Keserű szigetek
A trauma-központban fekszem. Valami zümmögés rohaszt.
Csövek futnak a mennyezet alatt, aztán le rézsútosan, bele
a karba, át a vénákon, egészen az emlékekig.
Törlést kérek: neontól csíkos arccal.
Valaki más történeteit engedik belém. Nem ismerem
a szereplőket, bár hasonlóan szólnak, mint a rokonok.
Északon más az akcentus. A történetek kerekek
és bizarrak: egy asztalt látok alulról, nyolc láb
lóg alá, nyolc fogpálcika. Beletörnek a földbe.
Én meg titokzatosan, mint barna nyúl a töltésen,
meglapulok, hallgatózom.
Az asztal felett a felnőttek a Keserű szigetekről
beszélnek. Halkan, tapintattal. Megoldás kell,
mert valakit ott felejtettek. Egy gigászt.
Valaki miatt most gyűlést rendez a kis tanács.
Aztán hirtelen: neonzümmögés szaggatja szét
a felnőttek pálcikalábait. A történetek megnyúlt
képpel lesik az asztal alatti kölyköt, a gátlások
előbújnak, az ösztönén pánikol.
És ahogy kontrollt vesztenek az idegpályák,
vadállatok szaladnak végig a baleseti osztály
sterilszínű, csíkos folyosóján.