Kolostorban születtem. De mondhatnám akár, hogy temetőben. Mert hajdan a fehér barátok – én legalábbis így tudom – a földszinti folyosók súlyos kőpadlója alatt találtak nyughelyet. Csontjaik ott porladnak máig.
Az épületet az 1600-as évek derekán a sárospataki Rákóczi-uradalom szolgálatára emeltette Lorántffy Zsuzsanna nagyasszony, aki a kálvinizmus buzgó patrónusa volt.[1] 1693-ban azonban unokái, a katolikus Rákóczi-testvérek, név szerint Julianna és Ferenc, felajánlották azt, busás javadalmakkal megtetézve, rendházul a magyar földön ekkor megtelepedő rabváltó trinitárius szerzeteseknek. E két mecénás közül a fivér ekkor időben nem, ámde lélekben igen távol volt attól, amit azután mint II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem művelt – és jelentett…
Szabadságharc és pestis pusztít röviddel az új kolostor alapítása után, olyannyira, hogy az 1710-ben teljesen kihalt rendházat 1726–28-ban a trinitárius atyák csak azért nyitják meg nagy kegyesen ismét, mert egy gazdag pataki polgár egész vagyont, 1000 forintot adományoz házuk újjáépítésére. Alig pár év és a megújított ház leég; nagy költséggel újra helyre kell állítani.
Volt ezután teljes fél évszázaduk. Mert 1783-ban II. József, a kalapos király egész birodalmában felszámolja a trinitáriusok rendjét; a szerzetesek kivándorolnak, más rendbe lépnek vagy elmennek világi papnak, szolgálni parókián. Patakról is. Itteni kolostorukból raktár lesz és lakóház.
Zömök U-alakú, kétszintes épület, úgy másfél méter vastag külső falakkal; minden ablaka mély, lőrés vagy ágyúállásszerű beugróból nyílik. Évszázados borostyán fonja be. Amikor 1933 nyarán mi beköltözünk – én még anyám szíve alatt – északi és déli szárnyát négy lakás foglalja el. A miénk a legnagyobb, öt lakószobával s a mellékhelyiségek szinte felsorolhatatlan sokaságával; két fülkés, pottyantós WC és a Bodrog vizét csordító vízvezeték szolgálja még a kényelmünket, amelynek a szivattyúháza lent van, a folyó fölé könyöklő sziklán, a Vár olaszbástyája alatt. Ivó- és főzővizet a kedvesnővérektől kell hordani, a közeli apácazárda fúrt kútjából. A harmadik, a déli szárny, a volt kolostortemplom ekkor a tulajdonos család csarnoknyi fáskamrája; innen viszik talicskán naponta a több mázsa tüzelőt a Rákóczi-várkastély konyhájára és kályháiba.
A tulajdonos pedig, a Rákóczi-vár és kastély, valamint kapcsolt részeinek a birtoklója, aki nekünk ezt a Szent Erzsébet utca 7. szám alatti, emeleti lakást bérbe adta: herceg Windischgraetz Lajos, hajdan szentpétervári katonai attasé, Afrika-vadász, 1918- ban közélelmezési miniszter, az 1925-ben kirobbant frankhamisítási botrány egyik főszereplője, a frankper fővádlottja, majd – úgy hírlik – 1933-tól német ügynök.[2] Nagypipájú, kevés dohányú, fogyatkozó birtokú és jövedelmű, kissé slemil természetű nagyúr, aki népes családja egy részével, két unokáig bezárólag maga is itt élt – már ha éppen itthon tartózkodott –; mondhatni, szomszédunk volt és mi a szomszédai voltunk. Szinte a fél gyermekkorom az ő kertjükben, a többhektáros Várkertben telt el; nyáron rablópandúr és bújócska a bokros részeken és a kazamatákban, télen szánkózás a külső vár délnyugati földsáncáról lekanyarodva, a leomlott nyugati fal lejtőjén a várárokba, közben kerülgetve a fákat.
Ó, a trinitárius kolostornak, de főként magának a rabváltók rendjének története kész regény. Amiként hírhedett háziurunknak, Lajos hercegnek és leszármazottainak romantikus-zilált históriája is. Ám vissza, vissza. Ez nem az ő könyvük. Hanem az enyém.
- december 15-én, hajnalban születtem, a volt kolostor északkeleti, emeleti sarokszobájában, amely ekkor szüleim hálószobája. S az lesz nekem is, úgy tizedfél esztendőre. Az első hetek minden éjszakáját végigbömböltem. Nem tetszett e földi világ. Azután csöndes, jól kezelhető csecsemőnek bizonyultam. Később eléggé öntörvényű gyereknek.
