A kádári konszolidáció Rákosi-korszakhoz képest enyhébb, ám hasonlóan szabályozott közegében, ahol a politikai és a kulturális életet a „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) elve határozta meg, kevés olyan intézmény létezett, amely annyira pontosan tükrözte volna a rendszer belső ellentmondásait, a szellemi stagnálás folyamatát, mint a Tokaji Írótábor. Soltész Márton 2025-ben, a Tokaji Írótábor Egyesület kiadásában megjelent hiánypótló monográfiája, A Tokaji Írótábor története 1972–1989, első ránézésre egy regionális irodalmi rendezvény száraz, tárgyilagos krónikájának tűnhet. Ennél azonban sokkal többet nyújt a mű. Inkább a késő Kádár-kor értelmiségi útkeresésének, a népi-nemzeti ellenzék formálódásának és a hatalommal folytatott macska-egér harcnak a lenyomata. A szerző aprólékos filológiai munkával, levéltári források, ügynökjelentések és a fentebb említett tábor lelkének számító Sáray László hagyatékának feldolgozásával rekonstruálja azt a folyamatot, ahogyan egy, a rendszerbe való betagozódási szándékkal indult kezdeményezés a rendszerváltás egyik szellemi előkészítőjévé vált.
Soltész könyvének egyik legnagyobb erénye a tárgyilagos, mítoszokat eloszlató alapállás. A kötet első fejezeteiben („Mítosz és valóság”, „Zsiga bátyánk”) a szerző bátran nyúl a tábor eredettörténetéhez. Részletesen elemzi, hogyan használta fel Hegyi Imre és Darvas József Móricz Zsigmond 1940-es tiszaladányi látogatását – az író-paraszt találkozó emlékét – arra, hogy 1972-ben, a Hazafias Népfront égisze alatt megalapítsák az új fórumot. A szerző rámutat arra, hogy bár a történelmi gyökerek valósak voltak, a köréjük épített narratíva a szocialista kultúrpolitika igényeit szolgálta ki. A „népfrontos sorskérdések” címkéje egyszerre volt védőpajzs és korlátozó tényező, amely alatt azonban – a hivatalos elvárások ellenére – valódi párbeszéd indulhatott meg. A kötet érzékletesen mutatja be, hogy a kezdeti években (1972–1975) a tábor még kereste a helyét. A viták gyakran megrekedtek a szocialista realizmus doktrínái és a valóságábrázolás igénye között, viszont végig biztosította a folytonosságot a „tiszaladányi gyökerek” hivatkozási alapja.
A monográfia gerincét az évenkénti tanácskozások részletes, évről évre haladó tárgyalása adja. Soltész nem elégszik meg a hivatalos jegyzőkönyvek ismertetésével. A III/III-as ügyosztály jelentéseit (különösen a „Stimecz”, „Havasi Zoltán”, „Szerencsi Éva” fedőnevű ügynökök anyagait) szembesíti a nyilvános megszólalásokkal. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy az olvasó bepillanthasson a színfalak mögé. Különösen izgalmasak az 1980-as évek elejének fejezetei. Az 1980-as, lakótelepekkel kapcsolatos vita („Felülről kaptuk. Meg fogjuk szokni”) például éles társadalomkritikává alakult. A Fekete Gyula és Molnár Zoltán fémjelezte kör itt már nyíltan bírálta a szocialista településpolitika embertelenségét, illetve a demográfiai válságot. A könyv rámutat, hogy a tábor ekkorra már kilépett a „támogatott” kategóriából, és a hatalom szemében egyre gyanúsabb, „tűrt” fórummá vált. Az 1985-ös ifjúságpolitikai vita („És az ifjúságpolitika?”) során Kéri László sokkolóan őszinte helyzetelemzésével már a rendszer legitimációját feszegette azzal, hogy az ifjúság elvesztése a rendszer végét is jelentheti.
