1917 mérföldkőnek tekinthető a magyarországi protestáns teológiai oktatás történetében, mivel ebben az évben nyílt meg először a lehetőség nők számára a teológiai tanulmányok megkezdésére. A Budapesti Református Teológiai Akadémia, valamint a Kolozsvári Protestáns Teológia ekkor fogadta első alkalommal női hallgatóit.[1] Az érintettek tisztában voltak azzal, hogy tanulmányaik elvégzése nem vezethet teljes jogú, palástot viselő, választható lelkipásztori státuszhoz, mindez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy engedelmeskedjenek annak az elhívásnak, amelyet saját értelmezésük szerint Istentől kaptak. Elfogadták, hogy a lelkipásztori hivatás ekkoriban kizárólag férfiak által gyakorolt és dominált terület volt, és nem törekedtek e struktúra megváltoztatására. Nem a liturgikus szolgálat elérése vezette őket, hanem készséget mutattak arra, hogy az egyházi vezetés által számukra kijelölt szolgálati területeken vállaljanak munkát. Az első női teológiai hallgatók megjelenésétől hosszú, intézményi és szemléleti változásokkal terhelt út vezetett a női lelkészség elfogadásáig, gyakorlatba való beépüléséig, valamint a nők lelkésszé szenteléséig.
Napjainkra a női lelkészek jelenléte a protestáns egyházban általánosan elfogadottá vált, még akkor is, ha időről időre megjelennek olyan – olykor hangos – kisebbségi vélemények, amelyek megkérdőjelezik a nők lelkészi hivatáshoz való jogát, illetve felszentelésük legitimitását. A negatív álláspontok ellenére – vagy azoktól függetlenül – tényként rögzíthető, hogy a lelkészi pályát választó és azt aktívan gyakorló nők száma folyamatosan növekszik. Bár ez a helyzet nem volt mindig evidencia, a női lelkészek ma már szerves részét képezik az egyházi mindennapoknak.
A történelem során végig nyomon követhető a nemek közötti megkülönböztetés jelensége, amely különösen markánsan az oktatás területén jelent meg. A 19. század folyamán bekövetkező társadalmi változások azonban fokozatosan új lehetőségeket nyitottak meg a nők előtt. E folyamat eredményeként a nők számára lehetővé vált a kilépés abból a hármas szerepkörből – anya, feleség, háztartásvezető –, amelybe hosszú időn át a társadalmi elvárások szorították őket. A nőmozgalmak hatására bővültek az oktatási és munkavállalási lehetőségek. Általános és középfokú intézmények, valamint tanítóképzők nyitották meg kapuikat a nők előtt. A munkavállalás révén önfenntartóvá válhattak, csökkentve gazdasági függésüket a férfiaktól. Ugyanakkor a 19. századi társadalom még nem volt felkészülve az önálló egzisztenciával rendelkező nőkre, ezért a tanulni és dolgozni kívánó nők, valamint a nőmozgalmak jelentős kritikáknak voltak kitéve.[2] A 20. század hozta el a nők egyetemi képzésének lehetőségét, amelynek gyakorlati megvalósítása szintén komoly akadályokba ütközött.
1917-től a nők számára lehetővé vált a teológiai tanulmányok elvégzése, azonban számukra elsősorban a diakóniai szolgálat vagy a lelkészfeleségi státusz jelentett járható utat. Alkalmazásuk így főként a belmisszió területére korlátozódott. Később ugyan bővültek azok a szolgálati területek, amelyek az egyházi nyilvánosság felé vezettek, a női hallgatók azonban nem kérdőjelezték meg az egyházi struktúrák érvényességét.[3] A nők teológiai megjelenésében meghatározó szerepet játszott az első és a második világháború. Az első világháborút követően különösen a diakónia és a vallásoktatás területén kaptak jelentős feladatokat, liturgikus szolgálatot azonban nem végezhettek, mivel azt az 1933-as egyházi törvény kifejezetten tiltotta számukra.[4] A második világháborút követően, a férfilakosság csökkenése miatt, mind az egyházi, mind a világi szférában megnövekedett a nők szerepe. A szocialista ideológia térnyerése azonban az egyház és a vallásosság visszaszorításával járt együtt. Intézmények szűntek meg, egyes foglalkozások presztízse csökkent, ami a férfi lelkipásztorok számának visszaeséséhez vezetett. Az utánpótlás helyzete tovább romlott a Sárospataki és a Pápai Teológiai Akadémia bezárásával.[5]
A nyugati országokban az első nő felszentelésére a 19. század közepén került sor, míg ennek széles körű elfogadása csak a 20. század második felében vált általánossá. A protestáns felekezetek közül a kongregacionalisták szenteltek fel elsőként nőt lelkipásztorrá. Antoinette Brown esetében mind a teológiai tanulmányok folytatása, mind az 1853-as felszentelés jelentős küzdelmekkel járt. A következő évtizedekben számos felekezet követte ezt a példát, így a századfordulóra már mintegy 3400 protestáns lelkésznőt szenteltek fel az Egyesült Államokban.[6]
Magyarországon az egyházi szolgákról és alkalmazásukról szóló református egyházi 1967. évi III. törvénycikk kimondta, hogy bizonyos megkötésekkel nők is alkalmazhatók beosztott és segédlelkészi státuszban.[7] A döntés hátterében az a felismerés állt, hogy a végzett teológiai hallgatók közötti éles megkülönböztetés egyre kevésbé tartható. Ugyanakkor a törvényhozó zsinat többsége továbbra is attól tartott, hogy a konzervatív szemléletű gyülekezetek elutasítanák a nők teljes jogú szolgálatba állítását. Az állam 1968-ban megerősítette és hatályba léptette a zsinat döntését. Ennek értelmében a nők teljes lelkészi képesítést szerezhettek, gyülekezetben azonban kizárólag beosztott lelkészként alkalmazhatták őket. Sákramentumok kiszolgáltatására, valamint esketési, konfirmálási és temetési szolgálatok végzésére nem voltak jogosultak, mivel ezek palástos szolgálatoknak minősültek. A törvény kifejezetten tiltotta számukra a palástviselést és a lelkésszé szentelést.[8]
