Bizonyára sokan vannak a jelenlevők között, akik tőlem jobban, közelebbről ismerhették Fehér Józsefet és Kováts Dánielt. Itt éltek, e város közössége díszpolgári címmel fejezte ki az elismerését a közért végzett munkájukért. Újhelyiek, patakiak, bodrogköziek, egykori tanítványok, a Kazinczy Ferenc Társaság tagjai többen megemlékeztek már róluk elvesztésük óta.[1] Magam négy évtizedes közös munkálkodásunkból eredő barátságunk tükrében idézem meg most őket, nem függetlenül persze a személyes emlékeimtől. Számomra évtizedekig ők és Hőgye István jelentették Újhelyt, rajtuk keresztül kapcsolódtam a városhoz és a térséghez. Nyíri Péter igazgató úr a felkérő levelében azt írta, olyan témái lesznek a mai tanácskozásnak, „amelyekkel Dani bácsi és Fehér Jóska foglalkozott”. Nézzék el nekem, hogy a közös dolgaink kapcsán nem az eredményekről szólok elsősorban, hanem arról, hogy miért és miként úgy végezték ők ezt a munkát, ahogy tették!
Még egy gondolat elöljáróban. Évtizeddel ezelőtt Kováts Dániel a Sárospatak ege alatt című kötetében, előszó helyett közreadta Újszászy Kálmán 1988-ban hozzá küldött levelét, amelyben a mentor és példakép pataki professzor így fogalmazott. „Azt nem kell mondanom, bizonyára érezted Te is, hogy az első találkozásunktól kezdve kapcsolódtam hozzád; tudtam, valamerre errefelé van a helyed és a „két városban” várnak azok a feladatok, amelyeknek végzésére Te rendeltettél. Örülök, hogy nem maradtam egyedül ebben a meggyőződésemben, és ha néha félek is attól, hogy túlterhelnek a feladatok, mégis tudomásul veszem, hogy ha szabad így mondanom, vagyunk, vagy voltunk többen olyanok, akik túlterhelt feladatokra rendeltettek, de akiknek éppen ezért, mert »rendeltettek«, nem is érdemes másként élni; nincs is értelme életüknek másként, mint ebben a rendelt formában szolgálni a szűkebb és tágabb hazát, és benne, mint az elődök is tették, mindig a nemzetet.”[2] Úgy vélem, mind Kováts Dániel, mind Fehér József az említettek közé tartozott, akik a közösség szolgálatára rendeltettek. Az előbbi egy generációval idősebb volt, önmaga is példa Fehér József számára.
(I.) Bár tudom, hogy másfél héttel ezelőtt megemlékeztek már a Kazinczy Ferenc Múzeum alapításának 40. évfordulójáról, hadd emlékeztessek arra, hogy a vidéki Magyarországon a 19. század utolsó harmadától több hulláma volt a vidéki muzeális intézmények születésének, amelyeket többnyire alulról kezdeményeztek különböző kulturális egyesületek. A Zemplén megyei, illetve sátoraljaújhelyi előzményeket éppen Fehér József tanulmányából ismerjük.[3] Azonban többnyire az 1963-as múzeumi törvény teremtette meg a vidéki intézmények feltételeit, együtt a vidéki múzeumügy megszerveződésének és felemelkedésének lehetőségével. Nem függetlenül attól persze, hogy minden politikai rezsim a maga módján értelmezi a közgyűjtemények szerepét a nemzeti emlékezet formálásában, az akkori törvény a korábbi tapasztalatokat is felhasználva, egységes rendbe szervezte a muzeális intézmények tevékenységét.