– Majd bemutatlak egy néprajzos barátomnak – ezzel nyugtázta 1985 augusztusában volt gimnáziumi rajz- és műalkotáselemzés tanárom, Velényi Rudolf[1] a beszámolómat, hogy felvettek a debreceni egyetem történelem – néprajz szakára. Tartotta a szavát. Adandó alkalommal értesített, amikor szokásához híven, hosszabb-rövidebb időre kiszakadva a fővárosi forgatagból, a cívis városba jött Hoppál Mihály, hogy egyik rokona Csapó utca eleji lakásán nyugodt körülmények között dolgozzon valamelyik nagyobb tanulmányán vagy aktuális könyvén.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdeztem Ruditól.
– Hatvanháromban Miskával és Kádár Jóskával[2] közösen alakítottuk meg a Kékek festői csoportosulást. Közösözös kiállításunk volt a KLTE díszudvarán, amelyet egy nap után betiltottak, és leszedették a paravánokról a képeinket, mivel kiverte az ideológiai biztosítékot Miska egyik műalkotása: egy színes festékkel kipreparált nadrág – mesélte.[3]
Így szereztem tudomást arról, hogy az általam addig csak a szaktudományos munkáiról ismert Hoppál Mihály valamikor festőművészi ambíciókat dédelgetett.
Nem sokkal azután, hogy közös barátunk bemutatott Mihálynak, eredetiben is megszemlélhettem néhány Hoppál-festményt a Szabó Ilonka utcai lakásuk falán.
Több mint harminc esztendővel később, amikor a hetvenötödik születésnapjára készülő kötet egyik szerkesztőjeként azon morfondíroztam, mivel lephetnénk meg az ünnepeltet, arra gondoltam, tanulmányt írattathatnánk Mihály képeiről egy avatott szemű művészettörténésszel. Felkérésemnek Beke László készséggel eleget tett. Az írását azzal zárta, hogy érdemes lenne Hoppál Mihály összes művét „egy karcsú, de reprezentatív albumba rendezni és azon elgondolkodni, milyen méltó közgyűjteményben láthassa őket a közönség”.[4] Mivel Beke dolgozatához csak fekete-fehér illusztrációkat tudtunk közölni, ezért színes katalógust állítottam össze Hoppál Mihály festményeiből,[5] amelyet a tiszteletére készült magyar és angol nyelvű kötetek[6] átnyújtása után egyfajta extra-meglepetésként adhattam át a számára.
A katalógus azonban csak azt a húsz festményét tartalmazta, amelyek a budai lakásában láthatóak, s nem közölt egyetlen grafikát sem. Éppen ezért annak érdekében, hogy teljesebb képet alkothassunk festő- és grafikusművészi kvalitásairól, immár az alkotó tudtával és segítségével készült el 2018-ban egy teljesebb kiadvány.[7] Hoppál Mihálytól negyvenegynéhány, általa már megválogatott grafika eredeti példányát kaptam meg, valamint további tizenegy, az említett katalógusban nem szereplő festményéről Bognár Szabina által készített színes reprodukciót. Jóllehet, eleve nem vállalkozhattam Hoppál képzőművészeti munkássága teljességének a bemutatására, ám a kötetbe került 37 grafika és 31 táblakép mégis jól reprezentálta törekvéseit, művészi irányait és erényeit.
Már a 17-18 évesen készített rajzai is erős elvonatkoztatási képességről, jelszerűség iránti vonzalomról tanúskodnak (The Quartet, Madarak, Harlequin – mind 1960). Ezt olykor a folthatásokkal (A pár, 1960; Fej, 1960), ám többnyire inkább attraktív vékony vonalak alkalmazásával éri el. Eleinte a vonalvilága bonyolultabb, szinte önmagáért valónak bizonyult (A pár, 1962; A család, 1962), de már korán jelentkezik a letisztulás igénye (Ölelés, 1962; Alakok, 1962), a törekvés a minimalista használatra (Ülő, 1964; A pár, 1964; Fekvő, 1964; Formák, 1965; Torzó, 1965), amelyek közül talán a legexpresszívebb az Ülő nő, 1964.
