad a föld, feletted az ég, benned a létra. Nos, e mennyei lajtorján lépegetve juthatunk el magunk is a szakma iránti őszinte érdeklődéstől ősi mesterségünk – folyton alázatra intő – gyakorlásáig. És ha olykor kételyek hervasztanak, kudarcélmények gyötörnek minket, a magasba emelve tekintetünket, majd fény hull arcunkra.