Két ünnep közt
Valamikor karácsony után ment el
az étvágyam. A szád íze feledtette
a köldöktől fölfele érzett örömöket,
és már a zamatos szerved is másképpen
izgat, mint a töltött káposztában ázó
marhanyelv.
Valahogy másképpen gondolok rád,
mint eddigi szerelmeimre, azok mint
koncok függtek a vágy fémkampóin,
sósan, füstösen, bízva abban, hogy
sokáig elállnak, ha csorog utánuk
elég nyál.
Hagytad a puhítást, és valami ízetlen
fűszerrel keményre főztél. Belefájdult
a fogam is. Fájdalmasan fakad elő
a bölcsesség. Holnapra öt-huszonöt
évvel idősebbnek érzem magam.
Raszter
Éjjel, ha keletről fúj a szél hallani az állomáson
áthaladó tehervagonok végtelenét. Az égből nézve
fényes pontokat kötnek össze a Föld görbületén.
Ilyenkor nem figyelmeztet a hangosbemondó néni,
hogy vigyázzak a peronoknál. Szeretem ilyenkor
a várost. Mikor nem vagyok benne egészen.
A piros helyett grafitszürkét látok, a lombzöld helyett
alvó galambszürkét, utcakép helyett aszfaltszürkét,
bádogot, cementet, betont. Szeretem ilyenkor a várost,
mikor nem vagyok benne egészen. Mikor valószínűleg
te is alszol valahol, és nem vagyok benned egészen.
Itt lehetne valamilyen giccses képet festeni arról,
hogy gyémánt lehet a szénből nagy nyomáson.
Nyomás van. Grafittal húzok vonalakat az égre,
nagyon figyelve rá, hogy egyetlen teher se érintsen
semmiféle fényes pöttyöt. Nem akarom én képekké
kötni a csillagokat, az anyagfelület hamvába
képzelem arcod görbületét.