- Ember és küldetés
Az emberiség két története közül az egyik az örökös háborúskodást jegyzi, a másik viszont a civilizációé, a kultúráé, a művészeté és a tudományé. Az igazi humán történelmet természetesen a második sor írja, és ennek hősei jóval jelentősebbek bármilyen fondorlatos vagy alantas indokokból másokra támadó hadvezéreknél, uralkodóknál. Kőrösi Csoma Sándor, Szent-Györgyi Albert, Bartók Béla és még sokan mások csupán a magyarok közül jóval többet adtak az emberiségnek, mint a – nem önvédelemből – másokat gyilkolás nagymesterei, a hódítók és pribékjeik. A civilizáció-kiteljesítés hozzáállása az élethez szerencsére folyamatosan ismétlődik az egymásra épülő nemzedékekben. Így az Irodalmi barangolások a Balti-tengertől az Urálig című hatalmas, kétkötetes monográfia szerzőjében is egy – nagyívűen – ezen az úton járó embert köszönthetünk. Ám ő még a tudomány művelői, nevesebb professzorai között is különleges. Személyiségvonásaival nem annak az – ugyan magasan képzett – csoportnak a körébe tartozik, amely a maga tudományágán kívül mást nem ismer s a szakmai szűklátókörűséget hordozza magában. A külföldi mintákat kopírozó, terminus-hatványozó, a másoktól átmintázott gondolatokat burjánzó mondatszövevényekkel eltakarni igyekvő, illetve a tekintélyt a hallgatók sűrű buktatásaival megszerezni akaró magatartás is fölöttébb idegen tőle. Nyitott, a tudományt megszerettető, a tanítványok belső értékeire rámutató kreativitással közelítve tudományához és az élet tágasabb dolgaihoz a legnagyobb elődjeinek példáit folytatja. Még nem ismerhettem személyesen, csupán az írásait, de már azokból kitűnt a maga szűkebb diszciplínájából, a nyelvtudományból messze kitekintő, más emberi terepekre is rányitó igényessége. Aztán az a hír is megérkezett róla, hogy Szombathelyen a főiskolai alapokra egyetemi bázisokat épít, emellett egy József Attila-díjas költő és irodalomtörténész munkatársának a verseit – és másokét is – egész estéket betöltő műsorokban adja elő. Nemsokára azt is megtudtam, hogy nem csupán a nyelvrokonságról s egyéb nyelvi kérdésekről születtek művei, hanem műfordításaival és költői munkáival, sőt esszéivel is gazdagítja irodalmi és nyelvi kultúránkat. Személyisége ezért azzal a debreceni orvosprofesszoréval rokonította bennem, aki még a diktatúrában, egy moszkvai orvoskongresszus alatt, az ottani kollégáival kivitette magát Bulgakov sírjához, egyébként pedig – mindmáig – Németh Lászlóról közöl tanulmányokat. Mert a létet nem tudományágakra szabdalt ketrecekben, hanem szélesre tárt intellektuális ölelésként fogja fel. Azon sem lennék meglepve tehát, ha Pusztay János egyszer csak az eddig senkitől sem látott festményeinek a kiállítására hívná meg barátait, ahol a megnyitón saját zeneműveit adná elő zongorán a megjelenteknek.
A kétkötetes, nagyszabású összegzés kivételesen gazdag előzetes tevékenységi körök talaján születhetett meg, és formálódott fokozatosan egésszé. Ezért is indokolt, hogy az új szintézist előlegező, motiváló munkák is – a szerző értékfeltárásának csupán dióhéjba vont foglalataként – itt is kiemelésre kerüljenek. A nyelvtudományi kutatások mellett a szerző igen gazdag műfordítói tevékenysége szintén nagyban elősegítette, hogy egyre mélyebb és szélesebb övezetekben lásson rá a vizsgált népek irodalmára s a mögöttük álló teljesebb kultúrájára. Műfordítói életműve, amelyet számos, Magyarországon – a finnen és az észten kívül – jobbára alig ismert nyelvű finnugor nép (mari, nyenyec, lív, szamojéd, erza, komi, szölkup stb.) irodalmának (archaikus szövegirodalmának és műköltészetének, kortárs prózájának stb.) magyarra ültetésében elvégzett, s amelyeket kutató elemzéseiben, tanulmányaiban is tudatosított, nem csupán hazájában egyedi módon kiemelkedő, hanem nemzetközi tekintetben is minta érvényű. Nem kizárólag anyanyelvére fordította számos, több esetben már a kihalás (beolvadás) szélére jutott finnugor nép alkotásait, hanem – például a szamojédek esetében – a népcsoport szájhagyományos töredékeiből (epikus történetekből, dalokból, mondákból, mítoszrészletekből) rekonstruálta az illető finnugor töredék elveszett, csupán a szövegdarabokban bujkáló eposzát. A külön-külön szinte már a feledésbe süppedő részelemeket egyenesen a Kalevalát megformáló Elias Lönnrot módszerével és elszántságával kovácsolva egységgé. Nem véletlen, hogy a Finnugor Népek Világkongresszusa Konzultatív Bizottsága előbb tagjává, majd titkárává választotta, s több nemzetközi testületben is fontos funkciókat töltött be.