Figyelemre méltó, hogy nonfiguratívak voltak az 1960-ban készített legelső festményei, amelyek a redukált színvilág kontrasztos formáinak feszültségét és a spaknival felvitt festékrétegek faktúrájának artisztikumát aknázták ki (Kompozíció I–II.). A csendéletei azt mutatják, nem hagyta ki a látható világ ábrázolásának tanulási folyamatát sem (Csendélet I–III., 1962). A saját útját azonban nem a természet, vagy éppen a közvetlen környezetünk leképezése jelenti, hanem a gondolatok vagy éppen a zenehallgatás által kiváltott érzések (Fuga, 1963–64, Preludium, 1964) vizuális megjelenítése. Ehhez – a grafikáihoz hasonlóan – némelykor intenzív folthatásokat, máskor pedig vékony vonalakat, festett fonalakat hív segítségül. S van, hogy eredeti környezetükből kiemelt és átértelmezett tárgyak applikációjával konstruál saját világot (Ritmus, 1969). Miként Beke lényegre törően jellemzi, művészetére „a konstruktivizmus kevéssé hatott, bizonyos szürrealisztikus meggondolások azonban igen (kollázs-asszamblázs: A bölcs extázisa, 1965–66; Circus vitae, 1964; Fa és lánc, 1969).[8] Ide sorolandó az 1968-as datálású, „minden forradalmak emlékére 1917–1967″ készített Egy nadrágban járó felhő amint álmából felzavarják című alkotása, amelynél inkább a kép nyomatékos keltezése, mintsem a félévszázados oroszországi forradalomra való hivatkozás utal az alkotó eredendő inspirációjára. Itt kell megemlíteni a Happening az űrhajósok halálára című, hasonlóan szürrealisztikus képzettársításról árulkodó képét. A címei egyébként máskor inkább egzisztencialista hatásokról árulkodnak (Depressio, 1963–65, A bölcs extázisa, 1965–66). Beke hangsúlyozza, Hoppál „nem enged ugyan az informel vagy az akciófestészet kihívásának (talán a vörös kép, A tett, 1965 kivételével, de azt is egy vonal játéka hatja át). Feltűnően eredeti módon kezeli a tekergődző fehér vagy színes fonalakat {Nascita, 1964; Fuga, 1965–66). Egyáltalán, a képek egyik jellemzője a festett felületek és a vonalak ütköztetése. Meglepő, hogy a szinte emblematikusan alkalmazott amőbaszerű kis lényeket a címadásban vagy autonómiával ruházza fel {Cím nélkül, 1963 körül), vagy éppen személyes-lírai kontextusba helyezi {Levél anyámhoz, 1967). Hoppál „etno-art”-jának talán legmarkánsabb darabja a Szuszék avagy lélekőrző szekrény (1966), melynek motívumai akár a kőkorszakig is visszavezethetők (lásd K. Csilléry Klára kutatásait), vagy a Hoppál számára is kedves sámánisztikus motívumokig: égig érő fákig, pálcikafigurákig. Bucz Hunor portréja (1966) további ezoterikus motívumokkal gazdagodik: a lecsukott szemű arc homlokán egy harmadik szem jelenik meg, fején egy sziklarajzszerű szarvas vonul át”.[9]
Hoppál alapvetően nem a látvány megragadása kedvéért nyúlt rajzeszközhöz vagy éppen festékhez és ecsethez, hanem bizonyos gondolatok vizuális megfogalmazása miatt. Nem véletlen, hogy előszeretettel kereste olyan alkotók társaságát, akik – hozzá hasonlóan – „gondolkodó” művészek voltak, akik töprengtek a művészet lényegén, a szubjektum önkifejezésén túli gyökerein, az érdemi, „örökérvényű” üzenetek korszerű kifejezésmódjain. Ebben inspiráló társakra, mi több, barátokra talált Halmy Miklósban, Velényi Rudolfban és Csáji Attilában – vagyis olyan művészekben, akiknek a művészete kifejezetten vagy áttételekkel a ma már közkeletű „etno-art” kifejezéssel illethető.
Talán mondanom sem kell, hogy e fogalom megalkotása szintén Hoppál Mihályra vezethető vissza,[10] aki akarva-akaratlanul lényeges szerepet játszott ennek az iránynak a hazai kibontakozásában.
