Bordás Mártont sok éve ismerem, egyik legkedvesebb tanítványom volt. Így azonnal le is szögezhetem, nem tudok róla elfogultság nélkül írni. Ma pedig már büszkén húzom ki magam, hiszen egy kiváló kollégám gondolatmenetét követhetem, mikor betekintést nyújt alkotói folyamataiba, felkér egy megtisztelő feladatra, a munkáit elemző cikk megírására.
Ez a különleges látásmód, történetesen a rendszerező elme logikus építkezései mindig ámulattal töltenek el, de Marci esetében nem lep meg, hiszen igen fiatalon is az elemző attitűd jellemezte, és emelte ki kortársai közül. Pécsett, a Pécsi Tudományegyetem grafikusművész tervezőgrafika szakirányán eltöltött évei során készült munkái jelentős mérföldköveknek tekinthetőek, mivel mindegyik az ugyanitt diplomamunkaként készült Citron nevű antikva betűkészlet felé mutat. A betűtervezés a grafikán belül is egyedi képesség, ami óriási kitartást, precizitást, kivételes arányérzéket követel meg. Értékrendszere, intelligenciája, maximalizmusa, és nem utolsó sorban szorgalma azonban alkalmassá tették Marcit a magasra helyezett léc ellenére is.
1936-ban, a Grafikai Szemle XXVI. évfolyam 7. számában büszkén hirdeti a cikk: „Föltámad a kéziszedés!” A kétoldalas írásos beszámoló végén egy csodás, szívmelengető fotót közöl a szaklap, amelyen a Luxemburgban megrendezett XIII. nyomdászkongresszuson részt vett 14 ország 103.932 nyomdászegyesületi tagjainak büszke képviselőit láthatjuk. Megbecsült, rangos szakma volt valaha a nyomdászoké. Majd teret követelt magának a Letraset (jól emlékszünk rá!), aztán jött a dafont.com, Google fonts egy gombnyomásra… és máris itt az új generáció! Szerencsére egyre több fiatal van, akik közül sokan ismét felfedezik maguknak az ólomszedett betűk varázslatos világát. Pontosabban jön valaki, akit elvarázsol a betűk világa. Bordás Márton egyike ezeknek a tipográfia iránt rajongó fiataloknak. Elhivatottságát, kivételes elköteleződését jelzi az is, hogy mikor diplomamunkájára készült, előtanulmányként igen alaposan utánajárt a nagy elődöknek. Tekinthetjük ezt akár tisztelgésnek a jó öreg mainzi tipográfus, vésnök és feltaláló előtt. Netán pont Gutenberg fa-masinájának köszönhetően kapott kedvet ahhoz, hogy lézervágott fa betű dúcokkal végezzen kísérleteket. A kísérletezés fázisait dokumentálta, azután a későbbiekben ezeket a momentumokat esszenciálisan alkalmazta egy betűkészlet tervezésekor. Emellett Mestereinek, Molnár Tamásnak, Böhm Gergelynek és Boskovitz Oszkárnak köszönhetően betekintést nyert az offszet nyomtatás „bűvös-bájos” világába, ami könnyen rabul ejtheti a digitális világon cseperedőket. Ma, az egyetemi évek műhely hangulatát megidézve tagja a Drukker nyomda műhelynek. Itt, a közös műhelyben dolgozik töretlen szeretettel analóg nyomdai, kötészeti és fotográfiai technikákkal, többek között ólomöntött betűkkel is. (Ez itt a reklám helye: https://www.instagram.com/d.r.u.k.k.e.r/ https://www.facebook.com/drukkerpecs) Hiszen mikor Marcinál – ha csak az előzményeknek tekinthető munkáit nézzük –, már abból láthatjuk, hogy eddig nem ismert dimenziók határait feszegeti, új ajtókat nyitogat a Gutenberg-galaxisban. Bordás Márton tehát ezt az újra szerveződő galaxis-rendszert fürkészi, kutatja. Három projekten keresztül viszi végig nézőit, amelyek egymásra épülnek, logikusan következnek egymásból.