[4] Általános standardot fogalmazott meg a múzeumügy területi megszervezésére és szakmai specifikációjára, egyszersmind meghatározta az intézményekben dolgozó közalkalmazottakkal kapcsolatos elvárásokat és az alkalmazottak jogosultságait is. A megyei szervezetek létrehozásával utat nyitott a regionalitás elvének, és megnyílt a lehetőség az eltérő földrajzi adottságú és kulturális habitusú történeti tájak (változó) örökségének feltárására és bemutatására. A megyei központ mellett tájmúzeumokat és kiállítóhelyeket körvonalazott. A fokozatosan kiépülő hálózat révén a múzeumok magukhoz kapcsolták munkájukkal az adott térséghez kötődő szakembereket, a társadalmi hátteret is biztosító öntevékeny gyűjtőket, amatőr kutatókat és honismereti munkásokat. Központjai lettek a vidéki múzeumok a tudományos ismeretterjesztésnek, hátterükben a TIT másfélszázados tapasztalatával és szervezetével. A 360-nál több települést magáénak tudó, földrajzilag, társadalmilag és kulturálisan rendkívül tagolt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ahogyan másutt is, nemcsak a közgyűjteményi szakma érvei, hanem a lokális és térségi társadalom szándéka hívta életre a tájmúzeumokat. Sátoraljaújhely esetében a térség történelmi és művelődéstörténeti múltja, az érintkező tájak kulturális tradíciója és a közösségi emlékezet egészében kvadrált a közgyűjteményi szempontokkal. (Talán nem hátráltatta az ügyet, hogy a fenntartó Megyei Tanács társadalompolitikai elnökhelyettese korábban Újhelyben volt gimnáziumi tanár!)
1984-ben – a pataki főiskola és a Kazinczy Levéltár mellett, valamelyest érintkezve gyűjtőkörben és feladatkörben a három évtizeddel idősebb pataki Rákóczi Múzeummal – Újhelyben tájmúzeummal gazdagodott az intézményi háttér, erősödött a működés infrastruktúrája, ami bizonyára generálta a mindennek társadalmi hátteret építő Kazinczy Ferenc Társaság megszületését is. A város és könyéke kulturális életének szervezésében érdemeket szerzett, megbecsült Fehér József ideális személy volt az új intézmény irányítására, generációja nem tanulhatta az egyetemen a muzeológiát. A Kazinczy Ferenc Társaság a névadó örökségének gondozását, valamint a közműveltség és a nyelvi kultúra ápolását és terjesztését, továbbá a történeti és népi hagyományok kutatását és ápolását sorolta elsődleges feladataik közé. Mindez egy irányba mutatott a múzeum működésének célkitűzéseivel. Én úgy vélem, hogy az intézmény és a kulturális egyesület nagyon jó helyen és jókor jött létre, és organikusan aktualizálta ennek az ügynek az előzményeit, tapasztalatait, majd az elkövetkező időszakban új és újszerű társadalmi elvárásokkal bővíthette azokat. A kijelölt feladatok alkalmasak voltak a régió szellemi megszervezésére, a nyelvápolás és a nyelvművelés programja pedig meghajtója lett országos, illetve nemzeti szintű összefogásnak is. Több dolog szerencsés együttállása az utóbbit önálló intézménnyé szervezte, megerősítve a Kazinczy Múzeum működésének lehetőségét is. Úgy gondolom, hogy Fehér József és Kováts Dániel szerepét – nem szólva itt kitűnő partnereikről, segítőkről – sok egyéb szolgálatuk mellett a mindezt megalapozó és működő képessé építő időszak karcolta bele kitörölhetetlenül e közösség emlékezetébe. Mindkettőjük tevékenységének ez az ügy állt a középpontjában, akkor is, amikor Kováts Dániel Szegeden vagy a fővárosban élt, hozzátéve, hogy életművének reputációja és emberi habitusa mindkét helyen befogadást biztosított számára.