A kezdeti időszakban viszonylag kevés nő jelentkezett teológiai tanulmányokra, később azonban számuk fokozatosan növekedett, még annak tudatában is, hogy nem válhatnak teljes jogú, palástos lelkészekké, és egyházi szolgálattevőként biztos megélhetésre sem számíthattak.[9] A női jelentkezők számának növekedése ösztönözte az egyházat arra, hogy fokozatosan bővítse a számukra elérhető szolgálati lehetőségeket. Bár maguk a nők kezdetben nem feltétlenül törekedtek a diakóniai, segéd- vagy beosztott lelkészi státuszon túli szerepekre, ragaszkodtak ahhoz, hogy a lehető legmagasabb szintű teológiai képzettséget szerezzék meg. Az egyháznak idővel szembe kellett néznie azzal, hogy ezt a lelki és szellemi tőkét nem hagyhatja kihasználatlanul, így napirendre került a női lelkészek alkalmazásának és felszentelésének kérdése. Tóth Kálmán 1981-ben, dékáni jelentésében fogalmazta meg ezzel kapcsolatos álláspontját, hangsúlyozva, hogy meggyőződése szerint méltányos, ha a férfiakkal azonos képesítést szerzett és szolgálatra jelentkező nők azonos rangú munkakörben és ordinációban részesülnek, ugyanakkor emlékeztetve arra, hogy e méltányos elbánás nem öncélú méltóságot, hanem fokozott szolgálati elkötelezettséget jelent. „Meggyőződésem szerint méltó dolog, ha a férfiakkal azonos lelkészi képesítést megszerző és a szolgálatra is ajánlkozó nők a férfiakkal egyenlő rangú munkakörben és ordinációban részesülnek. Csupán a női lelkészek se feledjék, hogy e méltó elbánás révén nem méltóságot szereznek maguknak, sőt inkább magukat kell méltó áldozatul odaszentelni Jézus Krisztusnak és egyházának.”[10]
A női lelkészség kérdése élénken foglalkoztatta a közvéleményt, az egyházi szereplőket és a sajtót egyaránt. Gyülvészi Barnabásné A református lelkésznők helyzete címmel 1975-ben készült, kéziratban fennmaradt írásában elsősorban azt kifogásolta, hogy az egyház törvényhozó és alkotmányozó testületei kizárólag férfiakból álltak.[11] Nagy Antal Mihály – utóbb a Sárospataki Református Teológiai Akadémia professzora – szintén hangsúlyozta, hogy a kérdés nem pusztán elméleti jellegű, hanem az evangélium hitelességét, a Lélek vezetésének felismerését és az egyház megújulását érinti. Véleménye szerint a női szolgálat megítélésében elengedhetetlen a történetileg meghatározott, emberi indítékok és az örökérvényű isteni rend közötti különbségtétel.[12]
Az egyházi sajtóban az 1970-es évektől élénk vita bontakozott ki a kérdésben, amelyben klerikus és laikus, férfi és női megszólalások egyaránt megjelentek. Jóllehet ekkor már számos lelkésznő teljesített szolgálatot palástviselés és felszentelés nélkül, egyes, lelkészhiánnyal küzdő egyházmegyékben – így például Baranyában – engedéllyel olyan feladatokat is elláthattak, amelyek egyébként kizárólag férfiak számára voltak fenntartva.[13] Orisek Andrea elemzése szerint a szolgálatban álló lelkésznőket gyakran elismeréssel illették, mivel munkájukat a férfi lelkészekével azonos színvonalon és elkötelezettséggel végezték. A női lelkészség jogi elismerésének elmaradását ugyanakkor sokan az egyházi pozíciók és a lelkészi hivatás presztízsének esetleges csökkenésétől való félelemmel indokolták.[14]
1978-ban A nők egyházi szolgálatáról címmel jelent meg tanulmány a Reformátusok Lapjában, amely átfogó képet kívánt adni a nők ordinációjának kérdéséről. A szerző mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a női felszentelés megítélésében a világ protestáns egyházai között nem alakult ki egységes álláspont. Hangsúlyozta továbbá, hogy a kérdés nem kizárólag a női egyenjogúság szempontjából értelmezendő, mivel a nemek közötti különbségek ténye önmagában nem szüntethető meg a nők teljes körű elismerésével sem. Álláspontja szerint a magyarországi lelkészutánpótlás problémáját a nők felszentelése önmagában nem oldaná meg. Mindemellett egyértelművé tette, hogy e megfontolások nem jelentik a kérdés elutasítását, sőt a Zsinat Elnöksége felkérte a Zsinat Tanulmányi Bizottságát, valamint annak elnökét, Kürti László püspököt, hogy szervezzen átfogó és alapos tanulmányi munkát „A nők szolgálata Krisztus evangéliuma szerint a reformált magyarországi egyházban” tárgykörben.[15]
Vassné Baki Ilona 1980-ban készítette el A Magyarországi Református Egyház lelkésznőinek helyzete című elemzését, amelyben azoknak a lelkésznőknek az életútját és szolgálati gyakorlatát összegezte, akik ekkor már aktívan szolgáltak az egyházban. Az elemzés több lényeges megállapítását Orisek Andrea közli tanulmányában. A vizsgálat idején a végzett teológusnők mintegy 70%-a gyülekezeti szolgálatot látott el. Tevékenységük elsősorban hitoktatásra, bibliaórák tartására, gyermek-istentiszteletekre és lelkigondozásra terjedt ki. Ezek a szolgálati formák nem ütköztek az 1967-ben hatályba lépett egyházi törvény rendelkezéseivel. Ugyanakkor az elemzés feltárta, hogy a lelkésznők jelentős része – saját bevallása szerint – kénytelen volt áthágni a jogszabályi korlátozásokat: 39–41%-uk végzett tiltott palástos szolgálatokat. A megkérdezettek 39%-a legalább egyszer úrvacsorát osztott, 32%-uk keresztelt, 12%-uk pedig konfirmációs szolgálatot is végzett. A lelkésznők 12%-a rendszeresen ellátta e palástos feladatokat.[16]