Képzeletünkben akár tovább írhatjuk az általa írott ősi legendát, elmerülve az ismeretlenség misztikus, titkos kalandjába. Ahogy analóg fotóin is megidézi egy feltételezett világ képét. Otthonosan mozog az általa teremtett díszletek között. Vele együtt tárjuk fel a ködbe vesző korok kultúráját, történelmet írunk, jeleket kutatunk, új jeleket hozunk létre mi magunk is. Új-Atlantiszt teremtünk. Világát sajátságos nyelvezettel építi fel: „Az At Night c. képsorozat ilyen alkotói attitűddel jött létre, technikáját tekintve 3D és az analóg fényképhívás keresztezésével. Az »At Night« projekt rejtélyes, az emberi civilizációtól független világokat mutat be, amelyről néhány »történelmi fotón« kívül más dokumentum nem áll rendelkezésre. A képek jellegüket tekintve régi archív felvételeket imitálnak a letűnt birodalomról, vizsgálatukkal lehetőség mutatkozik felfedezni, feltárni ezeket az ismeretlen világokat. A felvételeken monumentális tornyok és hozzájuk tartozó kulcsok alakja ismerhető fel. A képek láttán rengeteg kérdés merülhet fel…”
Kik lakták ezeket a kastélyokat, kik hozták létre ennek a ködösen derengő, mégis szikáran építkező világnak a kultúráját, vajon írtak-e, olvastak-e? Nem kapunk egyértelmű válaszokat, csak a wayang golek bábokra emlékeztető elenyésző számú, töredékes maszkok jelenléte utal a valaha volt kultúra homályba vesző alakjaira. Maga teremti meg az ősi tárgyi emlékeket. Így sugallja, hogy a hajdanvolt lények egy magas kultúrát képviseltek, akik kommunikálhattak akár jelekkel is.
Bordás Márton számos munkája digitális eszközökhöz és programokhoz kötődik, de ő maga fogalmazza meg következő témájával kapcsolatban: „érdeklődéssel fordulok a manuális, analóg vagy klasszikus művészeti vagy sokszorosító eljárások és technikák irányába is, mint az analóg fotózás és az ezzel való kísérletezés. Izgalmas kérdésként tekintek arra, miként alkalmazhatók és integrálhatók ezek a régi eszközök és esztétikai jellemzőik, lenyomataik a mai vizuális környezetben. (Körök c. munkámban analóg fotókat dolgozok fel 3D-s környezetben.)”
Az analóg technikák alkalmazása úgy hat rám, mint tikkasztó nyáridőben a jéghideg limonádé! Üdítő…! Szinte újra tapintható a sötétkamrák világa, érezhető a hívó és fixír illata és ott az izgalom is, milyen lesz a kép, mikor kilépünk a vörös fénnyel megvilágított kis helyiségből? Óhatatlanul felmerül a projekt végére a jogos igény: az alkotó vizualizálja az általa feltárt archaikus civilizáció történetét egy ma íródó kép-dialógusban.
Éppen ezért talán a legizgalmasabb felütése a KÖRÖK című projekt. Nevezetesen az, hogyan rendezi és redukálja a 3D teret síkká. Bordás Márton csodálatosan összefoglalja a fénnyel való festésről, írásról alkotott gondolatait. Szép, pontos gondolatsort alkot a képről képre történő építkezésről. Ennél precízebb, lényegre törőbb meghatározást nem tudok írni magam sem: „Egy fotó nem csupán vizuális ingereket tárol magában, annál sokkal több dolgot képes elraktározni: számtalan ponton kapcsolódik a készítőjéhez, a térhez, ahol készült és az időhöz, amiben megalkotásra került. A fénykép onnantól, hogy megszületik, készítője által folyamatos változáson megy keresztül. Ahogy halad előre az időben, számtalan emlék és érzés kapcsolódhat hozzá, így a kép, a visszatekintés során átalakul a néző által, aki ezáltal folyamatosan formálja, »mozgásban« tartja. Ebben a tekintetben a »mozgás« nem csupán az időre, hanem a térre vonatkozóan is megvalósul. A projekt lényege tehát nem a kép vizuális tartalmának feldolgozása, hanem a kép és a készítője, valamint a néző közti kapcsolatból kibontakozó folyamatos változás bemutatása.”
A fotó a másodperc töredéke alatt készül. Márton ezt az időt nyújtja meg és terjeszti ki többféle módon, több dimenzióba. Tehát van egy tényleges idő, mikor a fotó készül. Majd manipulálja azt. Szabályosan metszett körszeletek, majd később különböző geometriai formák síkjára transzformálva, így egészen más jelentést nyernek. Izgalmas, hogy ezek a formák néhol egy másik, a Signal címet viselő projekt jeleit idézik. A síkra kifeszítve rögzít egy-egy idilli tájképet, pillanatot. Felrúgja az arányok rendszerét; más, új arányrendszereket alkotva ily módon. Különösen érdekes momentum, hogy az alkalmazott fotográfiák békés, majdhogynem neoklasszicista vonalat képviselnek. Ezeknek a szétzilálása, majd új rendbe állítása még különlegesebbé teszi a sorozatot.
