„Szépséges jel pajzsodon” címmel reprezentatív szakkönyv látott napvilágot 2022-ben Miskolcon, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye, valamint a történeti Abaúj-Torna, Borsod, Gömör-Kishont és Zemplén vármegyék települési pecsétjeinek és címereinek ábráival és szöveges leírásaival. A kötetet szerkesztette, a rajzokat és a címerleírásokat Kovács Zsolt készítette. Az alábbiakban az általa jegyzett, a mű 8–13. oldalain olvasható bevezető írásokat közöljük. Lapszámunk illusztrációit – a Kovács Zsolt által tervezett települési címereket – ugyancsak e kötetből vettük át. Bár a közreadott szövegben a szerző sok tekintetben megvilágítja munkájának előzményeit és mozgatórugóit, indokoltnak tartjuk személyének részletesebb bemutatását.
Kovács Zsolt általános iskolai tanár, képzőművész, szerkesztő, politikus Miskolcon született, 1968. április 23-án. A Zalka Máté Gépipari Műszaki Szakközépiskolában tett érettségi után Sárospatakra került, ahol a Comenius Tanítóképző Főiskolán, rajz szakkollégistaként, 1989-ben általános iskolai tanítói oklevelét szerezett. Ongán az általános iskolában rajzot és történelmet tanított, közben rendszeresen továbbképezte magát: az egri tanárképző főiskolán rajz szakos tanári diplomát szerzett, majd egymás után elvégezte a Magyar Iparművészeti Főiskola vizuális kommunikáció, környezetkultúra, múzeumpedagógia és iskolai környezetkultúra posztgraduális képzéseit. Bekapcsolódott a helyi képviselőtestület és több civil szervezet munkájába, helyi és megyei sajtóorgánumok munkatársa, szerkesztője lett, utóbb az ongai művelődési ház művelődésszervező-igazgatója. Emellett helytörténeti kutatásokat folytatott, amelynek eredményeit folyamatosan publikálta; könyveket, szobrokat, emléktáblákat tervezett; a megye számos településének címerét elkészítette. Az ezredforduló óta szakpolitikusként dolgozik: előbb regionális ifjúsági, illetve felnőttképzési vezető, később a megyei önkormányzat elnöki, illetve a miskolci önkormányzat polgármesteri kabinetjeinek tisztségviselője, kormányfőtanácsos. Évek óta szerepet vállal a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség munkájában, jelenleg a párt észak-magyarországi regionális igazgatója. 2022 óta országgyűlési képviselő, a parlament kulturális, valamint mezőgazdasági bizottságának tagja. Szakmai munkásságát 2015-ben Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el. Végül megemlítjük, hogy ugyancsak az ő szerkesztésében jelent meg Miskolcon 2022-ben a „Nemesi címereslevelek Borsod vármegye levéltárából” című kötet (összeállította: Bodnár Tamás, Kiss József és Tóth Péter; kiadja a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat és a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára). (a szerk.)
Rövid címertan
A címerek olyan pajzsra helyezett, mértani formákból és stilizált képekből meghatározott szabályok szerint megszerkesztett, örökölhető vagy tartós használatú színes jelvények, amelyek tulajdonosaik – természetes és jogi személyek – azonosítására szolgálnak.
A címerek a 12. században Nyugat-Európában alakultak ki és a lovagi fegyverzet fő elemeit jelenítik meg. Ennek megfelelően részeik: 1. a címerpajzs, 2. a sisak a sisaktakaróval, 3. a sisakdísz, 4. a külső díszek (pajzstartó, rangjelző korona, címerpalást, címersátor, jelmondat vagy csatakiáltás). Ezen elemek közül a címer fő része a pajzs a díszített sisakkal, a többi kiegészítő elem. A sisakdísz leggyakrabban a címerpajzs ábráját ismétli, eredetéből következően azonban nem mindig stilizált formában.