1980-ban Bartha Tibor püspök a Debreceni Református Teológiai Akadémia tanévzáró közgyűlésén részletesen foglalkozott a nők egyházi szolgálatának kérdésével. Beszédében rámutatott arra, hogy a nők ordinációjának és sákramentális szolgálatának teológiai megalapozása egyházunkban mindaddig nem történt meg. Ennek pótlására a Zsinati Elnökség a Doktorok Kollégiuma három szakosztályát bízta meg azzal, hogy dolgozzák ki a női egyházi szolgálat elvi-teológiai alapjait. A püspök kiemelte Lenkeyné Semsey Klára disszertációjának jelentőségét, amely e tudományos munkához fontos hozzájárulást nyújtott. A Doktorok Kollégiuma által végzett elvi-teológiai munka eredménye a Zsinat elé került, amely hivatott volt a megfelelő előkészítést követően a szükséges döntések meghozatalára. A püspök beszédét az intézményben folyó oktató-nevelő és tudományos munka iránti áldáskéréssel zárta.[17] E folyamat részeként a Doktorok Kollégiuma Teológiai Szakosztályának Újszövetségi Szakcsoportja megbízást kapott arra, hogy az Újszövetség tanítása alapján vizsgálja a nők ordinációjának kérdését, és állásfoglalásában arra a következtetésre jutott, hogy az újszövetségi tanítás nem gördít akadályt a nők felszentelése elé. 1981 januárjában a Reformátusok Lapjában jelent meg Lenkeyné Semsey Klára tanulmánya A nők ordinációja mellett címmel, amely lényegében a Doktorok Kollégiumában végzett teológiai munka összegzésének tekinthető. Írásában hangsúlyozta, hogy a nők egyházi szolgálatának alapja a Szentháromság Isten munkája, az elhívó Atya, a megváltó Fiú és a kegyelmi ajándékokat osztó Szentlélek tevékenysége. A trinitárius megközelítésből levezethetőnek tartotta az egyház- és világértelmezési aspektusokat, amelyek szerint az egyházban, mint Krisztus testében, minden hívő a saját adottságai szerint köteles szolgálni az egész közösség építését és a teremtett világ javát.[18]
A tanulmány jelentős visszhangot váltott ki, ezért a szerkesztőség felhívta az olvasókat, hogy fejtsék ki véleményüket arról, szükséges-e a nők felszentelése, illetve időszerűnek tartják-e a kérdés napirendre tűzését. Az év során több lapszámban közölték az olvasói hozzászólások részleteit a Felszenteljünk-e nőket? rovatban. Bár a terjedelmi korlátok miatt a levelek teljes szövegét nem tudták közölni, a válogatott részletek is jól tükrözték a református közvélemény megosztottságát. A vélemények között egyaránt megjelentek támogató és elutasító álláspontok. Egyes hozzászólók határozottan támogatták a nők ordinációját, sőt a presbitériumokban való teljes jogú részvételüket is. Mások a hagyományos rend mellett érveltek, hangsúlyozva, hogy az egyház évszázadokon át kizárólag férfi prédikátorokkal működött. Voltak olyan megszólalások, amelyek elismerték a teológiai érvelés értékét, ugyanakkor hiányolták a gyakorlati következmények átgondolását, és óvatosságra intettek a döntéshozatal előtt.[19]
Rózsai Tivadar debreceni kollégiumi vallástanár írásában egyértelműen a nők ordinációja mellett érvelt, hangsúlyozva, hogy nem érzelmi, társadalmi vagy praktikus megfontolások, hanem az Isten igéjéből fakadó tanítás teszi időszerűvé a kérdést. „…nem a hangulat, érzelem, nem a lelkészhiány pótlását elősegítő megoldás, nem a korszellem, nem a nő rehabilitálásának időszerűsége, mint ahogy nem is a testvéregyházak gyakorlata vagy valami modernkedés az, ami ezt időszerűvé teszi, hanem az Isten igéjéből fakadó tanítás.”[20] Ezzel szemben az Alcsútdobozról bejelentkező Szikszai Béni élesen elutasította a női ordinációt, amelyet nem kegyelmi lehetőségként, hanem a férfiak feletti ítéletként értelmezett. Érvelésében hangsúlyozta a teljes Szentírás figyelembevételének szükségességét, elutasítva az egyoldalú bibliaértelmezést, és végül nemleges választ adott a nők felszentelésének kérdésére. „Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy a nők lelkészi szolgálatba való állításáról (ordinációjáról) nem beszélhetünk úgy, mint Isten nagyszerű kegyelmi lényéről, hanem csak, mint a férfiak feletti megszégyenítő ítéletéről. Azután azt is szögezzük le, hogy mint az egyházat érintők minden kérdésben, ebben sem helyezkedhetünk a fél Biblia alapjára. Az egyházra vonatkozó minden döntés csak a teljes Szentírás alapján bibliai. Az Ószövetség a református egyháznak éppen úgy Bibliája, mint az Új. Egyiket a másik nélkül, vagy a másik ellenében alkalmazni: igehamisítás. De még inkább igehamisítás, ha bármi kérdésben egyoldalúan próbálunk a Bibliával érvelni. Meg kell mondanom, hogy az eddig elhangzott megnyilatkozások jórészt egyoldalúak. Mindenáron az »igent« próbálták bizonyítani, és meg se kísérelték föltenni a kérdést: hátha mégse?”[21]
