Salamin Ferenc a világörökségi védettségű Tokaj-Hegyalja elkötelezett építésze, a magyar organikus építészet oszlopos tagja, a szerencsi járás főépítésze, az Országos Főépítészi Kollégium elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia Építészeti tagozatának vezetője 1958-ban született Budapesten. A műegyetemi évek idején találkozott Makovecz Imre építésszel, akivel szellemi szövetségre lépett és ez alapvetően meghatározta, behangolta a későbbi életútját, szakmai kiteljesedését. 1990-ben harmadmagával megalapítja az AXIS Építészirodát, ahol a Kós Károly Egyesülés tagjaként a Makovecz Vándoriskola működtetésével komoly részt vállal a szakma pályakezdő fiataljainak nevelésében.
Közel negyven esztendeje dolgozik a borvidéken, jelentősebb munkái Tarcalon a Degenfeld Pincészet (1996) és a Degenfeld Kastélyszálló (2001), Szerencsen az Általános Iskola bővítése és a Sportcsarnok (1988–1993), Bodrogkeresztúron a Dereszla Borház régi épületei (2002), Bodrogkisfaludon a Patrícius Borház (2005), Szerencsen a Világörökségi Kapuzat és Fogadóépület (2007), Golopon a Vay-kastély műemléki felújítása (2008), Erdőbényén a Szepsi Lackó Máté Emlékház (2012), Tarcalon a Terézia kápolna műemléki felújítása (2015), közösségi borászatok Bodrogkisfaludon, Hercegkúton és Tállyán (2020–2022) valamint a tolcsvai Általános Iskola (2024).
Kimagasló, lelkiismeretes teljesítményét 1999-ben Podmaniczky-díjjal, 2005-ben Ybl Miklós-díjjal, 2007-ben az Év főépítésze díjjal, 2012-ben Kós Károly-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével, 2016-ban Takács András-díjjal, 2024-ben Kossuth-díjjal ismerték el.
Tokaj-Hegyalja
Salamin Ferencet, egykori építész mesteremet – akivel hétről-hétre együtt dolgozunk a településkép-védelmi munkában és a világörökségi Tervtanácsban – egy újévköszöntő beszélgetésen kérdezem a borvidékről, a szerves építészeti gondolkodásról, a főépítészi munka örömeiről és árnyoldalairól.
– Az első és legfontosabb közös ügyünk, Tokaj-Hegyalja, 2002-ben világörökségi státuszt kapott történelmi kultúrtáj kategóriában, ami jelentős fordulat, rangos elismerés volt, egyúttal az országosnál odafigyelőbb építészeti előírásokat eredményezett. A szakmai értékmentő és értékteremtő szándék a mindennapokban sokszor elszakad az átlagos ízlésvilágtól, a gyakori igénytelenségtől, a felgyorsult építőkedvtől. Az itt lakók miért idegenkednek attól a kitüntetett védett szereptől, amibe kerültek?
– Szerintem a védettségi kezdeményezés jó, mert kulturálisan és történelmileg értékes, gazdag régióról van szó. Azonban a mindennapi kezelése bonyolult folyamat, amit az állam próbál megoldani rendelkezésekkel, fejlesztési tanáccsal, tervtanáccsal. A világörökség értéke akkor kezdene el emberivé, élhetővé válni, hogyha az emberek belekapcsolódnának, mondjuk a civil szervezetek lélekkel-szívvel, vagy egyházi szervezetek, vagy az önkormányzatok. Hiába van központi szabályozás Tokaj-Hegyaljánál, az nem fog kulturális értelemben működni, hogyha nincsenek leosztva a szerepek a hétköznapi szintig, egészen le a sárig, a „dudva és muhar” szintjéig.
