Az egyirányú idő mozgásirányának megváltoztatása
Különböző alkotói időszakban született, nagy időtávot átfogó verseket ad közre a Visszalopott idő (Napkút Kiadó, 2008), amelyeket a forma tesz egyneművé: ötvenkét szonett szerepel a gyűjteményben. Fecske rutinosan működtetett versbeszédében az időt mint lételméleti kategóriát járja körül, miközben az elmúlás problematikáját szövegezi meg. A ,,valós idejű” lét és a poétikailag ,,visszalopott” lét kontrasztja hozza működésbe a verseket, amelynek viszonyáról a következőket mondja a kötet fülszövegében a szerző: ,,Azért lopás, mert az emlékezet nem természetes megélése az életnek, hanem nosztalgia és gondolatokban való visszaidézése a valós életnek…”. A gyűjteményes kötet megjelenésének évében hatvan esztendős Fecske Csaba mindjárt jelzi is, gazdag szonettvilágának tematikája az emlékek, az emlékezés, vagyis az idő köré szerveződik. Fölzaklató szépségű múltba révedés valósul itt meg az elmúlás poétikai, esztétikai és ontológiai potenciáljával. A költőt az idő olyasféle ontológiai problémái foglalkoztatják, mint annak természete, mibenléte, keletkezése, miközben versbeszédében sajátosan működteti azt, adott esetben mozgásirányát is megváltoztatva. Fecske a múlásában is konstans időről, vagyis annak létfilozófiai természetéről Heidegger-i érvényességgel szól, amikor azt mondja, „a múlt van akkor is ha véget ért”. Az Idő és lét című előadásában az egzisztencialista filozófus erről így gondolkodik: ,,Az idő sem dolog, tehát nem valami létező, de a maga múlásában állandó marad anélkül, hogy ő maga valami olyan időbeli lenne, mint az, ami az időben létezik”[1] A költő ezúttal is szembe megy a hagyományos – kronológiára épülő, lineáris – időfelfogással, hogy egy sajátos, szubjektív időkezelést hozzon létre, amelyre a cím is erős utalást tesz. Érdemes elidőzni a kötetcím metaforikus-filozófiai jelentéstartományainál: az idő visszalopása mint versformáló erő arra utal, hogy kronologikus rendjéből kivonjuk az időt, mozgásirányát megváltoztatjuk. Az idő ezáltal nem lineárisan, hanem a lírai én belső időélményének függvényében artikulálódik, s ilyenformán nem rekonstruálja a múltat, inkább jelenidejűvé teszi. Egyben azt az alapkonfliktust is jelzi a cím, hogy az idő objektív értelemben nem szerezhető vissza, csakis a költészet eszközeivel. Az elmúlástapasztalat sajátos ábrázolása a Fecske-i költészetnek alapvető jegye, annyiban azonban egyedinek tekinthető a kötet, hogy a költő ezúttal egységesíti a versformát, s úgy teszi megragadhatóvá az időt, hogy kizárólag kötött formában ábrázolja azt. Az elmúlt években, évtizedekben írt válogatott szonettek új kontextusba kerülnek ezáltal a tematika által.
Érett hang, gyakorlott képalkotás, nyelvi játékosság hívja életre a verseket, amelyek nem rendeződnek ugyan ciklusba, de három, jól körülhatárolt téma köré szerveződnek. A tagolást Bakos Katalin ihletett, meditatív rajzai segítik. A Visszalopott idő első egységében (a kötet mintegy negyedében) szakrális témák, biblikus motívumok kaptak helyet, majd az elmúlástapasztalat tematizálódik, végül a férfi-nő viszony mélységei és misztériuma artikulálódnak, működésbe hozva a szerelmes-erotikus költeményeket.
