Esszém bevezetésképpen tisztelettel emlékezem azokra a kollégákra, akikkel 1974-ben fiatal szakemberként éppen itt, Cigándon találkozhattam, s szerezhettem tőlük tapasztalatokat azokról a kérdésekről, amelyekről az azóta eltelt fél évszázadban folyamatosan gondolkodom. Tartsuk meg jó emlékezetünkben Erdősi János bácsit, a cigándi iskola igazgatóját, Patkó Csabát, a népművelőt. És isten éltesse Téglás Dezsőt és Nagy Istvánt (cigándi gyerektáncosok belgrádi fesztiválozása során ismerkedhettünk össze).[1]
A néphagyomány ‘pedagógiai alkalmazásáról’ van szó. De hogy világosan, tisztán értelmezzük ezt a mára divatossá vált szókapcsolatot (ma már a szakmában hagyománypedagógiáról, sőt etnopedagógiáról is beszélnek), számomra igen fontosak Voigt Vilmosnak, az abban az időben még szintén fiatal, mára a szakma doyenjévé vált néprajztudósnak fogalmi meghatározásai. 1979-ben írt tanulmányt, melyben a folklór, a folklorizmus és a neofolklorizmus kifejezéseket értelmezte, s hívta fel a figyelmet arra, hogy a három dolgot nem való egybekeverni. A folklór azoknak az (gyakran különböző kultuszokkal, rituális alkalmakkal összefüggő) – Európában főként a paraszti társadalomra (ennek életmódjára) jellemző – ‘művészeti’ jelenségvilágnak a gyűjtőneve, melynek elemeiben ki szoktuk emelni a szájhagyományozódást, jobbára a ‘szerzői’ mivolt lényegtelenségét[2], nemkülönben az erős kötődést az alkalmazás alkalmaihoz (akár az évkör változásait követő, akár az emberélet állomásait követő hagyományokról, szokásokról van szó).[3]
A ‘folklorizmus’? Róla írta a néprajztudós, hogy a néphagyomány (népköltészet, népművészet, a nép ‘nyelvének’) tudatos – olykor hiteles, olykor tán meglehetősen mesterséges – alkalmazása a 19. század áramlatainak jelensége. A ‘szociális’ (a közösségi identitást kifejező) funkció az erőteljes. Gondoljunk Petőfi híres mondataira Aranynak, a Toldi írójának küldött levelében („Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…”), s gondoljunk Aranyra is persze, akár Kiss József költészetére. A 20. századra – s idézi többek közt Kandinszkij, Chagall, Sztravinszkij, Bartók életművét (én hozzáteszem García Lorca és De Falla neveit, akár Tészabó Júlia kutatási nyomán a hazai Gödöllői Iskola munkásságát is) – az úgynevezett ‘esztétikai’ funkció erősödik fel e tradíció, e nyelv alkalmazásában. S ennek az új funkciónak új elnevezés jár szerinte: ez a neofolklorizmus.
Tegyük hozzá e kiváló névsorhoz a 20. század második felének hazai nagyjait: Juhász Ferencet,[4] Nagy Lászlót, Kiss Annát, Tamási Áront, Kányádi Sándort, aztán Kodályt, Rossa Lászlót, Ránki Györgyöt, Karai Józsefet, Kocsár Miklóst, a népszerű kórusművek szerzőit, Novák Ferencet, Foltin Jolánt, a néptánc-színház klasszikusait, Samu Gézát, Kő Boldizsárt, a jeles mese-játszóterek alkotóját, korai korszakában Makoveczet, az animációs film világából Jankovics Marcellt (a Magyar népmesék sorozata valójában új formanyelvet jelentett), de még tovább Reisenbüchler Sándort, aki A Nap és a Hold elrablása című animációs filmben már végképp csupán a népművészet absztrakt jeleit alkotta újra egységes filmes látvánnyá.[5]
De későbbiekben olyan művészeti jelenségekre szeretnék utalni, melyre már a Voigt Vilmos adta definíció sem egészen alkalmas (akinek neofoklorizmus-meghatározásában a ‘passzív-kollektív néprajzi tények’, az „improduktív néprajzi tények” is fontos szerepet játszanak).
