Tejutakon
A találkozás, mint egy villanykapcsoló.
Mert a nyárfa-végen gyullad a szeptember –
lugasok közt rózsa, rozsdapor lapul.
Kő csak kövön marad, így hiszi az ember.
Rég volt, persze, mikor még árvalány voltál,
száraz csutkák héját fontad a hajadba.
Gyulladt, roppant a rét talpad nyomán –
rőt lovad árnya enyhet legelt rajta.
De mit eddig léptél, persze most sem elég –
fehér tested kőbe öntik, így nézel a Napra.
Forró szögek a folyosón. Villanyt oltasz.
Magányod plakátolod a tejutakba.
Kegyelem
Ha felkeresem a tájat,
elvakít a meszelt ég –
hómezőben taposóaknák.
Jégvirág, kéklő tankok.
A fehér lepedőn valamilyen
pipacsmező nyílik épp –
vánkosomban az álom, benne
boldogra sírt arcok.
A másik világokról
Érkezésünk kezdetektől való.
Vagy a madaraktól, fáktól talán –
születésed óta hajnal formált
infravörös terepasztalán.
Apánk egy más színvilágból jön,
havas lepedőként hull a szívre.
Hajszálai között rejtett tél ül –
vágott felhőkből szitál tekintete.
Szólítalak téged, ki hattyúk közt is
oly árva – így gyászolva magát.
Izzik a balkon talpa alatt annak,
ki kedvesévé fogadja a halált.
Jó volna, ha aranyágon csüngene
még féregmentes, szabad alma –
egyedül vagy, míg a világodat
fortyogó gőzcsikód forgatja.
Magzatvíz hömpölyög a parton.
Láthatárra olvad az utolsó sziget.
Új évszak jön. Új vizekben új halál –
ha feltámadsz, találkozom veled.