(II.) A Kazinczy Társaság alapítói az egykori abaúji és zempléni régiót határozták meg működésük elsődleges kereteként. A korábban idézett levélben Újszászy professzor szűkebb és tágabb hazát említett, megítélésem szerint az előbbi, a szűkebb haza Kováts Dániel és Fehér József tevékenysége révén egyfajta tájhazát körvonalazott. Az 1970-es, 80-as években a honismereti mozgalomban használt és könnyen megragadható kifejezés utóbb meglehetősen árnyalt tartalmat nyert az önmagában sem könnyen értelmezhető származás, haza, identitás, hagyomány, vidékiség, egyáltalán a kultúra fogalmak szinonimájaként. Nem kétséges persze, hogy nemzeti táj és múlt birtokbavétele az arisztokratikus identitás egyes részeinek kisajátításával jár.[5] Kováts Dániel, aki rendkívül sokat tett a térség művelődéstörténeti örökségének megismertetéséért, a zempléniség, a zempléni szellem kapcsán is pataki mesteréhez, Újszászy Kálmánhoz fordult, ám annak etikus, de némileg idilli képe helyett Zemplén vármegye történeti és kulturális tagoltságát, az azt ért sokféle népesedéstörténeti, politikai és kulturális hatást is felvonultatja tanulmányaiban, azokkal árnyalva a térség művelődésének arculatát.[6] Magam hozzáteszem, hogy ez a dinamikus térség földrajzi adottságai okán közvetítő szerepet játszott a Felföld, a síkvidék és a Partium között, s hogy a tagolt felszín eltérő létformái állandó gazdasági kapcsolatokat generáltak a megye tájai és a szomszédos vidékek között is. A bortermelő mezővárosok tagolt társadalma a sok iparossal, a szinte folyamatos vásárokkal és annak vándoraival, a nagy munkaerő-migrációval és az extraneus bebirtoklókkal arra figyelmeztet, hogy az egykori sokféleség évszázadok alatt szervesült ebben a térségben is karakteres műveltséggé. A magyar irodalmi nyelv születésével párhuzamosan erőteljes nyelvi és kulturális asszimiláció zajlott ezen a területen, például a 18. század első harmadától a Felső-Bodrogközben és az Ondava mentén szlovákként és magyarként asszimilálódott ruszinokra ma már csak az északkelet-magyarországi görögkatolikus magyarság néhány nagyünnepi szokása emlékeztet. Ennek a történeti folyamatnak a kihordója és terjesztője nem a paraszti kultúra volt, hanem – arra is alapozva – a kisnemesség, a mezővárosi paraszt-polgárság, a református iskolázottsággal gyarapodó falusi értelmiség, amelyik a pataki iskolában a Bibliával általános emberi értékeket sajátított el. Természetes, hogy mindennek koncentrátumaként, ezzel párhuzamosan a Kazinczy Ferenc Társaság a népnemzeti és keresztény értékekből létrehozta a maga Parnasszusát, és a kiválasztottakból felépítette példát mutató Pantheonját is. A térség befogadó jellegét számomra egyértelműen mutatja a megalakult Kazinczy Ferenc Társaság első tisztikarának összetétele. Ennek a folyamatnak egyik moderálója volt az európai, főleg az angolszász világ értékeit jól ismerő Kováts Dániel.[7]