A táncház-mozgalomhoz s az ehhez kapcsolódó újjászülető ‘népi kézművesség’ feltámasztásához kötődő jelenségvilág egy új korszak. Vagy tehát a neofolklorizmus új szakasza? Vagy valami új? Nevezzük – munkahipotézisként – ‘posztneofolklorizmusnak”? Eme ‘új korszak’ jelenségvilágában mindenesetre erőteljesen bukkan fel a pedagógiai funkció. Egyesek egyenesen ‘visszatanításról’ beszélnek, írnak.
A következőben ennek kapcsán három dilemma elemzéséről írnék. Dilemma, hiszen nem igazságtétel a feladatom, a dilemmák pólusai mindegyikében van fontos igazságtartalom, bármelyik elhanyagolása vezet zsákutcához.
Tehát: Játék versus tánc? Funkcionalitás versus autentika?[6] (e dilemma lefordításaként a ‘nyelv vagy tartalom’ dilemmáját is szóba hozhatjuk) Közösségi identitás versus perszonalizáció? Vegyük sorra!
Tanúja voltam többször is a népi gyermekjátékok kiemelkedő ismerőjének és népszerűsítője, Keszler Mária,[7] valamint a Bartók Együttes vezetőjeként táncház-mozgalom alapítója, Tímár Sándor vitájának. Utóbbi szenvedélyesen állította, hogy csak azokban a falvakban lett erős játékhagyomány, amely tánc tekintetében szegényesebb volt, s ennek jegyében a néptánc ‘pedagógiai alkalmazásában’ is bátrabban vállalta a táncos hagyományok ‘visszatanítását’. Mária érvei lélektaniak, pedagógiaiak voltak: a gyermek a táncos anyanyelve is a ritmikus, mozgásos, dramatikus játékokon át nevelődik. Ez utóbbi álláspontot vállalta a cigándi Nagy István is: emlegessük figyelemre méltó, kötetben is publikált koreográfiáját, az Érik a dinnye címűt.[8] Ki is alakult a dramaturgiája ezen előadásoknak. Többnyire a lánykák szöszmötölnek, játszódnak kedvesen eleinte a színpadon, ezt az „idillt” zavarják meg a színpadra robbanó legénykék. A nemek közti évődésből, vetélkedésből, csúfolkodásból, huzakodásból aztán a fináléra kibomlik a közösen eljárt tánc. A játékot olykor sajátos rekvizitek is színesítik (seprű, kisszék, lekvárfőző kanál, ostor, botok, de láttam olyan előadást is, ahol egy régi-régi babakocsi volt a bevezető játék főszereplője). Ez, a gyermekkort megidéző játékosság nélkülözhetetlen eleme a „posztneofolklorizmusnak”.[9]
Gazdagabb az érvanyag a funkcionalitás kérdéseit illetően.[10] Néhány emlék. Jászfényszarun Csirmaz Mátyás tanító úr összegyűjtött úttörősípokból és bergmanncső-darabokból tilinkót készített a gyerekekkel. Zengett az iskola a maguk-készítette hangszerek hangjától. Bergmann-cső és népművészet? Összejön? Ha a csutka-hegedű a paraszti háztartás hulladékából készülhetett, akkor mégiscsak autentikus lehet a városi háztartás hulladéka is, vagy nem?[11]
Csenyéte már a 90-es évek elején is az ország legszegényebb faluja volt. Carl Rogers és hazai interpretátorai nyomán a Komaság-Pólya tanítóházaspár idilli alternatív iskolát teremtett a falu 14 cigánygyerekével. A fejlesztő munkába én is betekinthettem. A gyerekektől kaptam egy sásból font motorkerékpárt. Motorkerékpár és néphagyomány? De hiszen csutkaökrök húzta szekeret nem csinálhattak, hiszen nem is láttak! Még izgalmasabb történet: Luca napján jártam náluk.[12] Megtanítottam nekik a közismert varázséneket (persze óvatosan, úgymond ‘pedagogizáltan’, a vaskosan ‘malac’ versszakokat elhagytam, a ‘bugyigás korsóra’ emlékeztető jókívánságig merészkedhettem). S a hatodik-hetedik versszak után az egyik gyerek megszólal: „A kendtek magnójában annyi kazetta legyen, mint égen a csillag…”
Nos? Funkcionális vagy autentikus? Hiszen ennek a kívánságnak a termékenységvarázslathoz (a Luca-napi köszöntők eredeti funkciójához) már nincs is köze.