Más hozzászólások pragmatikusabb érveket sorakoztattak fel a női lelkészek teljes egyházi szolgálatba állítása mellett, kiemelve a társadalmi változásokat, a nők lelki és gondozói adottságait, valamint a külföldi – különösen svájci és nyugatnémet – egyházi gyakorlatokat. „A nők teljes egyházi szolgálatba állítása szükségszerűvé vált. Mindenki tudja, hogy az volna az ideális, ha száz százalékban férfiak látnák el ezt a fontos hivatást. De új világban élünk, melyben a nőkkel az együttműködés nem mellőzhető. Több ok miatt. Először az, hogy csak férfiak lehetnek papok, nem Krisztus akaratát fejezi ki, hanem inkább a nők hagyományos elmarasztalását. – A nők inkább állnak a krisztusi béke szolgálatában, a háborút nem ők csinálják. – A szeretet törvényének megvalósítására alkalmasabbak, mint a férfiak, mert érzelmileg gazdagabbak. – Tapasztaltabbak és rugalmasabbak a család-, az öreg-, a gyermek- és a beteggondozásban. – Legációk alkalmával jól megállták a helyüket. – Svájcban és az NSZK-ban már évek óta ordinálják a nőket, nálunk is evangélikus részről, a hívők megelégedésére.”[22] Ezzel szemben egyes vélemények szerint a női ordináció sohasem válhat időszerűvé, mivel az az Isten igéjével ellentétes, és döntéséről nem teológiai testületeknek, hanem a gyülekezetek közösségének kellene határoznia. „Véleményem szerint a nők ordinációja, azaz teljes egyházi szolgálatba állítása sohasem lehet időszerű, mert ez az Isten Igéjével, vagyis Isten akaratával ellenkezik. Az újszövetségi tanítás a cikkben írottakkal szemben éppen az, hogy a nők ordinációja az egyházi szolgálat szempontjából nem egyenlő a férfiakéval. Pál apostol, aki az Igének a doktora, világosan kijelenti erre vonatkozóan: »A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nekik, hogy szóljanak« (I. Kor. 14:34) A kérdés olyan fontos, hogy ennek eldöntése nem egy nő vagy a Doktorok Kollégiuma feladata, hanem a gyülekezetek népének titkos szavazás útján való eldöntésére tartozik.”[23]
A hajdúsámsoni református gyülekezet tagjai közös nyilatkozatban fejezték ki támogatásukat a nők felszentelése mellett. Véleményük szerint elérkezett az idő arra, hogy a Magyarországi Református Egyház a Szentírás alapján újragondolja a női lelkészek ordinációjának kérdését. Nyilatkozatukban örömüket fejezték ki az érdemi párbeszéd lehetősége miatt, és reményüket hangsúlyozták, hogy a női lelkészek felszentelése enyhítheti a súlyos lelkészhiányt. Zárásként arra kérték református hittestvéreiket, hogy imádságban hordozzák a női lelkészek felszentelésének ügyét.[24]
A nők ordinációjának kérdését több megszólaló kifejezetten gyakorlati szempontból közelítette meg, és aggodalmait fogalmazta meg a lehetséges következményekkel kapcsolatban. E megközelítést jól szemlélteti egy szülőpár levele, amelyben teológiai tanulmányokat folytató leányuk jövőjéért érzett felelősségük és féltő szeretetük kapott hangot. A levélírók beszámoltak arról, hogy lányuk az előző év őszén iratkozott be a Teológiai Akadémia első évfolyamára, és bár szülei hangsúlyozták számára, hogy egyszerű gyülekezeti tagként is lehet teljes odaadással szolgálni Krisztust, a fiatal nő belső elhívást érzett a lelkészi szolgálatra. A szülők kritikusan megjegyezték, hogy a Reformátusok Lapjában addig megjelent írások túlnyomórészt elvi-teológiai síkon tárgyalták a női ordináció kérdését, miközben szerintük nem kaptak kellő figyelmet a gyakorlati élet problémái. Aggodalmaik között szerepelt, hogy miként alakulhatna leányuk sorsa, ha évekkel később okleveles lelkészként egy falusi gyülekezetbe kerülne. Hogyan oldaná meg az egyedül élést egy nagy parókián, miként találhatna házastársat, milyen társadalmi megítélésben részesülne, valamint hogyan tudná összeegyeztetni a lelkészi szolgálatot a családanyai szereppel. A levél zárásában hangsúlyozták, hogy kérdéseiket nem hitbeli bizonytalanság, hanem a gyermekük iránt érzett felelős szeretet motiválja, és arra kérték a szerkesztőséget, hogy a női ordináció gyakorlati vonatkozásaira is keressen válaszokat.[25]
A Reformátusok Lapja 1981. február 22-i számában Igen vagy nem címmel egy további írás is megjelent, amely az Európai Egyházak Konferenciája (EEK) által készített, füzet formájában kiadott összeállításról számolt be. A kiadvány az európai protestáns egyházak női ordinációval kapcsolatos álláspontjait foglalta össze. A bevezetőben G. G. Williams, az EEK főtitkára ismertette, hogy az ökumenikus szervezet tagegyházai körében kérdőíves felmérést végeztek arra vonatkozóan, hogy az egyes egyházak felszentelik-e a teológiai végzettséggel rendelkező nőket. A felmérés eredményeit összegző füzetből – a kérdés hazai aktualitására tekintettel – a szerkesztőség több adatot is közölt. Ekkoriban 117 egyház tartozott az EEK-hoz: ezek közül 68-ban felszenteltek nőket, 37-ben nem (köztük több ókatolikus, ortodox és anglikán egyházban). Hat egyházban a kérdés megvitatás alatt állt, míg további hat esetében nem állt rendelkezésre hiteles információ. Európában további hat olyan egyház működött, amely nem volt tagja az EEK-nak. Ezek közül háromban felszenteltek nőket, háromban nem. Különösen figyelemre méltó, hogy Európa tizenkilenc református egyháza közül tizenötben gyakorlat volt a női ordináció, kettőben nem, míg kettőben a kérdés vitatott volt. Az írás végén a szerkesztők felvetették azt a lényeges kérdést is, hogy azokban az egyházakban, ahol nőket szentelnek fel, milyen konkrét szolgálati feladatokat látnak el a felszentelt nők.[26] A közlés célja egyértelműen az olvasók tájékozottságának bővítése és szemléletének tágítása volt.
