1950-ben két francia hegymászó elsőként éri el az Annapurna 8092 méter magas csúcsát: ez az első a nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsok közül, amelyet ember valaha meghódított. Teljesítményük csodálatra méltó, és ugye tudjuk, hogy az ő hazájukhoz kötődik a balett nyelve is. De nem ezért említettem őket. A derék franciák nem is sejtették, hogy miközben ők a hó és jég birodalmával dacolnak, 6000 kilométerrel nyugatabbra, Budapesten éppen létrejön az Állami Balett Intézet, amelynek jogutódja a mai Magyar Táncművészeti Egyetem.
Ünnepelt intézményünk állandó fejlődése azóta is töretlen minden téren, akár elhelyezését, mára már párját ritkító campusunkat, akár a szélesedő oktatási palettát, akár képzéseink akkreditációját, a nemzetközi térhódítást vagy éppen a nálunk tanulók szélesedő földrajzi és életkori spektrumát tekintjük. A táncpedagógus-képzésre különösen jellemző, hogy hallgatóink mára a legkülönbözőbb korosztályokat képviselik, ami a nemzedékek közötti párbeszéd és eszmecsere révén önmagában is izgalmas szellemi műhellyé varázsol egy-egy évfolyamot.
A Magyar Táncművészeti Egyetem ezen felül a nemzeti kultúra és identitástudat megőrzésében is jelentős szerepet tölt be Kárpát-medence-szerte, valamint a diaszpórában, szórványban élő magyar közösségek életében a magyar tánckultúra oktatásával.
Mitől jó nálunk tanulni? A magas színvonalú oktatáson kívül az Egyetem fő erénye az elmúlt 75 esztendőben a szinte családias biztonság, amely előkészítős, kiskorú és felnőtt hallgatóinkat egyaránt körülveszi. Tudjuk, hogy a gyermekek akkor érzik magukat biztonságban, ha a szülő, illetve a hozzájuk közel álló felnőtt, például a mester, az oktató tiszta és világos képpel rendelkezik a világról és arról, hogyan kell az embernek abban élnie, helytállnia, viselkednie, alkotnia, emellett nyitott a tanítványok véleményére és problémáira. Az Egyetem napirendje, a mindennapok ismétlődő ritmusa a stabilitást, a kiszámíthatóságot jelentik az élet sodrában, és növelik a fiatalok biztonságérzetét. Ennek legékesebb bizonyítéka talán az, hogy egykori végzőseink gyermekeit, sőt unokáit gyakran látjuk viszont hallgatóink között. Bízunk benne, hogy Egyetemünk hamarosan felsőoktatási kollégiumi helyekkel bővülhet, ami tovább növelné vonzerőnket.
Vajon melyek lesznek a következő 75 év kihívásai? Naponta keressük a kérdésre a választ. Ahhoz, hogy jövőképet vázolhassunk fel, elengedhetetlen a múlt ismerete és a jelenben való tevékeny lét. Vajon úgy változik majd a táncművészet megítélése, mint a klímakérdés? Vagy úgy, mint a „vaj vagy margarin” dilemma?
Tudjuk, hogy történelmünk során érkeztek és tűntek le rendszerek, köztük olyan is, amelyben a mozgásművészetet betiltották. Ugyanez a rendszer jegyezte a klasszikus balett és a színpadi néptáncművészet egyik virágkorát Magyarországon. Hogyan törjünk pálcát?
Nekünk minden körülmények között bíznunk, hinnünk és tennünk kell a táncművészetért, piacképes tudással felvértezve hallgatóinkat. Arra kell törekednünk, hogy a tánctudományok kivívják és fenntartsák méltó helyüket a művészettudományok akadémiai polcán, hasonlóan az irodalomhoz, a zene-, a képző- és a színművészethez. Ezért szorgalmazzuk doktori iskolánk létrehozását.
Melyikünknek tették fel már azt a kérdést, hogy mivel foglalkozunk, majd, amikor válaszunk elhangzott, hogy „táncművész vagyok”, hányszor kérdeztek vissza, hogy „jó, jó, de mit dolgozol?”
Ilyesfajta kihívásokkal már az ókori Hellászban is küzdöttek. Idézném Lukiánosz dialógus-formába öntött gondolatait: „Miután te, Kratón, nyilván alapos felkészültséggel dolgoztad ki súlyos vádbeszédedet, hogy támadd a táncot s magát a táncművészetet is, sőt minket is, akik ilyen látványosságban kedvünket leljük, mintha valami haszontalan tevékenységnek tulajdonítanánk komoly jelentőséget, vedd hát tudomásul, hogy milyen messze jársz az igazságtól, és magadról megfeledkezve az élet legszebb dolgai ellen emelsz kifogást!”
2000 éves dilemmák ezek. 75 év viszont az ember perspektívájából egy élet hossza – kiváltképp, ha a várható élettartamra vonatkozó statisztikai adatokra gondolunk.
A tánc a pillanat művészete. 75 esztendőbe vajon hány milliárd pillanat fért bele? A jövőt építő pillanatok száma végtelenbe vesző lehet.
Mai, materiális világunkban a táncművészet az elvont gondolkodás egyik bástyája. Az elvont gondolkodásra való képesség előfeltétele a szimbólumok megértésének és a szellemi fejlődésnek. Márpedig a művészi tánc természeténél fogva elvont, azaz absztrakt. Gondoljuk csak el: az elvonatkoztatni képtelen egyén kénytelen materiális tapasztalataira szorítkozni, így igényeit is csupán ezen a szinten törekszik majd kielégíteni. Értékrendje tehát kizárólag a közvetlenül elfogyasztható, anyagi természetű javakat ismeri és preferálja. Márpedig, ha ez válik uralkodóvá egy társadalomban, kinek készülnek majd a csodálatos regények, versek, festmények, szobrok, szimfóniák, himnuszok és lélekemelő koreográfiák? Készülnek-e egyáltalán?
A magam részéről nem ismerek nemesebb eszközt a test nevelésére és a lélek párhuzamos gazdagítására a táncnál.
Kevés felemelőbb élmény létezik annál, mint mesterként visszatérni az alma materbe, és megélni tanítványaink sikereit.
A siker titka a kölcsönös tisztelet, odafigyelés és alázat oktatók és hallgatók egymás közötti viszonyában. Ez Egyetemünk jövőjének kulcsa.
(Elhangzott a Magyar Táncművészeti Egyetemen, a „Lépésről lépésre – 75 év a táncművészet és táncpedagógia útján” című intézménytörténeti konferencián, 2025. április 11-én.)