Egy kis matematika: feltételezzük, hogy ha a fotó elkészültének ideje (záridő) 1 egység és a létrejött kép (a kép jelentése) maga is 1 egységnyi (1:1), akkor, ha a képet megnyújtja/ sokszorozza/ többszörözi, ez esetben az alapvetést, vagyis az alap arányrendszert rúgja fel. Így az újonnan létrehozott kép arányai változnak, ami új jelentéstartalommal bír (1:X).
Természetesen nem mindegy, milyen arányban és milyen irányba történik a torzítás. Minden egyes eltérés újabb és újabb képet mutat, vagyis sokszorozódik az értékelhető variánsok száma. Marci az arányrendszerrel úgy operál, hogy nem az időt nyújtja, hanem kizárólag a képet torzítja. Nem több idő alatt helyez több információt a képre, hanem a már elkészült kép információját nyújtja és manipulálja, így másodlagos (vagy több jelentésű) információt hoz létre. A még továbbgondolt, sokszorozással, tükrözésekkel, kaleidoszkópszerű megoldásokkal valóságos csipkeképződményeket, vagyis „statikus mozgóképeket” hoz létre.
Valahogy minduntalan egy gondolat képzete motoszkál bennem az elkészült lapok láttán. Minél hosszabb ideig szemlélem ezeket a variánsokat, számomra annál inkább anamorfózishoz hasonló módon áll össze a kép… Feszegeti a tér-idő fogalmát térbeli, időbeli lenyomatok formájában. Felépít ugyanis – még a saját rendszerén belül is – egy új jelképrendszert, mely rétegek egymásra rakódásával áll össze és ezeken a rétegeken mindig újabb és újabb jelentéstartalom bukkan fel.
A filmek montázsaihoz hasonlatos módon jár el, mégsem mozgókép lesz a végeredmény. Ennek az elgondolásnak alapjai Eizensteinnek és Kulesovnak köszönhetően így definiálhatóak: 1+1=3. Azaz létrejön a harmadik valóság, ahol a fizikai tér és idő gyakorlatilag bármikor bármely irányba módosítható, sohasem konstans. Vagyis a tudatunkban jön létre az újonnan létrejött kép jelentése, majd az új jelentéseket rakja szépen egymásra rétegenként. Végig a projekt folyamán magyarázatokat keres, elemez.
Nem csak a KÖRÖK című munkájánál mondható el, hogy végül egy szép ívvé redukálódott, lecsupaszított jellel záródik a gondolatsor, hanem a következő nagyszabású alkotói folyamatnál is.
Ha csak a SIGNAL (2020–2024) című kísérleti tipográfiai munkájának kulcsfogalmait nézzük, már önmagában ez a gondolatsor árulkodó: Mindennapi élet vizuális ingerei; Írás-olvasás és kép kapcsolata; Vizuális ingerek túlterheltsége; Képi elemek információtartalma; Képi érzékelés redukálása; Szubjektív képi ingerek csoportosítása. Ő maga így ír róla: „Reflexióm tárgya kimondottan a vizuális területeken jelentkező túlterheltség mindennapivá vált tapasztalásra irányul, mely csupán egy a valóságunkat érintő, hasonló természetű jelenségek közül (gondoljunk csak a globális ökológiai túlterhelésre, a túlnépesedésre vagy a fogyasztói mértéktelenségre…”
Felmerül a kérdés, kommunikációnknak hány százaléka az írás? Miért fontosak a jelek, a jelhagyás? A betűk szerepe, az írás mit jelent az emberiségnek? Az emberi interakciókban az írás mellett jóval nagyobb arányban, jelentős többségben van jelen a nonverbális metakommunikáció vagy a verbális közeledés. Az effektív nyelv kódolva vagy dekódolva van, hogy minél hatékonyabban tudjon kommunikálni?
Mindezen kérdések és összefüggéseik elemzése, kutatása, feldolgozása nemes feladat, egy felelősen gondolkodó ember gondolat-folyama. A mindenre kiterjedő lehetséges válaszokért különböző szegmensekben vizsgálódik az alkotó… Szépen megfogalmazott vizuális válaszában egy jól felépített rendszeren belül mozog. Az olvasó ember új identitását, átrendezett értékrendszerét keresi. Az újraértékelt én-azonossággal rendelkező egyén napról napra tapasztalja, érzékeli újra írt vagy éppen most íródó történelmét, majd „frissít” a tér-idő rendszer és magától értetődően simul bele a születendő világkép szövetébe.