A magyar és más, uráli, illetve finnugor eredetű irodalmi nyelv létrejöttéről, ezeknek fejlesztésében és védelmében írott, a nemzeti identitások megőrzésének fontosságára felhívó szakkönyvei egyaránt szoros kapcsolatban állnak nyelvészeti kutatásaival, átfogó irodalmi (közöttük mítoszkutató) ismereteivel és műfordítói munkásságával. A finnugor népekhez tartozó magyarság identitását védő szervező munkájából pedig az is kiemelendő, hogy fél évtizede az ő stratégiai szervezésében és konstruktív szakmai vezetésével kerül megrendezésre – évente, s minden esetben irodalmi-művészetelméleti kötetet eredményezve – Badacsonytomajon a Határtalan Magyar Irodalom többnapos konferenciája, amely mára a világ magyarságának egyik meghatározó irodalmi és irodalomkutatási találkozási pontjává erősödött. S ugyanilyen fontosakká nőttek a Collegium Fenno-Ugricum és a Tokaj-Hegyalja Egyetem nevében két év óta szervezett hazai és nemzetközi konferenciák is.
- Az identitás létfókusza
Kétkötetes nagymonográfiájában a szerző a finnugor nyelvrokonokról s néhány közelükben élő népről szisztematikus rendszerben és következetes programokban alkotott tanulmányait fogja egységbe. Az identitásőrzésnek a kötet minden lapjáról a tekintetbe izzó kulcsszavát követve a nyelvi világok mögül Pusztay János érzékenyen és sokrétűen tekint ki a folklór, a helyi tudományos és irodalmi élet, a néprajzi értékek köreire is. Lászlóffy Aladár szép gondolatával azokat a tartalmakat öleli át, miképpen őrzi más nyelvek, kultúrák, történelmi érdekek szorításában is „ez a szigetnyi finnugor Európa” – Pusztay könyvében természetesen több szigetével Ázsia is – önmagát. A több százada vagy ezrede megszakadt műveltségbeli folytonosság, kapcsolat helyreállítása, fönntartása tehát éppen olyan fontos küldetése a kötetnek, mint annak komplex rendszerében az egyes, már-már elfogyott népek öntudatra biztatása is, az erőt adás a fönnmaradásra. Vagyis a szerző erős mozdulatokkal kilép a nyelvtudomány zártabb keretei közül, s könyvével (mögötte nyilvánvalóan egész munkásságával) antropológiai, történelmi és politikai síkokra is tekint. Noha a nyelvtudomány a kiindulási origója, onnan nagyívűen és mindvégig következetesen lendül át antropológiai, művelődéstörténeti, sőt filozófiai szempontokra, elvekre. A világ veszélyeztetett nyelveiről szólva így kikezdhetetlen és keserű axiómaként említi meg, milyen jelenlegi és várható helyzettel szemben mozgósítja a maga – e könyvbe nagy erejűen koncentrált – tudományos és erkölcsi erőit. „Az UNESCO adatai szerint a világ nyelveinek – jelenleg 6-7 ezerre becsült – száma évente néhány százalékkal csökken. Egy pesszimista forgatókönyv szerint az őslakosok nyelveinek csupán 10-20%-a éli túl a következő 50-100 esztendőt. Ezekhez a népekhez tartoznak – létszámuknál és helyzetüknél fogva – oroszországi nyelvrokonaink is.” S ezzel kapcsolatosan egy igencsak riasztó statisztikát is közöl. A nevükről elnevezett oroszországi területeken, azaz „ősi” földjeiken, az általa említett népek között az identitásvesztés és a beköltözések következtében már csak a komi-permjákok rendelkeznek 50% fölötti lakosságaránnyal (60%), a mordvinok, udmurtok, marik a maguk 30-40%-ával a többséget már nem érik el, nem is szólva a karjalaiak (10%), de főképp a legközelebbi nyelvrokonainknak számító hantik, manysik mindössze 2%-ának népességarányáról. S óhatatlan, hogy ha ezeket a számokat magyar tekintet olvassa, ne a burgenlandi, a fel- és délvidéki vagy a partiumi, bánsági, sőt az egész erdélyi magyarság száz éve tartó apadása ébredjen fel gondolataiban.