Mi kellene még, hogy működjön? Egyrészt nagyon egyszerű és érthető törvényi szabályozás, érthetőbb a mostaninál, valamint ösztönző programok. A Tervtanács jól működik az elkötelezett, Hegyalját szerető tagokkal, akik szakmailag is magas színvonalon állnak, rávezetik, sok esetben nevelik a tervezőket és építtetőket a helyi karakter értékére, fontosságára. Ám az sem működik teljesen, mert nincs ellenőrző, végrehajtó és nincs szankcionáló szerepe és nem tud támogatást adni. Amikor elkészül a ház, akkor lehet, hogy teljesen más lesz belőle, és szinte lehetetlen kijavíttatni, amit már elrontottak.
– Sajnos ilyen közegben élünk, kezdve az idegen alpesi tetőktől egészen a bitumenes és cserepes lemezekig. Várjuk, hogy majd felelős közösségként felnövünk a feladathoz?
– Nincs kitalálva az a rendszer, amelyben az értékekre nevelés, az odafigyelés, a szankcionálás és elsősorban a támogatás egyszerre működhetne. Se a hivatalos rész, a szabályozás nincs teljesen kitalálva, se az emberi része nincs végig gondolva, hogy kinek mi a szerepe és hogy lehet ezt betartani. Ki kellene nevelni újabb szakembereket, néha az is szerencsés, ha messziről jön valaki, mert akkor külső szemmel látja a helyzetet. Az biztos, hogy több ember és több idő kellene, amit nem lehet azonnal megoldani.
– Jogszabály szerint a Világörökségi Gondokságnak monitoring szerepe, feladata lenne.
– Támogatni ő sem akar, pedig a jó településképi, építészeti megoldásokat anyagilag kellene segíteni. A világörökségi státuszt sokan hátrányként élik meg, úgy, hogy neki ezt, meg azt az előírást be kell tartania. Holott ennek úgy kellene megjelennie, hogy az előíráshoz legyen támogatás, örömforrás legyen, hogyha valami szebb lesz, és még egy kevés pénzt is kap a megvalósításához. Az elmúlt 20 év alatt már lehetne érzékelhető eredménye a településképben az ilyen támogatási rendszernek, ahogy több településen láthatjuk, például Kisorosziban, Závodon vagy Torockón.
– Vajon mi lehet a módja annak, hogy beoltsuk az itt élőket, hogy együttműködjenek Tokaj-Hegyalja aranykori szépségével? Szerintem nem jut el hozzájuk az információ. Vajon nem lehet-e őket megszólítani közvetlenül, akár világörökségi napot szervezni, vándor programként mindig más és más településen? Miért ne lehetne? Mert az is furcsa, hogy ha jön 4 milliárd forint Tokaj-Hegyaljára, abból kettő Tokajban landol és csak a maradék kettő jut a többi 26 településre. Ez akkor úgy felbőszítette az embereket, hogy 2014 körül egyesek azon morfondíroztak, hogy hogyan kellene leválni a világörökségről.
– Az a baj, hogy minden településre kellene kétmilliárd és Tokajra tíz. Biztos, hogy a nevet adó városnak kell ennyi pénz első nekifutásra, tehát csak az a baj, hogy a többiek keveset kapnak. Annyira lepusztult szegény Tokaj-Hegyalja, hogy bármely külföldi idejön, akkor nem érti, mitől olyan híres.
Patrícius borház kép
– Nem volt direkt nagy pénzinjekció a területen, így olyan rejtett kincsek kerülnek elő Csipkerózsika-álomból, olyan épületek, amelyekben csoda történik. Amit például a Patrícius Borházból kihoztál, abból a leromlott állapotból, az egyrészt nem csak azt az épületet, meg azt a borászatot emelte meg, hanem a Szegi Várhegynek visszaadta az atmoszféráját, amit még a Tokaj-Hegyalja Albumban szépen rézkarccal megörökítettek. Visszabillen minden a helyére, ha nem csak a pénz diktál, ha tisztességes anyagokból, szép arányokkal, visszafogott színekkel, jó ízléssel, klasszikus formákkal épül meg egy ház.