Az olvasói levelek ezt követően is nagy számban érkeztek a szerkesztőséghez. A megszólalások egy része már kifejezetten a nők alkalmasságának kérdését feszegette, illetve újabb gyakorlati és jogi problémákra hívta fel a figyelmet. Más levelek sajátos módon értelmezték a Szentlélek munkáját, míg egyes hozzászólások kifejezetten pozitív értékelést adtak a már szolgálatban álló lelkésznők tevékenységéről. Egy orvosházaspár például – a férfi lelkészek érdemeinek elismerése mellett – amellett érvelt, hogy a lelkésznők a betegellátás és lelki gondozás területén hatékonyabban tudnának szolgálni.
A vélemények széles spektrumot fedtek le. Többen támogatták a nők teljes jogú lelkészi szolgálatra való felhatalmazását, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy minden szolgálati területen azonos módon alkalmasak lennének, mint a férfiak. Mások a családi és hivatásbeli szerepek összeegyeztethetőségét kérdőjelezték meg, míg voltak olyan megszólalások is, amelyek szerint a nőket korábban téves előítéletek vagy a bibliai szövegek mechanikus értelmezése tartotta távol az egyházi szolgálattól. Számos levél egyértelműen igenlő választ adott a női ordináció kérdésére, hangsúlyozva az elhívás és a szolgálat szabadságát, valamint a lelkészhiány enyhítésének szükségességét. Több gyülekezeti közösség konkrét tapasztalatokra hivatkozva számolt be arról, hogy női lelkészük hosszabb ideje eredményesen végzi szolgálatát, ami megerősítette őket a felszentelés támogatásában.[27]
A Reformátusok Lapja szerkesztősége a Doktorok Kollégiuma különböző szakcsoportjainak elnökeit is megkérdezte a nők felszentelésével kapcsolatos tanácskozások eredményeiről. Az Újszövetségi Szakcsoport képviseletében Lenkeyné Semsey Klára professzor számolt be a munkáról, hangsúlyozva, hogy az egyház egész közösségét érintő, az élet által felvetett kérdésekre igeszerű válaszokat kerestek a Szentlélek vezetése alatt. Kocsis Elemér, a Rendszeres Teológiai és a Gyakorlati Teológiai Szakcsoport elnöke kiemelte, hogy bár az egyház az egyetemes papság bibliai elvéből indul ki, az egyházi tisztségek Isten akaratából szolgálják az egyház rendjének és egységének megőrzését. Megállapítása szerint a nők teljes jogú egyházi szolgálatba állítása nem ütközik teológiai-elvi akadályba, ha a kérdést a Szentírás egészének összefüggésében vizsgálják. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy e szolgálati forma számos egyházszociológiai kérdést vet fel, amelyek megoldása a gyülekezetek lelki érettségétől függ. Czeglédy Sándor beszámolója szerint a legélénkebb vitát a nők egyházi szolgálatáról szóló tanítástervezet bemutatása váltotta ki. A résztvevők többsége elvi szinten támogatta a nők teljes lelkipásztori szolgálatra felhatalmazó felszentelését, ugyanakkor általános igényként fogalmazódott meg, hogy a zsinati döntést széles körű és alapos gyakorlati egyeztetés előzze meg, tekintettel a gyülekezeti különbségekre, a társadalmi adottságokra és az egyházon belüli eltérő szemléletekre.[28]
A Református Egyház című folyóirat 1981. évi 10. számában Bartha Tibor püspök részletes jelentést tett közzé a Doktorok Kollégiuma különböző szakcsoportjainak tevékenységéről. Beszámolójában rámutatott arra, hogy az istentisztelet megújulásának témakörében került napirendre a nők egyházi szolgálatának kérdése, továbbá ismertette az előzményeket is.[29]
A Zsinati Tanács 1981. április 9–10-én tartotta soron következő ülését, amelyen a tanítási tervezetek elfogadása mellett a nők egyházi szolgálatának kérdése is napirendre került. A testület az esetleges törvénymódosítás megerősítését és törvényerőre emelését az adott év október 31-ére tervezett jubileumi Debreceni Zsinaton kívánta véglegesíteni.[30] Az ekkor megfogalmazott törvénymódosítási javaslat szerint a teljes lelkészi képesítéssel rendelkező nőket az illetékes egyházkerület püspöke határozatlan időre beosztott lelkészként rendelhette ki gyülekezeti szolgálatra, és eseti mérlegelés alapján helyettes lelkésszé is kinevezhette. Azokkal a lelkésznőkkel kapcsolatban, akiket a törvénymódosítást megelőzően már szolgálatra bocsátottak, a zsinat úgy határozott, hogy a püspök az érintett gyülekezettel és az esperessel együtt, az új szabályozás szellemében döntsön. A lelkésznők felszentelésének kérdésében ugyanakkor ideiglenesen elhalasztották az iránymutató döntést mindaddig, amíg az alkalmazásukkal összefüggő gyakorlati problémák nem nyernek megnyugtató rendezést.[31]
A zsinat 1981. november 11-én tartott tanácskozásán – a tanulmányi bizottság előkészítő munkájának eredményeként – módosította az 1967-es egyházi törvényt. Ennek következtében a Magyarországi Református Egyház hosszú évtizedek után megszüntette a lelkészi végzettséggel rendelkező nőket érintő jogi megkülönböztetést. Ettől kezdve a lelkészi képesítésű nők nem csupán beosztott lelkészi státust tölthettek be, hanem teljes jogú, választható, palástviselő lelkészekké válhattak. Jogosulttá lettek a sákramentumok kiszolgáltatására, valamint konfirmációi, esketési és temetési szolgálatok végzésére. Bár az ordináció kérdésében ekkor még nem született végleges döntés, annak rendezése rövid időn belül napirendre került. A felszentelést megelőzően először a Tiszáninneni, majd a Tiszántúli Református Egyházkerületben került sor a lelkésznők teljes jogú szolgálatra történő kibocsátására. A Dunamelléki Református Egyházkerületben 1982. május 4-én, ünnepi istentisztelet keretében történt meg a kerületi lelkésznők hivatalos kibocsátása.[32] Ezt követően a teológiai szakfolyóiratokban élénk diskurzus bontakozott ki a felszentelés kérdéséről.