A néprajzosok álláspontja megoszlik. De Sándor Ildikó is elfogadta érveimet, sőt Landgráf Kata, a fóti Népművészeti Szakközépiskola egykori szakvezetője saját példáival erősítette meg, amikor növendékeivel a néphagyományban oly gazdag Galgavidéken járva híres adatközlőjének híres ingvállát kínai pamutpóló ujjához varrva látták, vagy amikor a babakészítő bizalmasan elárulta, hogy a nyakat díszítő kalárist egykoron a törött porcelánbabák anyagából vágták ki, de mára – árulta el bizalmasan – a „Wanis-mosószer” flakonja jobb. Népművészet ez még? Kollégáim bátorítottak: igen, a korral haladás nem ártalmára van a folkórnak. Alkalmazkodó képességét igazolja. De hol kezdődik a romlás?[13]
Váltsunk művészetágat. Közismert, hogy a diktatúra idején a széki lakodalmakban csakazértis eljátszották a magyar himnuszt. A széki táncrend stílusában. A szekusok nem is értették, miért a meghatottság a násznépben. De továbbmegyek. Halmos Béla gyűjtötte fel ugyancsak Széken a Dallas című emlékezetes tévéfilmsorozat főcímzenéjét, amelyet a muzsikusok zökkenőmentesen írtak át a széki zene stílusába. Autentika? Funkcionalitás?
S mit kezdünk a populáris-zenei neofolklorizmussal? Hiszen már a Szörényi-Bródy számok is… De a Barbaro zenekar mindenképp! Mit szólunk a Söndörgő világzenei vagy már azon is túli legújabb kísérleteihez? A minap Kossuth-díjjal kitüntetett Balogh Kálmán együttesének megszólalásaihoz. Vagy a Sárik Péter-trió feldolgozásaihoz (legutóbb egyenesen a ‘neofolklorizmusba’ sorolt Bartók Román táncait dolgozták fel ‘posztneo’).
De közelítsünk hazai vidékekre: a Cigándról elszármazott s Nagy István együttesében pályát kezdő Román Sándor az Experidance együttesével hová sorolandó? Minden gesztusnak, minden lépésnek ott a nyelvi eredete a néptánc hagyományaiban, ő pedig valami egészen újat formált belőle (most legjobb periódusára utalok, az Ezeregyéj című kompozícióra például, mellyel a millecentenáriumot köszöntötte az együttes).
S a kérdés újra csak: a Tengerihántás (az Arany-ballada) mesélője vagy a városi flaszteron nevelkedő Berecz András az autentikus? Ugye, milyen nehéz a döntés? Nem is szorul döntésre, csak a dilemma mindkét oldalának észben tartására.
S a harmadik dilemma?
Csak emlékeztetek: a táncház-mozgalommal jóformán egy időben kiviruló gyerektánc-mozgalom klasszikusai, az ‘égiek’ közül Novák, Györgyfalvay Katalin, Foltin Jolán, az élők közt Neuwirth Annamária, nemkülönben a cigándi Nagy István azzal a szándékkal és hatékonysággal léptették színpadra a gyerekcsoportokat, hogy mind a színpadon fellépők, mind a nézősereg kortárs-önmagára ismerjen a népijáték-néptánc nyelven előadott koreográfiákban. Gondoljunk akár a Babázó című, a Bihari Együttes bemutatta darabra Foltintól, a Bujócskára Györgyfalvaytól s sorolhatnánk az emlékezetes műveket.
A gyerekek néptáncmozgalmának sikerei (egyben a táncházasok ‘felnőtté válása’ – táncosból képzett tanárrá válása) váltották ki azt a nagy jelentőségű innovációt Andrásfalvy minisztersége alatt, hogy az alapfokú művészetoktatás jogosítványát a kodályi programban gyökerezett állami zeneoktatás mellé egyenrangú társként léphettek a testvérmúzsák. Az AMI-kban (ezt a furcsa nevet kapták a ‘keresztségben’ az ‘alapfokú művészetoktatási intézmények’). S a tánctanszakok pedagógusai csodát tettek. A mai gyerektáncosok tánctudása igazán lenyűgöző. Nem betanulták a színpadra képzelt formákat, hanem csakugyan táncolnak, e tudás fölényes birtokosai, akkor és ott perdülnek táncra, ahol akarnak, bátran improvizálnak, nem a ‘fordulj a közönség felé’ sztereotip rendezői utasítására mozognak, belülről élik meg a táncot.
