Etet
Apával megetetjük a teknősöket.
Kínosan ügyel arra, hogy csak
minden negyedik nap adjunk nekik enni,
folyton attól fél, hogy egyszer csak
kinövik az akváriumot.
Álmomban nagyapám a karosszékében
szenvtelen arccal nézte a ketrecéből
kiszökött papagájunk szárnycsapásait.
Ahogyan hirtelen mi sem, ő sem tudta,
hova repüljön a behúzott elsötétítő
függönyök határolta térben.
Nagyapám arcán értetlenség, és
egyben érdektelenség tükröződött.
Ilyen lehet, amikor nem tudsz egy testből
egy másikba átrepülni
– hallom apámat álmomban,
vagy miközben figyeljük, ahogy
a teknősök ráharapnak egy garnélarákra,
ekkora távlatból egyre nehezebb eldöntenem.
Emelődaruk
Felszakadozó részletekbe hajlok
magyarázkodás közben.
Úgy válnak le egymásról, mint
a pikkelyszerű, keményre száradt
festékdarabok málló oszlopokról;
sínekről felszálló pára poros falak között.
Jelentéktelen apróságok dühítenek.
Mint amikor ügyetlen kezek érnek hozzám,
miközben átszivárog összetört üvegeken
a reggeli napfény. Érzem, ahogy magába
karmol az erkélyről lenéző esetlenség.
Akaratlanul, sajnálatból belészeretek.
Együtt nézzük a következő megállóig
az emelődaruk és a felkelő nap
között egyensúlyozó Összetartozást.
Ki kivel egy
Zavartan fordítod el a tekinteted,
mert te magad sem tudod, honnan jöttél.
Épp annyi értelmét látod az önanalízisnek,
mint a magyarázkodásnak, mert egyszer úgyis
az érdeklődők tudtára kell hoznod, hogy
nincs szülővárosod.
Veled együtt száll fel a vonatra, majd leül
egy zsúfolt fülkébe a Vágy, ahonnan belátja
azt a nagyjából öt négyzetméternyi teret a peronon,
ahol te is látod a nejed távolodni a kijárat felé.
Egyetlen pillanatra véted el, ahogy elhalad a vonat
ablakai alatt, le, a föld alá, a kijárat felé.
Hirtelen tűnik el ebből a látómezőből,
vagy te szakadsz ki ebből a vágyból.
Nem számít, hogy ki kivel egy ebben
a rápillantás utáni nemlétezésben.
Ahonnan jöttél, nem merült fel igény
a mítoszteremtésre. Keresnéd magadban,
amit nem látsz, ez egyébként sem értelmezhető
abban a világban, ahová a vonat elindul.