A Theologiai Szemle 1982. évi 6. számában megjelent dokumentum szerint azok az egyházak, amelyek nőket is felszentelnek lelkésszé, ezt az evangélium és a lelkészi szolgálat teológiai értelmezéséből kiindulva teszik. E felfogás szerint az egyház felszentelt szolgálata nem tekinthető teljesnek, ha az kizárólag egy nemre korlátozódik. A női lelkészek bevonásával szerzett tapasztalatok megerősítették ezt a meggyőződést, hiszen azt mutatták, hogy a nők lelki ajándékai éppoly sokrétűek, mint a férfiaké, és szolgálatukat ugyanúgy kíséri a Szentlélek áldása. Ezen egyházak egyikében sem merült fel döntésük felülvizsgálatának szükségessége. Ezzel szemben azok az egyházak, amelyek nem szentelnek nőket lelkésszé, a nők lelkészi szolgálatát kizáró, mintegy tizenkilenc évszázados hagyomány kötelező erejére hivatkoznak, amelyet szerintük nem lehet pusztán a nők egyházi részvétele iránti tisztelet hiányaként értelmezni. Álláspontjukat az emberi természetre és a krisztológiára vonatkozó teológiai megfontolásokkal támasztották alá.[33]
A teológiai szaklapok a továbbiakban is rendszeresen foglalkoztak a témával, egyrészt külföldi egyházi álláspontok bemutatásával, másrészt a hazai fejlemények ismertetésével. Ennek keretében a Reformátusok Lapja 1985-ben, az Ökumenikus hírek rovatban arról tudósított, hogy a Skót Anglikán Egyház éves közgyűlése továbbra sem kívánja jóváhagyni a női lelkészek felszentelését, illetve a nők bármilyen ideiglenes sákramentális szolgálatát, mivel a püspöki kar többsége változatlanul elutasító álláspontot képviselt.[34]
A Theologiai Szemle 1986-os számának Dokumentumok rovatában, a Limai Dokumentum értelmezése kapcsán hangsúlyosan jelent meg az a gondolat, miszerint az egyháznak feladata feltárni, hogy a nők és férfiak milyen szolgálati formákban vehetnek részt az egyház életében, és hogy a szolgálat átfogóbb értelmezése tükrözze a nemek kölcsönös egymásrautaltságát. Bár az egyházak között bizonyos fokú egyetértés mutatkozott a nők felszentelésének kérdésében, a szolgálatra bocsátás konkrét formáit illetően továbbra is megoszlottak a vélemények. A téma alaposabb vizsgálata azonban egyre világosabban jelezte, hogy sem bibliai, sem teológiai érv nem szól a nők felszentelése ellen. Mégis sok helyütt továbbra is meghatározónak bizonyult az egyházi hagyomány változtathatatlanságának gondolata. A Limai Dokumentum 18. pontjához fűzött kiegészítő megjegyzések lényegében megerősítették azokat az érveket, amelyek a női ordináció teológiai megalapozottságát hangsúlyozták. E gondolatkörhöz szorosan kapcsolódik Boros Géza 1984-ben megjelent írása, amelyben a szerző a lelkészi szolgálat különböző aspektusait elemezte. Tanulmányának végén kitért a nők felszentelésének kérdésére, hangsúlyozva, hogy sem bibliai, sem teológiai akadálya nincs a nők teljes egyházi szolgálatba állításának. Utalt arra, hogy az 1981. évi I. törvénycikk és az 1981. november 11-i Debreceni Zsinat döntései megszüntették a nők és férfiak presbiteri és lelkészi szolgálata közötti korábbi megkülönböztetéseket. A módosított egyházi jogszabályok értelmében a nők presbiterré és lelkésszé választhatók, jogosultak a sákramentumok kiszolgáltatására, valamint a lelkészi szolgálathoz kapcsolódó liturgikus öltözet viselésére. Boros Géza hangsúlyozta, hogy a Szentlélek kegyelmi ajándékai a nők esetében is ugyanúgy megmutatkoznak, mint a férfiaknál, és mivel az ordináció az egyház részéről e kegyelmi ajándékok elismerését és a kölcsönös elköteleződést jelenti, ezért a női lelkészek felszentelésének sem látja teológiai akadályát.[35]
A nők ordinációjának folyamatában meghatározó mérföldkőnek tekinthető a Zsinati Tanács 1985. november 12-én tartott ülése. Ezen az ülésen a testület nem csupán azt rögzítette, hogy a lelkészszentelés nem pusztán egyházjogi aktus, hanem a felszentelt személy egész életére kiható, holtig tartó lelki elköteleződés, hanem egyúttal rendezte a lelkészi képesítéssel rendelkező nők felszentelésének és egyházjogi státuszának kérdését. A határozat értelmében a lelkészszentelés új gyakorlatának bevezetésével a nők és férfiak mind a gyülekezeti lelkésszé választhatóság, mind pedig a felszentelés tekintetében azonos elbírálás alá kerültek.[36] Ettől kezdve a felszentelés lehetősége nemtől függetlenül minden arra jogosult személy számára megnyílt, ha azt kérelmezte.