Hol itt a dilemma? Táncolni való az a repertoár, amit tudnak, vagy megélni való? Példának okául a 2025 tavaszi Gyermektáncantológia hosszú-hosszú műsorában a bemutatott koreográfiák vagy négyötöde “csupán” a táncról szólt. Persze – különösen, ha profi az előadásmód, és az – e táncoknak is van üzenete: a verbunkokban a zenekar elé lépdelő fiúk vagány vetélkedése, a kaleidoszkóp-szerűen változó szép formák megélése a lányok karikázóiban, a párra találás a párostáncokban. Persze. Ám a tökéletes tánctudásban mintha elmaradt volna a saját modern, posztmodern világuk, lelki rezdüléseik megidézése. A “kortárs néptánc” felé haladó – nem múzeumi – műsorszámok hagyományait szinte csak a szekszárdi Bartina és a fővárosi Vadrózsák követték. Veszteségnek gondolom.
Hiszen az évkör törvényeitől ‘megszabadított’ népszokások is új jelentésre várnak. 2024-ben a deszki Tiszavirág mutatta be Fekete turka című darabját (Kovács Gál Nóra és Farkas Tamás koreográfiáját). A játékban-táncban a télűző alakoskodás jóval többről szólt a kamaszok-fiatalok előadásában, mint az éltető tavaszra várakozásról. A Turka (ez a Délkelet-Európában ismert, alighanem régi-régi kecskefejű figura) ebben a darabban az élet és halál misztériumának feldolgozásában segítette a játszót, nézőt is. Megrendítően szépen.
S van még egy kérdés, ha úgy tetszik: negyedik dilemma. A kodályi programtól a táncházig és azon túli immár hosszú száz esztendő narratívái. Különösen a gyermekkultúra szempontjából voltak ezek igen jelentős évek. Kiemelem a múlt század utolsó harmadát, amit másutt a ‘gyermekkultúra eredeti felhalmozása’ korszakának minősítettem. Miért? A ‘már’ és a ‘még’ közötti feszültség idézett hihetetlen gazdagságot. A kultúra, különösen a gyerekeké lényegében kiszabadult az ideológiai irányítás – olykor bárgyú – szorításából, apránként kényszerek szűntek meg, ha forrás nem is jutott mindig annyi, mint amennyi kellett volna. A politikát ez a szféra már nem nagyon érdekelte, súlyosabb gondjai voltak a kettéosztott világban. Ám annyi tartása mégiscsak volt a művelődéspolitikának, hogy a bazárit, a gagyit sokáig fékezte, nem engedte rá a korlátlan piacot a mindenkori legrászedhetőbb korosztály kultúrafogyasztására, a gyerekekére.
Nos tehát, gondoljunk csak a 30000 példányban fogyott Kincskereső című folyóiratra, a Magyar népmesék filmsorozatra, a Gyermektelevízió ‘világszámaira’, a kecskeméti Szórakaténuszra, a játszóházi programra, az emlegetett csillebérci szaktáborokra, a gyerekirodalom ekkor született klasszikus műveire Békés Páltól Csukáson át Lázár Ervinig, az óvodai program művészeti anyagának értékcentrikusságára stb.
Szóval a folklorizmusra-neofolklorizmusra három narratíva is értelmezhető. Egymás mellett.
Hagyományosan adott a ‘nemzetiidentitás-narratíva’. Kezdve Kodállyal („a magyarságot műveltté, a művelt közönséget zeneileg magyarrá tenni”).[14] Az ezredfordulóra ez a narratíva átjátszott a ‘nemzetegyesítés’ programjába. Az idei Gyermektánc antológia fővédnöke, a köztársasági elnök is ezt hangsúlyozta megnyitó beszédében.
De nem felejthetjük, hogy a ‘szabadság-princípium’ is narratívaképző faktor.[15] A neveléstörténészek kimutatták, hogy a fiatal Kodály hegymászó-természetjáró szenvedélye ugyanaz a szenvedély, mint ami az életreform filozófusait-pedagógusait a legendás ‘szent hegyre’, a Monte Veritára vezette. S Bartók Allegro Barbarója is a szabadság melletti erőteljes kiállás.
