„De aki nem alkuszik meg és őszintén fest azt, amit a lelke diktál, annak nehéz a sorsa és bizonytalan a megélhetése is.”[1] Győri Elek, tiszaladányi származású „naiv”, autodidakta festő egész élete összefoglalható ebben az egy mondatban. Nem alkudott meg, saját útját járta, és hajlandó volt komoly árat fizetni az autonómiájáért: küzdelmes életéről elsősorban nem a paraszti élet derűjét olykor idealizált módon közvetítő festményei, hanem önéletrajza tanúskodik. Jelen portré egyben előtanulmány a várhatóan 2025 második felében publikálandó önéletrajzhoz, amelyből kiderül, hogy Győri Elek festőként és történetmesélőként is egyaránt tehetséges volt.
Győri Elek édesapja, Ferenc kétszer nősült. Első, Lakatos Ilonával kötött házasságából három gyermek született, a feleség azonban az esküvő után három évvel elhunyt. Az özvegyen maradt kovácsmester hamarosan újraházasodik, Pandúr Csikós András lányát, Csikós Juliannát veszi el, aki öt gyermeket szült, közülük Elek a legfiatalabb.[2] A művész születési körülményeit vizsgálva máris ellentmondásba ütközünk. Míg életrajzában, illetve az állami születési anyakönyvben Csikós Julianna neve szerepel édesanyjaként, addig a keresztelési, majd a konfirmációi anyakönyvben Kocsis Julianna az édesanya neve. Emiatt a művésszel kapcsolatos irodalomban hol a Kocsis, hol a Csikós név használatos.[3] Fontosnak tartjuk ezt a dilemmát itt feloldani. A tiszaladányi református anyakönyvek szerint Győri Elek édestestvérei édesanyját Csikós Juliannának hívták; maga is ezen a néven hivatkozik édesanyjára, és az állami anyakönyv ezt erősíti meg. Az egyházi adminisztrációba azért kerülhetett bele ez a tévedés, mert Győri Elek édesanyja nem tiszaladányi származású, a lelkész pedig hallomás alapján jegyezte be a nevet, lévén a Kocsis név a Csikós anagrammája, így könnyű felcserélni a betűket egymással. Mivel a konfirmációi anyakönyvet a keresztelési anyakönyv adataira támaszkodva tölti ki a lelkipásztor, ezért szerepelhet ott is − tévesen − a Kocsis Julianna név.
Csikós Julianna és Győri Ferenc legkisebb fia Tiszaladányban töltötte gyermekkorát. Életrajzában gyakran felidézi, hogy „a rossz pára Győri Elekként” hivatkoztak rá a felnőttek, mert rengeteg csínytevést talált ki és vitt végbe cimboráival. 1916-ban fejezte be a négy elemit, édesapja egy évvel később hunyt el. 1922-ben elhatározza, hogy kitanulja édesapja mesterségét, és beáll kovácsinasnak. Az év tavaszán Tokajban tölt egy hetet, de az ottani kováccsal nem tud együtt dolgozni, így hazamegy, és csak 1922 novemberében kezdi újra az inasságot, ezúttal Tiszatardoson, a Reviczky-uradalom gépészkovácsánál. Becsülettel kitölti a három esztendőt, majd – édesanyja 1926-os halála után – Hernádnémetiben, Gesztelyen, Tiszalökön dolgozik hosszabb-rövidebb ideig.
