A bábszínháztan és pedagógiája úttörő munka. Az a mondatokként tanulmányozható törekvés nyer benne megfontolandó formát, amely a bábjáték, illetve a tudásátszármaztatás, valamint a tőle elszakíthatatlan képességfejlesztés halmazát a „tudni, hogy mit” és a „tudni, hogy miként” szilárd ötvözetként tárja elő. Arra vállalkozik, hogy rávilágítson azokra a pontokra, amelyek e meglehetősen sok tudnivalót egybefogó háló csomóit adják.
De a legfontosabb mégiscsak az, hogy a 21. század első negyedéhez illő útmutatóként szolgáljon azok számára, akik értik és elfogadják azt a tételt, hogy a gyermekkorát élő, az iskolázás első lépcsőfokain felfelé haladó (még fiatal)embert felettébb hasznos dolog a bábjáték világába – mind befogadóként, mind pedig alkotóként egyszerre – be- és átvezetni. Történjék mindez azzal a jól megrajzolt céllal, hogy ebből a komplex önépítő munkálkodásból kilépve, a felnőttség kapujában egy kulturált fogyasztó álljon, akinek a – harmonikus és arányos emberépítés jegyében – a jobb agyféltekés képességei kifejlesztésével is egyenrangúan foglalkoztak.
Miért is?!
Általánosan elfogadott felfogás szerint a jobb félteke felelős a mintázatok és formák felismeréséért, az arcvonásokra való emlékezésért, a művészetek értékeléséért, a humorért, a zenéért, a táncért, a képzelőerőért és a téri képességekért… nem véletlenül itt gyökerezik és indul az innováció.
„Educating the mind without educating the heart is no education at all”. Ezek Arisztotelész figyelmeztető szavai: „az elme oktatása a szív nevelése nélkül egyáltalán nem nevelés”.[1] A fiatal generációk teljes, holisztikus fejlődésének biztosítása érdekében felül kellene már emelkedni a tanítás (benne a tanulás) kognitív aspektusán és támogatni kellene olyan értékek be-, vagy éppenséggel visszaillesztését, amelyek az emóciók talaján tenyésznek és szökkennek szárba. A teljesség igénye nélkül elősorolva ilyenek: az empátia, a bizalom, a becsület, az elszámoltathatóság, a közösség és a szűkebb és a tágabb haza szeretete, s folytathatnám hosszan. Helyes döntés ugyanis csak az elme és a szív által közösen, az értelem és az érzelem egyensúlyával születhet.
A bábszínháztan és pedagógiája a megszokott trendtől eltérően nem tudomány- vagy filozófiai ág vagy művészeti szakterület elnevezéssel zsúfolja valamiféle „tantárgyi kalodába” az elsajátítandókat, így szándékozva elhitetni, hogy ha a tanítvány elmerül a témakör elméleti feldolgozásában, akkor már birtokolja annak átadására való képességet is. Ezzel szemben célirányosan válogatott ismereteket szerkeszt fejezetekbe, hogy azok az átadásukra bevált metódusokkal ötvözve módszertani segítségként (mintegy receptként) szolgáljanak a mindennapi gyakorlatban. Kikerülhetetlen néhány sarkalatos elem definíciója: bábjáték, bábszínház, tan /értsd tudomány/ pedagógia stb., leginkább módszertani megközelítésben. Mindenekelőtt a kötet címének elemzése.
A báb – elsősorban – szobor, ami (emberi közreműködéssel) képes mozogni. „Elég, ha egy maszk eltávolodik az arctól, mozgást mutatva, íme máris báb lett; ha az ember megtáncoltat egy szobrot, életet ad neki…”.[2] A báb a világ minden pontján fellelhető, az emberiség évezredekre visszatekintő múltja kezdetétől. Eleinte szent tárgyként, az isteneket képviselve jelent meg a vallási ceremóniákon, s csak később vált világi, hétköznapi színházi eszközzé. Mai, közkeletű nézet szerint megelőzte a színész megjelenését.