Zsidó bábaasszony segített világra. Apám őt kérte, mert gondosabbnak, megbízhatóbbnak tudta, mint a város másik, keresztény szülésznőjét. Ötven évvel később, budapesti lakásajtómon csöngetve, előttem állt egy tekintélyes férfiú, aki jellegzetes német-zsidó néven bemutatkozva kért bebocsátást. Mint Weinstock úr elmondotta: New York magyarjai között hírét vette Kiált Patak vára című könyvemnek,[3] megszerezte és elolvasta azt, s földiként már csak azért is kinyomozta a címemet és fölkeresett, mert az ő édesanyja látott meg engem születésemkor először, s kiáltotta át a szomszéd szobába apámnak: „Tanár úr! Kisfiú!” „Ön azt nem tudhatja – folytatta –, hogy az én anyámnak, aki egyedül tartott el minket a testvéreimmel, mit jelentett egy olyan nagytekintélyű, őskeresztény családnak a hívása, mint az öné. Az, hogy Lázár Károly a zsidó bábaasszonyt hívta ki.”
Igen, zsidó bábaasszony segített világra. A gyermeket, aki katolikus apától született és – bátyjával együtt – maga is e vallásban nyert keresztvizet; ám református anyától, ezért a két nővére ugyancsak a református vallás kötelékébe került. S ráadásul mindez a Szentnegyedben…[4]
Ama hálószoba egyetlen ablaka a Várkert északi kapujára nézett, amely zsákutcává tette kurta, ám széles és árnyas utcánkat. Ez nevét azért nyerte Árpádházi Szent Erzsébetről, mert ő a hagyomány szerint itt született.[5] A Várban sokáig mutogatták rusztikus kő keresztelőmedencéjét – amely azonban igazában konyhai mosogató volt. Szentnegyeddé pedig az avatta eléggé elszigetelt, kis városrészünket, hogy szélén magasodott a gótikus plébániatemplom, mellette a plébánia a katolikus fiúiskolával egybeszabott épülete, ezzel szemben Pauli Szent Vince nővéreinek szerény zárdája – pár háznyira mindettől pedig a volt trinitárius kolostor. Ez így együtt valóságos katolikus rezervátum, az ország Debrecen után második protestáns központjában. Ahol azonban a lakosság többsége mindig is pápista volt; nem a számszerű fölény, hanem a Főiskolájuk szellemi híre-rangja emelte Patakot protestáns „erősséggé” ország-világ előtt.[6]
S hogy miképpen születtem én ide? Mondják, hogy a Lázár név eredetileg csakis Erdélyben és a dél-dunántúli Göcsejben honos. Azaz a valaha határőrző székelyeknél. Ami tény: apám családja zalai kurtanemesi família volt. Az utolsó, a Napóleon elleni nemesi felkeléskor egyik ősapám és testvére hősiességéről Jókai Mór is megemlékezik A névtelen vár című regényében;[7] s bizonyos Lázár esküdt Kisfaludy Sándor gyakori séta- és beszélgető partnere volt Sümegen.[8] Apai nagyapám viszont szerény postatisztviselő Alsólendván (ma: Lendava, Szlovéniában), amikor négy neveletlen gyermeket hagyva, elviszi a gyors tüdőgyulladás. Három fia a maga erejéből lesz diplomás: István anyakönyvvezető Szombathelyen, József a dunaföldvári polgári iskola igazgatója, Károly pedig…
Előbb líceumba és tanítóképzőbe jár Csáktornyán (ma: Čakovec, Horvátországban). Azután polgári iskolai tanárképzőbe Budapesten. Majd ugyanitt a Paedagogiumban szerez tanítóképző intézeti tanári oklevelet. Friss diplomájával 1913-ban Iglón helyezkedik el (ma: Spišská Nová Ves, Szlovákiában). Innen hívják be 1914-ben a seregbe. Minthogy pedig nem járt gimnáziumba, érettségije nincs, nem jár neki a „karpaszomány” úri kiváltsága. Közlegényként szolgál. Kétszer sebesül, mielőtt 1916-ban orosz fogságba esik. Kevés időt tölt fogolytáborban. Mezőgazdasági munkára parasztokhoz kihelyezve éri meg a tajtékos orosz forradalmat. S a nagy zűrzavarban – valahonnan a végtelen brjanszki erdőből – toronyiránt hazaszökik.