Az 1929-es év fordulópont számára. Ekkor kerül Debrecenbe, ahol szintén kovácslegényként áll munkába, de szabadidejében egyre többet foglalkozik alkotással: „a művészet mind jobban felülkerekedett bennem. Eddig se hagytam abba soha, mert azért, ha volt egy kis időm, mindig rajzolgattam.”[4] Itt találkozik Káplár Miklós festményeivel. A hajdúböszörményi származású festő pásztorként dolgozott, autodidaktaként kezdett festeni, később többek közt Rippl-Rónai József tanítványa és munkatársa lett.[5] „Így tudtam meg, hogy Káplár is gulyásbojtár volt a Hortobágyon, és hogyan lett festőművész. Ennek hallatára ki is tört belőlem a fájdalom mindjárt, hogy hát mindenkiből lehet az, amire születik, csak belőlem nem.”[6] A Káplár-művekkel való találkozás arra indítja, hogy rajzórákat vegyen Pálnagy Zsigmond debreceni festőművésznél (akire az önéletrajzban Nagy Pál Zsigmondként hivatkozik). 1930 őszén visszatér Tiszaladányba, innen indul hamarosan Budapestre, kifejezetten azzal a céllal, hogy „felfedezzék”. Itt további gyötrelmes évek következnek: az első telet egy bútorszállító kocsiban tölti, ahol saját hajával készült ecsettel festi képeit. Később a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója, Győrffy István ajánlására beköltözhet egy olcsó szuterénlakásba, hozzá hasonló kispénzű művészek szomszédságába; Győrffyvel egy pártfogója, Kovács János főorvos révén ismerkedik meg. Bár fedél már van a feje fölött, de továbbra sem tud megélni a művészetéből; rosszul fizető alkalmi munkákból próbálja fenntartani magát.
1934 májusában a Képírók Kiállításán mutatkozott be két festményével, amelyek már ekkor figyelmet keltettek. Az igazi, bár tartósnak nem bizonyuló elismerést a Bálint Jenő szervezte Magyar őstehetségek kiállítása hozta meg számára 34 augusztusában, ahol alkotásai kiemelkedő sikert arattak. Ez a tárlat különösen fontos mérföldkőnek számított, hiszen a „naiv festők” számára teremtett bemutatkozási lehetőséget, akik nem részesültek formális művészeti képzésben. Kusnyír Krisztina szerint a képzettség nélküli művészek ideológiai alapú értékelése volt jellemző ebben az időszakban. „A két világháború között Magyarországon a nemzetállami önállósodást és a magyar nemzeti karaktert hangsúlyozó ideológia vált népszerűvé, amely bekebelezte azokat az alkotókat, akiket a sajtó őstehetségnek, az 1960-as évektől a szakirodalom utólag naiv művésznek, újabban autodidakta művésznek nevez. A nem hivatásos művészek helytelen megnevezése és besorolása az intézményesült képzőművészet és népművészet körébe számos félreértéshez vezetett, ami nemcsak vélemények ütközését generálta a sajtóban, hanem az érintettek életére közvetlenül hatást gyakorolt.”[7] Győri Elekre sem volt hosszú távon jó hatással a Bálint Jenőtől kapott őstehetség-bélyeg, de már a kiállítás alatt több alkalommal összetűzésbe került Bálinttal, aki elsősorban pénzkereseti lehetőséget látott a fiatal alkotók munkáiban. Vitányi Iván így fogalmaz minderről: „Az a propaganda, amit egy időben körülöttük csaptak, nekik ártott a legtöbbet. Maga az őstehetség szó is példázza ezt. Győri Elek keserűen panaszolta, hogy olyannak akarták beállítani, mint valami barlanglakó ősembert, »mecénásuk« [Bálint Jenő – L. A. Cs.] gondosan ápolta ápolatlanságukat. A rosszízű hírverés sokszor elfordította tőlük azokat is, akikhez mozgalmuk voltaképpen tartozott.”