A címerpajzs alakja az élő heraldika korában a valóban használt pajzsformákat utánozta, míg a hanyatló heraldika időszakában egyre inkább dekoratív elemmé vált. A leggyakoribb pajzsformák a háromszögletű, a csücskös talpú, a kerektalpú vagy doborpajzs, a tárcsapajzs, a hegyes talpú, az ovális, a kerek vagy tatárpajzs, a lófőpajzs, a rutapajzs. Ez utóbbit elsősorban a nők használták. A pajzs állása lehet egyenes vagy döntött. A pajzsok egymás mellé rendelhetők, illetve egy pajzson több címer egyesíthető.
A sisak lehet zárt (csupor-, csöbör- és csőrsisak), illetve nyitott (rostélyos vagy tornasisak). Elengedhetetlen része a sisaktakaró, amelyet sisakkorona vagy tekercs kapcsol a sisakhoz. A sisakdísz legtöbbször, de nem minden esetben azonos a pajzson látható címerképpel vagy annak részletével. Ha a pajzson látható kép mesteralak, akkor azt segéd-sisakdíszen (sasszárny, bölényszarv stb.) ábrázolják. Szemben a pajzson látható stilizált képpel, a sisakdísz általában plasztikusan ábrázolt. A címertartók közül leggyakoribbak az emberalakok, a képzelt és valódi állatok, illetve a növények.
A heraldikai mázak két csoportra oszthatók: fémekre és színekre. A heraldika két fémet használ: az aranyat és ezüstöt, amelyeket a sárga és fehér szín helyettesítheti. A korai heraldika négy színt használt: ezek a vörös, a kék, a zöld és a fekete, amelyekhez a hanyatló heraldika korában a barna, a bíbor és a narancs járult, illetve bizonyos címerképeket természetes színeikben alkalmaztak. A felsorolt színek és fémek grafikai jelzéssel is ábrázolhatók. A címer borításai közé tartoznak a prémek (pl. hermelin – ellenhermelin, evet (mókus) – ellenevet) is, ezek azonban a magyar heraldikai gyakorlatban igen ritkán fordulnak elő. A heraldika színszabályai szerint egyazon címerben egy színnek csak egy árnyalata használható. Ugyanilyen fontos szabály, hogy színre szín, vagy fémre fém nem kerülhet. Az élő heraldika korában a címerképeket természetes színük helyett az ahhoz legközelebb álló heraldikai színnel ábrázolták. A címerábrák két csoportra oszthatók: mesteralakokra és címerképekre. A mesteralakok a címerpajzsnak a mértani vonalakkal történő, szabályos felosztása során jönnek létre. Az osztóvonal – egyebek mellett – lehet egyenes, hullámos, fodros, felhős, fogas, lépcsős, ormós, mankós.
A pajzs vízszintes vonallal való osztása a vágás, függőleges vonallal való osztása a hasítás, haránt vonallal való osztása a harántosztás (régies nevén a szelés). Páros számú vonallal való vágás esetén pólyák, hasítás esetén cölöpök, szelés esetén harántpólyák jönnek létre, amennyiben a pajzson két máz váltakozik. A pólya és cölöp akkor lebegő helyzetű, ha nem érinti a pajzs széleit; ha csak egyik vége érinti a pajzs szélét, akkor az ellenkező irányba mutató. A pólya és cölöp lehet kockákból összerakott, lékelt, mesteralakokkal vagy címerképekkel megrakott, szétvágott, széttolt vagy megtört. A pajzs osztóvonalai lehetnek nem párhuzamosak is; az ilyen módon létrejött pajzsok közül legfontosabb a negyedelt, a gerezdelt, a rámás pajzs. Ugyancsak a pajzs ilyetén való osztása a gallérozás, a süvegezés, az ékkel való osztás. Nem párhuzamos vonalakkal létrehozott mesteralak a szarufa, a ruta, a telek, az ágas, a villa. Kör alakú mesteralak a bizánci (amely mindig fém) és a lepényes (amely mindig szín).