(III.) Baráti gondolatokat ígértem előadásom alcímében, hadd említsek néhányat személyes kapcsolatunkból is! Közismert, hogy Kováts Dániel már fiatal pedagógusként, az 1950-es évek második felében foglalkozott néprajzi és nyelvjárási-helynévi gyűjtéssel, s fiatal tanítványait is bevonta ebbe a munkába.[8] Folytatta ezt a munkát az újhelyi gimnáziumi évek alatt, a néprajzi szakkörének tagjai közül hivatásos néprajzos is került: például a Filkeházáról származó Petercsák Tivadar, aki pataki és szerencsi muzeológusság után lett az egri múzeum, illetve a Heves megyei múzeumok igazgatója, az MTA doktora, egyetemi tanár. Magam 1980-ban lettem a Hazafias Népfront megyei honismereti bizottságának titkára az elnök Kováts Dániel mellett, és nagyon sokat tanulhattam tőle. Például azt, hogy nem más számára talált ki feladatokat, és vezetőként mindig a vállán vitte a terhes rúd egyik végét. Igazi tartóember volt a vállalt feladataiban, példájával serkentve a társakat. Rendkívül eredményes volt az 1980-as évtized a megyei honismereti munkában, amelyből magam az 1987-ben Sárospatakon rendezett Honismereti Akadémiát értékelem legmagasabbra.[9]
Mindig figyelemmel kísérte a pályámat, sorsomat. Igazán intenzívvé akkor vált újra az együttműködésünk, amikor javaslatára egy vaskos kötetre valót gyűjtöttük közös mesterünk, Balassa Iván írásaiból, tanulmányokat írtunk hozzá, és a munkát 2017-ben, Balassa születésének századik évfordulójára jelentette meg Patakon a Kazinczy Ferenc Társaság.[10] Azon túl, hogy fáradhatatlan tudományszervező volt, ő maga gépelte be, készítette elő nyomdára a Szülőföldünk című honismereti periodika számos kötetét, és még számtalan más kiadványt. Talán én sem vagyok lassú a munkában, de Kováts Dániellel még idős korában sem lehetett versenyezni. Mindig tiszteltem a pontosságát, megbízhatóságát, fegyelmezettségét, hogy átlátható rendet tartott mindenben maga körül. Csodáltam akaraterejét, fizikai teherbírását is. Nagyszerű emberre emlékszem élete végéig, aki mögé feltétel nélkül beállhattak az őt ismerők. Ő tudta ennek a felelősségét, és megfontoltan vállalt csak el különféle megbízatásokat. Régebben etalonnak tartották, ma inkább úgy mondják, brand volt a nemzedéke és az utána következők számára.
Fehér Józseffel más volt a kapcsolatunk, más természetű a barátságunk. Egyívásúak voltunk, három hónap különbséggel születtünk. Bár az újhelyi múzeumot Veres László igazgatónk felügyelte szakmailag, gyakran találkozunk, hamar személyes lett a kapcsolatunk. A rá emlékezők többen is megfogalmazták, hogy Fehér Jóska nagyon szerette az anekdotákat, maga is szívesen mesélte a régi történeteket, többször közölt azokból írásaiban is. Ő személyében is hagyományőrző bodrogközi adatközlő volt. Gondoljanak csak a Tar Mihállyal felújított lukai betlehemes játékukra![11] Bár rendkívül tájékozott volt, és szinte mindent tudott a Bodrogköz kutatásának újabb eredményeiről, mégis úgy érzem, hogy számára a Bodrogközt a gyermekkori emlékek és a megélt emberi tapasztalatok jelentették. Az írásaiban mintha ma is élne Sanyi, a régen eltemetett jó barát, a gyermekkorában látott öregek még ma is a padon ücsörögnek a régi házak előtt, s időtlenek a lejegyzett tájszavak és az olykor naiv szófejtések.[12] Mint az utolsó éveiben Bodroghalomban, a szülőház portáján az unokával közösen is regulázott akácfák, örökök, mint a tovább adott történetek, a hallott és tovább mondott szövegek. Kicsit arra emlékezet engem az ő történetmesélése, amit a nagy kolumbiai író, Gabriel Marquez szövegei kapcsán mágikus realizmusnak szokás nevezni. Talán Jóskának is tetszene a bodrogközi mágikus realizmus dolga, és nevetne rajta, ahogy szokott befelé, a szája elé téve a kézfejét.