Biblikus motívumok
Bibliai tanításokra, a világ keletkezését magyarázó értelmezésekre, hitbeli tanításokra reflektál a költő – miképp arra Nagy Csilla felfigyel – gyakorta parabolisztikusan. ,,a szakrális szövegek egy-egy vallásos tradíciót fejtenek fel 14 sorban, így egyik legfőbb sajátosságuk a sűrítettség: a konfliktushelyzetek felmutatása, vagy a történetek morális dilemmáját feloldó tanulság kimondása a hangsúlyos, amely változatos retorikai megoldásokkal történik: sokszor a felidézett történet parabolisztikus vonásai lesznek hangsúlyosak…”[2] Ilyen allegorikus üzenetet hordoz a Péter és a Háromkirályok, amely opusokban a bibliai napkeleti bölcsek és Péter apostol történeteit friss nyelvezettel, megkapó megszemélyesítésekkel, szimbólumokkal teszi poétikailag hozzáférhetővé. Fecske nem a krisztusi feloldozást nyert Pétert mutatja be, alakjának ellentmondásos aspektusát emeli ki a szövegkorpusz, az ingatag Péter lélektani küzdelmeit, belső vívódása manifesztálódik a versben, amely során Péter háromszor is megtagadja, hogy Jézus tanítványai közül való. ,,ahogy a Mester megjósolta úgy / is történt gyáván megtagadta / zihálva ment a város még aludt / szelíd gyermek arcát mutatta / szégyellte magát önmaga előtt / s mintha lelkének szennye volna/ alatta árnyék nagy tócsája nőtt / minden kis sejtje szorította / nem volt vele de ellene a test / roppant súlyával nyomta a kereszt.” Péter emberi mivoltában tűnik fel, alapvető szükségleteit végzi, s azzal a gesztussal, hogy profán elemeket vegyít a költő a bibliai tanításokba, mintegy megteremti saját apokrif történeteit.
Szerelmes és erotikus-pajzán opusok
A versgyűjteményt a Fecske-i költészettől korántsem idegen, a testi szerelmet nyíltan ábrázoló erotikus-pajzán opusok zárják. A szerelem és a vágy örökké visszatérő alaphelyzete működteti a szövegkorpuszokat, amelyekben találunk finomabb, mértéktartóbb darabokat, de a latrikánus szerelmi ének hangulatát idéző költeményeket is. Buja vágyak, merész fantáziák szintéziséből bomlanak ki a költemények, amelyek olykor mintha csak egy kisfiú ártatlan szerelmi kalandjait idéznék (Kamaszkor), míg máskor a teljes valóságában megélt testiséget, annak aprólékos, részletező ábrázolásával (Casanovát beajánlják). A kamaszkori szexuális fantáziáknak, az érettkor erotikus élményeinek költői megjelenítései a versek, melyek olykor sugárzó tisztasággal, máskor buja képiséggel jelennek meg. Az önreflexív költemények mellett gyakorta bújik bibliai, irodalmi, történelmi alakok bőrébe a szerző, hogy erotikus fantáziáit szublimálja. Freud elsősorban a művészi tevékenységet és az intellektuális munkát tekintette szublimációnak, s elgondolása szerint egy szexuális impulzus úgy változtatja meg irányát, hogy az egy társadalmilag elfogadott, nem szexuális jellegű cselekvéshez vezet. ,,A nemi ösztön rendkívül nagy erőmennyiséget bocsát a kulturális munka rendelkezésére, s ezt ama különlegesen jellegzetes tulajdonsága folytán teszi, hogy célját képes eltolni anélkül, hogy lényegében veszítene erejéből. Azt a képességet, hogy az eredetileg szexuális célt egy másik, immár nem szexuális, pszichológiailag vele mégis rokonságban álló céllal cserélje fel, nevezzük a szublimáció képességének.” Erre a szublimációra mutat rá Nagy Csilla: ,,A pajzán-erotikus költeményeknek hasonló módon sajátja a póz, a szerep felvétele: sokszor ezek a versek is időben és térben eltávolított kontextust idéznek fel, amely lehet a személyes múlt (például a kamaszkor) egy darabja (például Annales, Ámor mostohái, Kamaszok), vagy ismert elbeszélések és személyek köré szövődő mítoszok feldolgozása (Potifárné elcsábítja Józsefet (apokrif), Casanovát beajánlják, Zsuzsanna és a vének).”[3] Az Ószövetségből ismert József és Potifárné története szolgáltatta az alapot, hogy a bibliai történetnek másfajta befejezést, mondhatni beteljesülést adjon a költő. ,,a nőt látván dárdája fölmered / József pirul jaj mi van ott alul / az asszony sikkant drágám el ne tedd / s a fürge kis kéz máris odanyúl” . Fecske – mint annyiszor a bibliai történetekre reflektálva – ezúttal is az emberi természet felől közelíti meg a fiatal József és Potifár feleségének konfliktusát. A Fecske-i narráció addig megegyezik az Ószövetség elbeszélésével, hogy az egyiptomi fáraó, Potifár felesége szemet vetett a házukban szolgáló Józsefre, de a költeményben az eros kozmikus erői győznek, s a férfi nem utasítja vissza az asszonyt, amivel Fecske teljességgel ellentétébe fordítja a történetet. ,,az ész ilyenkor elhagyja posztját / a vágy uralja a gyarló testet / szép mellbimbó színe lőn az estnek / ruháikat kapkodva ledobják / a nő tapasztalt ám a férfi szűz / szívében és szemében furcsa tűz.” Fecske szakrális szövegkorpuszait felfejtve rendre azt tapasztaljuk, hogy a bibliai alakok nem emelkednek szent szférákba, emberi minőségükben, kísértéseknek kitéve, gyarlóságukra rámutatva ábrázolja őket a költő.