Különleges címerábra a kereszt, mivel mesteralaknak és címerképnek egyaránt felfogható: ha szárai érintik a címerpajzs széleit, akkor az előbbiek, ha nem érintik, az utóbbiak közé szokás sorolni. A szárak helyzete, száma, aránya, vége alapján számtalan fajtáját különböztetjük meg: Szent András-, Szent György-, Szent Jakab-, Szent Lázár-, Szent Antal-kereszt, latin, görög és orosz kereszt, kettős- vagy lotharingiai kereszt, horgas, nyilas, horgonyvégű, mankós, keresztvégű kereszt, máltai, pápai, Toulouse-i, jeruzsálemi, villás kereszt – és még folytathatnánk.
A címerképeket három nagy csoportra szokás osztani: 1) valóságos és képzeletbeli élőlények; 2) természeti képződmények; 3) ember alkotta tárgyak. Ami az élőlényeket illeti, gyakoriak az emberek vagy az emberi testrészek ábrázolásai. Kezdetektől szívesen emeltek címerbe szenteket, fegyveres vagy különféle foglalkozású férfiakat. Főleg a magyar címertani gyakorlatban népszerű a lovas ábrázolás. Sokszor találkozunk testrészekkel: legtöbbször karral, amely valamit – szablyát, más fegyvert, szőlőfürtöt, búzaszálakat – tart. Az emberalakok ábrázolásánál fontos szabály, hogy az síkban történjék. Ha az alak deréktól felfelé látható, növekvőnek, ha csak az egyik fele látható, előtűnőnek nevezzük. A négylábú állatok csaknem mindegyike lehet címerkép, leggyakoribb azonban az oroszlán (innét a mondás, amely szerint, akinek nincsen címere, az oroszlánt visel). Az állatok lehetnek ágaskodó, lépő, fekvő, ugró és más helyzetűek. Ábrázolásuk nagymértékben stilizált. Sok állat ábrázolása sajátos szabályokat követ: így például a leopárd szembe néző oroszlán, a tigris csak tükörrel ábrázolható, a heraldikai párduc szarvakat visel és lángot fúj. A szárnyas állatok közül legnépszerűbb a sas, amelynek ábrázolása – az oroszlánéhoz hasonlóan – szintén rendkívül stilizált. A madarak egy részének az ábrázolása ugyancsak kötött: a daru egyik lábában mindig követ tart, a pelikán úgy jelenik meg, hogy fiókáit a vérével táplálja, a strucc általában lópatkót tart a csőrében. Halak, rovarok, kagylók, csúszómászók ugyancsak gyakori címerképek. A képzeletbeli lények közül leggyakoribbak az egyszarvúak, a griffek, a főnix, az összetett lények (sellő, haltestű kutya, sasember), a sárkány, a baziliszkusz, a pegazus, a szárnyas bika.
A növények közül a heraldikai rózsa és liliom ábrázolása a leginkább stilizált, jóllehet ábrázolhatók természetes formában is. A fák ábrázolására jellemző, hogy leveleik, terméseik aránytalanul nagy méretűek. Gyakran tűnik fel címereken a szőlőfürt, a szőlőtőke, a búzaszál és a búzakéve. Az égitestek közül a nap, a hold (vagy holdarc), az üstökös, a csillagok gyakori címerképek magukban és más címerábrákkal; a csillagok legtöbbször hatsugarúak. Hegyek, halmok, sziklák a magyar heraldikában gyakran a címerkép alátámasztására szolgálnak.
Az ember alkotta tárgyak csaknem mindegyike felbukkan címerképként. Leggyakoribbak a fegyverek (hiszen a címert a viselők többsége vitézségért nyerte adományul), a mesterségekhez tartozó eszközök (különösen a céhek esetében), használati tárgyak, mezőgazdasági eszközök, írással kapcsolatos tárgyak (főleg az egyetemek és értelmiségi foglalkozást űzők esetében).