A „finnugor kozmosz” feltámasztása, a szellemi szövetség, a közös és a népenkénti, egyedi identitásőrzés, a kulturális és a kultúrpolitikai kapcsolatok motiválása, aktualizálása Európában (és részben Ázsiában is) történelmi jelentőséggel bír. Ennek lényege, hogy a szláv, a germán, az újlatin és a török nyelveket beszélő népek európai és ázsiai rendszerei mellett azonos rangúan és méltó módon jelenjen meg a nagyvilág történelmi tudatában, civilizáció-históriájában a finnugor történelmi-szellemi hálózat értéktudata és ennek elismerése, sőt aktív jelenléte is. Ezt a nagyszabású törekvését Pusztay János már a könyve bevezető szavaiban rögzíti: „nem elég csak a (rokon) nyelvek kutatásával foglalkozni, hanem kutatni, ismertetni kell a nyelvrokonok helyzetét, kultúráját is. Mert lehet, hogy miközben kutatjuk a nyelvet, eltűnik mögüle a nép. Ekkor csöppentem bele a nyelv- és kisebbségpolitikába, ez tükröződik a jelen kötet néhány írásában is, s jöttem rá, hogy az irodalom – ismétlem – identitáserősítő tényező lehet, de csak akkor, ha azt az anyanyelven művelik.” „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” (Ki viszi át a Szerelmet) – tette fel közismert műremekében a közösségi értékek képviselete nevében is a közönnyel s romlással szembeni indulatait kifejezve a költő Nagy László. Pusztay János elhallgatásokkal, némasággal, beolvasztásra törő erőkkel szemben megformált intellektuális erőfeszítései, s meglehet, olykor a némaságot, az ellenerőket tördelő „káromkodásai” is az ellenállás és a tartós, a szilárd szövetségteremtés jegyében állnak össze katedrálissá e nagyszabású tudományos művében.
Akik ennek a több „szigetnyi finnugor Európának” és Ázsiának az egyben tartó tudatosításáért Pusztay János előtt igen sokat tettek, azok között természetesen nem csupán a nyelvtudomány művelőit lehet felsorolni. Zsirai Miklós, Hunfalvy Pál, Budenz József, Barna Ferdinánd, Szinnyei József, Munkácsy Bernát és a velük kortárs vagy az őket követő sok más nyelvtudós mellett nyomatékosan meg kell nevezni azokét az irodalmárokét is, akik – főképp Vikár Béla úttörő Kalevala-átültetése után – tanulmányaikkal, esszéikkel, műfordításaikkal tették egyre inkább közkinccsé a finnugor népek szöveghagyományait, hangsúlyozták, őrizték és gazdagították magyar nyelven ezt a sajátos kulturális világtartományt. E bemutatás keretei között itt most elsősorban Németh László és Illyés Gyula munkáit szükséges ezek közül kiemelni. Németh Lászlótól elsősorban azt a – noha a finnugorságot csak részelemeiben érintő, de rájuk is nagy fényt vető – gondolatot, amely a finn tavaktól a görög szigetekig egy új szellemi földrész körvonalait pillantja meg az ott élő népi kultúrákban (Tejtestvérek, Most, punte, silta, a Tanu, 1932/2-es száma). „Mint a föld mélyében letiport őserdőkben a kőszén, úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-atlantiszokban a prehisztória melege, kultúrában ez: óriási tartalék és jövő. Keleten van miből, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolatban ezek a lelki önkormányzatok megőriztek.”(Most, punte, silta) S Gulyás Pál Út a Kalevalához (1937) című nagy tanulmányának egyes gondolatait továbbépítve – aki azt írta, hogy a finn eposz a maga „személytelen nagyságával s természetlátásának mindent feloldó nyugalmával hivatva van kiegyenlíteni az egyéni színbontások anarchiáját” – ő, azaz Németh is modellként értelmezi a finn népi eposz erőit a magyar irodalom megújulásához s abban a maga „bartóki” elveinek kifejlesztéséhez.
Illyés finnugor kötődése a Némethénél jóval konkrétabb: tapasztalati ismereteken és elmélyült nyelvészeti tájékozódáson egyaránt nyugszik, s a finnugor egység felé nyitó társadalmi gondolataiban is jóval erőteljesebb. Ő nemcsak olvasta Munkácsy Bernát, Zsirai Miklós, Vámbéry Ármin, Stahlenberg Fülöp, Sajnovits János, Gyarmathy Sámuel és Reguly Antal munkáit, hanem fordította is a finnugor népek irodalmát. Átültetései között vogul varázsének, medveének, halottsirató, udmurt imádság is szerepelnek. A felsorolt múltat kutató elődök közül különösen Reguly Antal életműve ragadta meg, a Bölcsőkutatók (1938-ban megjelent) című írásában részletesen fejtette ki annak értékeit és Reguly hosszú kutatóútjának legfontosabb tapasztalatait. Ebben idézi fel a magyar tudósnak és a finn Alexander Castrenn-nek az utolsó vogul fejedelem fiánál, Szatigin „királyfinál” Tobolszk környékén tett látogatását is, amely tragikusan előrejelezte az önálló állammal nem rendelkező kisebb finnugor népek jövőjét. Csalódásuk ugyanis óriási volt: az