[8] Győri Elek részben ezért döntött úgy 1940-ben, hogy beiratkozik a Képzőművészeti Főiskolára. Az őstehetség kifejezés ugyanis az évek során egyre inkább gúnyos, lekicsinylő felhangot kapott, amit sértőnek érzett, és a korábbi vásárlóközönség is elfordult tőlük. Így a festő anyagi helyzete ismét instabillá vált, amin nem segített konok természete sem. Bartos Tibor írja róla: „Amilyen szókimondó parasztember, gyakran eljár a szája amúgy is, s elszólásai még nyomorúságán felül is bajt hoznak rá. Majd három éven keresztül a Képzőművészek Országos Szövetségétől húzott könyöradományokból teng, havi húsz pengőkből…”[9] Összehasonlításképp: egy középiskolai tanár ugyanebben a korszakban hozzávetőleg 300-550 pengőt keresett, és ez sem számított kiemelkedő jövedelemnek.[10]
Bár a főiskolai évek alatt sokat fejlődött, végül nem fejezte be tanulmányait: 1944 tavaszán otthagyta az intézményt, mielőtt diplomát szerzett volna. Ebben az időszakban egyre szorosabb kapcsolatba került a népi írók mozgalmával, amely a parasztság kulturális és társadalmi felemelkedését célozta. Olyan neves írókkal barátkozott össze, mint Darvas József, Veres Péter és Somogyi Imre. Hajdani barátai azonban az ötvenes években elfeledték, és sem a Népművészeti Intézet, sem a Népművelési Minisztérium nem támogatta a festő további pályáját. Bartos Tibor visszaemlékezése szerint „[h]a Elek barátunk is afféle »szecskántelelt pesti ember«, talán végighajszolta volna jussát az összes elképzelhető hivatalokon. Az lévén azonban, aki volt, a nyári munkákra, no meg a disznótorokra hazajárt a falujába és élt, ahogy tudott. […] Egy-egy képéért etették, itatták ilyenkor és éppen ez a rendszertelen evés-ivás tette tönkre az egészségét. Aztán a nyakába vette az országot, mert ízes történeteiért minden vidéken kedvelték. Gyakran telelt meg Sárospatakon, Újszászy professzoréknál, akik legjelentősebb támogatói voltak a sok nélkülözésbe immár belebetegedett öregedő művésznek.”[11]
A rendszeres pataki vendégeskedés mellett sok időt töltött Ladányban Cseréséknél, nagynénjénél és nagybátyjánál. Származási családjával ellentmondásos volt a viszonya, saját családot pedig nem alapított, noha a nőkhöz való viszonya visszatérő és meghatározó gondolatként volt jelen életében az önéletrajz szerint. Alacsony termete miatt gyakran érezte magát hátrányban, különösen, mivel általában nála magasabb nők tetszettek neki. Emellett anyagi helyzete sem volt stabil, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy végül nem nősült meg.
Győri Elek hosszú betegeskedés után a tiszalöki patikában hunyt el 1957. december 23-án, tragikus hirtelenséggel. Szabó Zoltán, Győri unokaöccse, illetve Szentimrei Péter visszaemlékezése szerint néhány nap múlva eltemették, ugyanolyan padlanos[12] sírban, mint amilyenről maga Győri Elek beszámol édesapja temetésére emlékezve.[13] Mivel Tiszaladányban a régi temetőt felszámolták, ezért nem tudjuk pontosan, hol nyugszanak földi maradványai; az új temetőben kopjafa (?) őrzi emlékét. A faluház az ő nevét viseli, előtte Makoldi Sándor Győri Elekről készített bronz mellszobra áll.