A könyv dramaturgiai csúcspontja kétségkívül az 1986-os év tárgyalása („Kulcs-szelep”). Soltész rekonstrukciója szerint ez volt az az év, amikor a Tokaji Írótábor elérte politikai potenciáljának maximumát. A Csurka István levelét felolvasó Csengey Dénes gesztusa, vagy Veres András és Tarján Tamás vitája a nemzedéki és esztétikai törésvonalakról már nem fért bele a pártállami keretekbe. A szerző kiválóan érzékelteti a feszültséget: itt csúcsosodott ki a hatalom (Kun László megyei titkár és a központi szervek) és az írók közötti „húzd meg, ereszd meg” típusú játék. Ennek következményeként 1987-ben elmaradt a találkozó. A monográfia talán legizgalmasabb fejezete („Történetek egy elmaradt írótáborról”) oknyomozó alapossággal jár utána annak, miért maradhatott el a találkozó. Soltész cáfolja azokat az egyszerűsítő magyarázatokat, amelyek szerint a tábort egyszerűen „betiltották” volna, vagy hogy Fekete Gyula árulta volna el Tokajt a Lakiteleki fórum kedvéért. Szerinte a valóság ennél árnyaltabb: a kényszerszünethez vezető tényezők között megtaláljuk a megyei pártvezetés időhúzását, a bizonytalan központi kultúrpolitikát (Köpeczi Béla, Lendvai Ildikó hivatala) és a népi ellenzék stratégiai átrendeződését (a lakiteleki rendezvény előkészítése).
A kötet nem lenne teljes Sáray László szerepének méltatása nélkül. „Az írótábor lelke” című fejezet, illetve a könyv egészén végig vonuló hivatkozások egyértelművé teszik, hogy Sáray volt az a szürke eminenciás, a fáradhatatlan szervező, aki a politikai viharok közepette is biztosította, hogy folyamatosan megtartásra kerüljön a rendezvény. Soltész Márton munkája egyben tiszteletadás is az ő emléke előtt; a szerző és az adatközlő közötti bizalmi viszony teszi lehetővé, hogy olyan belső információk és dokumentumok kerüljenek napvilágra, amelyek máskülönben elvesztek volna. Sáray archívuma nélkül a népfront helyezkedése, a szállásfoglalások körüli hercehurcák vagy a tiszaladányi borozások politikai jelentősége rejtve maradt volna.
Soltész Márton könyvének stílusa is dicséretes. Olvasmányos, esszészerű stílussal ötvözi a tudományos alaposságot. Nem riad vissza a személyesebb hangvételtől sem, amikor az adatközlőivel való kapcsolatáról ír, de mindvégig megőrzi kutatói távolságtartását. A kötet szerkezete logikus, az évenkénti bontás segíti a tájékozódást, miközben az átívelő tematikus szálak – népesedés, határon túli magyarság, cenzúra – összekötik az egyes fejezeteket.
Kritikai észrevételként talán csak annyi említhető, hogy a könyv fókusza – a források természete miatt – erősen a „népi” vonalra és a szervezések történetére koncentrál, a táborban elhangzott irodalmi művek esztétikai elemzése néhol háttérbe szorul a politikai diskurzus mögött. Ez azonban nem a szerző hibája, hanem a Tokaji Írótábor jellegéből adódik. Ahogy Fekete Gyula is megfogalmazta, ez a „közéleti irodalom” fóruma volt, ahol az irodalom próbálta pótolni a politika hiányosságait.
A Tokaji Írótábor története 1972–1989 megkerülhetetlen alapmű mindazok számára, akik szeretnék érteni a Kádár-korszak utolsó két évtizedének szellemi folyamatait. Soltész Márton bizonyítja, hogy a vidéki értelmiségi fórumok a változások centrumában helyezkedtek el, nem szorultak perifériára. A könyv rámutat arra a tényre, hogy a rendszerváltás például olyan műhelyekben is érlelődött, mint a tokaji kollégium és a tiszaladányi művelődési ház, ahol a bor és a gulyás mellett terítékre kerültek a nemzet sorskérdései is.
(Soltész Márton: A Tokaji Írótábor története 1972–1989. Tokaji Írótábor Egyesület, Tokaj, 2025. 384 o. ISBN 978-615-02-2760-3)