A színeknek, mesteralakoknak és címereknek eredetileg nem volt semmiféle jelentése, a hasonlóság, a hagyomány és a használat azonban később tulajdonított ilyet nekik. Így például a pólyát a folyóval szokás azonosítani, míg a pelikán, a bárány és olykor az egyszarvú Krisztus-szimbólum lett. A mázak közül az aranyat már az élő heraldika korában nemesebbnek tartották a többinél. Mivel a címerszerzések nagy mértékben összefüggenek a katonai vitézséggel, ezért a lovagi és nemesi címerek természetes módon a hadakozás köréből veszik ábráikat. Hasonlóképpen jár el a kommunális heraldika is: a céhek szerszámokat vettek fel címereikbe, míg a városok a városfal ábrázolásával mutatták be kiváltságos helyzetüket, az egyetemek pedig a tudományra utaltak címereikkel. A városi heraldikában igen elterjedt a védőszentek ábrázolása. A mezővárosok és községek pecsétjeiken – amelyek ábrája a címerekéhez hasonló funkciót töltött be –, szívesen ábrázoltak a megélhetésükre utaló eszközöket és termékeket. Gyakran találkozunk úgynevezett beszélő címerekkel, amelyeknek ábrája közvetlenül a viselő nevére utal.
Bár a címerek kezdetben a fegyverzeten jelentek meg, az idők során funkciójuk megváltozott és egyre inkább díszként szolgáltak. Ennek megfelelően az úgynevezett címerhordozókon tűnnek fel: zászlókon, pecséteken, érméken, épületeken, műtárgyakon, ruházaton, amelyek ezáltal a címertan fontos forrásai lehetnek.
A címertervezés alapelvei
Az utóbbi esztendőkben – több évtizedes tiltás után – örvendetes módon megnövekedett az igény arra, hogy az egyes települések polgárai azzal is kifejezzék a valódi közösséggé válásuk szándékát, összetartozásukat, hogy településük számára címert választanak. A címer ugyanis kiválóan alkalmas erre a célra, emellett arra is, hogy jelezze: az illető település lakói vállalják a múltat, hiszen a címer történeti műfaj, és bíznak a jövőben, hiszen a címer soha nem a pillanatnak, hanem mintegy az örökkévalóságnak készül. A címer tehát olyan jelkép, amelyet a közösség választ önmaga számára és kifejezésére: a tervezőnek így az a feladata, hogy alapos kutatásainak eredményeképpen olyan címert ajánljon, amely a közösség számára vállalható. Ennek érdekében foglaljuk össze azokat az alapelveket, amelyek a címert megfelelővé, tehát választhatóvá teszik: 1) A címer a heraldika szigorú szabályai szerint szerkesztett kép, s e szabályok az európai tradícióktól némileg eltérő magyarországi hagyományoknak megfelelően kis mértékben lazíthatók, de soha nem hagyhatók figyelmen kívül. 2) A címernek mindig egyszerűnek kell lennie, hiszen a heraldika régi tanácsa, hogy „az viseli a legtöbbet, aki a legkevesebbet viseli.” 3) A címernek réginek kell lennie vagy a régmúltat kell felelevenítenie, hiszen ugyancsak általános heraldikai szabály, hogy „mennél régebbi, annál értékesebb.” Ezt a szabályt különösen időszerűvé teszi a közelmúlt tapasztalata, amikor valamennyien láttuk, hogyan váltak az új jelképek előbb tartalmatlanná, s azután hogyan tűntek el az életünkből szinte véglegesen (lásd az ún. szocialista városcímereket). 4) A címer legfontosabb funkciója a megkülönböztetés: elvileg sem létezhet két, egymással teljesen azonos címer, hiszen ilyen esetben éppen az alapfunkció nem teljesülne. 5) A települések címerének tartalmi szempontból is követniük kell a hazai és az európai hagyományokat, hiszen ezzel fejezhető ki, hogy közös szellemi örökség részesei vagyunk.