Alsólendván megpihenve, még eljut Iglóra, hogy ott – már az új határok, országalapítások ismeretében – részt vegyen a magyar tanítóképző tantestületének utolsó, önfeloszlató ülésén, majd itthon jelentkezik a Kultuszminisztériumban, hogy most azután hogyan tovább. S ekkor, katolikus létére, elhelyezik őt a Sárospataki Református Főiskola tanítóképzőjében,[9] „államilag beosztott tanárként”, mert éppenséggel ott szükséges egy matematika-fizika szakos oktató.[10]
Pataki igazgatója, Hodossy Béla[11] történetesen szintén a Dunántúlról való, akinek mezítlábas gyerekkora volt kántortanító apja házánál Vas megyében, s maga is önerőből tanult. Zenetanár egyébként, s akkoriban a református egyházzenei élet közismert alakja. Aki Patakon jól nősült: választottja családjának, az Eperjessyeknek Debrecenben és Sárospatakon iker könyv- és papírkereskedése volt; s anyai nagyanyám kisebb földbirtokot, némi szőlőt és erdőt hoz a házasságba.
Apám alig foglalja el új állását, az igazgató Béla-napot tart. A kis háziünnepségen alkalmi kórus áll össze a zongoránál, s kitűnik egy addig nem hallott, bár sohsem iskolázott, mégis magabiztos, tiszta basszbariton. Anyám, aki e századdal született, s ekkor 19 éves, rögtön beleszeret a bajszos, kissé köpcös, nála 11 évvel idősebb énekesbe – és viszont. 1921 már első gyermekük, Éva nővérem születési éve. De mert a házasság református templomban köttetett, s megegyeztek gyermekeik nemük szerinti kereszteltetésében, ezt anyám egyháza tolerálta, apámé viszont nem. Ami neki nagy lelki terhet jelentett.
Mindebből gyerekként semmit sem vettem észre. Nekem természetes volt, hogy én apámmal misére a közeli gótikus templomba járok, míg anyám és a lányok a sokkal távolabbi, a pataki főutcának háttal álló, szinte rangrejtett barokk templomba mennek istentiszteletre. Apámnak még különleges törzshelye is volt, az oltárral szemben a kóruson, ahol erőteljes hangja versenyre kelt a mögötte búgó, nagy barokk orgona regisztereinek mélyebb sípjaival. De nemcsak az éneklésért húzódott ő ide. Hanem azért is, mert házassága miatt egyháza szentségeihez: gyónáshoz és szentáldozáshoz nem járulhatott.
A Szentnegyed utolsó telkén, közvetlenül a Rákóczi-vár kapujánál nem csupán a volt trinitárius kolostor állt. Több tömbben régibb s újabb épületek konglomerátuma, s a köztük-mögöttük lévő, tágas terek és kertek alkották azt, aminek az összefoglaló neve ez volt: Központi udvar. Nyílt ebből monumentális borpince-rendszer. Már régóta magtárként szolgált a hajdani lőporház. Kisebb disznóhizlalda és jégverem látta el a hercegék háztartását, de az utóbbi a mi hűtőszekrényünket is. A – miénknél mind szerényebb – lakásokban pedig vagy bérlők, vagy szolgálati jogon a Windischgraetz-uradalom néhány alkalmazottja.
Ez a kör adta varázslatos gyermekkorom állandó játszótársait. Azt a szinte teljesen szabadon kóborló, haza jobbára csak éhségtől hajtva térő csapatot, amely mint birtokát, hitbizományát, úgy uralta a Központi udvar és a Várkert tágas tereit és búvóhelyeinek labirintusait. E csapat tagjai az akkori magyar társadalomnak majdnem a teljes keresztmetszetét képviselték. „Legfelül” ott volt Windischgraetz herceg két – porosz báró apától származó – unokája; a sárospataki főjegyző két fia után, mellett, előtt következtem magam, a tanárgyerek; majd egy adóhivatali kistisztviselő fia; az uradalmi parádéskocsis unokái; végül, „legalul” pedig az uradalom mosónőjénél lelencbe vett fiú, aki – már amennyire ezt tudtuk egyáltalán – diósgyőri proletársorból került állami gondozásba. Ám ebben a hierarchikus felsorolásban azért idézőjeles a „legfelül” és a „legalul”, mert mi gyerekszemmel nem így láttuk. Mi, „középrétegbeliek” egyöntetűen sajnálkoztunk a két kis arisztokrata és a lelencgyerek sanyarú sorsán. Igaz, más-más okból. Az előbbiekén azért, mert nékik a legmelegebb nyáridőben sem szabadott mezítláb járniok; és időnként németórára hívta őket a szigorú nevelőnő, a nyári szünidő kellős közepén is. Az utóbbién azért, mert gyakran nem játszhatott velünk: vizet hordani parancsolták a mosáshoz – a mosónő lakásáig nem ért el a vízvezeték! – vagy teregetni kellett segítenie nevelőanyjának a hátsóudvaron vagy a padláson, ők hárman tehát, „fent” és „lent” a mi szemünkben elnyomottak voltak, míg mi szabadok.