A településképi vizsgálat, amióta a tervtanácsi véleményezésnél kötelező munkarész, önmagában segíti a tervezőknek megérteni az illeszkedési szempontjainkat, a harmóniára és egyensúlyra való törekvést. A Tervtanácsban többször találkoztunk azzal, hogy az a tervező, aki messzi földről jön közénk, előadja a tervét, amihez érdemi kritikával hozzászólunk és kérünk javításokat, sokszor úgy jön vissza, hogy köszöni a kritikát, örül, hogy a terve kimozdult beragadt állapotából, jobb lett.
– Igen. A másik lehetősége az, hogy a megbízójával szemben mi segíthetünk neki, hogy inkább építészet legyen a terv és kevésbé csak megbízói érdek.
– A Tervtanácsnak egyébként sokszor rossz híre van.
– Ha csinálsz valamit az életben, akkor sokszor rossz (vagy jó…) híred van.
– A legnehezebb az, amikor már előre megvették a barna mediterrán cserepet, vagy a cserepes lemezt, vagy a fém rácsos tartót és mindenképp azt akarják felrakni. Nehéz kimozdítani, rávenni, hogy adja tovább, és ne kezdjen neki egy építkezésnek úgy, hogy szakmai segítség nélkül bevásárol. Tehát az anyaghasználat és a színhasználat, sokszor ez a két nagyon durva hiba, ami tájsebet szül.
– Meg a tömegforma. Ugyan fásítással nagyon sok hibát el lehetne rejteni. Ha nincs fa, akkor meg jön a sok klíma tovább csúfítani a házakat…
– Alapszabály volt a Településképi Arculati Kézikönyveknél, a TAK-oknál, hogy a jó példák minél kevésbé tagoltak legyenek, tehát minél nyugodtabb legyen az épület, lomha, nyújtózkodó, hegyaljai karakterű tömegek szülessenek. A főépítészek ahogy gazdái a területnek, erről az egységes minőség jegyében egy beszélgető műhelymunka elindulhatna? Nagyon jó lenne.
– Fontos lenne. Valamikor a ’90-es évek elején, még mielőtt bármilyen Tervtanács, vagy szervezett összejövetel lett volna, összehívtam félévente a főépítészeket, Bodonyi Csabát, Olajos Csabát, Rudolf Mihályt és másokat. Hatan-nyolcan Szerencsen különböző dolgokról egyeztettünk és beszélgettünk arról, hogyan kellene a főépítészséget csinálni. Ezek az emberek kerültek azután a Tervtanácsba. Nagyon sok település van, ahol nincs szabályozási terv, de ha van egy jó főépítész és egy jó tervtanács, akkor az illeszkedés alapján minden egyes telket egyedileg meg tudunk vizsgálni és támogatni, segíteni az embereket. Ahol egy kialakult beépítés van, történelmi településszövet, ott csak telkenként vizsgálva lehet a helyhez illeszkedő épületet létrehozni, és így a városképhez és a funkcióhoz tudjuk igazítani a paramétereket. A főépítész személye hitelesíti, hogy ezt így fenn lehet tartani, mert szakmailag odafigyel. Tokaj-Hegyalján most jó a helyzet, mert a tervtanácsi tagok, meg az állami főépítész is a borvidékért dolgozik.
Fiatalok
Salamin Ferencnek 1989-től 15 éven át a Makovecz Vándoriskola titkáraként az volt a fő feladata, hogy a fiatalokat vezesse, programokat szervezzen, vidéki utakon kísérje őket. Családot alapítva átadta ezt az irányító feladatot, bár irodájában évről-évre fogad friss diplomás építészeket féléves gyakorlatra. A kiviteli részletrajzok szerkesztésétől kezdve a tervezői művezetéseken át a főépítészi munkáig egyaránt megmutatja a szakmai helytállás színtereit, megtanítja a felmérési manuáléktól a tárgyalási készségig terjedő építészi tevékenységet.
– A Vándoriskolába mostanában kevesebben jelentkeznek. Nem találnak rá a fiatalok, nem motiválja őket, hogy ezt válasszák? A mestereknek, vagy a végzett vándoroknak lenne szükséges jobban megmutatni magukat? Be kellene keverednünk az építészoktatásba? Vagy a mostani érdektelenség miatt várni kell, a búvópatak egyszer úgyis feltörik újra és majd csak akkor lesz dolgunk?