uralkodói leszármazott már alig beszélte anyanyelvét, oroszul kommunikált, nem ismerte ősei szokásait sem. A tanulmány többek között arról is tanúskodik, hogyan ismerte fel Reguly az egyik osztják törzs szóbeliségében a Csodaszarvas monda egyik változatát. A Rokonoknál című Illyés-esszé pedig arról ad számot, hogy az író a Szovjetunióban tett 1934-es útja előtt az orosz mellé még egy osztják nyelvtant is beszerzett, Moszkvában hosszasabb keresés után mordvin nyelvrokonainkkal találkozott, s az egymásra ismerés örömével rögzítettek rokon szavakat. Ezek a második világháború előtti tanulmányok és látogatási emlékek is motiválják az írót – újabb, politikai és morális megfontolásai mellett –, hogy az egykori összetartozás-tudatot feltámasztó, sőt világos, közös kultúrpolitikai programot alkotó verset szerezzen a finnugor rokonságról. Ezt annak a Finnugor Világkongresszusnak az alkalmából (és tiszteletére) alkotja meg, amelynek jelentőségét Pusztay János csaknem egy fél évszázad múlva így összegzi a könyvében: „Kezdetben volt a közöny és a fanyalgás. Sznob fintorok jelentek meg a finnugor népek kultúrájának említésekor is. Aztán hirtelen érdeklődés támadt, intézményes érdeklődés, melyet a Budapesten rendezett 1975-ös IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus váltott ki. A kiadók sorra fölvették tervükbe a finnugor tárgyú kiadványok megjelentetését, antológiák, tanulmánykötetek láttak napvilágot. Olyan kötetek, melyekből kiderült, a halzsíros atyafiság nem csupán – s talán nem is elsősorban – a szótövek száraz összehasonlítását, a nyelvtani elemek összevetését, a hangmegfelelések keresgélését jelenti, hanem jóval többet.” Illyés Gyulának A törzs szavai című (Az 1975. évi Finn-ugor Világkongresszusnak alcímmel ellátott) műve – amely mottóként egy Mallarmé-idézetet használ („Donner un sens plus pur aux mots de la tribu”, azaz: tisztább értelmet adni a törzs szavainak) – felismeri az egybetartozás és az egymást támogató erő korszerű jelentőségét, így akár közös „finnugor himnusznak” is nevezhető. Az Illyés-vers itt kiragadott szemléltető részlete is meggyőző érvényű lehet arról, hogy – fél évtizeddel a határon túli magyarok tragikus sorsát és a környező magyarellenességet fókuszáló Illyés-vers, a Koszorú (1970) születése után – miért látja fontosnak a költő az európai és a világtörténelem adott állapotában a históriától a magyarokhoz hasonlóan darabokra tépett, fogyatkozó finnugor népek összefogását: „szavak, kivert szavak, mi, / fölszállva ujra önként, / ama harci ölyűként / had-őrző keselyűkként / rikácsolni a törvényt, / hogy: együtt! bár űzöttként / futván együtt maradni! / elhullót fölragadni, / … / szavak, rebbent szavak, mi / hogy ne sujtson ítélet, / nem kérdezve, mi végett, / szánjuk mi e szétszéledt, / szélesztett nemzetséget, / oly idegenbe tévedt. / Szavak, rekedt szavak, mi / károgjuk újra össze, / csaholjuk, vészt körözve, / ha nincs égi erő, se / földi, hogy egybe kösse…”
- Nyírfahíd az omlások fölött
Pusztay János könyve ugyanakkor e majdnem ötven év után is az eleven tanúság arra, hogy van földi erő és ennek a munkájának az alapján bizonyára lesz „égi” segítség is, hogy „egybe kösse” nem csak az erősebbnek maradt, de a szétszórt és megtépázott kultúrákat is, méghozzá az Illyés-költeményben megjelöltek igénye szerint. Amely szándékot – a teljesség nélkül – olyan irodalmárok és műveik segítettek még – Németh Lászlón és A törzs szavai szerzőjén kívül – az elmúlt évszázadban, mint a már említett Gulyás Pál a Kalevala-tanulmányával, azután József Attila, Gellért Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Kalász László és Kiss Anna a kalevalai, illetve egyéb kis finnugor népek szövegfolklór-vonásainak, képi és szemléleti világának a magyar lírába ültetésével; Domokos Péter és Tverdota György a tanulmányaival, Ágh István, Bella István, Buda Ferenc a műfordításaival, Képes Géza pedig mindkettővel. Együttesen kísérelve meg, hogy az irodalmi műveken keresztül is tudatosítsák az ugor-finnugor közösség kulturális jelenlétét, értékeit, szemben azzal a szürke közönnyel, amely Pusztay Jánost is cselekvésre szólította, amikor e világ megismerésére és megértetésére már fiatalon tollat fogott: „Fel akartam hívni a figyelmet egy nálunk sajnálatosan kevéssé ismert, s nem csak az anyanyelvünk finnugor rokonságát ellenzők körében megfigyelhető tudatlanság szülte érdektelenséggel kísért kultúrára. Ezt szolgálták könyvismertetéseim a múlt évszázad, mit évszázad, évezred utolsó évtizedeiben, továbbá ismeretterjesztő cikkeim.”