Az a hatalmas, hatalmas Központi udvar… A földszintes lakások virágos előkertjei mellett a legtöbb bérleményhez még külön jókora, körülkerített zöldségeskert is járt az udvar hátsóbb részein. A nyugati végén az óriás telket pedig szakadék zárta le; pontosabban a felül csonka, romos, mégis erős nyugati várfal szolgált támasztékául, s alant ott húzódott a hajdani várárok legépebb, ámde már benépesített, házakkal-kertekkel tarka szakasza; furcsa nevén a Krucik-gödör. Ennek gyereknépével sűrűn vívtunk csatát. Főként gyümölcséréskor igyekeztek behatolni a fönti kertekbe, s mi visszaűzvén ott, ahol fölkapaszkodtak, az omlatag várfalba vágott kapaszkodón, élve magaslati előnyünkkel, egészen addig dobáltuk és csúzliztuk őket, amíg házaik védelmébe nem menekültek. A háztetőkön is csattanó köveink azután kiváltották szüleik szitkozódó haragját.
S micsoda kert volt az a Várkert… Akkori nagyságát úgy hathektárosra teszem. S egzóta és mind közönséges fáival, kisebb erdőnyi, sűrű aljnövényzetű facsoportjaival, dús orgonasávjaival még akkor is páratlan játszódzsungelként élvezhettük volna, ha nincsenek bástyás-kazamatás romterületei, falakkal és omlásokkal tagolt részei, zegzugos búvóhelyei. Ősfái akkorák voltak és oly számosak, hogy még a kakukk is megtelepült benne, nyaranta sűrűn hallatta szavát – ami ritkaság városon belül. Amikor pedig megkaptam Vertse Albert A kert madárvilága című könyvét,[12] kevés fajt leltem benne leírva, ami ne lett volna a Várkertből ismerős. Csak azt sajnáltuk, hogy a valamikori, amolyan dundi piskótaalakú halastó? fürdőmedence? cementszigetelése rég feltöredezett, s megszökött belőle a víz. Egy lampionos kerti ünnepély alkalmával azután, amelyre hivatalos volt a Szentnegyed-beliek javarésze is, a medence alja lett a – bizony, elég göcsörtös –tánc „parkett”. Ezen az estén mi, aprónép is éjfélig fenn lehettünk.
Ám ha nem rendetlenkedtünk túlságosan, játszóhelyünk lehetett még a Központi udvarral északról szomszédos ház ugyancsak jókora telke, Várszély Béla tulajdona, akinek lassú járású, csípőficamos felesége az utca felőli részen rózsatövek sokaságát nevelte, hátul pedig profi kertészre valló konyhakert terült el, egészen a leghátul magasodó, befüvesített földbástyáig, amely alatt a Krucik-gödör folytatása mélylett. S ez az egész birodalom körkörösen is bekalandozható volt számunkra, nem csak a főbejáratokon át; ahol ajtó volt valamelyik kerítésfalban, hamar megleltük hozzá a kulcsot, s ha nem, átkapaszkodtunk a kerítésen. Olykor, napokra, lecsitított bennünket valamely durvább csíny után a felnőtti tiltás. Azután minden ment megint a régi módon.
A Központi udvarban gyakran napokig nem fordult meg, aki nem ott lakott, csak a tejesasszony, meg a postás. Máskor azonban szinte mint piactér vagy kikötői rakpart, nyüzsgéssel, zajjal telt meg az udvar. Nyáron-ősszel terménybehordáskor. Télen, amikor a befagyott Holt-Bodrogon vágott jéggel hordták színültig a jégvermet. Meg amikor szekerek tucatjairól rakták be a volt kolostortemplom hajójába vagy halmozták föl előtte az ölfát: a hercegi háztartás tüzelőjét, ami évente egész erdőnyire rúgott.
Félelem nélkül jártunk be alkalomadtán, használtunk indiánosdiban, számháborúban búvóhelyül sötét kazamatákat, amelyek keskeny lőrésein alig hatolt be némi fény. Nem lepődtünk meg, ha valami árkot ástak a Szentnegyedben, s redves embercsontokat vetett ki magából a föld. Titkos alagutakat sejtettünk mindenütt a talpunk alatt – bár egy-egy beszakadáskor kitűnt, hogy csak hajdani gabonavermek vagy rég lebontott házak elfeledett borospincéi omlottak be váratlanul. Ámbár a pataki vár soha nem élt meg olyan ostromot, ostromokat, mint az egri és még sok más erősség, mi azért árnyékában nap mint nap a Történelemnek is a játszótársai voltunk; nem kellett regényt olvasnunk, filmet néznünk, hogy nekilóduljon a képzeletünk. De a trinitáriusok kolostortemplomába, bármily régóta alázták is Windischgraetz-fáskamrává, szorongva léptünk be mindig.