„Annyi élményem van csak a gyerekkori időkből, hogy akár 50 évig is tudnék festeni ezekből az élményekből”[14] – vallotta a festő, élményanyagát pedig nemcsak a vásznon, hanem írásban és szóban is továbbadta. A tiszaladányi emlékezet, valamint az őt a pataki kollégiumból ismerők nem csupán festőként, hanem a saját és szülőfaluja életéből vett szórakoztató történetek mesélőjeként is számon tartják – mindamellett, ahogy Győri is többször emlegeti, Ladányban nagy megbecsülése nem volt; nem kedvelték, mert „nem dolgozott, abból élt, amit az esze meg a keze meg tudott teremteni.”[15] Győri Elek saját bevallása szerint két-három éves korától emlékszik sok mindenre,[16] s ezeket az emlékeket, anekdotákat szívesen előadta. Bár hagyományos értelemben véve nem mesemondó, mégis részben érvényesek rá Keszeg Vilmos megállapításai a mesemondói szerepről, különösen is a következők: „A mesemondó tudása (repertoárja) és képessége (előadásmód, stílus) olyan tőke, amelyet a környezet szimbolikus vagy anyagi elismeréssel honorál. Közössége speciális tudása, tehetsége és szolgáltatása miatt értékeli, tiszteli, megkülönböztetett figyelemben részesíti és formalizált kapcsolatot tart fenn vele. … Mint mesemondót hívják meg bizonyos eseményekre, a váratlanul szerveződő alkalmi eseményekben pedig felruházzák a beszélgetés irányításának privilégiumával.”[17] A szemtanúk visszaemlékezései, illetve az önéletrajz tanúsága alapján Győri sokrétű, gazdag történetmesélői repertoárral rendelkezett. Miként arról Leichter Lilla tudósít, történetei variálódtak és a helyi folklór részeivé váltak. Az egyik történet, amelyet az adatgyűjtés során meghallgattunk Sajtos Lászlótól, „arról szól, hogy Győri Elek ételt (jellemzően valamilyen pékárut) és italt (teát vagy kávét) fest, és ezzel akar jóllakni ő maga vagy így vendégeli meg valamelyik ismerősét. Gyakorlatilag ahány adatközlő, annyiféleképpen hangzott el, de a felsorolt elemek és a történet váza majdnem minden esetben megegyezik.”[18] Környezete több alkalommal és módon honorálta mesélőkedvét: azt írja, a Gundelben gyakran szórakoztatta a dolgozókat, ilyenkor „mindig hoztak jó vacsorát, s mellé még bort vagy sört is raktak.”[19] A pataki kollégiumban először történetmesélőként mutatkozik be: első látogatásakor, 1934-ben másfél óráig beszél életéről, szavait nagy lelkesedés fogadja, valószínűleg nemcsak a beszéd tartalma, hanem előadásmódja miatt is. Előadói stílusáról az őt ismerők élénk emlékeket őriznek, minden adatközlőnk jó szívvel mesélt „Elek bátyánk” anekdotázó hajlamáról, humoráról. Vitányi Iván „rendkívüli temperamentumát” emelte ki. „Őbenne semmi nem volt a városi ember »elidegenedettségéből«. Minden szót, amit kimondott, teljes meggyőződésével mondta, az »itt állok, másként nem tehetek« hitével, sőt azzal a záradékkal, hogy »akkor is megmondom, ha agyonvágnak érte«. Szerette a véleményét kimondani, és nem nagyon fontolta meg a körülményeket. Hozzá kell azonban tennem, ez nem jelenti azt, hogy a véleményét ne fontolta volna meg. Nagyon is megfontolta, és nem változtatgatta. Folyton járt az agya, mindig minden élményt fel kívánt dolgozni.”[20] A tapasztalatok feldolgozásának többféle módjával kísérletezett tehát: a festmények mellett az élőszavas történetmesélés és az írásbeli megformálás is a feldolgozást segíthette. Az önéletrajz közreadásával célunk az is, hogy bemutassuk, Győri nemcsak képeit, de szövegeit is tudatosan komponálta, az apró részletekből összefüggő képi vagy szöveges elbeszélést létrehozva. Másképpen fogalmazva: „Győri Elek epikus volt, aki elbeszélésben és ábrázolásban örökítette meg történeteit. A kettő együtt alkot egészet, a kettő csak együtt érthető meg.”[21] Balassa Iván meglátása nyomán Győri önéletrajza úgy is olvasható, mint amely hozzájárulhat a művész pályájának teljesebb, összetettebb megértéséhez.