A kötet Badacsony–Budapest–Sárospatak háromszögéből (a kötet-kiadás lapjain is megjelölten) a Balti-tenger, az Ural tágasságáig, sőt még tovább, Szibéria távolabbi területeire is kitekintve ötvözi magába a finnugor népek és néptöredékek irodalmának eddig napfényre került értékeit, illetve az ezzel összefüggő ismereteket. Az Irodalmi barangolások – a Balti-tengertől az Urálig cím ugyanakkor igencsak szerény és (jóindulatúan) félreérthető is, hiszen nem csupán az Urál vonulatáig, hanem attól messzire, keletre is pillant. A „barangolások” szó ugyanis jórészt esetleges, véletleneket is magába foglaló ide-oda utazgatásokra utal, noha a könyvszerkezet egészen mást, szinte matematikai átgondolást mutat. A némiképp megtévesztő cím mögött igencsak tudatos struktúraalkotásra, a katedrálisépítő következetességére, a tudatos rendteremtés igényére lelhet az olvasó mind a tájékozódás alaposságában, mind pedig az értékfelmutatások rendszerében. A 346 lapnyi első és a 312 lapot számláló második kötet – példás szerkezetben – az előszóval együtt összesen nyolcvan írást tartalmaz. Felépítésében az irodalom, a nyelv, az entitás és identitás sokrétű viszonyáról ad elsőként igen részletes alapvetést, majd általánosságban beszél a magyar és az uráli, illetve finnugor kulturális és egyéb kapcsolatokról és azok tudománytörténetéről. Majd az e kohéziós körbe tartozó egyes népek irodalma következik, a szerző nagyjából a népességszám alapján állítja sorba őket. A finn, az észt, a kisebb balti finn népek (inkeri, szetu, lív), majd a lapp, a vogul, az obi-ugor, a mari, az udmurt, a szamojéd, végül a hozzájuk elsősorban az areális nyelvi kapcsolatok szintjén csatolható, de nyelvi értelemben nem uráli eredetű lettek és a paleo-szibériai népek (csukcsok, korjákok, aleutok, eszkimók, jukagirok, giljákok) követik egymást. Az egyes népek szöveghagyományának (beleértve a szóbeliséget is) tömör irodalomtörténeti vázlatát, esetenként (ahol összetettebb s jobban feltárt bázis található) részletesebb kifejtését is adva igen sok, az irodalmi fejlődést érintő művelődési-gazdasági-történeti összetevőről is pontos ismereteket szerezhet a könyvet forgató. S az érdeklődés további orientációjához, az egyes írásokhoz csatolódó szakirodalom-jegyzéken túl határozott iránytűket adnak számára az egykori szombathelyi főiskolai uralisztikai tanszék és a Collegium Fenno-Ugricum adott témákban született kiadványai. (Ezek a munkák a kötetek végén külön is felsorolásra kerülnek.)
Ha a recenzió vagy bemutatás terjedelmi keretei nem bírhatnak el egy óriási szellemi építmény gondosabb elemzésével, akkor az egyetlen út, hogy annak szerzője megkísérel lényegi vonulatokat kiemelni a könyvből, a tartópillérekre rávillantani. Mert igényében és arányaiban a jelen és jövendő irodalomkutatásának is óriási kihívás e hatalmas földterületen szétszórva élő népek irodalmi műveltségének alaposabb megismerése, majd – igény szerint – újabb elemeinek nyomon követése. A kötet szerzője pedig nem tett kevesebbet, mint ehhez a teljesebb tudományos programhoz és diszciplináris összefogáshoz készített alapozó tudástárat. Az alkotásába fogott nemzeti irodalomtörténet-sűrítmények céljaikban így hasonlítanak ugyan a hagyományos és gazdagon kifejtett európai irodalomtörténeti összefoglalások koncepcióihoz, de a többágú szerzői érdeklődés és a szemléleti komplexitás miatt számos vonásban el is térnek azoktól. Az eredendően nyelvtudós személyiség e kötete megalkotásában egyszerre többféle tudományos nézőpontot és tartalmat egyesít, a művet létrehozó szerepei között a nyelvész és az irodalomkutató mellett a történész, a folklorista, a kultúrpolitikus, a kritikus, az esztéta, a műfordító is megjelenik, s csak hézagosan lehet felsorolni azt is, hogy ennek következtében könyve (a nyelv- és irodalomtudományon kívül, illetve ezeken belül) még milyen egyéb tudományterületekkel érintkezik. Már az első lapok után az olvasó szemébe szöknek a történetkutatás, a mítosz- és folklórelmélet, a népköltészet-kutatás, a fordításelmélet, a vallástörténet, a magyar-finnugor összehasonlító nyelv- és irodalomtörténet, a korszakokra, a verstanra és más terepekre is kitekintő komparatisztika, a Kalevala-tudomány, a drámaelmélet, a kortárs magyar irodalom uráli-finnugor és ezek fordított irányú recepciója és több egyéb szakismeret irányvonalai is. A vizsgált műfajok köre – noha az egyes népeknél különböző arányokban – pedig kiterjed a népköltészet: a mese, monda, közmondások, siratók, ráolvasások, népi imádságok stb.; az archaikus eposzok, a rítusok; a dráma, a színház; a regény, kisregény, elbeszélés; a könyvismertetések s más szellemi-irodalmi alkotóutak tartományaira is. S a szerző által a kötetben alkalmazott tudományos műfajtípusok is hasonlóan gazdagok. Az alapozó szaktanulmányok mellett megjelennek lapjain az esszék, a beszédek, felszólalások, az előszók, a műelemzések, a recenziók, a röpiratok, a cselekvési programtervek is, s közöttük gazdagon statisztikák, kimutatások is az egyes népek létszámbeli, művelődéstörténeti és egyéb állapotairól. Alattuk pedig ott áll a személyes tapasztalati tájékozódáson túli ismeretösszeg: a felhasznált irodalmak sokasága. (Csak az első, rövidebb írása mintegy húsz hivatkozást jelöl, közöttük számos külföldi tudósét és eltérő tudományágak alkotóit.)