Míg az 1965–67 között Franciaországban tartózkodó Halmy Miklósra a párizsi Musée de l’Homme magyar népművészeti anyagának megismerése gyakorolt olyan elementáris erejű hatást, amely elindította a motívumok keresése és „működtetése” irányába,[11] addig Velényinek elég volt csak a szomszédba mennie. A határainkon túli magyarlakta területek felkeresésére Hoppál inspirálta. Fiatal, a konstruktívizmusra fogékony művészként az 1960-as években tett gyakori székelyföldi, máramarosi útjai telítették olyan vizuális élményvilággal Velényit, amely az 1970-es évek elejére a konkrét látványnak az alapformákra redukált, a szerkezeti törésvonalakra figyelő képi világát a népművészetünkből ismert szimbólumokkal teljesítette ki. Így lett az etno-art első hazai művelőinek egyike, összetéveszthetetlen szín- és formavilágával, egyéni applikációs technikájával.[12] Mindebben fontos része volt Hoppál és Velényi rendszeres baráti beszélgetéseinek. Ezek kölcsönösen ösztönzőek lehettek. Ugyanis Hoppál Mihály 2015 decemberében megnyílt kiállítás katalógusában ezt írta: „Négy évtizeddel ezelőtt nyitottam meg Velényi Rudolf kiállítását. Nevezetes esemény volt mindkettőnk számára, mert akkor találtuk ki az ETNO-ART kifejezést”.[13] Vagyis közös gondolkodásuk gyümölcsének tekinti e terminust.
Az említett tárlathoz kapcsolódó meghívónak vagy prospektusnak nem találtam nyomát. Az biztos, egy kicsit korábban, a Tudományos Ismeterjesztő Társulat debreceni Csokonai Klubjában 1972-ben megrendezett Velényi-kiállítás katalógusában még nem szerepelt e kifejezés, noha ezt Hoppál a katalógus-szövegében gyakorlatilag körülírta.[14]
Úgy vélem, az etno-art fogalma aligha keletkezhetett lényegesen korábban 1976 második felénél, 1977 elejénél.
Hoppál egy Velényinek kézzel írt, keltezetlen levelében, amelyet a borítékon lévő postabélyegző tanúsága szerint 1977. január 20-án adott postára, nyomatékkal hangsúlyozza, hogy Halmy készülő katalógusában az ETNO-ART közé „kell ez a gondolatjel is!” (sic!), tehát ez a fogalom még meglehetősen friss, nem kanonizálódott az írásmódja.[15]
Legjobb tudomásom szerint az etno-art kifejezést és meghatározását először Hoppál Mihály vetette papírra 1977. január 18-án, Halmy Miklós debreceni kiállításának katalógusa számára írt szövegében: „Mi az etno-art? Ahogy egy-egy népművészeti motívum fejlődik („működik”) egyre egyetemesebbé válik. A szimbólum jelentése egyre érthetőbbé válik immáron a nemzetek közötti érintkezés számára is – gondoljunk Bartók zenéjére –, úgy tűnik, mintha a nemzeti kultúrához tartozás nem is lenne fontos, pedig éppen ellenkezőleg áll a dolog, a kiindulásként felhasznált jelek éppen azáltal, hogy mélyen a nép kultúrájában gyökereznek, képesek általánosan igaz emberi és művészi értékeket hordozni és kifejezni. Az etno-art így a továbbvivés, a továbbépítés, a kapcsolódás, a folyamatosság művészete. Igazi, pogány,[16] huszadik századi népművészet az etno-art, a szülői föld, a nyelvet és világképet adó kultúra talajából fakad és azon él”.[17]
Amikor Velényi 1977 és 1989 között a Debreceni Orvostudományi Egyetem (DOTE) Galériájának a művészeti vezetője volt, következetesen igyekezett helyet adni másutt egyáltalán nem, vagy aránytalanul kevés teret kapó törekvéseknek. Így megkülönböztetett figyelemben részesültek az etnikus gyökerekhez kötődő, hagyományból merítő alkotók: Halmy Miklós, Csáji Attila és Bartl József táblaképei, Jankovics Marcell rajzfilmjei, Csete Ildikónak és Kun Évának az iparművészet felé nyitó textiljei-kerámiái, Csete György és társai: a Pécsi Ifjúsági Iroda építészcsoport munkái, valamint Felcsúti László – Földes Zsuzsa „Az év lakóháza ’83” díjas épülete reprezentálta a tradicionális kultúra művészetet megtermékenyítő hatását. Hoppál Mihály nemcsak megnyitóbeszédek tartásával, katalógus-szövegek írásával, hanem jövőbeni kiállítók személyére tett javaslatokkal, kapcsolatépítéssel is támogatta a Galéria-vezető barátját.