Az elmondottak figyelembe vételével pontosan körvonalazhatók a tervező – ha úgy tetszik: az ajánló – feladatai is. Az tehát, hogy a megfelelő, a vállalható címer megalkotásának kizárólag egyféle, mégpedig a következő útja lehetséges: 1) Ha az adott településnek egyszer már volt adományozott címere, akkor azt kell visszaállítani, lehetőleg változtatás nélkül, illetve csak nagyon indokolt esetben változtatással. 2) Ha nem volt ilyen címer, akkor fel kell kutatni mindazokat a jelképeket, amelyeket az egész közösség, vagy annak egy része egyszer már használt önmaga azonosítására. Ilyen jelképek felbukkanhatnak községi, egyházi, kuriális községi pecséteken, pecsétnyomókon. 3) Ezek a jelképek azonban önmagukban nem címerek, mivel nem tesznek eleget a heraldika számos alapkövetelményének (pl. nincsenek pajzson, nem színesek). Ráadásul túlnyomó többségük nem alkalmas arra, hogy önmagában címerré váljon, mivel a tapasztalat szerint igen egyformák, s így nem biztosítják a megkülönböztetést. 4) Ha nincs önmagában vagy kiegészítésekkel címerré alakítható régi jelkép, akkor a történeti kutatás feladata, hogy olyan hiteles mozzanatot találjon – lehetőleg a régmúltban –, amely jelképezheti a települést. Az ilyennek önmagában vagy jellegénél fogva feltétlenül időtállónak kell lennie. Az ellenkezőre példa az a „takarítás”, amellyel a közelmúltban a városok igyekeztek megtisztítani címereiket az ipari jelképektől, hiszen nem lehet minden alkalommal címert változtatni, ha megszűnik egy gyár vagy üzem. 5) Elképzelhető, hogy egy adott településen birtokos család vagy személy olyan jelentős befolyást gyakorolt a község életére, hogy címere vagy annak egyes elemei logikus és természetes módon megjelenhetnek a település címerében is: a kutatásnak tehát ezekre a területekre is ki kell terjednie. 6) A címer fő részre a pajzs, s ehhez kiegészítő elemek (sisak, oromdísz, korona, címertartók, jelmondat) járulhatnak. A községcímerek a polgári címer kategóriájába tartoznak, ennélfogva nem kell feltétlenül úgy kinézniük, mint egy nemesi-katonai címernek, vagyis legtöbbször megelégedhetünk egyszerű címerpajzzsal: a kiegészítő elemek azonban elvileg módot adhatnak arra, hogy a településről egyebet (régi vármegyéhez, kistájhoz való tartozást, jellegzetes társadalomszerkezetet) is eláruljanak vagy változásokról (pl. községegyesítés) hírt adjanak. Szabad és érdemes élni e lehetőségekkel, különösen, ha rendszert képezhetünk belőlük. 7) Végül a fentebb felsorolt módok valamelyikén megtalált jelképet kell címerré alakítani azoknak a formai és tartalmi szabályoknak megfelelően, amelyekről fentebb már szóltunk. Itt azonban feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a végeredmény, a címer képzőművészeti alkotás és mint ilyen, öntörvényű; a megalkotója köteles a heraldika formai és tartalmi elvárásait követni, de amit ilyen módon létrehoz, az saját művészetének produktuma. Ez az elv egyébként biztosítja, hogy a címer teljesíti alapfeladatát: a megkülönböztetést.