A döntés gyakorlati következményei rövid időn belül megmutatkoztak. A Reformátusok Lapja 1986. évi 30. évfolyamának 6. számában Komlós Attila számolt be a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészszentelési ünnepségéről. A cikk szerint hosszú évek után ismét sor került lelkészek felszentelésére Budapesten, a Kálvin téri református templomban, 1986. január 30-án, dr. Tóth Károly püspök és az esperesi kar szolgálatával. Ez az alkalom azért is volt történeti jelentőségű, mert első ízben szenteltek fel női lelkészeket.[37] Ezzel a lépéssel ténylegesen megkezdődött a nők ordinációja a Magyarországi Református Egyházban. A Dunamelléki Egyházkerület ezen az ünnepi alkalmon negyvenöt férfi mellett negyvenhárom női lelkipásztort szentelt fel.[38]
A Tiszáninneni Református Egyházkerületben 1986-ban került sor először női lelkészek gyülekezeti beiktatására. Az eseményről, amelyet 1986. május 1-jén a kisgyőri református templomban tartottak, Telegdi Imre számolt be a Reformátusok Lapja 1986. évi 26. számában. A délutáni istentisztelet keretében Virágh Sándor borsodi esperes iktatta be az egyházkerület első teljes jogú, önálló női lelkipásztorát, Irlanda Sándorné Pápay Katalint, aki korábbi, hét hónapon át tartó helyettes szolgálata során elnyerte a gyülekezet bizalmát és elismerését. A beiktatáson öt lelkésznő (Debreczeniné Hubay Margit, Földesyné Kántor Mária, Horváthné Perjessy Márta, Máthéné Eperjessy Jolán, Korsósné Sárosi Irén) köszöntőt mondott.[39]
A felszenteléseket követően több, tapasztalatokra épülő értékelő írás is megjelent, amelyek összességében pozitív képet rajzoltak a női lelkészek szolgálatáról. Ezek hangsúlyozták, hogy a női lelkészek igehirdetői, lelkigondozói és katechetikai tevékenysége nemcsak felvette a versenyt férfi kollégáik munkájával, hanem számos esetben kifejezetten előremutatónak és bátorítónak bizonyult. Egyes beszámolók megemlítették azt is, hogy és a nagyszámú, több gyülekezetből érkezett résztvevő érdeklődéssel és nyitottsággal hallgatta szolgálatukat.[40]
- július 27-én Kürti László püspök iktatta be Baksy Mária lelkésznőt a Csobád–Abaújdevecser–Encs gyülekezetek lelkipásztori szolgálatába, ami tovább erősítette a női lelkészek jelenlétét és elfogadottságát az egyházkerületi gyakorlatban.[41]
A lelkésznők felszentelését lehetővé tevő jogi szabályozás és annak gyakorlati megvalósulása ellenére a nők lelkészi szolgálatának megítélésével kapcsolatos viták nem zárultak le. Ennek egyik markáns példája Sípos Ete Álmos 1993-ban Nyílt levél címmel közzétett írása, amelyben a szerző arra szólította fel a nőket, hogy hagyják el lelkészi pályájukat. A levél hangvétele és záró gondolata egyértelműen azt a felfogást tükrözte, amely a női szerepeket elsősorban az anyaság és a feleségség keretei közé kívánta visszahelyezni, és a lelkészi szolgálat vállalását e szerepekkel összeegyeztethetetlennek tartotta. A levél célja a női lelkészek pályaválasztásának felülvizsgálatára, valamint a hagyományos női szerepfelfogás megerősítésére irányult.[42]
A női lelkészek saját tapasztalatainak feldolgozására és közös megvitatására először 1991-ben került sor, amikor megszervezték az első lelkésznő-konferenciát, amelyet a későbbiekben további hasonló alkalmak követtek. Ezek a konferenciák nemcsak tudományos igényű előadásoknak adtak teret, hanem lehetőséget biztosítottak a szolgálattal járó örömök, nehézségek és konfliktusok közös feldolgozására is. Az 1997-ben tartott konferencia különös jelentőséggel bírt, mivel ekkor nyílt először lehetőség mélyinterjúk készítésére a lelkésznőkkel. Ebben az időszakban Magyarországon már 423 női lelkész végzett különböző egyházi szolgálatokat. A konferencián mintegy harminc fő vett részt. A résztvevők életkora 26 és 71 év között mozgott, teológiai végzettségük megszerzésének időpontja pedig 1952 és 1996 közé esett. Az interjúk elsősorban a lelkésznők életútjára és női identitásuk megélésére irányultak. A válaszokból kiderült, hogy egyesek már gyermekkoruktól tudatosan készültek a lelkészi hivatásra, míg mások esetében a döntés a középiskolás évek során érett meg. A teológiai tanulmányok időszakát és az ott tapasztalt bánásmódot a legtöbben kevésbé problémásnak ítélték meg, míg a gyülekezeti szolgálat során jóval árnyaltabb és sokszor nehezebb tapasztalatokról számoltak be. A hagyományos, férfiközpontú lelkészképhez kapcsolódó előítéletek elfogadtatása komoly kihívást jelentett számukra, amelyet kitartó munkával, szakmai elkötelezettséggel és hivatástudattal tudtak ellensúlyozni.[43] Bár férfi lelkésztársaik részéről is tapasztaltak ellenállást, a gyülekezetek többsége végül nyitottan és elismeréssel fogadta a női lelkészek szolgálatát, amelyet nem ritkán kifejezetten áldottnak ítéltek meg.
