Marczin I. Bence versei

Szerző, lapszám:

Két ünnep közt

Valamikor karácsony után ment el

az étvágyam. A szád íze feledtette

a köldöktől fölfele érzett örömöket,

és már a zamatos szerved is másképpen

izgat, mint a töltött káposztában ázó

marhanyelv.

Valahogy másképpen gondolok rád,

mint eddigi szerelmeimre, azok mint

koncok függtek a vágy fémkampóin,

sósan, füstösen, bízva abban, hogy

sokáig elállnak, ha csorog utánuk

elég nyál.

Hagytad a puhítást, és valami ízetlen

fűszerrel keményre főztél. Belefájdult

a fogam is. Fájdalmasan fakad elő

a bölcsesség. Holnapra öt-huszonöt

évvel idősebbnek érzem magam.

 

 

 

 

Raszter

Éjjel, ha keletről fúj a szél hallani az állomáson

áthaladó tehervagonok végtelenét. Az égből nézve

fényes pontokat kötnek össze a Föld görbületén.

Ilyenkor nem figyelmeztet a hangosbemondó néni,

hogy vigyázzak a peronoknál. Szeretem ilyenkor

a várost. Mikor nem vagyok benne egészen.

A piros helyett grafitszürkét látok, a lombzöld helyett

alvó galambszürkét, utcakép helyett aszfaltszürkét,

bádogot, cementet, betont. Szeretem ilyenkor a várost,

mikor nem vagyok benne egészen. Mikor valószínűleg

te is alszol valahol, és nem vagyok benned egészen.

Itt lehetne valamilyen giccses képet festeni arról,

hogy gyémánt lehet a szénből nagy nyomáson.

Nyomás van. Grafittal húzok vonalakat az égre,

nagyon figyelve rá, hogy egyetlen teher se érintsen

semmiféle fényes pöttyöt. Nem akarom én képekké

kötni a csillagokat, az anyagfelület hamvába

képzelem arcod görbületét.

Tetszett a bejegyzésünk?

Megosztás itt: Facebook
Megosztás itt: Twitter
Megosztás itt: LinkedIn
Megosztás itt: Pinterest