Ismertük Bezerédj Imre kuruc brigadéros sorsát. Rákóczi talán legkedvesebb tisztje személyes párviadalban hetvennél több labanc tisztet ölt meg. 1707-ben mégis árulóvá lett, és Sopronban elfogatván, a kuruc hadbíróság fővesztésre ítélte. Sárospatakon került hóhérkézre, a Vizikapuval szemben, a mi utcánkban, 1708. december 17-én. A helyi hagyomány szerint tetemét a fehér barátok templomában temették el. Külön a törzsét, külön a fejét. Ezt annyira tudni vélték az erre lakók, hogy kísértetlegendát is kerekítettek mellé – a bűnbánó hitehagyottról, aki éjszaka kísért a templomban és néha körüle is, halotti lepelben s fejével a hóna alatt.
És lőn, hogy egy kánikulai nyári éjen, amikor a Központi udvar több lakója csak nem kívánt nyugovóra térni, hanem kint beszélgetett a kissé hűvösb szabadban, a templom előtt akkor is magasodó, hatalmas farakásról könnyedén lelépve fehércsuklyás alak jelent meg, hóna alatt sárgán világító, üreges szemgödrű, tátott szájú koponyával. Többen sikítva menekültek. Mások viszont gyanúsan töklámpás formájúnak vélték a „Bezerédj-fejet”. És mintha hordozója sem a templomablakon szállt volna alá a farakásra, hanem a mi egyik emeleti ablakunk alól tűnt volna elő.
Másnap panaszt tettek apámnak. S ő elébb a legjobb hiszeműen hárította el a vádat, mert az este, meggyőződvén, hogy mi mind otthon vagyunk már, lépcsőházunk alsó és felső ajtaját maga zárta kulcsra. A „kísértetjárás” tettese hát tőlünk nem kerülhetett ki. Utóbb azonban Canossát kellett járnia. Karcsi bátyám ugyanis rosszul rejtette el a kötéllétrát, amivel szobája ablakából alászállt.
De még a félig égett gyertyával bélelt töklámpás is előkerült. Bátyámat a nem csekély büntetésnél jobban bántotta apánk őszinte elkeseredése, hogy ilyen helyzetbe került, éppen ő, a köztiszteletben álló pedagógiai szakember a Központi udvar közössége előtt. Bezerédj Imre egyébként, amint azóta kitűnt, alighanem a gótikus templomban nyert nyughelyet; legalábbis ott került elő egy amúgy jeltelen férficsontváz, külön elhelyezett koponyával…[13]
Semmi komor képzet nem járult viszont a várbirtoknak a Központi udvar közepéről nyíló, hatalmas pincerendszeréhez. Ennek nagyságát jól kirajzolta a felszínen lépten-nyomon sorakozó, a szellőzőnyilásait fedő, középen lyukas, malomkőszerű kövek sokasága. S akkor volt csak izgalmas a nyüzsgés lakásunk ablakai alatt, a tágas udvaron, amikor e pincébe vagy innen el olykor naponta többszáz hordót is hoztak-vittek a fuvarosok. Elébb hosszú, háromrudas szekereken, amelyekre öt-hat hordó fért, elől és hátul egy-egy hason, középütt a többi fenéken, felváltva félig jobbra és balra döntve, s láncokkal rögzítve, hajlós rudakkal odafeszítve keményen. Utóbb azután már nehéz muraköziek húzta, gumikerekes stráfszekereken. Naphosszat elnéztem, amint térültek-fordultak a szállítmányokkal, szénát dobtak a várakozó lovak elé; eresztették a hordókat a földre a korcsolyán, s gurították be a liftbe vagy ki a liftből. Igen. E pincének nem csupán lépcsős lejárata volt, hanem jókora liftaknában erős teherlift járt fel s alá, amelynek az aknaháza éppen a mi konyhakertünk sarkából csípett le néhány négyszögölnyit. E liftház padlásán morgott a nagyteljesítményű villanymotor. Ez a lift, mint a bányakasok, automatikusan emelte-eresztette az akna nyitott oldalán a védőrácsot. Kitüntetés volt, ha minket, az udvar gyerekeit olykor vele pár percre a pincébe levittek. Mondjam-e, hogy a nemes hegyaljai boroknak vágott, tekintélyes pince az én szememben rangot veszített, amikor a háború éveiben a pataki konzervgyár vette bérbe, s nem bort tároltak benne, hanem az érésidőben fölvásárolt, silány és silány, hordókba töltött, vegyszerrel lefojtott gyümölcsöket, pépes állapotban. A továbbiakban folyamatosan vitték innen ezt az alapanyagot a gyárba, ahol egész éven át készült a ládákba töltve árusított, sötétbordó, sajtsűrű vegyesgyümölcs-íz, amibe bőven dolgoztak be gyümölcsön kívül tököt és sárgarépát. S háborús neve ez lett: „Hitler-szalonna”…