Az önéletrajz megírásának ötlete feltehetően a sárospataki kollégiumból ered. A kollégiummal 1934 őszén ismerkedik meg a festő. Többéves budapesti tartózkodás után, már némi hírnevet szerzett művészként látogat haza Tiszaladányba ebben az évben, s nagyjából három hónapot tölt „itthon”, ebből hozzávetőleg egy hónapig a pataki kollégium vendége. Az akkori tanárok hívták meg Győri Eleket, kifejezetten azért, hogy előadást tartson a tanárok és diákok számára küzdelmes életéről. Viharos sikert arató bemutatkozása után több képet készít a kollégiumról és a városról. Ezt követően szinte minden évben visszalátogat Patakra. Ifjabb Újszászy Kálmán elbeszéléséből kiderül, hogy a kollégium kifejezetten nyitott intézmény volt ebben az időben: Győrin kívül más hányatott sorsú művészeket is szívesen vendégül láttak a tanárok és diákok akár egy-egy estére, akár hosszabb időre. Győri Elek különösen Újszászy Kálmán professzorral, későbbi gyűjteményi igazgatóval és feleségével, Deák Ilonával köt szorosabb barátságot, és ifj. Újszászy Kálmán visszaemlékezései nyomán valószínűsíthető, hogy a professzor, illetve kollégái biztatták Győri Eleket életrajza megírására.
Már a művész életében történtek kísérletek az életrajz közreadására. Győri Elek Újszászy Kálmánnal való levelezéséből kiderül, hogy „élete regényét” 1949 folyamán szerette volna befejezni, s abból szeretett volna küldeni egy példányt a pataki kollégiumnak, illetve a Néprajzi Múzeumnak, későbbi kiadásra. A kéziratot a levelezés szerint Sinkó Ferenc, a festő barátja gépelte vagy gépeltette volna le, ez feltételezhetően nem valósult meg, így Szentimrei Mihály, akkori kollégiumi szenior, későbbi taktabáji lelkész, gyűjteményi igazgató kezd foglalkozni a szöveggel. A közös munkára így emlékezik Benke György lelkipásztor, későbbi gyűjteményi igazgató: „Gimnazistaként a teológiai internátusban laktam. A 40-es évek második felében egyik este lefekvéshez készülve felfigyeltünk arra, hogy valaki kiabál, és méghozzá olyan vaskos szavak és kifejezések is elhangzanak, amikhez az akkori diákfülünk és az internátus falai nem voltak hozzászokva. Ugyan mi is lehet ez, ki is lehet ez? És hallottuk: Győri Elek diktálja önéletrajzát a szenior szobájában. »Az más« – nyugodtunk meg. – »Győri Eleknek szabad.«”[22] A 40-es évek második fele leghamarabb az 1949-es évet jelentheti, mert Szentimrei Mihály 1949 és 1951 között volt szenior a kollégiumban.[23] Innentől kezdve Győri és Szentimrei közösen dolgoznak tovább az élettörténet lejegyzésén, egészen 1954-ig.
A kéziratról „pletykák, szállongó hírek”[24] terjedtek évtizedekig. Bényei József felidézi, hogy néhány gépelt, stencilezett változata járt kézről kézre, ezt adatközlőink is megerősítették. Egy másik, Bényei által is említett vélekedés szerint a kéziratot Szentimrei Mihály „cenzúrázta”, a trágár vagy pikáns részleteket kihúzta belőle. Kutatásunk ez utóbbi álláspontot csak részben igazolta. Szentimrei biztos kézzel stilizálta és szerkesztette a szöveget, de nem csonkította meg azt jelentősen, sőt számos alkalommal a gépelt szöveg bővebb, részletezőbb, mint a kézirat. Ennek okára Moldován Domokos és Benke György levelezése,[25] illetve Szentimrei Péter (Szentimrei Mihály legidősebb fia) szóbeli elbeszélése világított rá: Győri Elek a szeniori szoba után a taktabáji parókián is többször meglátogatta az akkor már lelkipásztorként szolgáló Szentimreit, és nem pusztán diktálta, hanem kiegészítette a kéziratot további adatokkal.