Abban az esetben, amikor címer megújítására vagy új címer tervezésére vállalkozik megyei, városi, falusi önkormányzat, általában figyelembe veszik a korábbi jelképeket. A legtöbb régi címer pecsétnyomókon vagy azok lenyomatain őrződött meg. A 20. sz. elején, amikor a Községi Törzskönyvbizottság hivatalosan megállapította az egyes települések nevét, amelynek során névváltoztatásokkal vagy előnevek adásával megszűntek a teljesen azonos nevű települések, egyúttal a települési jelkép hivatalos alakját is megállapították. A Magyar Országos Levéltár és a megyék, városok, községek levéltári anyaga alapján kitűnő szakemberek vizsgálták meg a régi címeres ábrázolásokat s határozták meg azt a formát, változatot, amely attól kezdve hivatalossá lett. Volt sok olyan település, amely különböző okok (pl. költségkímélés) miatt régi pecsétjének címerábráját elhagyatta, illetve újabb (19. századi alapítású) községek gyakran nem is igényelték címeres pecsét tervezését. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan településeink – köztük 20. században létrejöttek –, amelyeknek sohasem volt pecsétjük, címerük. Falvaink jelentős hányadának sem volt címere, csak olyan köriratos (feliratos) pecsétje, amelyen valamiféle ábrát találunk: többnyire mezőgazdasági eszközöket (ekevas, csoroszlya, sarló, kasza, szőlőmetsző kés) vagy terményeket-növényeket (gabonafélék, nád, virágok). Jó néhány pecsét ábrája voltaképpen szinte teljesen vagy teljes egészében egyező lehetett. Ez azonban a gyakorlatban nem volt zavaró, mert a pecsét felirata (a település neve) révén egyszerű volt megkülönböztetni az azonos (vagy csaknem azonos) ábrájú pecséteket egymástól. Címertervezés során nyilvánvaló, hogy e sablonos ábrák módosításra szorulnak. Egyrészt pajzsba kell őket foglalni (sok pecséten pajzsszerű keretet sem találunk!), másrészt a színeket kell meghatározni, hiszen a pecsétek nem többszínűek.
A városok, s még inkább a falvak újabban alkotott címerei között százával találunk olyanokat, amelyek hibásak. Nem egy esetben azért, mert az adott önkormányzat makacsul ragaszkodott a régi, hagyományos, de rossz, olykor primitív formához. A jól megalkotott címer éke lehet az adott közösségnek, a rossz címer viszont nevetség tárgyává válhat. Jó lenne, ha a közösségi jelképekről döntő önkormányzati testületek megértenék, hogy a címertan szabályainak betartása vagy be nem tartása nem lehet vita tárgya! Bár a címerek tekintetében fontos az állandóság, tehát lehetőleg ne változzon az idők folyamán, azonban az újabb címereknél elkövetett hibákat célszerű lenne kijavítani. Akkor is, ha ez az adott címer jelentős részének, vagy akár az egész címernek a megváltoztatásával jár.
A címertervezés gyakorlatát az is nehezíti, hogy alig akad címertervezéshez értő szakemberünk. Ennek az az oka, hogy csaknem fél évszázadon keresztül a címer úgyszólván „hivatalból üldözendő”, s később is csak megtűrt, valamiféle ósdi jelképnek számított. Így alig akadt olyan történész, régész, művészettörténész, aki effajta dolgokkal behatóan foglalkozott volna. A régi nemzedék szakemberei lassan elhaltak, a fiatalok közül elvétve találunk olyat, aki alaposabb címertani tudásra (és széleskörű címerismeretre) tett szert. Ám a címertörténeti tudás önmagában a címertervezéshez, a címerek megújításához nem elégséges! Mint ahogy nem azonos az autó tervezés és az autótörténet művelése. Mivel a grafikusok címertani (címertörténeti) ismeretei általában hiányosak, viszont a címertörténészek-címertervezők grafikai tudása általában nem megfelelő szintű, ezért a címeralkotás általában két ember közös munkája: a címertani (heraldikai) szakemberé és a grafikusé. Mindenekelőtt az ő szaktudásuk, valamint együttműködésük függvénye a jó vagy rossz címer. Másrészt természetesen nagymértékben függ azoktól, akik a címert elfogadják. Ha ezek együttállnak, akkor a település heraldikailag szabályos, történetileg hiteles és esztétikailag elfogadható, egyedi művészeti alkotással büszkélkedhet.