– Szerintem ez mind egyszerre. Próbálom a nagy építész mestereket végigjárni a fiatal vándorépítészekkel, de egyrészt sok húzó ember kiesett és a helyzet is átalakult. A ’90-es években volt egy szellemi felszabadulás, hogy akkor most lehet mindent csinálni, és nyitottá vált a világ, és még a 2000-es években is sokan jöttek tanulni hozzánk. Közben azonban az egyetemek átalakultak, szinte mindegyik hasonló stílust tanít, egysíkúan szinte csak a „kortárs” építészeti irányzat, ami a hallgatói terveket jellemzi.
– Amikor egyetemista voltam, akkor az volt a sablonszerű jó megoldás, hogy a lapostetőt díjazták, hozzá végigfutó tornácot nagy üvegablakokkal, kétszint magas fehér oszlopokkal. Sokan ezt is rajzolták az ötösért. Makovecz Imre neve el sem hangozhatott. Egyetlen külsős óraadó, Kapy Jenő tanár úr volt, aki beszélt nekünk minden fajsúlyos irányzatról, többek között bemutatta Makovecz Imre iskoláját, szakmai szemléletét.
– Úgy érzem, ma az építészoktatásból hiányzik a széleslátókörűség, a többféle irányzat megmutatása és gyakorlása. Így nem szerepel az organikus vagy a regionalista építészeti irányzat sem, és ezért a hallgatók nem is tudnak róla. Amikor eljön a Vándoriskolába egy értelmes fiatal, valahogy idekeveredik, akkor megdöbben, hogy ez a szerves építészet is létezik, és milyen izgalmas gondolatokat közvetít, milyen nyitottságot ad.
– És azonnal beoltódik…
– Igen, az értelmesebbje mindenképpen. Egyetértek azzal, hogy sokféle akciót kellene csinálni, például többen tanítanak már gyerekeknek is környezetkultúrát, építészetet. A művészettel nevelés mostanában nagyon fontos és aktuális téma és szerintem ebbe több építészt, művészt kellene bevonni. Egyébként egyre nehezebb rávenni az embereket, hogy elkezdjenek gondolkodni és dolgozni. Annyira könnyen beleütik a telefonba és lejön az információ, hogy akkor már mindent tudnak. Ez egyre nehezebb, de ettől függetlenül szerintem próbálkozni kell vele, ez a dolgunk, néhányan csak meghallják a hangunk… Erhardt Gáborral közösen mi az építészetbe ástuk bele magunkat, csináltunk egy Tokaj, a borvidék építészete című könyvet, meg egy honlapot is készítettünk (tokajepiteszet.hu), amely végtelenségig tölthető azzal az építészeti emlékanyaggal, ami Hegyalján van, és ami nagyon értékes. Ehhez is ember kell, meg idő, de leginkább ember.
– Szeretnék munkatársatok lenni ebben, mert ez fontos.
– Meg kellene találni azokat az embereket, akiket be lehet ilyen tevékenységekbe vonni. Egy csapat, tíz-tizenöt ember szükséges hozzá, aki hajlandó ezekben részt venni, és lehetne például gimnazistákat tanítani építészetre, Hegyalja környezetkultúrájának megértésére, szeretetére.
Kép?
– Amikor a Vándoriskolában foglalkoztál velünk, tanítványként, vagy akár csoportban, mindig igyekeztél egyrészt talányosan fogalmazni, nehogy azt egy kötelező megoldási kódnak érzékeljük, másrészt próbáltad nyitogatni a szabadságfokot bennünk, hogy induljon már be az a gépezet, a fantáziánk. Motiválni igyekeztél, abból a mély, beragadt állapotból támogatólag kilendíteni bennünket.