S ez a narratíva az ezredfordulón? A Fiatalok Népművészeti Studiójának ideológiáját megalapozó írásokban leljük az igazolást. Zelnik József így írt a hippi ideológiára is némiképp utaló ’Nomád nemzedékről’: „Találtak-e egyáltalán medret azok az energiák, melyek a közélet elszikesedett parlagairól menekültek valahová. Egy részük a megújuló népművészeti mozgalomba. Így jutott friss erőkhöz s lett a magyar kulturális élet igen sajátos második gazdasága a népművészet, ártatlan, de termékeny tüntetés a szórakoztató iparral szemben. Az autonómia és a szervesség öntött benne formát s tudott hódítani.” Csoóri Sándor, aki pedig készült Illyés halála után a ‘Nagy nemzeti lelkiismeret’ vátesz-szerepére, 1983-ban így írt a ‘nomádokról’: „Annyi bizonyos, hogy átmenetileg mindenképpen szellemi többszólamúságot készít elő, nemzetközi műszóval kulturális pluralizmust.” Tehát ez a narratíva az alternatívák jegyében fogalmazható.
Nem tagadjuk: létezik, létezett egy harmadik, a mindenkori hatalmat legitimáló, úgymond establishment-narratíva is.[16] 1951-ből egy hivatalos műsorfüzetből idézzük[17]: „Kerek a káposzta / Száraz a levele / Indul a választás / Gyere, rózsám, gyere. // Ünnep van, ünnep van, / Jó a kedvem nékem / Gyertek a Népfrontra / Leszavazni vélem // Válaszd a tanácsba / A legderekabbat! / Munkában az elsőt! / A legokosabbat! // Sütöm a, sütöm a / Friss fehér kalácsot / Nótával köszöntöm / Sej, haj a Tanácsot.”
S bizony mindennek mai párjául tudom emlegetni a (generál-magyaros) népviseletbe öltözött óvodások szerepeltetését a mostani intézményavató, szalagvágó rendezvényeken.
Újra összefogalom: a dilemmák és a narratívák között nem éles választás a kívánatos, hanem az egymás mellett létezés tudomásul vétele. Talán ezt a legutolsó felfogást szeretném mégis elkerülni.
Jegyzetek
[1] A 2025. április 3-án Cigándon, a Teleki József Akadémiai Klub tudományos ülésén elhangzott előadás esszévé szerkesztett változata. Ezúttal nem terhelem az olvasót irodalmi hivatkozásokkal. A téma egy-egy eleméről korábban már publikálhattam szakmai szöveget. A tudományos ülés az összegzésre adott alkalmat, mondhatni szembenézésre az 50 év előtti – pályám szempontjából jelentős – kezdetektől.
[2] Bár nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a folklór ‘eredeti’, primer korszakaiban is számon tartotta a közösség a kiemelkedő tehetségű, invenciózus mesemondó, muzsikus más ‘szerző’ vagy ‘interpretátor’ nevét. Például Fedics Mihálytól Zerkula Jánoson át a határozott írói öntudattal megszólaló, miskolci egyetemista hallgatóimmal fellelt kovácsvágási ‘mesefa” Fényes Lajosig. Persze, éppen akár a gyimesi prímás, Zerkula sorsa mutatja az átalakulást. Nevét igazán már a „folklorizmus” korszaka, a néphagyományt újraalkalmazó táncházmozgalom tette ismertté.
[3] Közismert gyűjtői gond volt, hogy az adatközlők nem (vagy csak nagyon nehezen) vállalták az alkalomtól eltérő időben, helyszíneken bemutatkozást (érett asszonyok nem szívesen idézték fel, miképp játszódtak a libalegelőn, halottsiratást ‘csak úgy’ nem lehetett rögtönözni stb.).
[4] Lám, szuverén alkotói vállalkozás A csillagszemű juhász című verses meséje, mely az 50-es évek önkényuralmával való szembeszállás ethoszát illesztette a népmeséhez.
[5] Fontos emlékem: a hetvenes években a különböző, főként kaukázusi szovjet köztársaságok animációsfilm-termésében szembeszökő volt a neofolkorista motívumok sora.