Ez a kialakult más-identitás természetesen kiterjesztett jelentéstartalmakkal manipulál, amelyek szinte észrevétlenül, de teljesen logikusan átértékelik a vizuális nyelv általános, bejáratott eszközeit, a betűket. Vagy ha úgy tetszik, az eddig elfogadott eszköztárunkkal megy szembe, ami új médiát is hoz magával.
Első lépésként akár logóként is értelmezhető jeleket gyűjtött egybe. Ezek rendezésekor új karaktereket hozott létre, majd ezzel az eszköztárral dolgozott tovább. Éppen ennek a megteremtett „jel-tárnak” használata feltételez egy eddig nem észlelt, még fel nem épített rendszert, fel nem tárt világot. Mivel a rendszerezett, begyűjtött jegyek akár ismétlődhetnek, tükröződhetnek vagy sokszorozódhatnak, ezért aztán tovább lépett és azoknak kapcsolatát különféle kontextusokban vizsgálta. „A komponálás lehetséges módszerei közül a legérdekesebbnek és legrelevánsabbnak a méretbeli eltérések okozta hatást és a szövegszerű, lineáris elhelyezést (a betűket és szavakat képekkel való helyettesítését) tartom.”
Új fundamentumokon teremtett dimenziókról mesél, ezért különféle jelentéstartalmakkal operáló rendszereket hoz létre, kapcsol össze. Látszólag játékosan, ritmusképletekre hagyatkozva rendezgeti alkotórészeit, mint egy kirakós játék elemeit. Holott valójában, mint a nyomtatott áramkörök tábláin, itt is felfedezhető a rend, az egymáshoz kapcsolódó jelek viszonya. Ezt a rendszert működteti szép kompozíciók képében – kísérleteiben, egyedi képet mutató variánsaiban. Vagyis a különböző táblák, amik elkészülnek, mind más-más értelemmel bírnak, mindegyik egymástól eltérő dinamikával működik. Sok esetben valóban az ABC szabályainak megfelelő rendet vélhetünk felfedezni, sőt akár ligatúrákat is találhatunk a kompozíciókon. Majd a gondolatsort befejezendő, visszafelé gondolkozva lefejti a sallangokat és csak a végtelenül lecsupaszított ősi jelek maradnak a lapokon. Megejtő, puritán szépségű ornamentális kézjegyek.
Bordás Márton a tőle megszokott alapossággal járja körül a jel és jelhagyás kérdését. Honnan erednek a jeleink? Válaszokat keres és talál. Keresgél, vagyis egy eddig nem ismert, új eszközt keres az írott kommunikációhoz az új rendszerben. Kutatásai végén (Deux ex machina!) az elemző elme magától értetődő logikájával új aspektusokat vet fel, így válik maga is egy nyelvet alkotó = jelalkotó = szimbólum rendszer építő emberré… Talán ez a módszere… itt lehet „tetten érni”, hogyan épül fel logikája: „A folyamat során azt vizsgáltam, hogy a sematizálás mértéke és a létrehozás eszköze hogyan befolyásolja értelmezhetőségét és a jelentését, azaz a gyűjtött képek hogyan absztrahálódnak egységes formákká vagy gesztusokká.” „Munkám egyik fő szempontjává vált, hogy a képi információk befogadásának folyamatát párhuzamba állítsam az írás-olvasás menetével. A cél nem csupán az írás imitálása, hanem annak felfedése, hogy a betűk kompozíciós rendszere milyen hatást vált ki, ha a betűket képi elemek váltják fel.”
Azt gondolom, összegezve az eddig leírtakat – bárki láthatja, talán nem csak az elfogultság mondatja velem –, Bordás Mártonnak minden képessége megvan arra, hogy új jeleket hozzon létre, ezekből pedig egy szép és jól működő rendszert állítson fel. Tehát birtokában van a tudás, hogy fontos nyomot hagyjon a kortárs grafikában. Elég, ha ceruzát és papírt kap a kezébe, abból mindig valami új, valami jó születik. A többi már csak részletkérdés…
(Bordás Márton 1996-ban született, Sárospatakon nevelkedett, 2021-ben diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. A szövegben felhasznált, tőle származó idézeteket a projektek prezentációja során fogalmazta meg.)