Noha már több évtizede felhagyott a festészettel és grafikák készítésével, Hoppálnak nem gyengült meg a kapcsolata a képzőművészettel. Ezt nem csak a vernisszázsokon elmondott megnyitó beszédei jelzik. Művészbarátaival továbbra is van közös témája. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a Jankovics Marcellel, Nagy Andrással és Szemadám Györggyel közösen írt Jelképtár, amely 1990-es megjelenése óta – részben kibővítve és javítva – immár nyolc kiadást ért meg.[18]
A fentebbiek fényében, Hoppál vizualitáshoz erősen kötődő alkata ismeretében érthetőbb kutatói pályájának jó néhány témaválasztása. Ez magyarázza korai elköteleződését a néprajzi fotózás és filmezés ügye mellett. A jelekkel kifejezhető üzenetek iránti problémaérzékenysége logikusan vezette el a kommunikáció, illetve a szemiotika kutatásához, s tette e területek egyik úttörő néprajzos szakemberévé.
Hoppál 1961 és 1966 között volt a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz, muzeológia, magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója. Munkásságának 2015-ben közreadott jegyzéke lapjairól az is kitűnik, hogy absztrakt grafikából az egyetemen 1962-ben kiállítás nyílt, amelyet néprajz professzora, Gunda Béla nyitott meg.[19] Ez nem szerepel az MTA BTK Művészettörténeti Intézete Lexikongyűjteménye cédula anyagában, csupán a következő két adat: 1964 márciusában az Egyetemi Élet lap közölte Csendélet című grafikájának reprodukcióját,[20] s 1965 tavaszán a KLTE-n képzőművészeti pályázatán II. díjat nyert.[21] Nem kevés időbe telt, míg eldöntötte, hogy a művészeté vagy a tudományé legyen az első hely az életében. Hoppál Mihály tudományos ténykedésének tekintélyes jegyzéke[22] meggyőzően mutatja, hogy a tudomány mennyivel lett gazdagabb. A képzőművészeti munkásságáról szóló publikációk legfeljebb csak sejtethetik, a művészet mivel lett szegényebb.[23]
Jegyzetek
[1] 1940-ben született Szatmárnémetiben. Pályájáról lásd: Szulovszky János: Egy kiállítóhely a politikai tűréshatáron. A DOTE Galéria története 1976–1989. Plusz Könyvek, Budapest, 2015. 9–17. o. Lásd még: Hoppál Mihály: Jegyzetek egy kiállításról. Velényi Rudolf tárlata a Kossuth Egyetemen. = Hajdú Bihari Napló, XXIII. évf. 101. szám, 1966. április 30., 4. o.
[2] 1936-ban született Debrecenben, 1956–61 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél és Főnyi Géza voltak a mesterei. 1969-ben Párizsba költözött, s ott Joseph Kadar, illetve Le K’dar néven lett ismert alkotó, művészetszervező és elméleti szakíró. A Groupe A-Z létrehozója, amely olyan művészeket tömörít, akik elektronikus úton alkotják műveiket. 1990-től újra Magyarországon is él.
[3] Ne feledjük, alig néhány esztendővel vagyunk 1956 után, amikor az állampárt által preferált művészeti irány a képzőművészet terén még javában a szocialista realizmus, s a művészetpolitika eleven valósága volt a tiltott-tűrt-támogatott Aczél György-i három T-je. – Ezt az alkotását egyébként Hoppál később beapplikálta az Egy nadrágban járó felhő amint álmából felzavarják (1968) című művébe.
[4] Beke László: Műteremlátogatás mint nosztalgia. Szellemi körkép, benne Hoppál Mihály festészete. In: Czövek Judit – Szulovszky János (szerk.): 2017 Közvetítő. Tanulmányok Hoppál Mihály 75. születésnapjára. Magyar Vallástudományi Társaság, Budapest, 2017. 320. o.
[5] Szulovszky János: Hoppál Mihály és a képzőművészet. In: Hét év, húsz festmény (1963–1969). A katalógust tervezte, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Szulovszky János. Plusz Könyvek, Budapest, 2017. 3–5. o.