Az arc(vonásoka)t formáló, javarészt fejre rögzített és így mozgatott maszktól, valamint élettelen anyagiságából következően merev szobortól egyetlen döntő mozzanat különbözteti meg a bábot: tagjainak mozgathatósága a megelevenedettség érzését kelti a nézőben. Innen szemlélve a báb egy mozgatott tárgy, egy objekt(um), amely emberi közreműködés által keresetten emberi jellemvonásokkal bíró élőlény benyomását kelti. Ennek egyetlen célja van: valamit, önmagán túl meghaladót tenni. „Tudjon” cselekedni és az, amit tesz, legyen fontos.
Kulcskérdés, hogy a néző által élőnek tételezett, odafigyeléssel követett tárgyban jellemet, sorsot lásson, cselekedeteiben tán többet is – azt, ami a látottakon alapul. Olyan zár ez, amit annak reményében mutatunk fel, hogy a nézőnél ott a kulcs, legalábbis annak nyers változata, amit épp most készre reszelünk.
A magyar nyelv értelmező szótára szerint a báb – egyebek mellett – (1) „Emberi vagy állati alakot ábrázoló, kézzel vagy zsinórral mozgatható figura, a bábjáték szereplője.” (2) „Baba, bábú”, azaz kisgyermekek játékszere. (3) Átvitt értelemben „gyenge akaratú, könnyen befolyásolható, mások akarata szerint viselkedő ember”. (4) „Emberi alakot, szívet, vagy egyebet utánzó mézeskalács sütemény; mézesbáb.”[3] Számos egyéb definíció létezik, de bábot (mint fogalmat) most a „megmozdított, holt anyagú figura” értelmében használjuk, mint színházi műfaj – a bábjáték – részesét.
A bábszínház „olyan, rendszerint kisméretű színház, amelyben a kézfővel és/vagy az ujjakkal mozgatott, illetve zsinegen rángatott bábukkal bábjátékot adnak elő.”[4] Ez a lehető legegyszerűbb definíció, ennél a mai bábszínház lépékekkel bonyolultabb. Lehet kőépület belső, de lehet szabad külső tér, ahol egy vagy több bábos bábokkal visz a nézők elé valamilyen drámai cselekményt, amiben az mutatkozik meg, hogy a szereplők karakterük, aktuális törekvéseik függvényében, céljuk valóra váltása érdekében mit tesznek. Lételeme az „itt és most” történés-, illetve eseménysor.
A pedagógia: kettős értelemben használt komplex fogalom – egyfelől a nevelés elmélete, tudománya, másrészről eljárások, szabályok és módszerek rendszer, amelyek biztosítják a nevelési elvek megvalósulását. Itt az utóbbi, metodikai értelemben /alkalmazás/ használjuk és eddig kevéssé megvilágított, praktikus oldalai kifejtésére törekszünk.
Az alkalmazott bábjáték: A bábjátékban az irodalom, a képzőművészet, a zene-, a szín- és mozgásművészet sajátos integrációban fonódik össze. Az alkalmazott bábjátékot a dráma autonóm változataként tartjuk számon. Azért kerül be az iskolázásba, mert keretei között megvalósulhat az alkotva tanulás, az érzelmi nevelés, egy eredményesebb személyiségfejlesztés.
Nem speciális változat, hanem a művészettel való nevelés elvével, a műfajban rejlő lehetőségek kiaknázásának igényével beiktatott bábjátékos tevékenység, nevelés és oktatás egyben. A bábu, valamint a látványvilág itt alkalmazott képző- vagy iparművészeti termék, a színpadkép alkalmazott építészet, stilizált, tudatosan komponált világ. A zene, az akusztikus effektek keresett használata itt is több és más: tanulságok kifejezése jelképek segítségével. Így az elvont fogalmi gondolkodás kifejlődéséhez, a morál körébe tartozó normák fogalmak, a szokások elsajátításához a bábos-szituációkba ágyazott tevékenység fokozottan alkalmas. Zárásképp kikerülhetetlen a különféle /kis/mesterségek – a textil-, papír-, fa-, fém-, bőrművesség – területén szerezhető jártasság megszereztetése, képességek fejlesztése.