A művész halála után többeket foglalkoztatott a kézirat és/vagy a gépelt anyag további sorsa. Az Európa Könyvkiadó számára Bartos Tibor írt lektori jelentést 1958. január 15-ei keltezéssel – a szöveg tehát néhány héttel Győri Elek halála után keletkezett. Bartos a művész alakjának „napfényre hozását”, vagyis az önéletírás teljességre törekvő közreadását tervezte. Jelentésében kiemeli, hogy Győri „ragyogó elbeszélő. Éppúgy, mint élő szavában is volt. (…) Nyelvi kincseiből egy iró egész életében bányászhat”[26] – mindez indokolttá teszi az életrajz kiadását Bartos szerint. A kutatás jelenlegi fázisában még nem tudjuk, miért nem valósult meg a szövegkiadás ekkor, de a következő évtizedben Balassa Iván és Újszászy Kálmán a Bartoséhoz hasonló lelkesedéssel tervezték egy emlékkötet megjelentetését. A művész halálának 10. évfordulójára kiadni szándékozott könyv szemelvényeket közölt volna az önéletrajzból, illetve egyéb szöveges emlékeket és addig ismeretlen képek reprodukcióit is közreadta volna. A két szerkesztő 1967-ben készített feljegyzést a könyv tervéről, amelyben azt írják: „a szerzők, mint Győri Elek barátai kötelességüknek érzik, hogy a sok vele való beszélgetésből leszűrhető tanuságokat [sic!], a birtokukban levő magnetofon anyagot, sok száz oldalas visszaemlékezésének legfontosabb tanulságait, szétszóródott képeinek összefogó ismertetését nyujtsák.”[27] Feltehetően ez A tiszaladányi lakodalom munkacímű kötet lett volna, mellyel kapcsolatban Balassa Iván a következőképpen emlékszik vissza: „Szinte kötelesség-mulasztásként terhel az, hogy közösen tervezett könyvünk, A tiszaladányi lakodalom sohasem készült el, és nem jelenhetett meg. Ez helyszíni gyűjtésből, Győri Elek feljegyzéseiből, rajzaival és festményeivel illusztrálva került volna a nagyközönség elé. A kiadásra a Corvina, esetleg több nyelven is vállalkozott, így aztán hozzáfogtunk az elkészítéshez. Részben a rajzokat is átnéztük, sőt már arról is szó esett, hogy a tiszaladányi gyűjtést elkezdjük. De jött a sok elfoglaltság, így Kálmán részéről a mindennapi munka mellett a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoksága, a református gyűjtemények országos főfelügyelete, és még sok minden más, és sajnos a kitűnő terv nem valósult meg.”[28] Balassa ugyanebben az írásában jelzi, hogy az önéletrajzot, amely „lenyűgöző olvasmány”[29], szerették volna teljességében kiadni, azonban „a megvalósulás ma is várat magára.”[30] Az önéletrajz kéziratos és Szentimrei Mihály által gépelt változatai a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeiben találhatóak, s reményeink szerint legkésőbb 2025 őszén könyv formában elérhetővé tesszük.
„»Bujdosó volt szegény egész életében!« Egy falujabeli öregasszony jellemezte így, amikor a művész a ravatalon feküdt, s ezzel nemcsak az otthontalanságát akarta kifejezni! A »bujdosó« tragikus ember és sohasem bohém. Győri Elek is gyötrődve »bujdosott«. Maga az életforma is gyötörte, de gyötrődését az elviselhetetlenségig fokozta a tipikus bujdosó sors, a szánakozás, az értetlenség, s végül az elfelejtődés, a magáramaradottság. Langyos közöny sohasem vette körül, de az »elveszett ember« feletti sajnálkozást annál többször érezte és ez megkeseredetté, sőt, dühödtté tette. Ellenséggé azonban soha. Józan kritikája sohasem hagyta el. Nem a beérkezettek művészetét bírálta, vagy sikerét irigyelte, hanem annak a szélesebb távlatnak a hiánya fájt neki művészeknél, kritikusoknál és művészetpolitikusoknál, amelyben az ő munkássága is helyet találhatott volna. Hogy ilyen sors mellett is alkotó művész maradhatott Győri Elek, azt annak köszönhette, hogy egy képzeleti világgal, álomnak és valóságnak ötvözetével tudta ellensúlyozni életét és környezetét.”[31] Barátja, Újszászy Kálmán emlékezett meg Győri Elekről a fenti szavakkal. Reményeink szerint önéletrajzának teljességre törekvő kiadása hozzájárul ahhoz, hogy munkássága nagyobb figyelmet kapjon, és megtalálja a helyét a 20. századi magyar képzőművészet jeles alakjai között, illetve a század első felének sajátos hangú, humoros, de olykor metszően kritikus krónikásaként is.