– Az ember belső erőit kell felszabadítani, amelyek a mai iskolai oktatás révén nagyon egyoldalúvá váltak, és egy irányba hatnak, megkötik a gondolkodást. A saját gyerekeimen is érzem, hogy nehéz őket kizökkenteni abból, amit tanultak. Ez egész odáig megy, hogy mondjuk van-e a homeopátiás gyógymódnak, bogyónak hatása. Amikor az újságban megjelenik olyan cikk, hogy ez csak humbug, mert nincs benne anyag, akkor hogyan hat? Azt mondják, az biztos csak placebo. Jó, de egy néhány hónapos gyereknél nincs olyan, hogy placebo hatás – és náluk is hat. És nálunk felnőtteknél is hat. Csakhogy a gyógyszerlobbi, meg az orvoslobbi azt az irányzatot képviseli – és cikkeket jelentet meg évente –, hogy „annak nincs hatása”. Az oktatási rendszer annyira leszűkíti a látókört, hogy még nálunk a családban is beszélgetések folynak erről, és nem biztos, hogy hisznek nekem a gyerekeim. Hosszú folyamat, míg a megrögzött dolgoktól eljut az ember oda, hogy elkezd gondolkodni és utánanézni mindennek. Sajnos nem járhat mindenki Waldorf-iskolába, a többi iskolát kellene nyitottabbá tenni.
– Van, aki a Waldorf-középiskolát elvégezte és nem is vágyik arra, hogy továbbtanuljon, hanem képes visszafordulni azokhoz a hagyományos szakmákhoz és egy természethez közelibb látásmódhoz, amire valójában, be kell lássuk, nagyon is szükség lenne, hogy ne mindenki sokdiplomás nagyvárosi főtudor legyen…
– Ez általános probléma Magyarországon, ez a központosítás, akár az, hogy az emberek beköltöznek Miskolcra meg Budapestre, és elköltöznek például a borvidékről, és evvel együtt létrejön egy szellemi elfordulás is a vidéktől. Azt mondják, hogy lakhatási problémák vannak, de hát üresen állnak a házak a falvakban, azaz nem lakhatási probléma van, hanem életszervezési, szociális és gazdasági probléma, ami már az ’50-es évek központosításával, a vidék elsorvasztásával elkezdődött. Makovecz is sokat írt erről, hogy a VÁTI-ban (a Városépítési Tervező Intézetben) kidolgozták a 60-as években, hogy melyek lesznek az elsorvadó falvak és területek az országban, és melyeket kell fejleszteni. Ennek a hatása ma egyre erősebb, és én úgy tapasztalom, hogy többségében az igazán aktív, a valamit akaró, gondolkodó emberek mennek el, vagy nem jönnek vissza egyetem után. Azt mesélik a helyiek, hogy nem találnak mosolygó, jókedvű kiszolgáló lányt a kávézóba, jó séfet a bisztróba, megbízható embert a szőlőbe. Már szüretelő gép beszerzésén gondolkodnak, ami jól mutatja az életünk átalakulását, elgépiesedését.
– A földhöz egyre kevesebben akarnak visszatérni, mert meg kell hajolni hozzá.
– Nekem persze könnyű azt mondani, hogy maradj a faluban és kapálj, mert én se csináltam sose.
– Eltűnnek a fiatalok, és közben meg van feladat helyben rengeteg. Amikor elmegy, Nyugat-Európában többnyire olyan munkát vállal el, amit Magyarországon nem csinálna, csak kétszer-háromszor-tízszer annyit kap érte és beleáll, és lassan elfelejti, hogy vissza ígért jönni. Mert régen úgy járt egy fiatal Nyugat-Európába tanulni pár évre, hogy hozta haza azt a tudást és visszaoltotta itt helyben. Tényleg úgy tudott visszajönni, hogy be tudott illeszkedni, többletet adott a közösség javára.