[6] Nem egyszerű kijelölni a határt, hol ér véget az „autentikus” korszak, s hol kezdődik a tudatos művészi megnyilatkozás. Mikor jelenik meg az egyéni, alkotói mondanivaló, jelenlét? Fentebb emlegetett Zerkula János, Fényes Lajos mellé sorakoztathatunk másokat is e ‘puha’ határvidéken, az ötvenes évek rádiószerepléseiben feltűnt Ágasvári Sándorné dalost, Vankóné Dudás Julit akár, de tán még a salgótarjáni naiv festő kereteiből kitörő festőt, Balázs Jánost stb.
[7] Éppen száz esztendeje, 1925-ben született a régióhoz tartozó Olaszliszkán. S ha már emlegetjük, akkor hűséges munkatársát, szakmai ikertestvérét, Kaposi Editet is említsük, aki először gyűjtötte fel Cigánd táncos kultúráját doktori disszertációjában. Folklór és folklorizmus-neofolklorizmus elkülönítésében tanulságos az ő története 1949-ből, amikor a szovjet befolyású ifjúsági mozgalmak fesztiváljára, a jeles – abban az évben Budapesten rendezett – Világifjúsági Találkozó népszerű, de egyszerű dalos-táncos játékának megalkotására kapott megbízást. Így született a nevezetes, politikai korszakokat túlélő, a párválasztó körjátékok hagyományára – nota bene egy cionista induló dallamára – a Zakatolás (Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat…).
[8] A püspökhatvani szlovák hagyományra épített hasonló azonosulással Lami István is. További szerzőkre, néptáncpedagógusokra még visszatérek.
[9] Idézhetjük Falvay Károlynak nagy visszhangot keltett, 1990-ben megjelent könyvét is (Ritmikus mozgás, énekes játék).
[10] Emlékeztetünk arra, hogy a táncházmozgalommal fellendülő új népi kézműves mozgalom ideológiájában és gyakorlatában is – nem kis részt Andrásfalvy Bertalan és Zelnik József munkái nyomán – a díszítő-dekoratív funkció helyébe a releváns használat elve került – tükröződve saját készítésű ruházaton, edényeken, játékeszközökön. Lásd a Fiatalok Népművészeti Stúdiója egykori munkáit, s mára mesterré érett egykori tagjainak (Székely Éva, Landgráf Kata, Bereczky Csaba, Vidák István–Nagy Mari, Dugár János, Galánfy András, az etyeki Nagy-testvérek és mások) életművét.
[11] Az “élő folklórnak” a gyermekvilágba helyezkedéséről az irodalomtörténész Vargha Balázs foglalt állást többször is. Előadásainak kedves példája volt a jelentését már alig illusztrálható „kereket oldott” kifejezést felváltó „elhúzza a csíkot” szólás. A gyermekfolklór elevenségét igazolta gyűjtésében, monográfiájában a solymári Tóth Piroska is.
[12] A néphagyomány iskolai alkalmazásának ma is tiszteletben tartott szokása, hogy mindig mindent a maga idejében. Nem feltétlenül a vallási előírások miatt nem való húshagyó kedd után farsangolni, s a regölést sem lehet az őszi tanrendbe illeszteni. Az már kényesebb kérdés, hogy lucázni járhatnak-e a lányok, vagy maradjon a fiúk dolga – ámbár a hagyományban ez sem az iskolás korú gyerekek ‘műsora’ volt. Az évkört követő szokásjátékok iskolai felidézésében a Szent Iván-éj járt pórul: kívül esik a tanéven.
[13] 1976-ban a Fiatalok Népművészeti Stúdiójával közösen rendezett, azóta mérföldkőként emlegetett csillebérci népművészeti táborban a pályázó gyerekszakkörök küldeményeiből elrettentő példa volt éveken át a diszfunkcionális dekorativitás, a WC-csempére zománcfestékkel festett kalocsai minta.
[14] Persze az „őskép” ott van Petőfinél a Csatadalban: „Mindjárt vitéz, mihelyt magyar…”
[15] Újra csak Petőfi a minta: „Nem verték belém tanítók bottal a költészetet… A természet korláttalan vadvirága vagyok én…”
[16] Petőfinél: „Ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”.
[17] A vershez kotta és koreográfia-leírás is megjelent. A korszak koreográfiáinak jellegzetes formai megoldása a nézőtér felé frontálisan kiforduló táncosok harsány unisono tuttija.