Aztán felhívtalak
Dorottyának, mert muszáj.
Aztán felhívtalak – előtte még egy-két üzenet,
valami arról, hogy az életet nem utálva
nézzek szembe a dolgokkal. Aztán felhívtalak.
És, mint mindig, persze
nem vetted föl, tudtam is, nem is.
Ott még, az agyamban dobogtak a
fragmentált mondatok, hogy téged én csak
megdugni, meg hogy a nőket nem tisztelem.
Ez még egy jóval előbbi korszakomra igaz
is lehet, ha fel nem oldjuk azt a végzetes ellent-
mondást, hogy kevés lányt szerettem, őket is,
mint a kutya a gazdáját.
Viszont, nem vagy állatbarát.
Most este van, sőt éjjel, talán hajnal. 8-9 órája,
hogy hívtalak, friss a seb. Lent voltam az utcán,
hogy egy cigit nyugodtan. Nem vetted fel. Tettem
egy kört itt ezen a klasszikus környéken, arra
gondoltam, hogy elmegyek hozzád, csöngetek vagy
üvöltözök, már mindegy az amúgy is megtépázott
hírnevemnek – de aztán, minden előzmény és
szándék vagy belegyezés nélkül besötétedett, a
Napot mintha eloltották volna ijesztő hirtelen.
Szerintem egy kicsit megijedtem, futottam
haza. Külföldiek a New York kávéház
ördögeivel pózoltak, belerohantam a képbe, mert
rád gondoltam inkább. Valami shit vagy fuck hullámzott
fel belőlük felém. Majd a kapu előtt egyet
köptem, felhívtam egy lányt, ő felvette,
hogy nem akar e velem meg-
csömörleni pár üveg után. Akart.
Hát, most itt vagyok. Még szerencse, hogy
a konyhában lehet bagózni – nem kell lemennem.
Rövid történet egy óráról és a mindig nagy melegről
Mindig, abban a kis szobakonyhában, a proli
negyed közepén, ahol laktak a
nagybátyám és neje, télen-nyáron meleg volt. Csak
itt, ahol vagyok, van téli hűvös, a magamba
zárt egész konyhában. De ott – szerettem ott lenni –
meleg volt. Amikor az elfüggönyözött fürdőből, a
konyhába, majd a szobába – soha nem fáztam. Meg-
álltam sokat az ablak előtt, kinéztem irigykedve,
mert a sok gyerek játszott, nekem csak olvastak.
Magába, zord nagy maci, kinyitott egy könyvet a
nagybátyám, és mert gyerekük nem lehetett (mert
meddővé vált vagy ez vagy az a pia miatt), így
meséket olvasott a hajdani nőkről, hogy persze
a neje ne hallja, de úgyis tudta az összest.
Volt egy ezüst zsebórája az öregnek. Szép darab
volt. Még a régi időkben is vagy egy húszas volt,
szóval drága. Aztán az időre idő örvényben bizonyosan
még drágább lett… ezen sokat filóztam olykor, hogy
egy tárgy csak azért értékesebb, mert… van (mint
a szerelem).
Emlékszem arra az órára, láttam még kisebb gyerekként,
irigykedtem is – aztán én is kaptam, de még a
játszótéren hagytam el. Minek ilyen drága ajándék nekem?
Abban a jó puha melegben tűnt el a zsebórája. Voltnincs.
Egy ügyes kurva nyúlta le – de mindig közbe
vágott a nagynénikém: inkább nyelte… Persze, nem
tehetett mást a nagybátyám – nem volt nála elég pénz.