Jegyzetek
[1] Győri Elek: Önéletrajz. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei (a továbbiakban: SRKTGY) Fsz. Kt. 217., 223.
[2] Uo. 10–15. .
[3] Leichter Lilla, „…Aki igazi művész, átlagember nem lehet.” – Győri Elek, a naiv művész és lehetséges interpretációi. In: Deáky Zita – Molnár Melinda – Kassai Zsuzsanna (szerk.): A Faluszeminárium c. kurzus hallgatói és oktatói kutatómunkájának előtanulmányai. Acta regionis rurum 6. Szent István Egyetem, Gödöllő, 2012, 126. o.
[4] Győri Elek, i. m. 121. o.
[5] Káplár Miklós. In: Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon, I. kötet A–K. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 854. o.
[6] Győri Elek, i. m. 126. o.
[7] Kusnyír Krisztina: „Se kovács-legény nem voltam, se mint művész nem számítottam…” Győri Elek (1905–1957) naiv festő alkotáshoz fűződő viszonya = Sárospataki Füzetek, 26. évf. 2022. 4. szám, 71. o.
[8] Vitányi Iván: Győri Elek és a naiv festészet = Zempléni Múzsa, I. évf. 2001. 2. szám, 12. o.
[9] Bartos Tibor: Győri Elek emlékezései. SRKTGY Analekta 3377. 3. o.
[10] Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarorszag társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 282. o.
[11] Bartos Tibor, i. m. 5. o.
[12] sírgödör oldalába alul ásott üreg a koporsó számára
[13] Győri Elek, i. m. 115. o.
[14] Uo. 307. o.
[15] Sajtos László szóbeli közlése.
[16] Győri Elek, i. m. 16. o.
[17] Keszeg Vilmos: A történetmondás antropológiája. BBTE Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék, Kolozsvár, 2011. 98. o.
[18] Leichter Lilla, i. m. 130. o.
[19] Győri Elek, i. m. 153. o.
[20] Vitányi Iván, i. m. 8. o.
[21] Balassa Iván: Győri Elek. In: Győri Elek emlékkiállítása. Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállítása a Vajdahunyad Várban, 1970. X. 13. – XI. 15. Miskolc, 1970, 10. o.
[22] Benke György: Győri Elek emlékezete születésének századik évfordulóján. In: Kováts Dániel (szerk.): Széphalom 15. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve. Sátoraljaújhely, 2005. 446. o.
[23] https://srta.hu/szentimrei-mihaly/ Letöltés dátuma: 2025. 04. 25.
[24] Bényei József: Győri Elek világa. Magyar Naiv Művészek Múzeuma, Kecskemét, 2002. 9. o.
[25] Moldován Domokos: Magyar naiv művészek nyomában. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987. 180. o.
[26] Bartos Tibor, i. m. 6. o.
[27] Balassa Iván – Újszászy Kálmán: Győri Elek. SRKTGY Analekta 3376. 1. o.
[28] Balassa Iván: Emlékeim Újszászy Kálmánról. In: Balassa Iván – Kováts Dániel – Szentimrei Mihály (szerk.): Újszászy Kálmán emlékkönyv. Széphalom 8. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1996. 566. o.
[29] Uo.
[30] Uo.
[31] Újszászy Kálmán: Győri Elek = Borsodi Szemle, VI. évf. 1962. 2. szám, 84. o.