A tan:[5] egymással összefüggő elvek, elképzelések, elgondolások kiérlelt rendszere, amelyeket igaznak és helyesnek fogadunk el. Jellemzően egy szakterület meghatározott kérdésére adott válaszok; elméleti, döntően gyakorlatban is igazolt megoldások rendszere, amit másoknak oktatnak. Ez esetben a pedagógiai bábszínháztan a két szó nyelvtanilag megszerkesztett kapcsolata jelentésbeli összefüggésük aspektusából fontos, így értelmezendő az eltérés a jelzős szerkezet általában kötött szórendjétől.
A pedagógusképzés összes problémája vizualizálható egy háromszöggel, sarkain egy-egy „T” betűvel. Helyzete üzenet erejű. Valamikor a hegyén bizonytalanul billeg, vagy épp ellenkezőleg, kimozdíthatatlanul fekszik az egyik oldalán? De mit jelent a három „T”? Felfedem: Tanterv, Tanár, Tanuló (vagy Tanítvány), s végképp nem közömbös, melyikük hol található.
Fenn a Tanterv és megkérdőjelezhetetlenül alant a másik kettő? Ugyan mit hozna, ha a Tanuló érdekei érvényesülnének… és vajon a Tanár primátusa hova vezetne? Én, ma, a legutóbbival foglalkoznék egy gondolatkísérlet erejéig. A Tanár szerepét mindennél fontosabbnak tartom. Tapasztaltam, tudom és vallom, hogy senkit semmire nem lehet megtanítani, ám csaknem mindenkivel el lehet érni, hogy bármit meg akarjon tanulni. Az ok pofonegyszerű – mintakövető lények[6] vagyunk, szeretünk, vágyunk hasonulni… az összes celeb és a marketing ebből él. Az ember szeret tanulni, viszont utálja, ha kioktatják.
Mi jellemzi a jó Tanárt? Mondják: művésze a mesterségének. Igazi mozaikember – tehetség, rátermettség, empátia, karizma… és képesség, lankadatlanul fejlesztett valóságos kompetenciahalmaz. Érzelem és ráció, de patikamérlegen kimért egyensúlyban! A jó pedagógusképzés feladata felismerni és hívekké tenni azokat, akik nem is sejtették, hogy erre vannak predesztinálva: Tanárrá lenni.
Ma úgy látom, hogy egy szál magányos embernek csak az egyik T-n van valós lehetősége befolyással élni. A tanterv oktatáspolitikai tényező, haladása komótos, ólomsúlyú és a szükségesnél több hivatalnok van a bábák között. A tanulók megszámolhatatlan számossága, s a terep sokszínűsége, ahonnan jönnek sem fellelkesítő. Jó tanárrá érlelni magad viszont reális lehetőség.
Vigyázat, senki sem mondta, hogy gyerekjáték!
(A Tokaj-Hegyalja Egyetem támogatásával 2025-ben jelenik meg Szentirmai László „A bábszínháztan és pedagógiája” című kötete. A készülő munkát e közleménnyel ajánljuk olvasóink figyelmébe.)
Jegyzetek
[1] Educating the mind without educating the heart is no education at all = https://timesofindia.indiatimes.com/readersblog/newvibe/educating-the-mind-without-educating-the-heart-is-no-education-at-all-40011/ (utolsó megtekintés: 2025. január 15.)
[2] Olenka Darkowska-Nidzgorski – Denis Nidzgorski: Marionnettes et Masques: Au coeur du théâtre africain. Institut International De La Marionnette Sépia, Paris, 1999. ISBN 978-2-84280-025-3. Az afrikai bábok évszázadok óta léteznek és jelentős társadalmi szerepet játszanak az afrikai társadalomban. A hagyományos mítoszokból erednek, nem gyerekek szórakoztatására szolgálnak. A könyv számba veszi az afrikai bábok és színházi maszkok eredetét, jelenlegi szerepét és jövőjét.
[3] A magyar nyelv értelmező szótára. Első kötet. A–D. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. 381. o.
[4] Uo. 385. o.
[5] https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Tan (utolsó megtekintés: 2025. január 15.)
[6] Elliot Aronson: A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1994.