Párnacsend
komótosan szivárogtál be
gondolatok és szavak közé
egy levegővételnek nevezett
semmibe hangod fehér zajjá
vált rettentő nélküle a csend
félek a pulzusom redukálni
kell de még nem akarom ha
lehajtom a fejem téged várlak
szisztolé diasztolé zavarba ejt
a párna némasága csak egy
pillanatra nem figyeltem aztán
a verseimben leggyakrabban
használt alany már te vagy
Vérzékenység
cserepes az ajkad
három hónapja nem értem hozzád
hiába húzod fel a zipzárt
előttem meztelen maradsz
alkaromba vágod a nemet
és magaddal viszed az összes
fibrinogént tagadom de több sebből –
azt beszélik már van valakid
falvédőd durva szövetében
még ott fénylenek hajszálaim
a kutyád más nőket megugat
csíkonként szívom a heparint
Eurázsiai-lemez
Távolodó tektonikai lemezek lettünk,
ami köztünk volt nem szakadt el,
azt mondtad, toldjuk meg mindkét végről,
én a hajammal és a zsebkendőimmel,
te füves cigik papírjaival meg
sörösdobozok nyitófüleivel,
így is elérhető a távolság relatív
és abszolút növekedése
a lemezmozgás kiszámítható,
tudtuk előre, az asztenoszféra
gyengesége és a litoszféra sűrűsége
miatt alakul ki, de egyszerre kell
mind a kettő: kellettünk,
hogy elindítsunk valamit.
Már túlontúl a távolság,
én a hajamon taposok, te függőségtől
szenvedsz, és bár a Föld gömbölyű,
törvény, egymásnak sodródunk még
én nem vagyok Ázsia, azt hiszem
és te sem Európa.