Erotikus hangoltságú versei a lírai elbeszélő attitűdjét is jól jelzik. Borzongatóan szép, a szerelem megvilágosító erejű költeménye az Ámor mostohái, amelyet mesterségbeli bravúrok hívtak életre. ,,mi minden történt velünk akkor ott / ahogy ember csak tud szerettünk / a pőre vágy föléje boltozott / szemünkből a világ el-eltűnt / amint tengerhullámként ringatott / magunkat csaltuk meg velünk.” A fenti vers kapcsán jegyzi meg Léka Géza, hogy ,,Fecske a testi szerelem révült mámorának igézetébe bújva, már-már az érzelmi fokozhatatlanság határán is elegánsan, játszi könnyedséggel mozgatja a világmindenséget.” Miközben igényes és átütő erejű költészetnek nevezi a Fecske-i költészetet hozzáteszi, hogy ,,ez utóbbi történés oly borzongatóan monumentális, mégis emberi keretek közé szorítható megfogalmazása annak, amit ki akar fejezni, hogy ha bárki költő egy hasonlóan szerelmes szonett ötödfeles sorában kísérelné meg überelni, az valószínűleg a lehetetlennel próbálkozna.”
Ez a karakteres múlt felé fordulás űrt tölt be, a jelen hiányát igyekszik feloldani általa a költő. A lírai én személyes múltját megidéző versek elhantolt vágyakról, beteljesületlenségről szólnak, az esztétikum által hitelesítve, s bár egykor volt eseményeket tematizálnak, a hiány valóságosságát a jelenben is érezzük. Ebből a kettősségből – a múlt nosztalgikus megidézéséből és a jelenbeli fájdalom megéléséből – építkeznek a kötet szerelmes szonettjei.
Az időpoétika – az idő mint poétikai közeg
Fecske időtapasztalatának poétikai leképzése, a múlt és jelen folyamatos egybecsúszása jól látható ebben a versvilágban: ,,múlt van akkor is ha véget ért”. A személyes élménnyé vált, megtapasztalt transzcendens tartalom a gondolati líra irányába tolja ezt a kötetet, amelyben az elmúlás a hétköznapi lét reflexív megélés révén zajlik le. Kiss László recenziója jól rámutat erre a Fecske-i karakterre. ,,Sokszor szókimondóan bölcseleti líra a Fecske Csabáé, versei a »volt van akkor is ha véget ér« (Elmúlt) tudatában gyakorta utalnak a magunkkal hordott múlt bizonyosságára, amit a jelenben próbálnak nem csupán felidézni, de megragadni is, miközben tisztában vannak az elmúlás, vagyis a továbbhaladás elkerülhetetlenségével.”[4] A Visszalopott idő számos szöveghelyét lehetne idézni ennek igazolására – ide egyelőre a beszeded című Elhasznált idő záró versszaka fér: ,,elmédről mint gyertyáról a viasz / csorog lefelé az elhasznált idő / az utolsó cseppig a fény vigasz”.