Utolsó, csonka nyarunkat a Szentnegyedben 1943-ban néhány légiriadó már megzavarta. Ekkor mi, gyerekek, ha éppen a Várkertben játszottunk, nem rohantunk haza, hogy az otthonlevőkkel az imént leírt, biztonságos pincébe menjünk. Hanem egyszerűen besétáltunk a várban a Vöröstorony e célból megnyitott, földszinti ajtaján. S bízva a felettünk magasodó, sokszáz tonnányi kőfal erejében kuksoltunk a riadó végéig. (Nota bene, Patakot sem akkor, sem utóbb bombatámadás nem érte.) Tudtuk, hogy ahol megbújunk, ott, a Vöröstorony alján mély kút nyílik. Úgy mondták: kaszáskút. Amelyben hajdan fönt meghajtható, éles kaszapengékkel szerelt szerkezet lett volna. Azért, hogy akit e kútba vetnek, azt halálra vagdossák a kaszák zuhanása közben. Kissé bonyolult, de hatásos kivégzési mód… Ezt az öblösszájú, de nem túl mély kutat azonban csak sokkal később láthattam kibontva. A háború alatt még színültig teli volt. S persze nem csontokkal, de földdel – vagy vízzel sem. Utóbbival nem is lehetett, mert itt, a várat a hátán viselő sziklaemelkedőn sokkal mélyebben lenne csak víz érhető. Ez a kút, ha nem kivégzőhelyül, akkor – a vár gabonaverméül mélyíttethetett eredetileg.
Windischgraetz Lajos herceg sokféle úton-módon igyekezett nyomasztó anyagi gondjait enyhíteni. Mert az keveset segített, hogy ha az első kapun bebocsátást kért az adóvégrehajtó, ő a hátsó kapun kikocsizott, és így nem tudták neki a végzést kézbesíteni. Volt borászata és pezsgőüzeme, ami kézenfekvő a Tokaj-Hegyalján; de egy padláson elhevert, nagy mennyiségű elhasználatlan vignetta és etikett jelezte a gyér sikert. Termeltetett mustármagot és a mustárfőzéshez gőzgépet szerzett be; ezt a Központi udvarban sokáig ette a rozsda. Egyik leánya az olaszbástya katakombáiban csiperke termesztéssel próbálkozott, a maradék lóállomány trágyáján; ez se vált be. Nyitottak panziót a várban, amelynek vendégei együtt étkezhettek a hercegi család tagjaival; ezzel a próbálkozással, ha jól tudom, megelőzték az angol arisztokráciát. Ám egyik vállalkozása sem ütött be. A Vöröstoronyban pedig, bizonnyal titkon, törkölypálinkát főzetett. Ha ez nem illegálisan, finánc nem látta módon, adót megtakarítva történik, akkor aligha kellett volna a kifőzött cefrét elrejtenie. Márpedig ezt tette: a nevezetes Kaszáskút peremig azzal teli találtatott, amikor a Rákóczi Múzeum sort kerített a Vöröstorony alsó szintjének, s vele a kútnak a rendbetételére…
Hitler-szalonna és légiriadók… Hát igen. Ám az egyetlen fegyverdörrenés, amit még a Szentnegyedben, a Központi udvarban hallottam volt, s 1940-ben, bár katonai revolver hangja, ám nem a nagy háborúé. Tisztán észleltük az éles csattanást és tudtuk, hogy az lövés. És perceken belül kiérkezett a tragédia híre a várból. Kis barátunk és barátnőnk, a Windischgraetz-unokák édesapja – az első katona, akit csukaszürke német egyenruhában láttam – pár nap szabadságra jővén Patakra családjához, feleségével esett, rövid szóváltás után főbe lőtte magát, éspedig a Wesselényi-féle összeesküvés titkos tanácskozásainak helyszíneként elhíresült első emeleti Sub Rosa – „rózsák alatti” – sarokszobában. Úgy mondták, mindez egy másik férfi miatt esett. Holttestét hazavitték német szülőföldjére. Patakon a Várkertben a Kisdombon, azaz a délnyugati földsánc ormán kis kőobeliszk őrzi emlékezetét, ennek két oldalán: HERIZ DEIN WILLE GESCHEHE / UND VENN ICH’S AUCH NICHT VERSTEHE / HERIZ DEIN WILLE GESCHEHE / UND TUT ES NOCH SO WEHE – REICHLIN MELDEGG FARKAS EMLÉKÉRE, 1940. ADJ URAM ÖRÖK NYUGODALMAT ÉS AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKEDJÉK NEKI. A kis német vers nyersfordítása: „Uram, legyen meg a Te akaratod / akkor is, ha nem értem; / Uram, legyen meg a Te akaratod, / bármennyire fáj is.” Az évtizedek során megrongálódott obeliszket néhány éve a család rendbe hozatta, az ugyancsak sérült táblákat újra cserélték. Emlékezetem szerint a régebbi táblán a néhai Reichlin Meldegg Farkas bárói rangja is jelölve volt…[14]