[6] Czövek Judit – Szulovszky János (szerk.): Közvetítő, i. m.; Mátéffy, Attila – Szabados, György (ed.): Shamanhood and Mythology. Archaic Techniques of Ecstasy and Current Techniques of Research. In Honour of Mihály Hoppál, celebrating his 73th Birthday. Hungarian Society for Religious Studies, Budapest, 2017.
[7] Gondolat és forma. Hoppál Mihály festményei és grafikái (1960–1970). Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Szulovszky János. Plusz Könyvek, Budapest, 2018. A közölt művek keltezésében és címadásában Hoppál Mihály közléseire támaszkodtam.
[8] Beke László: Műteremlátogatás mint nosztalgia, i. m. 316. o.
[9] Uo. 316–320. o.
[10] Erről bővebben: Szulovszky János: Etno-art: egy fogalom genezise és lehetséges jövőbeni használata. In: Cseh Fruzsina – Szulovszky János (szerk.): A mívesség dicsérete. Tanulmányok Flórián Mária tiszteletére. Plusz Könyvek, Budapest, 2016. 113–117. o.
[11] Lásd Halmy Miklós: A motívum működése. Püski Kiadó, Budapest, 2002.
[12] Művészetéről lásd: Szulovszky János: Egy kiállítóhely a politikai tűréshatáron, i. m. 10–18. o.; uő: Az etno-art ölelésében. Velényi Rudolf művészetéről. = Szókimondó, XXI. évf. 2016. 5. szám, 2–4. o.
[13] Velényi Rudolf Áttekintés 3. [A debreceni Kölcsey Központban 2015. 12.18. – 2016.01.10. között bemutatott kiállítás katalógusa.] 2015. 14. o. = http://iadox.meliusz.hu:8o/?docld=Aq2c;o. (Utolsó letöltés: 2016. április 18.)
[14] Lásd: Szulovszky János: Etno-art: egy fogalom genezise…, i. m. 113. o. Lásd még: Hoppál Mihály: Velényi Rudolf képeiről. In: Velényi Rudolf festőművész kiállítása. TIT Csokonai Klub, Debrecen, 1972. május 21 – június 4. (Katalógus) = http7/iadox.meliusz.hu:8o/?dodd=4U7i;. (Utolsó letöltés: 2016. április 18.)
[15] A levél Velényi Rudolf birtokában.
[16] Jóllehet nagyon is okkal használja Hoppál a pogány jelzőt, azonban keresztény/keresztyén hitbe ágyazva éppúgy van példa az etnikus gyökerek vállalására. Lásd például Szulovszky János: A felfedezés öröme. Bertha Zoltán és André Szabó festészetéről. = Egyetemi Élet, XXIV. évf. 6. szám, 1985. december 5., 5. o.; Dobrik István – Turi Gábor (szerk.): Életfa. Bertha Zoltán festői világa. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998; Vitéz Ferenc: A hitben fakadt párbeszéd képei. Bertha Zoltán centenáriumi kiállítása Sárospatakon. In: uő: Angyalok a labirintusban. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2016. 204–210. o.
[17] Halmy Miklós idézett katalógusa: http://jadox.meliusz.hu:8o/?docld=Ai8t:2Q. (Utolsó letöltés: 2016. április 14.)
[18] Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, Budapest, 2010. (8. kiadás)
[19] Hoppál Mihály: Hoppál Mihály munkássága. Európai Folklór Intézet, Budapest, 2015. 51. o. – Gunda Béla hagyatékában sajnos nem találtam nyomát a kiállítást megnyitó beszédnek.
[20] Egyetemi Élet, … évf. …. szám, 1964. március 13.
[21] Kossuth egyetemi ifjúsági napok = Hajdú-Bihari Napló, XII. évf. 78. szám, 1965. április 2., 3. o. Ugyanekkor Hoppál Mihály a műfordítói pályázaton is indult, ahol megosztott II. díjat kapott.
[22] Vö. Hoppál Mihály: Hoppál Mihály munkássága, i. m.
[23] Jelen tanulmány eredetileg a fent idézett Gondolat és forma. Hoppál Mihály festményei és grafikái (1960–1970) című kötetben jelent meg. A szerkesztőség köszöni a közlés lehetőségét.