Személyes utóhang
Rajz- és történelem tanárként mindig foglalkoztatott a címertan, de az igazi lökést ahhoz, hogy címerek tervezésével foglalkozzam, a Magyar Iparművészeti Főiskolán egy heraldikai tankönyv összeállítása adta. 1995-ben, amikor első települési címeremet megterveztem, rendkívül büszke voltam, aztán a dr. Tóth Péterrel való találkozásom rádöbbentett, mennyivel sokrétűbb, komplexebb ez a tudomány, milyen alázattal és felelősséggel kell hozzáállni egy település címerének megtervezéséhez, megfestéséhez. Közel tizenöt év közös munkánk eredménye több mint 150 települési címer Zuglótól Szamoskérig, Hollókőtől Abaújszántóig. Igazán hálás vagyok szakmai iránymutatásaiért, az együttes alkotó tevékenységért. Felbecsülhetetlen tudása a megye településének számos címerén is megjelenik és megőrződik.
Ez a könyv megpróbálkozik azzal a nehéz feladattal, hogy bemutassa a jelenlegi Borsod-Abaúj-Zemplén megye 358 településének rövid történetét, egykori pecsétnyomóikat és jelenleg viselt címereiket, annak leírásával és ahol lehet, magyarázatával. A több mint 25 éves kutatómunka eredménye, hogy csak azon településeknél nincs pecsétábra, amelyeknek egyáltalán nem volt, mivel kialakulásuk vagy létrejöttük miatt nem is lehetett. A történeti leírás az egyes településeknél csak kivonat, hiszen ez a mű nem a települések történelmi múltját kívánja bemutatni, hanem elsősorban a pecsétábráikat, címereiket. A jelenleg elfogadott címereket nem minősítem. Sajnos megyénkben még mindig van több település, amely heraldikailag szabálytalan címert visel. (Egyszer talán meggyőzhetők, hogy javítsák ki…) A határon túlra szakadt települések esetében pedig nem mellékeltem leírást a címerekhez, mivel azok történeti megítélése éles vitákat szülhet, másrészt igen érzékeny terület.
A könyv tematikája öt nagy egységre bomlik. Az első a jelenlegi megye településeinek pecsétlenyomatait és címereiket mutatja be. Három másik fejezet a Trianon után elszakított vármegyerészek településeinek a pecsétnyomatait és címereit veszi sorra és egy rövid részt szenteltem azon településeknek, amelyek egykor megyénk részét képezték, de ma más megyékhez tartoznak. Ezen felosztásnak köszönhetően lehetőség nyílt a fejezetek nyitásaként az egykori vármegyék címereinek bemutatására is.
E kötet hiánypótló, mivel nem csak a jelenlegi megye településeinek pecsétnyomatait és címereit mutatja be, hanem a határon túlra szakadt településekét is. Azon települések esetében, amelyeknek több előzménye volt, vagy több település egyesülésével jöttek létre, igyekszem minden pecsétjüket bemutatni. 1022 település szerepel a könyvben és ennél lényegesen több pecsétábra, amely így önmagában nóvum.
Köszönet illeti mindazokat, akik munkámban segítségemre voltak. Elsősorban a Magyar Nemzeti Levéltár, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár miskolci központja és Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára, valamint a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei munkatársainak köszönöm a segítséget. Külön köszönet illeti Bodnár Tamás levéltárost munkám állandó támogatásáért. Ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha nem áll mellé Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Önkormányzatának elnöke, Bánné dr. Gál Boglárka, és ha nem karolja fel az ötletet Orbán Balázs, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese. Köszönöm támogatásukat, mint ahogy a Kormány támogatását a kötet megjelentetésére adott forrásért.
(Kovács Zsolt: Szépséges jel pajzsodon. Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye és a történeti Abaúj-Torna, Borsod, Gömör-Kishont, Zemplén vármegyék települési pecsétjei és címerei. Szerkesztette, a borítótervet, a rajzokat és a címerleírásokat készítette: Kovács Zsolt. Kép- és forrásgyűjtés: Moravcsik Éva. Leírások: Moravcsik Éva, Papp Ferenc, Margó György. Fotók: Kovács Solt Hunor. Képszerkesztés: Pálinkás Patricia, Kovács Solt Hunor. Kiadja a Szövetség Borsod-Abaúj-Zemplén Megyéért Alapítvány, Miskolc, 2022. 504 o. ISBN 978-615-01-0434-8)