Azután szaporodtak a háború testközel jelei. Hodossy nagyapám még élt s még nem rekvirálta el a hadsereg két szép, kocsiba és igázásra egyaránt jó lovát. S én elmentem a kocsisával a sárospataki MÁV-állomáson túli földjéről a renden szárad lucernát behordani. Fölszedtük, megrakodtunk – ám sokáig nem indulhattunk haza, mert lezárták, és csak nem engedték föl a sorompót. Szerelvény szerelvényt követett. Olasz csapatokat vittek, teljes hadi felszerelésükkel, városunkon át a keleti frontra. Ez a front tőlünk ekkor még igazán távol húzódott. De valamit oktondi kisfiú fővel is éreztem annak képtelenségéből, hogy olasz katonaság vonul Magyarországon át orosz földre, a szovjetek ellen. Forró nyár volt. A katonák énekeltek. Amolyan nápolyi dalokat, nekivetkezetten; némelyik az ingét levetve napozott. Szegények.
Nem sokkal utóbb nagyapám meghalt. Szép halállal. Vasárnap, istentisztelet után, a református iskolaszék ülésén kissé kikelt magából, mert akadozott a leromlott református elemi iskola rendbehozatalához a pénz megszavazása. Otthon már nyugodtnak látszott. Éppen belekanalozott volna a gőzölgő ünnepi húslevesbe. De letette a kanalat, lehajtotta a fejét és már nem élt.
Akadt volt valaha egy olyan, különleges év az ő életében, amikor kétholdnyi, királyhegyi szőleje annyit termett, hogy a borhaszonból – s éppen jó ára volt a bornak, gyenge az ingatlanoknak – megvett két szomszédos családi házat városunk főutcájának északi vége közelében. Azzal, hogy ezeket majd két lánya örökli. Nem is tudom, milyen szívvel váltam meg a Szentnegyedtől tízévesen, amikor a Szent Erzsébet utca 7-ből átköltöztünk a Kazinczy utca 15-be. Aligha túl bánatosan. Mert a szekérnek, amely könnyebb holmijaink tömegét hordta át sok fordulóval, a bakján ülhettem. Gyeplő a kezemben.
Átköltöztünk tehát. Közel a temetőhöz. Nagyon közel. Kazinczy utcai telkünket a hátsó kerítés a református temetőtől választotta el. Attól, ahová nagyapa került, s ahol számos anyai ági rokonom nyugodott. Azóta ott fekszik apám és anyám, sógorom és – Angliából hazakerült – bátyám. Oda készülök jutni magam is. (E temető jeles halottainak gazdag históriáját Újszászy Kálmán, a legújabb kori magyar református egyház egyik legnagyobb egyénisége, volt pataki teológiai tanár írta meg, mielőtt maga is ott lelt örökre helyet.[15])
Szülőházam, a volt trinitárius kolostor évtizedek óta Borostyán szálló.[16] Mily küzdelmes volt elérni, hogy átépítése során – most korhűbb, mint volt a mi időnkben, kívülről legalábbis – ne a Rákóczi nevet aggassák erre is. A dús borostyán azonban, ez a minden hajnalban-alkonyatkor harsány csiripeléssel teli verébszálloda, túlélte az építkezést. És végül elfogadtatott névadóul. A Szentnegyed neve kikopott a közhasználatból. „Főutcája” viszont ma ismét Szent Erzsébet utca.[17]
Jegyzetek
[1] A kolostor történetéről átfogóan legújabban lásd: Jósvainé Dankó Katalin – Vámosi Katalin: A megvalósult álom. A Múzsák Temploma Sárospatakon = Magyar Múzeumok, 9. évf. 2003. 4. szám, 14–16. o.; M. Juhász Ágnes – Dankó Katalin: Sárospatak, volt trinitárius kolostor, „Múzsák Temploma” kulturális, oktatási központ = Műemlékvédelem, 47. évfolyam, 2003. 5. szám, 319–324. o. A vár történetéről lásd: Détshy Mihály: Sárospatak vára. A Sárospataki Rákóczi Múzeum füzetei 43. Sárospatak, 2002.
