Bánfai Zsolt versei

Szerző, lapszám:

Tejutakon

 

A találkozás, mint egy villanykapcsoló.

Mert a nyárfa-végen gyullad a szeptember –

 

lugasok közt rózsa, rozsdapor lapul.

Kő csak kövön marad, így hiszi az ember.

 

Rég volt, persze, mikor még árvalány voltál,

száraz csutkák héját fontad a hajadba.

 

Gyulladt, roppant a rét talpad nyomán –

rőt lovad árnya enyhet legelt rajta.

 

De mit eddig léptél, persze most sem elég –

fehér tested kőbe öntik, így nézel a Napra.

 

Forró szögek a folyosón. Villanyt oltasz.

Magányod plakátolod a tejutakba.

 

 

 

Kegyelem

 

Ha felkeresem a tájat,

elvakít a meszelt ég –

hómezőben taposóaknák.

Jégvirág, kéklő tankok.

 

A fehér lepedőn valamilyen

pipacsmező nyílik épp –

vánkosomban az álom, benne

boldogra sírt arcok.

 

 

 

A másik világokról

 

Érkezésünk kezdetektől való.

Vagy a madaraktól, fáktól talán –

születésed óta hajnal formált

infravörös terepasztalán.

 

Apánk egy más színvilágból jön,

havas lepedőként hull a szívre.

Hajszálai között rejtett tél ül –

vágott felhőkből szitál tekintete.

 

Szólítalak téged, ki hattyúk közt is

oly árva – így gyászolva magát.

Izzik a balkon talpa alatt annak,

ki kedvesévé fogadja a halált.

 

Jó volna, ha aranyágon csüngene

még féregmentes, szabad alma –

egyedül vagy, míg a világodat

fortyogó gőzcsikód forgatja.

 

Magzatvíz hömpölyög a parton.

Láthatárra olvad az utolsó sziget.

Új évszak jön. Új vizekben új halál –

ha feltámadsz, találkozom veled.

Tetszett a bejegyzésünk?

Megosztás itt: Facebook
Megosztás itt: Twitter
Megosztás itt: LinkedIn
Megosztás itt: Pinterest