A kötet egyik alapvető gondolati íve mindezeken az alapokon a szovjet utódállamokban is folytatott állami „egynyelvűsítés” és kultúra-átalakítás deformációival és vészjelzéseivel s a globalizációval szemben a nemzeti kultúrák, irodalmak és nyelvek értéktudatát és a megőrzésükre hívó tudományos és etikai létparancsot veti nagyszabásúan fel. Az erre vonatkozó jelmondatok, hívó szavak, célzatos idézetek sokaságát lehetne kiemelni a könyvből. Olyanokat például, mint a Lotman-gondolat, amely szerint: „Minden nép és nyelv halála a világ tragédiája”, sőt azt a Pusztay Jánostól adott meghatározást is, amely nem állít mást, mint: „Az eposz: nemzetalkotó tényező”. S ezt a hatalmas erőt és akaratot mutatja ki a finn mellett a részben ennek modellje alapján született észt, lett, komi, vogul-osztják és a többi eposzban is. Könyvével tehát a professzor – miközben sorozatosan és példaszerűen ráutal szövegeiben a hasonló kutatásokat végző elődei, így (a teljesség igénye nélkül) Dugonics András, Gyarmati Sámuel, Vikár Béla, Bán Aladár, Kodolányi János, Kálmán Béla, Hajdú Péter, Diószegi Vilmos, Domokos Péter, Fehérvári Győző, Voigt Vilmos, Jávorszky Béla és nagyrabecsült s szeretett mestere: Bereczki Gábor munkásságára is, volumenében és alaposságában is egy égető irodalomtörténeti és kultúrdiplomáciai-politológiai adósságot pótol. Széles tudománytörténeti és diszciplináris aspektusokat egyesítő közelítésben ad számot az ugor-finnugor irodalmakon át egyszersmind a mögöttük álló népek társadalmi, művelődésbeli, morális helyzetéről és az uráli-finnugor szolidaritás sürgető feladatairól.
Tanulmánygyűjteményéből csupán néhány szikrázó mondat vagy bekezdés felidézése is képes kifejezni mindazt az átfogó szellemet és szerteágazó programtartalmakat, amely a kötet valamennyi írásából sugárzik, és ösvényeket jelöl a „finnugor kozmosz” további erősítéséhez. Feltűnő metodikai, egyszersmind antropológiai természetű és az identitás szerepére igen erősen visszamutató s folyamatosan visszatérő közelítése, hogy az egyes népek irodalomtörténetének leírását, sőt a kiválasztott művek értelmezését is azoknak folklóralapjainál kezdi. A népköltészet, a mítosz, a forrás, az ezekből kiszakadó ráolvasások, történetek, varázsigék s egyéb szövegtípusok legtöbbször ott állnak a kultúrák, irodalmak, civilizációk, illetve művek tárgyalásának kezdetén. Nem egy, általa szemléltetésre kiragadott művet összeköt a magyar népi kultúra egyes érintkező elemeivel is. Így egy karjalai, vérzést elállító varázsigében (Rab Zsuzsa fordításában) mintha Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imádsággyűjteményének egyik iker-darabját olvasnánk: „Mária, szent szűzanya / széles tenger széliben / arany kövön kuporog, / arany fonalat fűzöget, / arany tűvel öltöget. / Erek, ahol szakadnak, / ölti őket össze, / vér, ahol vereslik, / ő felfogja folyását, / ereket köt egybe, / bőr alatt látatlan, / bőr felett forratlan. / Seb, ahol szivárog, / ott a sebet beköti / színaranyszíjjal, / színselyem zsinórral, / se nem sajog, / se nem fáj, ámen!” Külön figyelmet érdemel az a gesztusa, amellyel az egykori folklórgyűjtők, népköltészeti kötet-összeállítók, archaikus szöveg-feltárók erőfeszítéseire emlékezik. A személyes példamutatás, a kiemelkedő emberi szellem nagyrabecsülése ideológiai szempontból ma is igen fontos és időszerű, hiszen egyszerre mond ellent mind a kommunizmus/marxizmus, mind a globalizáció profanizált (idealizált, sematizált, illetve eltüntetni akart) a közösség érdekeiért színre lépő „nagy ember”- avagy hős-szemléletének. A nemzetéért cselekvő, akarattal teli ember, a noha gyakran magányos, de mégis fény-gyújtó személyiség értékét helyezi szembe a kommunisták tömegekre, a „sokaságok” akaratára, az önmagában vett „fejlődésre” hivatkozó álszent történelemalakításával és a globalista intézmények (azok között is a láthatatlanságba burkolózó, s ott torz szándékokat elfedő) koncepcióival. Ahogyan Elias Lönnrotról beszél, önmagában is kifejezi ezt az értéktudatosító akaratot: „Elias Lönnrot, aki az egyetem elvégzése után körorvos lett Észak-Finnországban egy – akkori szempontból nézve – Isten háta mögötti településen, Kajaaniban, akkor, amikor még nem volt vasút, sem repülőgép, nem létezett telefon és internet, s mégis, sikerült rendkívül értékes anyagot gyűjtenie a finn eposz számára, s ezt a hatalmas értéket megszerkesztette, s