– Néhány éve beléptem egy helyi borász egyesületbe, mint tag, mert úgy gondolom, hogy a Tokaj-hegyaljai társadalomban a borász az értelmiség krémje, akiknek víziója és nemzetközi kitekintése is van. Ők nem tudnak és nem akarnak elmenni, mert itt a szőlő. Tanulás után visszatelepülnek, vagy épp ideköltöznek más vidékekről. Erős elhatározás, a régióhoz kötöttség munkálkodik bennük.
– Észrevetted, hogy az egyetemen a lányok aránya megfordult? Amikor a Vándoriskolába mentem, vagy az egyetemre felvételizni, maximum 30 százalékos volt a lányok aránya és most 70-30 arányban fordítva van. Az építőipar tele van férfiakkal és egy tervező nő, ha kimegy egy építkezésre, lesöprik, tehát nem is hallják meg, amit mond. Valójában hova tűntek a fiúk? Mit csinálnak? Hogyan lehetne Őket megszólítani?
– Elmentek például az informatikába szerintem. Nem tudom, nehéz ügy ez, mert ha az ember azt mondja, hogy az építészet nem igazán női szakma, akkor leszólják, hogy most emancipáció van, és ne mondjak ilyeneket. Kivételek, nagyszerű építész hölgyek persze mindig vannak és lesznek.
– Érzem a bőrömön, hogy nem nőnek való. Újra gondolva biztos valami belsőépítész, vagy egyéb kézműves irányba mennék tovább.
– Amit egyébként csinálsz is, mármint a belsőépítészetet. Szerintem túlpörgette kicsit a szebbik nem ezt az emancipációt. Ez az én személyes tapasztalatom. Ugyanis át akart venni olyan férfias szerepeket, amelyekkel együtt részben elvesztette a nőies szerepeket és a nőiességét, ami anakronizmus, merthogy a testalkata és a szellemi alkata a nőiességre teszi alkalmassá. Ha ezt elveszíti, akkor ebben ez ellentmondásban boldogtalan élet kerekedhet ki a legvégére. Másrészt pedig kényszerűségből vagy ösztönből részben megtartotta a női szerepeket is: anyaság, befogadás, otthon melege, érzékenység. Túl sok a kettő együtt, ami belső skizofréniát is okozhat, mert akkor az egyik órában férfias és meg akarja mondani, hogy mi legyen, a másik órában meg nőies, és arra vágyik, hogy valaki vigyázzon rá és megölelje.
– …és biztonságot kapjon, igen.
– Bizonyos dolgokban nagyon is kellett az úgynevezett emancipáció hosszú folyamata. Mégis, sokkal fontosabb, hogy mindenki a saját belső értékei, ösztönei felé haladjon. Szerintem az a nagy félreértés, hogy ha marketinggel felpörgetik azt, hogy karriert kell építened és vezetőnek kell lenned, és férfias értelemben kell önmegvalósítónak lenned, akkor ezt a nők egy része elhiszi. Holott önmegvalósítás a nőies princípiumban is lehetséges, sőt, ott kellene lennie, ha az belülről jön.
– A nő valójában valószínűleg kompenzál, illetve azt élte meg gyerekkorában, hogy az iskolában ugyanúgy tud teljesíteni és szerepelni, sőt még jobban visszamondja azt a…
– Közben nem tud varrni és hogyha leszakad egy zsebnyi varrás, akkor már el kell vinni a nadrágot a szabóhoz…
– Régen az alapfelállás: a férfi adta a kubatúrát, megépítette a házat és a nő azt, mint egy fészket belakta, felöltöztette, kibélelte a szeretetével, meg egyáltalán úgy mindennel. Pont jó lenne a szereposztás ilyen szempontból, ha a belsőépítész, a kertész lenne a nő, belakná a teret, a férfiak által elképzelt, megvalósított tereket.