[2] Lásd Windisch-Graetz Lajos memoárköteteit: Küzdelmeim. Szépmíves – Athenaeum Kiadó. Budapest, 2018; Hősök és csirkefogók. Megélt világtörténelem 1899–1964. Szépmíves – Athenaeum Kiadó. Budapest, 2019; Egy császár harcol a szabadságért. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Budapest, 2021.
[3] Lázár István: Kiált Patak vára. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974.
[4] A jelen szövegben szereplő személyek és helyszínek azonosításához az olvasó figyelmébe ajánljuk a szintén a Szentnegyedben felnőtt Tamás Erzsébet – saját és családi emlékeken is alapuló – összefoglaló kötetét: A sárospataki Szentnegyed története. Tarna Press Bt., Sárospatak, 1997.
[5] Életéről lásd: Sz. Jónás Ilona: Árpád-házi Szent Erzsébet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
[6] Az iskola történetéről legújabban lásd: Dienes Dénes – Ugrai János: A Sárospataki Református Kollégium története. Hernád Kiadó, Sárospatak, 2013.
[7] „…hanem az, amit a két Lázár testvér elkövetett, az már hősballada, s méltó volna egy epikus tollára. Közlegény volt mind a kettő. A bátya, Lázár Márton, a kapitányát, Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül. Kettőt le is vágott. De a franciák is jól verekedtek, s Márton sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öccse, József, hogy gyilkolják bátyját; négyen egy ellen! Odarohan, s közéjük vág. Akkor azok otthagyják a földön fekvő sebesültet, s nekifordulnak a Jóskának, s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja: összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen, puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja kezéből a kardot, s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe, s rohan az öccse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy pisztolylövés éri a bátyját, s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen rá, s az öccsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább vonszolja azt magával, s még térden állva is ellenáll a vele tusakodó chasseurnek; míg végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott. Megérdemelte: a szívéért még inkább, mint a karjáért.” Jókai Mór: Névtelen vár. Tizenegyedik rész: Férfiak dolga. IV. fejezet: A győri két nap. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 441–442. o. (kiemelések az eredetiben)
[8] Lásd például: Darnay Kálmán: Táblabíróvilágból. = Pesti Hírlap, L. évf. 153. szám, 1928. július 8. 40. o.
[9] Az 1857-ben megnyílt sárospataki református tanítóképző 1869-től – tehát Lázár Károly 1919-es odakerülésekor – állami intézményként működött. 1929-ben visszakapta a református egyház, majd 1950-ben ismét államosították. Lázár Károly 1948-ig tanított itt. Vö.: Ködöböcz József: Tanítóképzés Sárospatakon. A kollégiumi és középfokú képzés négy évszázada. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.
[10] Lázár Károly (1889–1959) munkásságáról lásd: Ködöböcz József: Tanítóképzés Sárospatakon, i. m. 233–235. o.
[11] Hodossy Béla (1864–1943) munkásságáról lásd: uo. 143–145. o.
[12] Dr. Vertse Albert: A kert madárvilága. A Növényvédelem és Kertészet kiadása, Budapest, 1941.
[13] A kísértet-tréfát a Rákóczi vár vendégeivel később gyakran eljátszották az ott működő művészotthon lakói. Lásd: Koroda Miklós: Pataki tengerészek. Újmódi kópéregény. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966. 38–44. o. (Kísértetjárás c. fejezet); Rácz István: A Semmi partján. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. 464–468. o.
[14] Báró Reichlin Meldegg Farkas Wolfgang (született: München, 1906. július 29.) 1934. november 19-én vette feleségül Windischgraetz Gabriella hercegnőt Sárospatakon. A báró öngyilkossága 1939-ben történt. Az obeliszk helyén 2008 óta a Várkert felújításának emlékoszlopa áll.
[15] Újszászy Kálmán: Történelmi séták a sárospataki református temetőben, 1–2. Pataki Füzetek 1–2. szám. Kiadja a Pataki Diákok Baráti Társasága Miskolci Csoportja, Miskolc, 1988.
[16] A Borostyán Szálloda és Étterem 1968-ban nyílt meg. Az épület 2003-tól Múzsák Temploma néven a Rákóczi Múzeum kiállítóhelye volt; 2021-től a Tokaj-Hegyalja Egyetem oktatási épülete.
[17] Az 1940-es évek végétől Kádár Kata nevét viselő utcában a Vártemplom előtti teret 1981-ben Szent Erzsébetről nevezték el, majd 1994-ben a két közterület összevonásával visszaállították az eredeti Szent Erzsébet utcát.