vált – az eposznak köszönhetően – a finn szellemi élet vezető alakjává. Megalkotta több tudományág szakszókincsét, összeállította a finn nyelv leggazdagabb szótárát (…) A Kalevala megjelenésének köszönhetően vált Finnország világszerte ismertté. Az eposz egyúttal sajátos láncreakciót is kiváltott. A finn eposz hatására született meg Észtországban az észt és a többi is.” A nemzeti identitásképző erőként felmutatott népköltészet és a belőle felszított, tőle feltáplált eposzok önazonosság-megtartó erejét úgy emeli ki a kutató, mint az immár kétségbevonhatatlan bizonyságot a történelemből és a kultúrtörténetből, s helyezi oda fókuszként a ma is fogyatkozó-beolvadó népek látóterébe. „[A] nagyhatalmak (svéd és orosz) árnyékában élt népnek a függetlenségi mozgalma számára a Kalevala s a mögötte kimeríthetetlen szellemi forrásként buzogó népköltészet kovászként szolgált a múlt század első harmadától kezdve, és egyúttal a világba való kilépés lehetőségét is megadta ennek az eladdig szinte ismeretlen népnek. (…) A Kalevala 100 éves évfordulóján kiemelték, hogy az eposz »a finn nép közös alkotása, a finn kultúra és a nemzeti függetlenség sarokköve és a legtisztább finn lelkivilág ábrázolója« (Anttonen). A Kalevala kiváltotta nemzetközi érdeklődés büszkeséget és önérzetet szült: a finn nyelvű lakosság öntudata erősödött, büszkék voltak finn mivoltukra, arra, hogy a finn állam polgárai.”
Az önbecsülés, az önérzet és az önkifejezés belső erőire biztatás szintén az egyik nyomatékos belső elvét képezi a szerző fogyatkozó ugor-finnugor népeket ölelő mozdulatainak. Az egyszerre morális és politikai természetű elv azonnali áthallásokat képez a kötetben – az oroszosító törekvésekkel szembeni ellenállás mellett – a globalizáció nemzetietlenítő erőit megfékezni akaró fellepésekkel is. Az önértékelés erőire támaszkodás alábbi gondolatrendjét előlegező kérdést a legnyilvánvalóbban feltehetjük a ma Európájában önmagunknak is: „[A]z igazi probléma… az, tisztelik-e maguk a finnugor népek a nyelvüket, kultúrájukat. Tapasztalataim szerint az anyanyelvhez, a saját kultúrához való viszony inkább csak szavakban nyilvánul meg, mintsem a tettekben. Sokakban a nemzeti öntudat helyett egy általános, oroszországi öntudat fejlődik ki. A homo sovieticus megteremtésének folyamatát a Szovjetunió szétesése után felváltotta a homo russlandicus létrehozásának igénye.” Hogy a határon túli magyarságot mennyire érintik az analóg identitásvesztő fejlemények, arra csak egyetlen példa álljon most itt: Egy burgenlandi kisvárosban, Felsőőrben nemrégen megtartott író-olvasó találkozón a nemzeti megmaradásra koncentráló beszélgetés után felállt egy, a településen jól ismert, magyar szülőkkel rendelkező közszereplő, illendően megköszönte az elhangzottakat, majd öntudatosan hozzátette: „csak azt akarom még elmondani, hogy mi itt nem magyarok, hanem magyarul beszélő osztrákok vagyunk.”
A közös finnugor-uráli tudat megszilárdítása is része tehát annak a nagyobb, átfogóbb programnak, amely az egyedi népi identitások, hagyományok, alapvetően a nyelv megtartására, sőt egyre korlátozottabb szerepének legyőzésére, az anyanyelv visszahódítására biztat. Hiszen a nagyobb, egyetemesebb rokonsági rendszerhez tartozás tudata meghatározó felhajtóerőt képezhet a megmaradás támogatásában is. A közösen, de leginkább a legerősebb népek közreműködésével elvégzendő feladatok listáját Pusztay János világosan és konkrét feladatok kijelölésével fogalmazza meg: „A finnugor népek irodalmát meg kell ismertetni a finnugor közösséggel – a művek kölcsönös fordítása révén. A világirodalom – s benne az orosz irodalom – legértékesebb alkotásait le kell fordítani az oroszországi finnugor nyelvekre, s lehetőleg eredetiből, és nem az orosz közvetítésével. Rendszeres író-olvasó-találkozókat kell szervezni iskolákban, művelődési házakban városon és falun egyaránt. Meg kell oldani, hogy a finnugor nyelveken megjelenő szépirodalmi művek eljussanak az olvasóhoz. Rendszeressé kell tenni a műfordítói szemináriumokat. A finnugor köztársaságok egyetemein be kell vezetni a finnugor nyelvek kölcsönös oktatását. Az oroszországi finnugor népek irodalmát meg kell ismertetni a világgal. Mindezt egyrészt azért, hogy gazdagodjon a világ kultúrája, másrészt viszont azért is, mert ezáltal növekszik a finnugor népek nyelvének, kultúrájának presztízse maguknak e népeknek a szemében.”