Az „építés drámája”
Makovecz Imre használta ezt a kifejezést. A tervezés kezdetétől a hatósági engedélyeztetésen át a kivitelezés befejezéséig ez egy erőpróba, igazi hullámvasút rengeteg döntési helyzettel, megpróbáltatással, együttműködési kényszerrel – mindenképp csapatjátékra van szükség. Legelőször van egy építész és a megbízó(k) közötti egymásra találás. Ideális esetben megbízás zajlik, tehát az építészt azért kérik fel, mert bizalmi helyzet jön létre. A megbízó megmutatja a konkrét épületet, vagy üres telket, elmondja, hogy mire van szüksége és átengedi a feladatot az építésznek, aki a helyszíni ihlet alapján egy gondolati szálat kézi rajzzal elindítva megálmodja a vázlattervet, amit miután elfogad a megbízó, meg lehet mutatni a Tervtanácsnak jóváhagyásra és a végén születik ebből egy olyan engedélyezési terv, ami már csak apróságokban módosul.
– Van azután egy pont, amikor az engedélyeztetés végén egy kivitelező, legalább egy, bekapcsolódik a folyamatba és akkor következik egy elég konfrontatív rész, hogy Őt is be kell vonni, rá kell hangolni, hogy ez a feladat, ezt kérjük szépen megcsinálni. Ezt a csapatmunkát hogy éled meg? Hány ponton gondolod, hogy fontos a jelenléted?
– Az egyik legfontosabb az, hogy a megbízó ne csak kapja az építészt, hanem ő válassza ki, mert az már feltételez egy későbbi közös gondolkodást. Amióta kötelező a kisebb beruházások kivitelezését is közbeszerzéssel megversenyeztetni, nekem majdnem minden középületemet elrontják. Tapasztalatom szerint a nyílt közbeszerzésen a legolcsóbb nyer, aki a legrosszabb építő szokott lenni. Amikor még három ajánlat alapján lehetett választani, akkor ismerték és tudták, hogy milyen a munkája, vagy hogy kivel tudnak tárgyalni, ráhatni. A közbeszerzéses ügy álságos dolog, ami legtöbbször rosszat szül, mert a legolcsóbb nyer. És mivel nagyon lemegy az árral és nem tudja belőle megcsinálni, már előre számol azzal, hogy mit fog lecsalni a feladatból. Rossz erkölcsi hozzáállás jellemzi ezt a helyzetet, amiből nehéz jót kihozni.
– Régen a tisztességes, hiteles mestermunka volt a belépő, mára maga a kézműves tudás is eltűnik, sőt lassan nem találsz kőművest, aki szívesen vakolna. Ráadásul a szakipar a végén nagyon sokat tud öltöztetni vagy ártani…
– Rettenetesen el tudják rontani, ha nem értenek hozzá, vagy ha nem akarják igényesen megépíteni. Pedig mindenképpen fontos, hogy a kézi munka megjelenjen, akár egy épületen, akár egy városban. A nyílászárók, a rácsok, a kapuk és a kőfaragás, egy-egy részlet fel tudja dobni az egyébként olcsó anyagokból épülő, vagy normál, átlagos anyagokból épülő házat, és az ácsmunka, a látszó tetőszerkezet nagyon sokat számít, mindezek felértékelődnek.
A legfontosabb az, hogy a megbízó, az építtető válasszon építészt, tehát nézze meg a többi tervezőt, beszéljen több építésszel és úgy válasszon, ne pedig közbeszerzésen kapjon egy ismeretlen embert. Másrészt állandóan ott kell lenni az építésznek a kivitelezésen, hetente egyszer, vagy többször is. Ott kellene lenni legalább egy nappal a kényes munkák, például a betonozás előtt.
– De a kivitelezőt, vagy a mestert, azt tudod motiválni? Személyes kapcsolattal?
– Nagyobb cégnél, személytelenebb viszonynál kevésbé. Ám néha még működik, ahogy régen általános volt, hogy ha az ácsok, a kőművesek, bádogosok, asztalosok látják, hogy az életem múlik azon, hogyan építik meg a házat, és érzik, hogy partnernek, embernek tekintem őket, akkor nagyon jó kapcsolatba, szinte baráti viszonyba lehet kerülni velük és olyat is megcsinálnak az építésznek, amit a főnöknek nem is kell tudnia. Ha érzik a figyelmet, az érdeklődést, a mesterek, a melósok is szívből, szakmai büszkeségből fognak építkezni és később elmondják az unokájuknak: „Látod fiacskám, ezt én építettem a mérnök úrral.” Hogyha jó a művezető, vagy ha csak nem akadályozza a közvetlen kapcsolatot, akkor ez működik. Ma már sokszor úgy kell odamenni a mesterekhez, hogy a főnökök ne tudjanak róla, akkor talán tudsz beszélni velük.