Kiss Endre József kiváló írásában nagy apparátussal értekezik Kazinczy nótás kapitányáról.[13] Mert Fehér József nótás ember volt, több közös alkalomra emlékszem magam is, amikor jó hangulatunkban főleg a régi katonadalok kerültek elő. Soha nem fogytunk ki azokból például a közös vologdai tanulmányúton, amit egy idő után az útitársak nehezményeztek, mivel a Kimegyek a doberdói harctérre vagy a Kárpátokban megfújták a trombitát túl gyakran ismétlődött. 2000-ben a Nemeskürty-kormánybiztosság támogatásával megjelent egy dupla CD Cseh Tamás és Péterdi Péter szerkesztésében Magyar katonadalok és énekek a XX. századból címmel. A Szélkiáltó együttes, Széles András, Sebő Ferenc, Cseh Tamás és sokan mások szólaltatták meg a régi dalokat. Ismerve Fehér Jóska barátom érdeklődését, lemásoltam neki a lemezeket. Elég rendszeresen beszéltünk telefonon, a múzeum épületében laktak akkoriban. Volt, hogy este felhívtam, mire azt mondta: – Mindjárt visszahívlak, most megyek fel a kakasülőre – ez az emeleti munkaszobája volt –, iszom egy pájinkát és hallgatom a katonanótákat.
A közös munkáink és barátaink közül jó szívvel emlékszem a Bencsik Jánossal való kapcsolatunkra, a Tokaji Múzeum körüli feladatokra. Idősebb kollégánk 1984-ben került – hajdúböszörményi és gyulai múzeumi igazgatóság után – a Tokaji Múzeum élére, és egy új korszak kezdődött vele az intézmény életében. Mikor Bencsik János 60 éves lett, születésnapjára a miskolci múzeum vaskos kötetet jelentetett meg az írásaiból, amelyet Fehér Jóskával együtt gondoztunk, a munka bevezetőjét pedig a történész Orosz István írta.[14] De a kapcsolatunk János nyugdíjazása után is megmaradt, hármasban is rendre találkoztunk. Legutóbb éppen itt Újhelyben, mert öreg barátunk utolsó éveiben itt élt a 2021 nyarán bekövetkezett haláláig. Bencsik János és Fehér József emberi habitusa különösen erős köteléket jelentett a kapcsolatukban, jóllehet egyik Tisza-menti, csegei, a másik bodrogközi, lukai születésű volt, de a származás, a családi előzmények számukra egész életükre meghatározó indítást jelentett.
Szívesen őrzöm a Széphalom 10. kötetének születését, amely Kováts Dániel 70. születésnapjára jelent meg 1999-ben Hőgye Istvánnal hármas szerkesztésünkben, kedves öreg barátunk, Balassa Iván felügyelete mellett.[15] Megtisztelő feladat volt mindkettőnk számára az általunk nagyra becsült ember tiszteletére sajtó alá rendezni a mintegy hetven szerző – irodalomtudósok, nyelvészek, történészek, etnográfusok, honismereti kutatók – írásait. A kötet szerzői köre nemcsak Kováts Dániel szakmai és baráti körét körvonalazza, hanem azt a szellemi holdudvart is, amelyik tanítványaiból, tisztelőiből megformálódott.
Hadd idézzem meg még a jeles minerológussal, Szakáll Sándorral hármasban Erdőbényén végzett közös munkánkat, amely kihordta a hármunk barátságát. A témát Fehér Jóskának köszönhettük, akinek Bénye kedves települései közé tartozott, s aki tudta, hogy Szakáll Sándorral mi több közös tanulmányt írtunk korábban a Bükkalja kőmunkáiról. Még évekig emlegettük a közös bényei gyűjtőmunkát, s évekig készültünk együtt újra kimenni két napra, hogy kibeszélgessük magunkat. 2022 őszén végre már a találkozás napja és a szállás dolga is rendben volt, amikor Jóska elveszítette a nagyobbik fiát.
Az elmondottak talán jelzik, jól tudom, milyen nagy fák dőltek ki Kováts Dániel és Fehér József távoztával. Nem égig érő, messze látszó fenyők, hanem erős tölgyek, amelyek – a néprajz hagyásfáknak mondja őket – az egykor kiirtott erdőből maradnak vissza, vagy erdőszélek tisztásain nőnek hatalmasra. Azok a fák életük utolsó szakaszában is, amikor nem magasodtak már tovább, minden águkkal erőt és irányt mutatnak. Sokféle életnek adnak otthont lombkoronájukban, és árnyat a nyájaknak, pásztoruknak és minden rászoruló embernek.