Verstani és formai szempontból a rövid sorok, a gyakori soráthajlás, a sűrített jelentés és a csattanószerű zárlat jellemzi a kötet verseit. Az idő mint lételméleti kategória nem lineárisan jelenik meg a szövegben, inkább emlékezeti szinten, töredezetten, a személyes tapasztalatból kibontva. A lírai én miközben előre halad az időben, emlékei monitorozása közben mégiscsak visszafelé halad; megáll, körbejár, széttekint a múltban, azaz a vers ideje megállítja a tényleges időt. Ez az időkezelés teszi igazán egyedivé és felismerhetővé ezt a költészetet. Fecske időpoétikája azon a fenomenológia időfelfogáson alapul, miszerint az idő a tudat működésének módja, s nem külső mérce. Ilyen módon az idő egy fénykép nézegetésével, egy gesztus, egy régi történet felidézésével ,,visszalopható”. Visszalopni az időt, beavatkozni az idő rendjébe olyasfajta poétikai elvvé minősíti az emlékezést, amelynek célja dacolni az elmúlással. Nem demonstratív módon, nem lázas hevülettel megy végbe ez az ellenállás, inkább csendes figyelemmel, alapos szemlélődéssel. Az elmúlás ilyesfajta intonációja – amely az elmúlást természetes folyamatként, pátosz nélkül ábrázolja – Pilinszky bölcseleti lírájával és Kosztolányi kései költészetével állítja párhuzamba ezt a szövegkorpuszt. (Megmarad-e valami, Elmennek a fecskék, A kertkapuban, Ezüst rét). A személyes múlt kibontása közben gyakorta használ évszak-toposzokat, tájszimbolikát, erős képzettársításokat annak elérésére, hogy emlékeinek elbeszélhetetlenségét ábrázolja.
Babits Bergson időfilozófiáját elemezve mintha éppen a Fecske-i költészet időkezelésére mutatna rá, amikor azt mondja, a múlt folyamatosan hat ránk. ,,Minden pillanatban öregszünk, ami annyit jelent, hogy ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt és visszafelé meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú: az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű: sőt lényegileg különnemű: minden pillanatban más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban. Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja. A múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá”. Fecske Csaba költészetében mindez úgy realizálódik, hogy a lírai én szemléli önmagát, s arra a felismerésre jut, hogy az idő csak akkor értelmezhető, ha megállítunk belőle egy pillanatot, s azt a költészet által megmutatjuk. Elgondolása szerint erre azért van szükség, mert a lét összességében nem elbeszélhető, s az idő sem értelmezhető. ,,Eszerint minden jelen pillanat lényegileg különbözik az összes megelőzőktől, mert egyik sem foglalhatott magában annyit, mint emez, és sohasem térhet vissza ugyanaz, éppen úgy, ami már egyszer elmúlt” – Babits ezekkel az állításokkal a költőileg teremtett időről, illetve az idő poétikai voltáról is relevánsan szól. ,,Eszerint az élőlények ideje a »teremtő idő«, lényegileg különbözik a fizikai jelenségek idejétől, amelyet Bergson »tartam«-nak nevez” – mutat rá. A ,,költőileg teremtett időről” Bereti Gábor is érvényesen szól a kötet versein eltöprengve. ,,Az esztétikum, a verstechnika eszközeinek magabiztos kezelése révén Fecske a líraiság olyan szintjén definiálja újra a maga poétikai közegén átszűrt világot, amely így, ilyen újdonsággá átlényegített minőségben immár egy új valóságot képvisel.”[5] Ez az új valóság úgy teremtődik meg a kötet verseiben, hogy bár az élet végességének tudatában nyilvánul meg a költő, az elmúlás problematikáját megszövegezve, de teszi mindezt az elmúlás pátosza helyett rezignált hangnemben, csendes bölcsességgel. Erre az egyedi időpoétikára, erre a rutinosan működtetett versbeszédre egyre többen felfigyelnek és reagálnak a kortárs recepciótörténet szerzői közül. Ezzel párhuzamosan Fecske Csaba lírai karaktere egyre ismerősebbé válik az olvasóközönség körében. Az életművet folyamatos figyelemmel kísérő Ködöböcz Gábor írja a kötet megjelenésének évében, hogy ,,Ez a későromantikus indíttatású, döntően a klasszikus modernségre hajazó esztétikai magatartás a kommunikációképesség és a mértéktartóan experimentáló korszerűség követelményének eleget téve úgy képes megszólítani a versszerető olvasók viszonylag széles rétegeit, hogy eközben a szakmabeliek elismerését is kivívja.”[6]
Kínzó belső konfliktusokat is igyekszik láthatóvá tenni ez a versvilág: általános és intenzív vágyakozást a múltban megélt események után, adott esetben erős sóvárgást egy-egy konkrét kamaszkori szerelmi élmény után. A múltról alkotott – sokszor erősen idealizált – esemény, időszak visszakívánása, visszalopása történik meg a versben. Szerkezetileg is különös módon képződik meg a hiány az Elmúlt című versben, amelyben plasztikusan jelenik meg az elhallgatás, mint a kimondás/ leírás elmaradása az adott szöveghelyen. Végtelenül izgalmas poétikai elemként ábrázolja a csendet a költő azáltal, hogy a vers első sora kimarad, azaz lentebb csúszik a szövegben.