Jegyzetek
[1] Jakus Ágnes: Elhívottak, nők, lelkészek = parokia.hu. 2022. március 8. (https://www.parokia.hu/hirek/tarsadalom/v/elhivottak-nok-lelkeszek/; utolsó letöltés: 2026.08.01.)
[2] Erről bővebben lásd: Misák Marianna: „Minden oskolába járó leány gyermektül…” Református nőnevelés a 16–19. századi Felső-Magyarországon. Hernád Kiadó, Sárospatak. 2019. 131–135. o.
[3] Máté István: Szolgálatban Kalotaszegen. Lelkipásztori életstratégiák és életpályák a Kalotaszegi Református Egyházkerületben. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár. 2023. 71. o.
[4] Orisek Andrea: Ének Debóráról. A Magyarországi Református Egyház lelkésznőinek helyzete = Szociológiai Szemle, 9. évf. 1999. 3. szám, 98. o.
[5] Jakus Ágnes, i. m.
[6] Török Emőke – Bíró Emese: Azonos elhívás, eltérő esélyek. A lelkésznők helyzetének szakirodalmi áttekintése = Szociológiai Szemle, 31. évf. 2021. 4. szám, 69. o.
[7] Jakus Ágnes, i. m.
[8] Tóth Kálmán (1981): Nők a Teológiai Akadémián és a lelkészi szolgálatban = Református Egyház, XXXIII. évf. 8. szám, 1981. augusztus., 188. o.
[9] Jakus Ágnes, i. m.
[10] Tóth Kálmán, i. m.
[11] Orisek Andrea, i. m. 102. o.
[12] Nagy Antal Mihály: A nők társadalmi helyzete, általános és kiemelkedő szerepe az Ószövetségben = Theologiai Szemle, új folyam, XXV. évf. 1982. 1. szám, 14. o.
[13] Jakus Ágnes, i. m.
[14] Orisek Andrea, i. m. 103. o.
[15] A nők egyházi szolgálatáról = Reformátusok Lapja, XXII. évf. 38. szám, 1978. szeptember 17. 3. o.
[16] Orisek Andrea, i. m. 103. o.
[17] Csohány János: Első női teológiai doktorunk. Tanévzáró és doktoravatás Debrecenben. = Reformátusok Lapja, XXIV. évf. 27. szám, 1980. július 6. 1. o.
[18] Lenkeyné Semsey Klára: A nők ordinációja mellett = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 5. szám, 1981. február 1. 3. o.
[19] Felszenteljünk-e nőket? Olvasóink hozzászólásaiból. = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 4. szám, 1981. január 25. 3. o.
[20] Rózsai Tivadar: Felszenteljünk-e nőket? Olvasóink hozzászólásaiból. = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 5. szám, 1981. február 1. 6. o.
[21] Szikszai Béni: Felszenteljünk-e nőket? Olvasóink hozzászólásaiból. = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 8. szám, 1981. február 22. 4. o.
[22] Felszenteljünk-e nőket? Olvasóink hozzászólásaiból. Taróczky Irma (Debrecen). = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 7. szám, 1981. február 15. 4. o.
[23] Uo., Titkos László (Tiszalúc) hozzászólása.
[24] Uo., a hajdúsámsoni gyülekezet 100 tagjának hozzászólása.
[25] Uo., K. Gy.-né (Budapest) hozzászólása.
[26] –mi–: Igen vagy nem = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 8. szám, 1981. február 22. 1. o.
[27] Reformátusok Lapja, XXV. évf. 12. szám, 1981. március 22. 3. o.
[28] –s –a: Mivel foglalkoznak tudósaink? = Reformátusok Lapja, XXV. évf. 38. szám, 1981. szeptember 20. 5. o.
[29] Bartha Tibor: A lélek vezetése alatt megújuló egyház = Református Egyház, XXXIII. évf. 10. szám, 1981. október.
[30] Tanítás-tervezeteket fogadott el a Zsinati Tanács = Református Egyház, XXXIII. évf. 5. szám, 1981. május., 97. o.
[31] Református Egyház, XXXIV. évf. 1. szám, 1982. január.
[32] Jakus Ágnes, i. m.
[33] Keresztség, úrvacsora, szolgálat. = Theologiai Szemle, új folyam, XXV. évf. 1982. 6. szám, 332. o.
[34] Ökumenikus hírek = Reformátusok Lapja, XXIX. évf. 19. szám, 1985. május 12. 3. o.
[35] Boros Géza: A szolgálat értelmezése a Magyarországi Református Egyházban a Limai Dokumentum tükrében = Theologiai Szemle, új folyam, XXVII. évf. 1984. 5. szám, 267–270. o.
[36] Keresztség, úrvacsora, lelkészi szolgálat (Limai Dokumentum) = Theologiai Szemle, új folyam, XXIX. évf. 1986. 4. szám, 205. o.
[37] Komlós Attila: Isten kiválasztott és szeret benneteket. Nyolcvannyolc dunamelléki lelkészt szenteltek fel Budapesten = Reformátusok Lapja, XXX. évf. 6. szám, 1986. 1. o.
[38] Jakus Ágnes, i. m.
[39] Telegdi Imre: Lelkészbeiktatások. Kisgyőr = Reformátusok Lapja, XXX. évf. 26. szám, 1986. június 29. 5. o.
[40] Tóth Károly: A Lélek egysége a békesség hitelében. A Dunamelléki Egyházkerület 1987. november 26-i közgyűlésén elhangzott Püspöki jelentés. = Református Egyház, XL. évf. 2. szám, 1988. február., 29. o.
[41] –yr–: Ünnepnap Csobádon = Reformátusok Lapja, XXX. évf. 36. szám, 1986. szeptember 7. 5. o.
[42] Sípos Ete Álmos: Nyílt levél = Biblia és Gyülekezet, V. évf. 1993. 3. szám, 1–2. o.
[43] Orisek Andrea, i. m. 104–106. o.