Végezetül kiemelendő még e gazdag kötetből a jelenkori magyarság ugor-finnugor kultúrákhoz való viszonyulásának gondos háttérrajza is. Ahogyan más témakörökben, itt sem árnyékoló, a problémákat elfedő, hanem egyértelmű, világos – és nemzeti értelemben önkritikus – szavakkal fogalmaz a szerző. „Ha van nálunk a világirodalomnak »mostohagyereke«, úgy az urali népek irodalma az. Érvényes ez a megállapítás nyelvrokonaink irodalmának, kultúrájának hazai ismeretére.” – mondja. „Régi adóssága van könyvkiadásunknak az uráli népek irodalmával szemben. Nyelvrokonaink kultúrája eddig szélesebb körben – a finnekén és az észtekén túl – szinte ismeretlen volt. Hogy ezért az állapotért milyen elmarasztalás érheti a finnugor tudományok művelőit, most ne firtassuk. Annál is kevésbé, mert akkor beszélnünk kellene arról a merev elzárkózásról, melyet a kiadók, némelykor szerkesztőségek is tanúsítanak e kérdésben.” Csupán a színházi kapcsolatok állapotára tekintve pedig egyenesen elkeserítően jegyzi fel, hogy „az egymilliós Észtországban Petőfit ötezres, tízezres példányban nyomtatják ki, a finn és az észt színházakban évek óta megy az Adáshiba, a Macskajáték, a Tóték, Az ember tragédiáját a tartui Vanemuine Színház nálunk is nagy sikerrel mutatta be, a helsinki opera repertoárjában magyar operákat is találunk, mi viszont csak a Kalevala színre vitelével dicsekedhetünk.”
S mindazokon az ismereteken túl, amelyeket nyelvészeti, néprajzi, mítoszelméleti, műfordítói, tudománytörténeti s egyéb területeken e két kötet lapjairól megtudhat az olvasó, számos olyan információval is gazdagodhat, amelyek az adott földrajzi-kulturális területre vonatkozó tudásához eddig nem látott, különös ragyogású fényeket tesznek hozzá. A számos szíven ütő, erős ismeretvillanás között például izzóan tűnhet szemébe az ugyan nem finnugor, de balti népnek, a lettek himnuszának kapcsolata Kölcsey alkotásával. „Dievs, svēti Latviju” – ’Isten, áldd meg Latviját’ (Lettországot). A magyar mellett a lett himnusz Európában az egyetlen, amely Isten áldását kérve kezdődik. Már ez az egybeesés is elegendő indok lehet arra, hogy körülnézzünk – ahogy Hunfalvy Páltól tudjuk – a Balt-tenger (sic!) vidékén.”
A könyv tömör ajánlását az olvasókhoz végül a kötetből kiemelt lapp népdal egyik rövid, de jelképes gyöngyként fénylő szakaszával teszem meg. Mert a szerelemről szóló énekszöveg az ugor-finnugor népek egymásra irányuló figyelme, szeretete, becsülése irányaiban is messzire világító sugarakkal nyílik meg benne: „Egy nyírfából kihajt kettő, / négy levele együtt játszik. / Lehetnénk csak ketten együtt, / két szemünk játszana együtt…”
S ha száz, ha ezer, ha millió, a tárgyalt népekhez tartozó szempár figyelné és értékelné egymást, s ha a leendő olvasók is segítenek ebben a szellemi egymásra találásban, akkor már hatalmas segítséget kapott Pusztay Jánosnak az „ugor-finnugor kulturális kozmoszt” rehabilitáló, azt veszélyeztetettsége ellenére is világkulturális értékhagyományként felmutató szándéka. S ha Lemminkeinen anyja a Kalevalában fiának szétkaszabolt darabjait – több ezer éve is – össze tudta szedni, majd ismét életet lehelt belé, az archaikus eposzi minta a harmadik évezred első századában is azt sugalmazza: most sem lehetetlen ez a vállalkozás.
(Pusztay János: Irodalmi barangolások a Balti-tengertől az Urálig. I–II. kötet. Collegium Fenno-Ugricum – Tokaj-Hegyalja Egyetem, Badacsony – Budapest – Sárospatak, 2024. 346+318 o. ISBN 978-615-5589-34-8. Báthory téka. Főszerkesztő: Pusztay János. Literatura – Studia 1.)