– Mert milyen könnyű, amikor már másodszorra, harmadszorra találkozol ugyanazzal a kivitelező csapattal, akkor már tudja, hogy amit Te kérsz, bármennyire eltér a megszokottól, annak jó oka van. Rád meri bízni magát a munkás, mert rájön, hogy tíz lépéssel előrébb vagy fejben. Tudja, hogy ha Te mondasz valamit, annak akkor és ott tényleg van értelme. A végén még büszke is lesz arra, hogy ebben a munkában segített, ott a verítéke…
– A magyar mesterek nagyon kreatívak, sok térbeli problémát átlátnak és meg tudnak oldani. Most például van egy ács, akivel már a harmadik épületen dolgozunk együtt, egy nagyon jó ács. Vele szót lehet érteni bármiben, és ha a cég vezetője nincs ott, az a legjobb.
– Emlékszel, hogy Makovecz Imre hogyan tudta ezt kezelni? Neki olyan tekintélye volt, hogy nem volt visszabeszélés. Sokszor egész rövid hozzászólással helyére billentette a helyzetet akár a tervezési, akár a kivitelezési fázisban, visszament a valós gyökérproblémára.
– Igen, meg rengeteg partizánakciót csinált mindig a háttérben, mindenkivel összefogott, és mindenkihez elment az épület érdekében.
– Odament a mesterekkel megbeszélni a dolgot, mikor nem volt ott a főnök?
– A mesterekkel, a párttitkárral, a pappal, mindenkivel tárgyalt. Emlékszem, és amiket elmesélt, azokból is az jön le, hogy Ő a háttérben mindent – akár fű alatt is – megpróbált segíteni, előre vinni az épület, a megbízó és a település érdekében. Ő olyan konspirációs helyzetben nőtt föl, amikor nem lehetett nyíltan harcolni, hanem mindenkit rá kellett venni, akár az ördögöt is egy pálinkázással, vagy egy beszélgetéssel, hogy haladjon az épület ügye.
– A támogatási rendszerek szintén adnak felesleges akadályokat. Azzal megbarátkoztál, hogy a pályázati kiírásokra attrakció címkével kell beadni minél látványosabb terveket, azaz turisztikailag kérik tőlünk a házakat minél feltűnőbbre, „nagyobbra fújni…”?
– Igen, néha messziről kitalált ostobaságokra kell pályázni, nem pedig arra, amire tényleg szükség van. Az, hogy felújítasz egy épületet, ami nem fog elpusztulni és a település rendezettebb lesz, az nem pályázati cél. Az a pályázati cél, hogyha benne valami attrakció történik, amit egyébként, például a látogatószámot, sose tudnak teljesíteni. Azok, akik ezeket kitalálják, sokszor nem ismerik a valóságot, az életet. Hegyalján a sok „Borok Háza”, meg „Látogatóközpont” épületet valamilyen jobban működő más funkcióval töltenek be. Szerencsére azonban kicsit változik ez a szemlélet, és pozitívan tekintem az önkormányzatoknak ezt a fajta kreativitását, hogy mindent elkövetnek azért, hogy pályázati pénz érkezzen a településre. Szükséges volna egy turisztikai stratégia Hegyalján, ami összefogja a településeket, és amelyikhez mindegyik csatlakozik. Valós összefogás volna indokolt a turizmusban, a gazdaságban és a fejlesztésekben, és persze közös stratégia. Ahogy az építészetben is erre lenne szükség, az állami és civil szervezetek, az önkormányzatok és a polgárok valós összefogására, a közös nevezőre.