Jó szívvel gondolok rájuk.
(A Kováts Dániel és Fehér József tiszteletére 2024. december 13-án, a sátoraljaújhelyi városháza dísztermében rendezett emlékülésen elhangzott beszéd szerkesztett szövege.)
Jegyzetek
[1] Halász Péter: Kedves Dani!… Az ég veled. = Honismeret, 52. évf. 2024. 1. szám, 116–120. o.; Kiss Endre József: Fehér József (1952–2023). In: Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, 32. Sátoraljaújhely, 2024. 95–100. o.; Nyíri Péter: Búcsú Fehér Józseftől. = Honismeret, 51. évf. 2023. 5. szám, 210–212. o.; Nyíri Péter: Búcsú Kováts Dánieltől. In: Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, 32. Sátoraljaújhely, 2024. 5–7. o.
[2] Kováts Dániel: Sárospatak ege alatt. Esszék, tanulmányok. Kazinczy Ferenc Társaság. Sárospatak, 2014. 6. o.
[3] Fehér József: Múzeumalapítási törekvések Sátoraljaújhelyen 1876–1984 között. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXV–XXVI. Miskolc, 1988. 431–447. o.
[4] Korek József: A muzeológia alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. 123–126. o.
[5] Milbacher Róbert: A táj és a haza „petőfiesítése” (Az Uti jegyzetek néhány mondatáról). = Studia Litteraria, LXII. évf. 2023. 3–4. szám, 18–24. o.
[6] Kováts Dániel: Sárospatak ege alatt, i. m. 15–26. o. Kováts Dániel zempléni művelődéstörténeti munkásságáról: Fehér József: Mezők üde lelke. Kazinczy Ferenc Társaság. Sátoraljaújhely, 2022. 385–392. o.
[7] Saját pályaképe: Kováts Dániel: Egynapi járóföld. Barangolás vándoréveim ösvényein. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely, 2019.
[8] Kováts Dániel: Zemplénagárd krónikája. Zemplénagárd Község Önkormányzata, Zemplénagárd, 2000.
[9] Kováts Dániel: A Kazinczy Ferenc Társaság és a népfrontmozgalom kapcsolata. In: Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve 2. Sátoraljaújhely, 1989. 403–419. o.; Kováts Dániel – Viga Gyula: Gondolatok megyénk honismereti mozgalmáról. = Szülőföldünk Borsod-Abaúj-Zemplén, 15. szám, Miskolc, 1990. 42–44. o. Lásd még Viga Gyula: Emlék-cserepek az 1980-as évek honismereti mozgalmáról. = Szülőföldünk, 35. szám, Miskolc, 2011. 86–89. o.; Viga Gyula: A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Honismereti Egyesület 20 éve. = Szülőföldünk, 36–37. szám, Miskolc, 2017. 52–53. o.
[10] Balassa Iván: Tájak, eszközök, hagyományok. Néprajzi tanulmányok. Szerkesztette: Kováts Dániel – Viga Gyula. Kazinczy Ferenc Társaság, Sárospatak, 2017.
[11] Tar Mihály: „A lukai bíró kapujába…” Népdalok és népénekek Bodroghalomról. Szemelvények egy családi nótatárból. Bodroghalom Önkormányzata, Bodroghalom, 2006. 265–275. o.
[12] Fehér József: Mezők üde lelke, i. m.
[13] Kiss Endre József: Kazinczy nótás kapitánya. In: Széphalom 32. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, Sátoraljaújhely, 2024. 101–106. o.
[14] Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII–XX. században. Történeti és néprajzi tanulmányok. Miskolc–Tokaj, 1993.
[15] Balassa Iván – Fehér József – Hőgye István – Viga Gyula (szerk.): Széphalom 10. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve. Ünnepi kötet Kováts Dániel 70. születésnapjára. Sátoraljaújhely, 1999.