Léka Géza nagyívű tanulmányában verstanilag értékeli a Visszalopott idő darabjait, kitérve arra, hogy a szonettforma szigorúan kötött rímképlete mi mindenre ad lehetőséget a költőnek: ,,Ötvenkét szonett, ötvenkét impozáns, magával ragadó vágta az időben. Nyereg (formai vasfegyelem) és zabola (központozás) nélkül, könnyedén, délcegen és önfeledten. Még azt is megengedheti magának, hogy ahol kedve tartja, ott fölszegett fejjel, kikacsintva váltson lépést, fütyülve az írott és íratlan szabályokra, ámultatván kicsit a háborgó stilisztákat is, akik – bár nincs az a hatalom, amiért bevallanák – egymás között még mindig azon huzakodnak, szabad-e trocheust használni egy szonettben, pláne sorkezdő verslábként. Fecske azonban rájuk sem hederít; sebességet se vált, galoppra se tér át, mindannyiszor ugyanazzal a lendülettel nyargal át a terzinákon is, amellyel az elején nekivágott.”[7]
Forma, szerkezet
Fecske Csaba időcentrikus költészetébe harmonikusan illeszkedik az adott gyűjtemény, amely a számvetés idejéhez érkezett költő nagy formakultúrájú, egyedi metaforikájú verseinek szonett válogatása. Az ötvenkét szonettet közreadó válogatás egységes arculatot mutat fel, a versforma követelményeinek egyetlen verset leszámítva (Annales) – amely a tizennégy sor helyett tizenötből áll – mindegyik megfelel, sőt a strófa is 4-4-3-3 tagolású. Ez alól úgyszintén egy költemény képez kivételt, a 4-3-4-3 strófaszerkezetű Elhasznált idő. A Visszalopott idő versei nélkülözik a központozást, mint azt már megszokhattuk a költőtől, s gyakoriak az enjambement-ok.
Adott elemzés azt kívánta bemutatni, milyen metodikát alkalmaz a költő, amikor az emlékezés és a figyelem aktusa által jelenidejűvé teszi a múltban megélt élményeket. Egyben igyekezett rámutatni arra, hogy az idő, mint poétikai közeg, versszervező erő miként jelenik meg ebben a lírai térben. A Fecske Csaba költészetének pályaívét felmutató versgyűjtemény jól jelzi a költő szonettforma iránti érzékenységét és kvalitását. Az idő mint belső tapasztalat, mint a lírai megnyilvánulás szervezői elve jelenik meg a vizsgált kötetben, ilyenformán szépen illeszkedik a gyűjtemény a hasonló poétikai stratégiát követő Fecske-i költészetbe.[8]
Jegyzetek
[1] Martin Heidegger: Idő és lét. (Korcsog Balázs fordítása) = Nagyvilág, XLVII. évf. 3. szám, 2002. március. 410. o.
[2] Nagy Csilla: Nyelvek szerint változó. (Fecske Csaba: Visszalopott idő. Napkút, 2008.) = Műút, 54. évf. 13. szám, 2009. 87. o.
[3] Uo.
[4] Kiss László: Variációk őszre. Fecske Csaba: Visszalopott idő. = Bárka, XVIII. évf. 2010. 3. szám, 99. o.
[5] Bereti Gábor: Időbalzsamos szonettek. = Napút, XII. évf. 1. szám, 2010. január–február. 116. o.
[6] Ködöböcz Gábor: ,,ami egyszer volt van nagyon”. Fecske Csaba hatvanadik születésnapjára. = Műút, 53. évf. 6. szám, 2008. 42. o.
[7] Léka Géza: Fecske Csaba: Visszalopott idő. = Kortárs, 53. évf. 9. szám, 2009. 122. o.
[8] Az írás Filip-Kégl Ildikó Fecske Csaba monográfiájának résztanulmánya, amely az MMA 2023–2026 ösztöndíjprogramjában készül.